Egy barátért

A Taharkar voltaképp egész kellemes hely volt, valóságos gyöngyszem az Exodus programban. Megfelelő klíma, az odahaza megszokott négy évszak, bár a hónapok meglehetősen gyorsan teltek. Termőföld, elegendő eső és napsütés, a föld mélyén ércek és más ásványkincsek. Szó mi szó, Új Nevada sokkalta kellemesebb hely volt, mint odahaza az eredeti. Lehetett volna sokkalta rosszabb is, hisz számtalanszor megesett, hogy a program résztvevőit nem tájékoztatták megfelelően eljövendő lakhelyüket illetően és olyan gyarmaton kötöttek ki, amit a hátuk közepére sem kívántak. Új Nevada telepesei szerencsésnek mondhatták magukat, odahaza a Földön hősként ünnepelték őket, hisz feláldozták addigi kényelmes, biztonságos életük, hogy enyhítsenek valamicskét túlnépesedett otthonuk terhein. Másfelől meg a program keretein belül olyan potom pénzért jutottak földhöz, hogy az a bolondnak is megérte, szinte ingyen. Mikor hajójuk először a Taharkar légterébe lépett, már berendezett lakások, kiépített kommunikációs hálózat várta őket, nekik más dolguk nem volt, mint megkezdeni új életük. A legelső városka, Új Nevada szám szerint 152 családnak adott otthont, mivel már majd két éve laktak a Taharkar felszínén, voltak gyermekek, akik itt születtek. Ám a legtöbbjük, még ha túl ifjú volt is, kiválóan emlékeztek a hatalmas utazásra, a költözésre, és legelső napjukra, amit új otthonukban töltöttek.
Colin Wallhall is ilyen fiúcska volt, alig töltötte be hatodik életévét, mikor szüleivel hatalmas, izgalmas utazásra indult. Mindenre emlékezett, a pompás búcsúztató ünnepségre, a rengeteg, színes lufira, a riporterek hadára, a kamerákra és fényképezőgépekre… Mindenhol szerepeltek, a tévében, elektronikus újságokban, híradásokban egyaránt. Az elnök asszony felemelő, könnyes beszédet tartott a tiszteletükre, amiből mondjuk nem sokat értett. Bár inkább túlontúl unalmasnak találhatta és nem figyelt, mert amúgy rendkívül okos gyerek volt. Bezzeg maga az út! Élete legnagyszerűbb kalandja! Akkortájt az űrutazás már megszokott dolog volt, ám egyszerű, civil személyek a legritkább esetben kerülhettek fel egy-egy hajó fedélzetére. Mindez leginkább a katonaság és pénzes elit kiváltsága volt. Vagyis ha valaki utazni akart idegen, újonnan felfedezett világokra, két dogot tehetett érte, jelentkezik a hadseregbe, vagy milliárdosnak képezteti át magát. Mivel Colin szülei sem katonák, sem gazdagok nem voltak, a Program nélkül valószínűleg soha nem jártak volna a csillagok közt.
Mostanra, hogy a kis Colin már nyolcadik életévét is betöltötte, az újdonság varázsa megkopott számára. A fiú megszokta a vörös talajt a lábuk alatt, a fölöttük ragyogó, három holdat éjszakánként, a fekete, baljós sziklákat, amik körbe vették a völgyet, nem különben. Ám Új Nevada és környezete még mindig elegendő felfedeznivalóval rendelkezett ahhoz, hogy egy kisfiú ne unatkozzék szabadidejében. Mikor nem kellett tanulnia, Colin a környező földeken játszott, többnyire egyedül, mert barátokat nem igen talált. Kedves, jólelkű fiúcska volt és hasonló korú gyerek is akadt a szomszédságban, ám ő inkább egyedül szeretett felfedező útjaira menni és saját, kitalált történeteit is megtartotta magának. Egyetlen barátja volt csupán, akihez ragaszkodott, Bubble, a vöröscirmos kandúr velük együtt érkezett új otthonukba, nagy utazó volt ő is. És felfedező, meg csavargó, valószínűleg az egész környéket úgy ismerte már, mint saját tejes tálkáját. Bár meglehet, hogy nem érezte túl jól magát. Voltaképp ő volt az egyetlen macska az egész bolygón, sem verekedni, sem udvarolni nem tudott.
Kora este felé járt az idő, Colin szokásához híven a szabadban játszott, és bár soha nem tett olyan hatalmas felfedezőutakat, mint barátja, Bubble, nem egyszer előfordult, hogy házuk egész apró hangyává zsugorodott a háta mögött. Ezúttal azonban nem csavargott el olyan messzire, édesanyja legnagyobb megelégedésére. Ez leginkább amiatt volt, mert félt kicsit, bár ezt önmagának sem vallotta be. Abban az évszakban emeletnyi magas takarmánykukorica növekedett a város körül, egy apró fiúnak valóságos dzsungel, így Colin jobbnak látta, ha inkább a ház közelében játszik. Az utóbbi időben igen különös érzése támadt, valahányszor kiszaladt a tornácra és végigtekintett otthonukon, a Taharkar megszokott, barnás égboltján és a távoli, fekete sziklákon. Akárhogy is… már nem érezte magát biztonságban… még a házban sem… Colin épp ezen morfondírozott, dermedten, összehúzott szemekkel vizslatta a szélben hajladozó, zizegő kukoricarengeteget. Mrs Wallhall ugyanígy tett, csak ő a tornácon, az ajtóban ácsorgott. Tekintete hol fiára, hol az égen gyülekező esőfelhőkre esett, a szél egyre vadabbul nyargalászott a város fölött, az asszony gesztenyebarna haja és köténye fátyolként lobogott.
—Esni fog.—mondta végül Mrs Wallhall és egész a lépcsőig sétált, talán attól tartott, hogy az erős szél miatt Colin nem hallja őt.—Gyere haza, ma már épp eleget voltál odakint. Nem vagy éhes?—a kisfiú megfordult, álmatag szemeket meresztett a mamájára, majd megrázta a fejét.—Azért csak gyere. Biztos vagyok benne, hogy találunk neked valami finomat a csomagban. Legutóbb is küldtek csokoládét. És mogyoróvajat.—bár Colin valóban nem volt éhes, és meglepő módon a csokoládé sem indította be a fantáziáját, nyakába szedte a lábait és pár pillanaton belül a tornácon termett. Mrs Wallhall egy kedves mosollyal és cirógatással jutalmazta a fiát, majd betessékelte az ajtón. Mielőtt maga is a házba lépett volna, egy utolsó pillantást vetett az udvarra, és a város mellett burjánzó kukoricaföldre. Az esőfelhőktől szinte feketévé változott az égbolt, eltűntek a holdak és csillagok. Az asszony megborzongott, maga sem értette miért, de hasonlóan érzett, akárcsak a fia. Már két éve éltek itt, néhány mérgező növényen és kígyón kívül semmi veszély nem leselkedett rájuk, bár az is igaz, hogy a bolygónak csupán egész kis százalékát tárták föl. Mrs Wallhall furcsa érzését a kísértetiesen susogó, zizegő kukoricatáblák számlájára írta, így nem is törődött vele többet, visszament a házba.
Bár Új Nevada az elmúlt két évben tökéletesen önellátóvá vált, még mindig érkeztek segélycsomagok a Földről. Végső soron a telepesek közül senki nem bánta, mert így olyan árucikkekhez is ingyen hozzájutottak, amit egyébként roppant nehéz volt beszerezni a helyi vegyeskereskedésben. Példának okáért a csokoládé és cigaretta mindig hiánycikk volt. Kereskedelmi hajók csupán heti rendszerességgel érkeztek más rendszerekből, az internetes rendelés pedig borzasztóan drága volt. Vacsora előtt a Wallhall család megszokott tevékenységként tehát kibontotta a nekik kirendelt csomagot, mindenki boldog volt, Colin a csokoládé és mogyoróvaj miatt, a papája a jófajta cigarettának, a mamája pedig az új, márkás szappannak örült. Mert amúgy a helyi, száraz idő nagyon rosszat tett a bőrének. Csak ezután ültek le vacsorázni, jól megszokott receptjeiket fogyasztották minden alkalommal, amit régi otthonukból hoztak magukkal. Amúgy így volt ez mindennel, földi magvakat vetettek, földi állatokat tartottak, minden ugyanolyan volt, akárcsak odahaza. A környezetet kivéve. A szülők, idősebb emberek lévén sokkalta nehezebben szoktak hozzá új otthonukhoz, Mr Wallhall, az első hónapokban még a levegőt is nehezebben vette. Bezzeg a fiúk, néhány hét után már el sem tudta képzelni, hogy milyen volna, ha nem három, hanem csupán egyetlen hold világítana be a szobája ablakán éjszakánként. Colin tanult, játszott a videojátékaival, vagy épp kedvencével, a macskájával, pont úgy, ahogy odahaza is tette volna. Szinte semmi nem változott. Még maga Bubble sem, pont annyit csavargott, akár régen. A szülők gondoltak rá, hogy egy kutyát is vesznek csemetéjüknek, ám élő állatot nagyon nehéz volt átvinni a karanténon és drága is lett volna. Colin amúgy sem vágyott más háziállatra, amint nekiláttak a vacsorának, első kérdése ez volt:
—Bubble hazaért már?—csak megszokásból kérdezte, tudta jól, ha a macska otthon lett volna, vagy a lábai közt dörgölőzne, dorombolna, vagy édesdeden durmolna a kosárkájában, a kandalló előtt.
—Nem, még nem láttam, kicsikém.—mosolyogta Mrs Wallhall, ő maga is kedvelte a világutazó kandúrt, pláne, hogy az utóbbi időben sertéseken és szarvasmarhán kívül más háziállatot nem igen látott. Bár Mr Hadlandnek volt egy kutyája. Odakint már zuhogott az eső, hatalmas cseppek verték az ablakot, a szél valóságos hurrikánként nyargalászott a tető felett. A családnak azonban nem kellett sokáig aggódnia kedvencük miatt, csupán néhány perc telt el és panaszos nyávogás harsant fel az ajtó mögött. Colin azonnal rohant és beeresztette Bubblet, a macska leginkább úgy festett, mint aki vízbe esett, száraz, méretes bundája nélkül szörnyen apró, vézna jószág volt.
—Na, legalább a bolhái is fürödtek egy jót.—tréfálkozott Mr Wallhall, miközben rágyújtott egy cigarettára. A felesége azonnal leintette:
—Bolondokat beszélsz, és már ezerszer elmondtam, hogy nem szeretem, ha a házban dohányzol.—az asszony egyáltalán nem szerette, ha a férje gyenge tüdejével rágyújtott, de ezt már nem is mondta. Mr Wallhall fancsali képpel dohogta:
—Kizavarnál ilyen időben? Még a macska is hazamenekült…
—A tornácon szépen elleszel.
—A szél meg majd olyan messzire repít, hogy holnap a város másik végében találtok meg…—a férfi morogva kioldalazott az ajtón, Mrs Wallhall pedig gyorsan törülközőt kerített, amit a fia kezébe nyomott. Colin azonnal hozzálátott, hogy Bubblet megszárítsa, a macska dorombolva tűrte mindezt és felborzolt bundája miatt hamarosan úgy nézett ki, akár egy szőrős labda.
Nem sokkal később mindketten édesdeden aludtak a fiú szobájában, Colin a párnáján, takaró alatt, Bubble pedig az ágy végében, összekucorodva, akár egy gombolyag. Annak ellenére, hogy borzalmas vihar tombolt odakint, csend, nyugalom honolt a gyerekszobában. Csupán az ágy fölé aggatott, papírból készült űrhajók járták lassú táncuk, jelezve, hogy a légkondicionáló tökéletesen működik. Colin már jó ideje sötétben, lámpa nélkül aludt, csupán a város fölött cikázó villámok világították meg néha a gyerekszoba színes tapétáját és a falakra ragasztott posztereket. A kisfiú átaludta az éjszakát, barátja azonban kevéssé lehetett fáradt. Bubble szunyókált kicsit, majd csendesen várt, sárgás, tágra nyílt szemeivel hol kis gazdáját, hol a szoba berendezésit fürkészte. Valamikor éjfél után azonban füleit hegyezni kezdte, majd egyetlen, halk szökkenéssel a földön termett. Átrohant a szobán, felugrott az ablakpárkányra, nyugtalanságának félreérthetetlen jeleként háta hullámzott, farka idegesen járt le s föl. Sárga szemeit ezúttal a kinti világra szegezte, talán látott valamit odakint az esőcseppekkel teli ablakon keresztül. Ám azt is tudta, hogy még egy jó darabig, reggelig várnia kell, így leugrott a párkányról és visszatelepedett Colin ágya végébe.
Másnap reggel természetesen Bubble volt az, aki elsőnek elhagyta a házat. Úgy futott, mintha puskából lőtték volna ki, még a reggelijét sem ette meg. Utána következett Mr Wallhall, ő már nem futott úgy, mert munkába igyekezett. Végezetül Colin és mamája indultak bevásárló körútra. Mivel Mrs Wallhall igen udvarias asszonyság volt és maga is szeretett beszélgetni, jó időbe beletelt, míg a kis család eljutott a vegyeskereskedésig. Colin korához képest meglepő nyugalommal tűrte, hogy mamája minden ismerősre legalább öt percet szánjon, bár barátnőinek ennél jóval többet is juttatott az idejéből. Magában a boltban sem volt jobb a helyzet, a pult előtt kisebb sor kígyózott, a felnőttek egymást túlkiabálva próbálták megbeszélni ügyes bajos dolgaik. Persze a kis Colin itt már sokkalta jobban érezte magát, hisz az üzletben rengeteg látnivaló volt. Az élelmiszer, kerti szerszámok és alkatrészek mellett a vegyeskereskedés játékokat is árult. Naná, hisz azért vegyeskereskedés, hogy mindent tartsanak, pont a játékok maradnának ki? Colin így okoskodott, miközben alaposan szemrevételezte a Zidor Ostroma harmadik részét. A játékot már régóta reklámozták a neten, sajnos nagyon drága volt. A fiú minden esetre úgy érezte, egy próbát megér és anyja mellé somfordált a sorba. Mrs Wallhall eleinte nem figyelt fel fiára és szerzeményére, udvariasan mosolyogva figyelte szomszédjuk, Mrs Mcneil mondandóját, aki azonnal lecsapott rá, mihelyst az üzletbe léptek. Otthonukhoz legközelebb egy idősebb, gyermektelen házaspár lakott és bár még annyira öregek nem voltak, Colin gyakorta úgy tekintett rájuk, akár a nagyszüleire. A fiú kis ideig hallgatta a felnőttek beszélgetését, abban a reményben, hogy észre veszik, mit szorongat a kezében, ám pár pillanattal később olyan információ ütötte meg a fülét, ami felkeltette az érdeklődését. És nem csak az övét, hanem mindenkiét, aki élt és mozgott az üzletben. Robert Hicks hivatásos bajkeverő volt a városban, ama megtisztelő elfoglaltság, hogy néhanapján megtöltse Új Nevada fogdáját csak és kizárólag az ő feladata volt. Napjai java részét vagy a helyi kocsmában, vagy a vegyeskereskedésben töltötte, attól függően, hogy épp mihez volt kedve. Ivászathoz, vagy sportközvetítésekhez. Természetesen kedve szerint egyszerre művelte volna mindkettőt, csak a kocsmában nem volt kivetítő, a vegyeskereskedésben pedig nem lehetett alkoholt fogyasztani. Aznap úgy tűnt, a sport mellett döntött, hozta magával egy haverját is, akit meglepő módon még senki sem látott azelőtt, legfeljebb csak a vámtisztek, akik felügyelték a Taharkar légterét. Mrs Wallhall összehúzott szemekkel, gyanakodva méregette az idegent, egyáltalán nem volt ínyére a jelenléte. Azt vette észre, hogy egyre jobban enyhülnek a bevándorlásra vonatkozó szabályok, szinte már boldog boldogtalan ki-be járhatott kedve szerint. A nemkívánatos elemek száma egyre nőtt, tudta, ha ez így folytatódik, hasonló környezet alakul ki, akárcsak régi otthonukban. Megjelennek a tolvajok, csempészek, drogosok és prostituáltak, pontosan az a világ, ami elől elmenekült annakidején. Az asszony leginkább ezen törte a fejét, miközben végigmérte magának a két fura szerzetet, bár amit Robert Hicks szájából hallott, azonnal elfeledtetett vele minden más egyebet. A férfi a pultnak támaszkodva, tekintetét a kivetítőre szegezve ácsorgott, nem mutatta semmi jelét, hogy a meccsen kívül bármi más is érdekelné. Ennek ellenére, hangosan és jól érthetően ezt mondta a barátjának:
—Hallottad? Az öreg Hadland kutyáját valami megzabálta az éjjel.—a vegyeskereskedésre néma csend telepedett, mindenki Robert felé fordult. A férfi láthatólag nem vett róla tudomást, hogy hirtelenjében a figyelem központjába került, továbbra is a meccset bámulta. Barátja, egy alacsony, rossz arcú figura, csak a bajsza alatt dünnyögött:
—Hát minek hagyta kint? Milyen cudar idő volt az éjszaka…
—Miről beszélsz?—ez volt a legelső kérdés Hicks felé, a férfi végre kegyeskedett elfordulni a kivetítőtől és tekintetét egyenesen Mr Ilberyre szegezte. A nagydarab, sötétbőrű fickó amolyan lelkészféle pozíciót tudhatott magáénak Új Nevada városkában. Hogy pontosan milyen vallás híve is volt, senki nem tudta, valami különös keveréke a régi keresztény és természetimádó hitvilágnak. Persze ezen senki nem csodálkozott a nagy vallásháborúk óta, új eszmék születtek a régiek helyébe. A régiek helyébe, amik milliók életét követelték odalent a Földön. Hicks kihúzta magát, láthatólag élvezte, hogy hirtelenjében ilyen fontos személy lett:
—Mr Hadland a szemem előtt szedte össze a kutyáját. Már ami megmaradt belőle.—Mrs Wallhall lenézett a fiára majd azonnal intézkedett. Néhány érmét kotort elő a pénztárcájából és Colin kezébe nyomta:
—Tessék.—súgta az asszony.—Menj játszani.—a terv bevált, a kisfiú, ha bizonytalanul is, de a bolt másik végébe sétált és beüzemelte az egyik játékgépet. A távolság és a suhanó űrhajók meg rakéták hangja gondoskodott róla, hogy többé ne hallja a felnőttek beszélgetését. Bár az a néhány a mondat… az is épp elég volt, hogy megértse, mi történt. Mr Hicks még jó darabig ecsetelte a szerencsétlen kutya állapotát, azt is rendkívül élvezte, hogy megbotránkoztatta a körülötte lévőket. És persze az sem kerülte el a figyelmét, mint kúszik föl a félelem mindannyiuk arcára. Mrs Wallhall is sápadtan hallgatta a beszámolót, bár sehogy sem értette a dolgot, hisz Új Nevada környékén nem éltek vadállatok. Már régóta laktak itt… és ezidáig biztonságban érezték magukat. Az asszony kérdése ez volt:
—És… nem lehet, hogy csak elütötte valami?
—Vagy esetleg megsérült a viharban… szörnyű idő volt az éjszaka, a pajtáról levitte a tetőt és a hátsó udvarban találtuk meg…—Mrs Mcneil a kezeit tördelve, sápadtan ácsorgott, akárcsak a többi asszony a vegyeskereskedésben. Hicks röhögve válaszolt:
—Kedves hölgyeim, láttam, amit láttam. De ha nem hiszik, kérdezzék meg doktor Sullivant, Hadland átvitte hozzá a maradványokat.
—Na még csak az kéne…—motyogta Mrs Wallhall majd kisétált a körből, ami kíváncsiskodó emberekből gyűlt össze a vegyeskereskedés pultja közelében. Tőle szokatlanul gyorsan a kosarába dobálta a legszükségesebbeket, fizetett majd fiát is maga mellé gyűjtötte és kimenekült az üzletből. Amint kitették lábukat az utcára, abban a pillanatban érezték, hogy minden megváltozott körülöttük. Minden más lett, az emberek, pedig többségük még valószínűleg nem hallott az eseményekről, a város, az utcák és épületek, még saját otthonuk is. Bár a legtöbben nem hittek a pletykáknak, arra pedig képtelenek voltak, hogy saját szemükkel győződjenek meg a történtek hitelességéről, Új Nevada városka örökre megváltozott. Még ha eleinte ezt sokan nem is vették észre.
A kis Colin ellenben rögvest aznap, saját bőrén tapasztalta, hogy már semmi sem a régi. Édesanyja, tőle szokatlan módon, némán, idegesen járkált le s föl, bár szólni nem szólt semmit. Csupán akkor, mikor fia kitette lábát a házból.
—Ne menj sehová.—mondta határozottan.—Nem szeretnélek a kerítésen túl látni.—Colin szófogadó fiú volt, bár nagyon vágyott rá, hogy a hosszú, fáradtságos tanórák után kedvére csatangoljon, látta a félelmet az anyja szemében és inkább kiült a tornác lépcsőjére. Játszott egy keveset kedvenc videojátékával, majd azzal töltötte délutánja java részét, hogy azon mesterkedett, miként tudna pénzt szerezni a Zidor Ostroma legújabb részére. Bubble mindvégig, hűségesen őrizte őt, talán emiatt lehetett, hogy cseppet sem félt. A koraesti szélben életre kelt kukoricatáblát is közönyös képpel szemlélte.
Bár Colin papája is hallott az eseményekről, délután fele már nem volt ember Új Nevada városában, akit elkerült volna a hír, nem érezte veszélyben magát és családját. Még az első hónapokban tagja volt a polgárőrségnek, akik éjszakánként vigyázták az apró település és lakóinak álmát, hisz egy teljesen új világba érkeztek, amiről szinte semmit sem tudtak. Ám ezidő alatt semmiféle incidens nem történt, úgy tűnt, otthonuk minden szempontból tökéletes. A kezdetben rendfenntartóként jelenlevő hadsereg fokozatosan kivonult, az őrbódékat lebontották, Új Nevada pedig egyedül maradt. Két év alatt semmi sem történt, nem csoda hát, ha Mr Wallhall félvállról vette a híreket szegény Mole haláláról, mivel így hívták Mr Hadland kutyáját. Az egyetlen, ami a régi időkre emlékeztette, a puskája volt. Már jó ideje, háborítatlanul hevert az üvegvitrinbe zárva. A fegyver külsejét tekintve megőrizte régi formáját, Mr Wallhall biztos volt benne, hogy nagyapja is hasonlóval rohangált odalent a Földön, hatalmas birtokán. A puska azonban már modernebb belsővel rendelkezett, golyók helyett kis patronok illettek bele. Bár teljesen mindegy volt, hisz a lőszeres doboz is ott porosodott a szekrényben, bontatlanul. A férfi feleségén sem tudott kiigazodni, már jó pár napja látta rajta, hogy ideges valamiért. A felröppenő hírek után pedig még azt is megtiltotta, hogy fiúk kimerészkedjen az udvarból. Szegény kölyök… nem elég, hogy mindenféle baromsággal tömik a fejét az iskolában, még hazulról sem mehet el. Mr Wallhall eképp okoskodott, így aztán az sem jelentett számára semmiféle problémát, mikor vacsora után felkelt az asztaltól és ajtót nyitott Bubblenak. A macska úgy spurizott kifelé az éjszakába, mintha valaki megsegítette volna hátulról egy méretes rúgással. Persze valószínűleg a család minden tagja engedelmeskedett volna a kandúr parancsának, még maga Colin is, hisz Bubble olyan hangos sivalkodást rendezett az ajtó előtt, hogy azt még az utca végében lakók is hallották. A macska pillanatok alatt eltűnt a sötétben, Mr Wallhall pedig visszazárta az ajtót. Fia nem örült túlságosan, mikor a fürdőszobából visszatérve megtudta, hogy barátja ismét egyedül csatangol az éjszakában:
—Nem kellett volna kiengedned, apa…—motyogta a kis Colin szomorúan, hisz fülében még mindig ott csengett a vegyeskereskedésben hallottak.
—Biztos dolga van odakinn. Én ugyan nem takarítok utána, ha odacsinál valahová. És az anyád sem.—Mr Wallhall a részéről ezzel elintézetnek ítélte a dolgot és letelepedett a tévé elé. Fia még téblábolt kicsit a nappaliban, talán azt várta, hogy Bubble valóban csak pár percre ugrott ki és hamarosan felcsendül jól megszokott, panaszos nyávogása az ajtó előtt. Ám a kandúrnak esze ágában sem volt hazajönni, minden bizonnyal úgy gondolta, bepótolja a vihar miatt elmaradt csatangolását. Colin pedig kénytelen kelletlen egyedül vonult vissza a szobájába. Ha Bubble nem volt vele, mindig fölkapcsolta az éjjeliszekrénye lámpáját, a rakétaforma egész halvány, kék derengéssel vonta a gyerekszoba berendezéseit. A kisfiú sokáig nézte a feje fölött táncoló papír űrhajókat, majd mégis elnyomta az álom.
Colin rövidke élete során még soha nem rémült meg annyira, párnájáról sikítva pattant föl, szíve vadul kalapált. Mélyen aludt, mikor a hangok eljutottak hozzá, mégis azonnal tudta, hogy nem álmodott. Valahonnan, az éjszaka sötétjéből hangos sivalkodás szűrődött be a gyerekszobába, a préda legutolsó, kétségbeesett halálsikolya. Amint a fiú szemei kipattantak, azonnal ezt ordította:
—Bubble!—és hangos zokogásba kezdett. Colin szülei a szomszéd szobában aludtak, már ébren voltak, mikor meghallották fiúk kiáltását odaátról. Valószínűleg magukat is a kintről szűrődő zajok keltették föl, csak ők épp felnőttek voltak és nem tudták megkülönböztetni az álmot a valóságtól. A férfi és az asszony kábán pislogtak maguk elé a sötétben, Colin sikítása azonban rögvest kiverte az álmot a szemükből és már futottak is át a gyerekszobába, úgy ahogy voltak. Mr Wallhall alsónadrágban, felesége pedig lenge hálóingjében.
Colin némi könnyebbséget érzette, mikor meglátta szüleit a szobája ajtajában, anyja azonnal mellé futott, átölelte és ringatni kezdte. Apja rémülten ácsorgott az ágy végében.
—Kicsikém… nincs semmi baj…—súgta Mrs Wallhall, nem igazán volt gyakorlata benne, miként nyugtassa gyermekét egy rossz álom után, Colin mindig jól aludt. A kisfiú kicsit megnyugodott, szíve már nem ugrott ki a helyéből, viszont könnyei még mindig potyogtak.
—Bubble…—sírta Colin és maszatos arcát anyja hálóingjébe fúrta.—Bubble… valami rossz történt vele… Ti nem hallottátok?
—Micsodát?—kérdezte az apja, bár lelkiismeretfurdalás közepette tekintett fiára, talán tudat alatt tisztában volt vele ő maga is, mi keltette fel őket az éjszaka közepén.
—Bubble…
—Ugyan már! Biztos remekül érzi magát, vadászik és kalandozik, ahogy általában. Nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál.—Mr Wallhall is leült a gyerekágyra és megsimogatta fia kobakját.
—Az az átkozott Hicks!—morogta villámló tekintettel Mrs Wallhall, mivel biztos volt benne, hogy az elpusztult kutyáról szóló beszámoló zaklatta fel annyira a fiát, hogy rémálmok gyötörték.—Inkább vedelt volna a kocsmában aznap!
—Ugyan, nincs semmi baj…—a férfi Colinra kacsintott, aki pár pillanatra előbújt anyja hálóingjéből.—Meglátod, Bubble holnap reggel már ott sivalkodik az ajtó előtt, hogy engedjük be. Nincs semmi baj.
Ám Bubble nem jött haza, sem reggel, sem a következő napon. Colin a délelőttjét azzal töltötte, hogy a lépcsőn ücsörgött és várt, durcásan, összehúzott szemekkel. Pedig nagyon jól tudta, hogy fölösleges. Szülei aggódva figyelték őt, különösen a napok multával, mivel a kisfiú szinte semmi mást nem csinált, csupán a szemközt lévő kukoricatáblát bámulta. Ők is jól tudták, hogy szegény Bubble valószínűleg odaveszett, mert bár a macskákkal, különösen a kandúrokkal gyakorta előfordul, hogy napokra is elmaradnak hazulról, ám Bubble ilyesmit sosem csinált. Túlságosan ragaszkodott kis gazdájához, hogy akár egy napot is nélküle töltsön. Mivel a felnőttek nem értenek az ilyesmihez, Mr Wallhall látva fia elkeseredettségét, a következő ígéretet tette:
—Ne bánkódj, fiam, kapsz egy másik cicát. Vagy egy kiskutyát. Mit szólnál egy kutyához? Vele játszani is tudnál, dobhatnád neki a labdát… meg ilyesmi.—természetesen Mr Wallhall ennél rosszabbat nem is szólhatott volna, Colin mintha meg sem hallotta volna, makacsul hallgatott. A Wallhall házaspár tehát tehetetlenül nézte gyermekük búskomorságát, jobb ötletük nem lévén fogták spórolt pénzük és megvették Colinnak azt a drága játékot, ami után annyira ácsingózott. A fiú ugyan örült neki és játszott is vele, ám szomorúsága nem tűnt el a tekintetéből. Ezen kívül volt valami más is. Az aggodalom. Először Mole, Mr Hadland kutyája, majd szegény Bubble… Ez már több, mint véletlen, és bár a városiak többsége szemet hunyt a történések felett, hisz nem az ő állataik vesztek oda, a Wallhall házaspár egyre nyugtalanabbul tekintett kis otthonukra és a környező vidékre.
Bubble eltűnése után Colin még a lábát sem tehette ki a házból, ha anyja otthon volt. Mrs Wallhall láthatólag már attól is frászt kapott, ha fia a tornác lépcsőjén ücsörgött, hisz kerítésük meglehetősen alacsonyra építették… és az az átkozott kukoricás, valóságos dzsungel, nagyon közel volt hozzájuk, túl közel! Apja már kicsit engedékenyebb volt, Mr Wallhall nem bánta, ha fia az udvarra merészkedett, ám a kerítésen túl nem szerette látni és ennek hangot is adott, valahányszor alkalma adódott rá. Colin napjai tehát teljes unalomban teltek, sokszor még ahhoz sem érzett kedvet, hogy játszon. Gondolatai folyvást Bubble körül forogtak, bár még igen fiatal volt, tökéletesen értette a hálál és élet közti különbséget. Tudta jól, hogy a macskák sokkalta kevesebb ideig élnek, mint az emberek és előbb vagy utóbb el kellett volna búcsúznia barátjától… Megsiratta volna, és valószínűleg hasonlóan ramatyul érezné magát, akárcsak most… De ez… hogy szegény Bubble így végezte, hogy valami szörnyű dolog történt vele… ez sokkalta rosszabb volt. Emiatt lehetett, hogy egyetlen percig sem tudott másra gondolni. Még a tanulás is nehezen ment neki, pedig Colin jóeszű fiú volt.
Mivel Új Nevada városát java részt családok lakták, igazság szerint könnyű szerrel összeszedhettek volna egy osztályra való tanulót, sőt, akár kettőt is. A probléma azonban ott kezdődött, hogy ezek a gyerekek a lehető legkülönbözőbb életkornak örvendtek, nagyjából hatévestől huszonegyig, már akik iskolakötelesek voltak. Mivel értelemszerűen egy kisiskolás nem tanulhatja azt, amit a középiskolások, és fordítva, így egyetlen módszer maradt, a távoktatás. A Taharkarnak rendkívül jól kiépített kommunikációs hálózata volt, így egyetlen családnak sem okozott problémát, hogy csemetéjük odahaza tanuljon, monitor előtt. Colin mindig is idegenül érezte magát az iskolában, bár csak fél évet járt odahaza, a Földön. Ezért nem bánta, hogy délutánjai java részét egy speciális kivetítő előtt tölti, olyan tanár előadását hallgatva, akit még soha nem látott személyesen.
Colin kényelmetlenül fészkelődött a padban, már vagy fél órája ült a helyén és ez még egy olyan nyugodt gyereket is megterhelt, mint amilyen ő volt. A papája saját, különbejáratú szobát rendezett be számára, ahol tanulhatott és részt vehetett az órákon, a kicsi teremben nem is volt más, csupán egy pad, és a méretes monitor, ami szinte életnagyságban adta vissza Mr Eberle, a történelemtanár alakját.
—Tehát a második Vallásháború fontosabb történései évszámokkal…—Colin üres tekintetét a kivetítőre szegezte, majd a megjelent számokat gyorsan letöltötte a saját számítógépébe. Legalább oly gépiesen cselekedett, akárcsak az asztalán villódzó apró kompjúter. Gondolatai valahol egész máshol jártak, és nem csupán azért, mert apjának igaza volt. Mr Wallhall folyamatosan hangoztatta, hogy hatalmas ostobaság ilyen kicsi gyerekek fejét a Vallásháborúk bonyolult politikai összefüggéseivel tömni, úgysem tudnak figyelni rá. Colin gondolatai folyvást Bubble titokzatos eltűnése körül forogtak, az előadásra egyáltalán nem figyelt, mikor tehette, elfordult és szemeit a kinti világra függesztette. Erős szél volt odakint, a kukoricatáblák hatalmas, zöld tengerként hullámoztak. Bár Mr Eberlenek több tucat diákjára kellett figyelnie saját kivetítőjén keresztül, igen hamar kiszúrta magának, hogy az ifjú Colin tekintete egész másfele kalandozik:
—Elfáradtál, Colin?—kérdezte a férfi és pár lépést haladt a kamera felé, emiatt a kisfiú szinte úgy érezte, hogy tanára mindjárt lelép a kivetítőről.
—Nem… vagyis talán egy kicsit…—motyogta Colin és ezúttal összeszedte magát, némi életet csiholt magába és elővette érdeklődő, összpontosító ábrázatát. Vagy inkább maszkját, mert figyelni eztán sem tudott.
—Talán beszélnem kéne a mamáddal, alszol eleget? Vagy csak túl sokat játszol a gépeden.
—Nem, tanárúr, figyelek, tényleg…—Mr Eberle összevonta a szemöldökét, épp készült rá, hogy hozzátegyen valamit, mikor a kivetítőn hirtelenjében fekete, fehér csíkok jelentek meg, a képernyő vibrálni kezdett majd a férfi alakja végleg eltűnt, helyébe csupán kásás, rezgő háttér maradt.
—Az isten verje meg őket!—hallotta Colin Mr Eberle káromkodását, mivel csupán a képernyő szállt el, hangját továbbra is tökéletesen közvetítették a hangszórók.—Ezerszer megmondtam azoknak az idiótáknak, hogy ne használják az iskola rendszerét!—a férfi elhallgatott, talán eszébe jutott, hogy több tucat kisiskolás hallja őt és nem épp szerencsés dolog ilyen hangnemben beszélnie. Colin szinte látta maga előtt, amint a férfi nyugalmat erőltet magára majd higgadtan hozzáteszi:
—Colin, légy szíves mond meg a papádnak, hogy beszéljen a hely kereskedelmi irodával, ez nem mehet így tovább, heti rendszerességgel leterhelik a Taharkar hálózatát.
—Megmondom, tanárúr.
—Jó, akkor… haladjunk tovább. Azért figyelni fogsz, ugye?
—Igen, tanárúr.—amint a kisfiú kimondta mindezt, feje fáradtan a padra hanyatlott, szerencsére Mr Eberlenek nem jutott eszébe megkérdezni, mi volt az az apró koppanás. Colin szemeit ismét az udvarra függesztette, képtelen volt rá, hogy az órára koncentráljon. Rendkívüli hálát érzett a különféle rendszerekből érkező teherhajók kapitányai iránt, amiért szemtelen módon mindig rácsatlakoztak az iskolai hálózatra, valahányszor csak erre jártak. Aznap délután minden gyerek föllélegzett a Taharkaron néhány órára, hisz bármit csinálhattak tanóra közben, csupán arra kellett ügyelniük, hogy csöndbe maradjanak.
Jeffrey Parry a Wallhall család szembe szomszédja volt, ahogy az első telepesek közül mindenki, ő maga is feleségével és egy szem lányával érkezett a Taharkarra majd két éve. Csakhogy azóta történt egy s más, példának okáért Jeff összeszűrte a levet a patikus kisasszonnyal, így senki nem csodálkozott, mikor egy nap a férfi arra ébredt, hogy egyedüli lakója a Parry tanyának. Jeffrey már majd fél éve élt magányosan, ezalatt az italra is rászokott, bár néhány azt rebesgették, hogy ez is oka volt a válásnak. Minden esetre Mr Parrynek nem maradt mása csak a disznói és hatalmas, mozivászonnyi kivetítője, amin minden műsort megnézett, amit csak sugároztak a rendszerben. Aznap viszont úgy tűnt, nem hódolhat kedvenc szenvedélyének. Ellátta a malacokat hátul az ólban, előkészített magának egy hatalmas adag, csomagolt pattogatott kukoricát és leült a tévé elé, hogy megnézze szeretett sorozatát. A kereskedelmi hajók azonban nem csupán az iskola hálózatát terhelték túl, minden egyes sugárzott csatorna arra a sorsa jutott, mint Mr Eberle, sistergő, vibráló képernyő maradt csupán a helyükben. Jeff Parry hosszasan káromkodott, és jobb dolga nem lévén, elküldte melegebb éghajlatra a szórakoztató központ irodájában szolgálatot teljesítő titkárnőt. Pár órával később a kép visszatért a kivetítőre, legalább olyan hirtelen, mintha valaki legyintett volna a varázspálcájával, Jeffrey pedig végre elégedetten dőlhetett hátra a kanapéján. Mr Parry valami vígjátékot választott a rengeteg műsor közül, amolyan gépröhögős tapsolós fajtát, ő maga is jókat hahotázott egy-egy viccesebb jeleneten. Ám bármilyen hangosan is nevetett, az újabb adag kukorica zörgött az ölében, képernyője pedig szinte maximális hangerőn ordított, mégis meghallotta a hátsó udvarból szűrődő zajokat. Persze, hisz szám szerint tizenöt malacot tartott, és ha tizenöt malac egyszerre visít, azt igen nehéz figyelmen kívül hagyni. Jeffrey felugrott a kanapéról, lehalkította a tévét és az ablakhoz rohant. Nem tudta, mit tehetne, szemeit kétségbeesetten meresztgette a sötétbe, a lámpát is leoltotta, hátha úgy jobban lát majd. Kirajzolódtak előtte a disznóól és a pajta körvonalai, ám ettől nem lett okosabb. Végül, jobb ötlete nem lévén a telefonhoz rohant és beütötte Thomas Wallhall azonosítóját.
Kora este lévén Colin már lefekvéshez készülődött, macis pizsamájában, fogkefével a kezében flangált le s föl a nappaliban. Mr Wallhall az aznapi híreket nézte át a számítógépén, egy kis ikon azonban jelezte, hogy hívás érkezett a rendszerükbe, így hátradőlt a székében és megnyitotta a vonalat. Legnagyobb meglepetésére szomszédjuk, Jeffrey Parry rémült, patkányszerű ábrázatát pillantotta meg a monitoron.
—Bocsáss meg, hogy ilyenkor zavarlak, Tom.—kezdte szabadkozással a férfi.
—Semmi gond, talán…—valami baj van? Mr Wallhall így fejezte volna be kérdését, ám Jeff azonnal közbevágott és egy szuszra darálta a mondandóját:
—Valami van az ólban, hallottam! Most már csönd van, de ez nagyon rossz jel! Rossz jel! Nem is tudom, kinek szólhatnék, te jutottál először eszembe, az öreg Moore ugyan közelebb van, de hát járni is alig bír!
—Várj csak, lassabban! Miről beszélsz? Mi az, hogy van valami az ólban?
—A disznóknál! Valami!
—Megnézted, mi az?
—Megnézni?! Hülye vagy?! Te nem láttál horrorfilmet?! A szereplők mindig olyankor halnak meg, mikor „megnézik, mi az.”!—Mr Wallhall megcsóválta a fejét, az volt a gyanúja, hogy vele ellentétben szegény Jeffrey túl sok horrorfilmet nézett. Vagy épp megint a pohár fenekére nézett. Ennek ellenére ezt mondta:
—És most azt szeretnéd, ha átmennék hozzád, és együtt megnéznénk, igaz?
—Hát… valami ilyesmi.
—Rendben, negyedórán belül ott leszek.—sóhajtotta Mr Wallhall, felállt az asztaltól és lecsukta a laptopja tetejét. Mikor kifelé tartott a nappaliból összetalálkozott felesége aggódó tekintetével:
—Mi van Parryvel?—kérdezte az asszony és ha lehet, még jobban elsápadt, mikor férje a vitrinhez lépett és magához vette a puskáját.
—Azt mondja, hogy van valami a disznóknál, az ólban. Szerintem csak részeg, de azért átmegyek.
—És ha csak részeg, akkor az minek kell?—Mrs Wallhall villámló tekintettel meredt a fegyverre.
—Biztos, ami biztos.—mosolyodott el a férfi majd kivett két patront a töltényes dobozból és megtöltötte velük a puskát.
Jeffrey Parry már a tornácon várta szomszédját, először megijedt, mikor puskát látott nála, talán azért, mert sokáig ő maga sem akarta elhinni, hogy ilyen súlyos volna a helyzet. Pár perccel később, mikor együtt haladtak a hátsó udvar felé, már örült neki, hogy Tom átvállalta tőle a dolog ezen részét, neki csak a lámpát kellett tartania. Síri csend fogadta őket, miközben áthaladtak a gazzal benőtt kerten, úgy tűnt Jeff a malacain és szeretett tévéjén kívül valóban nem foglalkozott mással. Vagy csak élvezte, hogy felesége rózsáit lassan megfojtja a gaz. A disznóól előtt várakoztak kicsit, hallgatóztak, semmi gyanúsat nem észleltek, így Tom Wallhall óvatosan kinyitotta a kis épület ajtaját. Kezdetben odabent sem láttak semmi különöset, ahogy a lámpa fénye végigpásztázott az állatokon. Aztán mikor beljebb léptek, az ól hátuljában észre vették a földön fekvő, élettelen testet. Jeffrey valóban sokat foglalkozhatott a malacaival, mert csupán egy pillantást vetett rá és máris kiáltotta:
—Ó nem, szegény Peggy!—leguggolt a tetem mellé, persze azonnal megbánta, mihelyst a lámpa fényében meglátta, hogy a disznó fél oldala hiányzik és hatalmas vértócsa közepén fekszik. Mr Wallhall csupán egy futó pillantást vetett az állatra, őt sokkalta jobban érdekelte az a méretes lyuk, ami az ól falán tátongott. Az egész dolog leginkább úgy nézett ki, mintha az a valami elsőként azzal próbálkozott volna, hogy a járaton át kiráncigálja a malac testét az épületen kívülre, a kotorék erről árulkodott. Mindez azonban kudarcba fulladhatott, így ő maga tett látogatást odabent és jól belakmározott szegény Peggyből. Míg szomszédja folyvást káromkodott, Mr Wallhall magához ragadta a lámpát is és kioldalazott vele a szabadba. A disznóólat megkerülve a lyukhoz sietett, nyomokat keresett. Mivel már napok óta nem esett, a föld kiszáradt, a kemény rögökön semmit nem talált. Viszont a majd térdig érő gaz tökéletesen elárulta, hogy ott valóban járt valami, kis ösvény vezetett át az udvaron, egészen a kukoricásig. A férfi ezután ismét a lyukra tekintett, nem volt túl nagy, egy felnőtt ember át sem férhetett volna rajta. Ennek ellenére megborzongott és fiára gondolt. Most már számára is egyértelmű volt, valamiféle ragadozó vert tanyát Új Nevada környékén. Valami, ami talán kicsi ahhoz, hogy felnőtt emberre támadjon, ám a városban igen sok gyerek lakott.
Az eset után valóban kitört a pánik Új Nevada városában. Jeffrey Parrynek valószínűleg nem sokan hittek volna, ám Tom Wallhall köztiszteletnek örvendett mindenhol, az ő szava sokat számított. Ráadásul a tetem megvizsgálása után doktor Sullivan végre idejét látta, hogy kiadjon egy közleményt, melyben tájékoztatta a lakosokat kutatásainak eredményéről. Ennek értelmében megállapította, hogy mind az elpusztult eb, mind pedig a sertés egy addig ismeretlen vadállat prédájává váltak és a DNS vizsgálatok eredményét is közölte, bár ebből az emberek java része egy kukkot sem értett. A doktor minden létező anyagot közszemlére bocsátott, még a tetemekről készített fényképeket is, elsősorban azért, mert már hallotta a háta mögött, miként pletykálnak róla, hogy galád módon el akarja tussolni az ügyet. Másfelől meg elrettentésnek szánta, nem szerette volna, ha bárki is megszegi a kijárási tilalmat és ahhoz sem volt kedve, hogy legközelebb egy ember tetemét kelljen boncolnia. Doktor Sullivan közleménye megtette a magáét, néhány család azonnal elköltözött a városból. Annak ellenére, hogy bizonyára igen súlyos pénzbüntetés várt rájuk szerződés szegésért. Új Nevada lakosai tíz évre röghöz kötötték magukat az olcsó földek és ingyen lakásokért cserébe. Nagy felháborodást váltott ki az a tény is, hogy a Program vezetői vajmi kevés érdeklődést tanúsítottak a város problémája iránt. Az emberek már a legelső gyűlésen egyöntetűen követelték, hogy a hadsereg fésülje át a környező vidéket, ám a társaság képviselője csak legyintett, mondván, egy vadállat miatt nem fognak újabb egységeket küldeni a Taharkarra. Mr Helle kedvenc indoka és egyben vesszőparipája, amit folyvást ismételgetett, ez volt:
—Vadállatok mindenhol élnek, kedves barátaim. Eleinknek farkasokkal és medvékkel kellett megküzdeniük, mégis virágzó civilizációt, pompás városokat építettek.
—Mire várnak? Hogy egy ember is meghaljon? Akkor is majd csak a vállukat vonogatják.—zsörtölődött Mrs Wallhall, miután napokon keresztül ostromolták a társaság irodáját, persze hiába. Mivel máshonnan nem kaptak segítséget, egy kereskedelmi hajó fegyveres őreit kérték meg rá, hogy kutassák át a város környékét, a csapathoz néhány helybéli férfi is csatlakozott, köztük Colin apja. Ahogy két évvel ezelőtt, úgy fésülték át a környező vidéket, ám ezúttal örültek volna, ha találnak valamit. Valamit, ami végre pontot tesz az ügy végére.
Colin a nappaliban, az ablakpárkányon ült, mivel Mrs Wallhall otthonukat tökéletesen biztonságosnak találta, hagyta, fia had nézelődjön kedvére. Néha maga is a sötétben mozgolódó, világító pontokra szegezte a tekintetét, nem tudta, minek örülne jobban. Ha a csapat találna valamit… vagy ha nem. Colin is érdeklődve figyelte a házuk környékén bóklászó fegyveres, lámpákkal felszerelt embereket, a kutatás már fél napja folyt. Mivel világosban semmi eredménnyel nem jártak, a városiak oldalukon a teherhajó őreivel úgy döntöttek, sötétedés után is szerencsét próbálnak. A támadások kizárólag éjszaka, illetőleg este történtek, ezért joggal feltételezték, hogy éjszakai állattal van dolguk. Nem volt épp veszélytelen vállalkozás, ám a kockázat mértékét minimálisra csökkentették azáltal, hogy láncot alkotva, egyetlen csapatban kutatták át a környező kukoricást és a lehető legmodernebb mozgásérzékelővel is felszerelték magukat, amihez csak hozzájuthattak a Taharkaron. Colin a menet legelejét látta, mikor a lánc megindult, a zseblámpák és reflektorok valóságos lidércfényként táncoltak a tengerként susogó kukoricatáblák közt. Vajon az apja fél? A kisfiú leginkább ezen gondolkodott, majd tekintete az üres vitrinre esett, ahol Mr Wallhall a puskáját tartotta. Colin azt sem igazán tudta, mit vár ettől a kis éjszakai kirándulástól… Szerette az állatokat, azokat is amik vadon, szabadon éltek… de ez az egy… A fiú ezúttal a kandalló felé fordult, Bubble kosárkája még mindig ott árválkodott a padlószőnyegen. Kedvenc játéka is ott volt, a szivacsból készült, csörgő labda. Colin végül leugrott az ablakpárkányról és a szobája felé indult, odakint már nem volt semmi látnivaló, a csapat messze járt. Mivel ez különleges estének számított, Mrs Wallhall megengedte, hogy fia sokáig fennmaradjon, mindketten túlontúl idegesek voltak ahhoz, hogy aludjanak. Az asszony szeme előtt rémképek egész áradata vonult el, míg fiával együtt férjére várt, hisz mindannyian hallottak rémtörténeteket más kolóniákról ahol… hát mondhatni, nem voltak olyan szerencsések, mint ők itt, a Taharkaron. Mr Wallhall végül szerencsésen hazaérkezett, valamikor éjfél előtt. Puskáját ismét visszatette a vitrinbe, egyetlen egyszer sem kellett használnia. A felderítő csapat, ahogy nappal, sötétedés után sem talált semmit, csupán a környező sziklavidékek jellegzetes, antilopszerű növényevői legelésztek békésen a holdfényben. Tökéletes bizonyítékaként annak, hogy nincs ragadozó a környéken. A Wallhall család tehát teljes létszámában tért nyugovóra éjfél után, házuk rejtekében biztonságban érezték magukat. A kis Colin tekintetét azonban nem kerülte el az a tény, hogy apja a puskát töltve hagyta és a kis vitrin ajtaját sem zárta kulcsra. Talán, hogy a lehető leghamarabb elővehesse, ha a szükség úgy hozná. Mr Wallhall nem is sejtette, hogy ez az apró mozzanat volt, ami fia fejében érlelni kezdte azt a bizonyos gondolatot…
Colin tudta, hogy tennie kell valamit. Érezte. Hogy pontosan mit… arról fogalma sem volt, de semmi másra nem tudott gondolni. Az órákon nem figyelt, alig evett és játszott, ideje java részét a tornácon töltötte tekintetét az ég felé szökkenő zöld tengerre szegezve. Bár idáig is úgy kellett kiszöknie, a mamája még azt sem engedte neki, hogy lábát kitegye a házból. Nem düh munkált benne, vagy épp a bosszú égető érzése, Colin csupán szomorú volt és magányos. Tervet sem kovácsolt, nem tanakodott naphosszat, egyszerűen csak érezte, hogy valamit tennie kell... Valahol, a füle mögött, ahogy a kisfiú megfogalmazta magának. Talán Colin túl kicsi volt még ahhoz, hogy érzékelje a veszélyt, tetteinek súlyát, így cseppet sem félt, mikor egy éjjel kilopakodott a szobájából. A vitrinből magához vette apja puskáját majd átosont vele a nappalin. A bejárati ajtó zárja könnyen megadta magát egy nyolcéves gyereknek is, néhány számjegyű kód elég volt hozzá. A Wallhall ház és a környező udvar csendesen aludta álmát, míg a fiú leszaladt a tornác lépcsőjén a környező kukoricás irányába. Colin csupán akkor kezdett félni kicsit, mikor letelepedett a földre és három színben világító, elefántos zseblámpáját eloltotta. Szálláshelye nem volt messze a házuktól, a körülötte burjánzó kukoricástól azonban semmit sem látott. Ha hirtelenjében pánikba esik és futni kezd, még tán az is előfordult volna, hogy a másik irányba rohan, el, messze a sziklás vidék felé. Colin egyszerűen ült és várt, apja puskája legalább akkora volt, mint ő maga, a cső pedig éppoly hideg, akár az éjszakai szél és a holdak ezüstös fénye. A kisfiú egészen hajnalig őrhelyén maradt, mihelyst világosodni kezdett, visszaosont a házba, hisz ha nem is érezte, milyen veszélybe sodorta magát az éjszaka, azt kiválóan tudta, hogy szüleitől nem sok jóra számíthat, ha rajta kapják. A Wallhall házaspár nem is vett észre semmit, a puska visszakerült a vitrinbe, Colin pedig az ágyába. Legfeljebb csak azt láthatták, hogy fiúk holtfáradt, rettenetes karikák táncoltak a szeme alatt. Ezt is az utóbbi néhány nap számlájára írták és Mr Wallhall végleg eltökélte magában, ha törik, ha szakad, szerez Colinnak egy kiskutyát.
Colin a következő éjszakát otthon, az ágyában töltötte, túl fáradt volt ahhoz, hogy ismét őrködjön. Egy nappal később azonban újból elfoglalta őrhelyét, hasonló taktikát alkalmazott, akárcsak első alkalommal. Megvárta, míg szülei elaludtak, majd kiosont a házból apja puskájának társaságában. A kukoricás szélén, száraz, rideg rögökön ütötte fel táborhelyét, vele volt még játéklámpája is, amit azonnal eloltott. Furcsa módon ezúttal sokkalta jobban félt, mint első alkalommal, ám arcának egyetlen rezdülése, testének egyetlen mozdulata sem árulta el mindezt, a kis Colin oly hősiesen viselkedett, akár egy igazi katona. Szíve is egyenletesen, nyugodtan vert, egészen addig, míg meghallotta a hangokat. Körülötte, fölötte a szél tépte, cibálta a kukoricatengert, mégis kiválóan érzékelte, hogy valami közelít feléje. Colin nem mozdult, lélegzetvisszafojtva várt, a száraz levelek reccsenése, zizegése egyre csak haladt felé, megállíthatatlanul. Mikor a lény fölbukkant mellette a sötétben, mindketten meglepetten bámultak egymásra. Igen, az első pillanat a meglepetésé volt, a következő már a félelemé, legalábbis ami a kisfiút illeti. Colin sokat gondolkodott rajta, miféle ragadozó állat élhet odakint, a kukoricatáblákon, a sziklákon túl… Talán hasonlítanak a farkashoz, vagy egy nagymacskához… egyik sem épp szívderítő, de mégiscsak állatok… állatok, nem pedig szörnyetegek valamelyik rémálmából. Ám ez itt, előtte, ez a groteszk valami, ez egy szörny volt… igazi, idegen… Colin érezte, amint szíve a torkába szökött, légzése felgyorsult. Maga sem tudta, miért, de elsőként lámpáját kapcsolta föl, talán abban reménykedett, hogy a világosság majd messze űzi rémálmát. A fénycsóva egyenesen a szörnyeteg arcába világított, ám csupán néhány másodpercre. A lény azonnal arrébb ugrott, menekült a fény elől, Colin zseblámpája megremegett. A legfélelmetesebb számára az volt, hogy szinte egy embert látott maga előtt, valami torz, nyomorult humanoid formát. Különösen a szörnyeteg arca volt emberi. A szemei, az orra, álla, csupán tarkójához nőtt hosszú, csontos fülei tértek el a megszokottól, szájában apró, tűhegyes fogak sorakoztak. Emberi formája ellenére mind a négy lábát használta, hosszú, csontsoványnak tűnő teste, gerince úgy siklott a sötétben, akár egy kígyó. A lény kezdetben nem mozdult, úgy tűnt, még Colin zseblámpájának fényéhez is hozzászokott. Hogy mennyi értelem szorult ebbe a szörnyetegbe, azt nehéz lett volna megmondani, annyi bizonyos, hogy felfogta, nem mindennapi préda került aznap éjszaka az útjába. Már régóta, hogy előbújt rejtekhelyéről, a sziklák közül, azóta figyelte ezt a különös fajt, amik hirtelenjében megjelentek a bolygó felszínén. Furcsa házakat emeltek, olyan növényeket és állatokat hoztak magukkal, amiket még sosem látott és sosem kóstolt azelőtt. De a legfurcsább a szaguk volt, idegenek egy másik világból. Hímjeik, és általában nőstényeik is túlontúl nagyra nőttek ahhoz, hogy prédának tekintse őket, ám a kölykeik… Ez az egy itt pedig, biztos volt benne, hogy kölyök még, hisz nagyon apró, tökéletes. A lény óvatosan elindult, megszokott taktikát alkalmazott, ha sarokba szorította prédáját, megpróbált a háta mögé kerülni és úgy leteríteni. Hisz Colin mégiscsak ember volt, egy a furcsa szagú idegenek közül, és ez óvatosságra intette. A kisfiú azonban összeszedte magát annyira, hogy mozdulni tudjon, együtt fordult a szörnyeteggel és folyamatosan a szemei közé világított. Jó néhány percig kerülgették egymást, a lény tetőtől talpig, Colin minden apró porcikáját megvizsgálta magának, majd döntött. Ez az apró szerzet semmiféle veszélyt nem jelent rá, könnyű préda, így egyetlen szökkenéssel elrugaszkodott és szemből a fiúnak ugrott. Colin tudata hirtelenjében messze röppent testéből, színes zseblámpája a földre esett és csupán a lövés hangját hallotta.
Akárcsak Bubble eltűnésének éjszakáján, a Wallhall házaspár felriadt álmából. A lövés hangja keltette fel őket, ám egészen addig, míg meg nem hallották a következőt, kábán forgolódtak az ágyukban. Bár fiúk hollétét illetően még semmit nem tudtak, kirohantak a nappaliba, Mrs Wallhall épp azon volt, hogy hívja a serifet, mikor mindkettejük tekintete az üres vitrinre esett. A két ember összenézett, első útjuk a gyerekszobába vezetett. Kis híján összeestek a rémülettől, mikor Colin ágyát üresen találták. Tom Wallhall többet egy pillanatot sem vesztegetett, fejvesztve kirohant az éjszakába, lélekjelenléte olyannyira elhagyta, hogy még lámpát sem vett magához. Mrs Wallhall elsőként az őrsre telefonált, majd riasztott néhány szomszédot, csupán eztán követte férjét.
Félórán belül kisebb fajta tömeg verődött össze a Wallhall tanya környékén, legalább akkora, mint pár nappal ezelőtt, pedig a kereskedelmi űrjáró személyzete már messze járt. Zseblámpák és reflektorok tucatjai világítottak az éjszakában, kiáltások harsantak mindenütt, a fél város Colint kereste. Végül Mr Moore volt, aki rábukkant a különös tetemre nem messze a Wallhall háztól, a kukoricás közt. A középkorú férfi rozoga lába ellenére kötelességének érezte, hogy segédkezzen a kutatásban, szíve majd kiugrott a helyéből, mikor lámpása fénye a szürke, csontos testre esett. A látvány olyannyira ledöbbentette, hogy sokáig észre sem vette a kisfiút, aki ott ült a szörnyeteg közelében, dermedten, puskával a kezében. Colin valóban olyan volt, mintha kővé vált volna, több tucat ember kereste a nevét kiabálva, köztük az apja, és ő hallotta is, de képtelen volt rá, hogy feleljen. Az öreg Moore lámpája végül az ő arcára vándorolt, és eztán már csupán néhány percbe telt, hogy a tanya környékén összeverődött tömeg köré gyűljön.
Mikor Tom Wallhall átverekedte magát a bámészkodók tömegén, nem tudta, fia életben van-e. Mázsás súly szakadt le a lelkéről, mihelyst meglátta Colint a földön ücsörögve, mégis, ahelyett, hogy az ölébe kapta volna, dermedten bámult a groteszk, ismeretlen lény tetemére. Ahogy mindenki más körülötte.
—Ez meg mi a fene?—hallotta a férfi egy ismerőse hangját, úgy érzékelte, mintha nagyon messziről, egy teljesen más világból szólt volna.
—Tiszta horrorfilm…—ez már Jeffrey Parry volt, aki valóban egyik rémfilmjét látta viszont maga előtt a földön, méretes, szürkés színű vértócsában.
—Szerintetek van belőle több is?—Mr Wallhall többé már nem tétovázott, fiát az ölébe kapta és magához szorította. Semmi más nem számított, csak hogy életben találta. Még mérges sem volt rá, amiért éjnek éjvadján elszökött otthonról, és ellopta a puskáját. Arra sem figyelt, mikor ezt hallotta a háta mögül:
—Héj, Tom! A fiad lelőtte ezt az izét…—a férfi mintha nem is hallotta volna, fiát szorongatva elindult a házuk felé. A sokktól még az sem jutott eszébe, hogy megköszönje szomszédinak a segítséget, vagy épp hivatalosan is lefújja keresését, hisz akadtak páran, akik még mindig a kukoricásban botladoztak Colint után kutatva. Mrs Wallhall is hasonlóan viselkedett, könnyeivel küszködve csatlakozott férjéhez és fiát hol anyai csókokkal, hol pedig cirógatással vigasztalta. A kis Colin olyan hideg volt, mint a jég és tekintete is üres volt, akárcsak megtalálása pillanatában. A keresésre összeverődött szomszédság sem törődött sokat a Wallhall családdal, néhány pillanatig nézték őket, amint átvágnak az udvaron, majd tekintetüket ismét a lény teteme felé fordították. Képtelenek voltak elszakadni a látványtól. Mögöttük lassan, a távoli sziklák fölött hajnalodni kezdett, a Taharkar holdjai eltűntek a horizonton. Ezúttal mindenki tisztában volt vele, hogy a narancssárgás nap fénye egy teljesen más várost köszöntött. Minden megváltozott, ők maguk is.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2007-12-18 14:05 Blade

Blade képe

Ez a novella tipikus példája a túlírásnak. Rengeteg a felesleges információ, mintha vmi kényszert éreznél, hogy ezeket leírd, de a történetet nem viszik semerre. Így az olvasó elunja magát és lapoz egyet. Javaslom, hogy próbáld sokkal rövidebben leírni a dolgokat, csakis azt, ami számít.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

k, 2007-12-18 17:55 Lucas

Lucas képe

Nem tudom, mindig úgy érzem, hogy a történet és jellemek kibontásához szükségesek ezek az információk, meglehet, hogy nem vagyok egy novellista alkat. /Sőt, nagyon úgy tűnik./ Ha egy novellám rövidebb, akkor az biztos azért van, mert pályázatra készült és adott karakterszám volt. /Szerencsétek, hogy a pályázatot 20 oldalban maximalizáltátok, különben... ;>
Köszönöm, hogy elolvastad, azért próbálom megfogadni a tanácsod.

p, 2008-01-04 11:27 isslac

Húú, ez a történet is nagyon jó lett:) a vége felé elérte a horrorisztikus szintet, és Blade-al ellentétben szerintem a "sok felesleges információ" az ami leköti az embert, mert sok mindent meg lehet tudni belöle, és egy kicsit késlelteti is a ovella úgymont "tetöpontjait", azaz az izgis részeket.

szo, 2008-01-05 11:18 Lucas

Lucas képe

Köszönöm a dícsérő szavakat!
:oops:

És azt is hogy végigolvastad!
A történet sajnos egy kicsit önéletrajzi ihletésű, az én cicám is hasonló körülmények között tűnt el. Persze nem azt mondom, hogy egy idegen lény vadászta le, de nagy esély van rá, hogy egy róka gyomrában végezte szegény... Ahol lakunk, rengeteg a nád, sok állat él itt. A mostani macskáinkra jobban vigyázunk, alig engedjük ki őket. Ennek persze nem örülnek. Egyébként arra is gondoltam még régebben, hogy én is kiülök a nádasba egy puskával a kezemben és lepuffantom a rókát, de sajnos nem voltam olyan bátor, mint a főszereplő fiú. Bár most már arra gondolok, hogy a rókának is joga van az élethez, azért vadászott macskákra, mert télen nincsenek vizimadarak és valószínűleg éhezett. Lehet, hogy ketreccsapdát kéne állítani, elfogni, és elszállítani jó messzire!

szo, 2008-01-05 14:53 neoviki

Nekem nem tudom miért ifjú korom egyik kedvence jutott eszembe. Boton Bolics György. Nekem igazából nem volt benne felesleges mondat. Tetszett és kész.
:D