Túlélő

A hajnal elmúlt, reggel köszöntött a Mackay-Bennett legénységére. A nap felkelőben volt, a sötétség és ragyogó csillagai rég eltűntek a horizonton. Csupán a víz felszínén veszteglő sűrű köd és fogvacogtató hideg emlékeztetett a fagyos éjszakára. És a csönd. A csönd, ami merőben szokatlan volt a hajó fedélzetén, annak ellenére, hogy Lardner kapitány szigorú rendben tartotta embereit. Bárhogy is, az óceán friss illata, a reggelek csípős levegője a leglustább matróz szeméből is pillanatok alatt kiűzte az álmot, vagy épp a másnaposság tompultságát. Vidám, energikus hangulatot hozott a hajó legénységének, könnyedebben ment a munka és bár a régi idők elmúltak, néhány tengerésznóta is fel-felcsendült időnként. Ezt a reggelt kivéve. Néma csend honolt mindenütt, csupán a szél nyargalászott ide-oda a fedélzeten, a hajó maga pedig úgy hasította az amúgy nyugodt víztükröt, hogy valóságos vihar keltette hullámokat hagyott maga mögött. A legénység tagjai, akik szolgálaton kívül voltak, vagy épp semmi dolguk nem akadt, a korlátnál ácsorogtak és a vizet bámulták. Így történhetett, hogy a legelső testet igen hamar felfedezték.
Kilenc óra tájékán járhatott, a köd mégsem szállt föl teljesen. John Blarney a csónak végében kucorgott, átázott kabátjában úgy didergett, hogy szája széle valósággal lilára színeződött. Bár talán nem is a hideg miatt reszketett annyira, hatalmasra meresztett szemekkel bámulta a padlóra fektetett testeket. Egy idős hölgy volt hozzá legközelebb, olyannyira, hogy az asszony fehér mentőmellénye néha-néha a lábszárát súrolta. Bárhogy igyekezett, nem sikerült szabadulnia tőle. Sem a mellénytől, sem pedig az asszony tekintetétől, kimeresztett, üveges szemei a ködfelhőket figyelték, amint átúsztak az égen. Drága anyagból készült ruhái átázva tapadtak a testére, egykor gondosan elkészített kontya kusza szalmakazallá változott, csupán hófehér gyöngysora tündökölt úgy, ahogy régen. Bizonyára a legelőkelőbb kabinok egyikében utazott, a legdrágább ételeket fogyasztotta, az ékszerei árából fél Halifaxot jóllakathatta volna, ha nem az egészet… Mégis halott volt. Ahogy az a fiú mellette, egyszerű öltözékéből ítélve a harmad osztályon utazhatott. Minden bizonnyal ez a két ember életében sosem találkozott, most mégis egymás mellett feküdtek.
A csónak hirtelenjében visszabillent eredeti helyzetébe, John megkapaszkodott a pad szélében és társai felé fordult. Egy újabb holttest került a többi mellé, nem túl magas, átlagos testalkatú férfi volt, ám ruhái olyannyira megteltek vízzel, hogy a csónakban ülő matrózok majd fél órát kínlódtak, míg képesek voltak beemelni. Ezután néma csönd következett, egyikük sem szólt semmit, ami igencsak ritkaság számba ment. Végül Mr Fergusson, a fedélzetmester csupán ennyit intézett az evezőknél ülőkhöz.
—Jobbra, csak egy egész kicsit.—hamarosan újabb testhez értek, John voltaképp hálát adott az égnek, amiért az evezőkhöz kerülhetett. Mióta elkezdték a kiemelést, csupán egyetlen személy, ez volt a teljesítménye. Tovább nem is bírta. Legutóbb akkor érezte olyan rosszul magát, mikor először szállt tengerre, úgy tíz éve. Kabátja vizes lett, a gyomra kavargott, feje nem különben. Ennél rosszabb nem lehet. Legalábbis ezt gondolta.
—Az evezőt! Mozduljon már.—jött a következő parancs. John végre erőt vett magán, föltápászkodott és egyik evezőjét a fedélzetmester felé nyújtotta. Mr Fergusson ezúttal mellőzte szokásos káromkodásait, minden bizonnyal a holtak iránti tiszteletből. Ismét a víz felé fordult és hozzálátott, hogy a lapát segítségével a csónak mellé irányítsa az egyik holttestet. Egyiket a sok közül. John kővé dermedten ácsorgott, bármerre nézett, halottak százai lebegtek a ködös vízfelszínen. Mentőmellényükkel csendesen ringatóztak az apró hullámok hátán, szinte élőnek tűntek… Persze senki nem élte túl, lehetetlen. Ezek itt mind megfagytak, a jeges vízben. A többiek meg minden bizonnyal a tenger mélyén nyugszanak már. Odahaza ezerötszáz halottal számoltak, az eltűnt személyek alapján. John rengetegszer törte rajta a fejét, hogy mi az ördögnek is vállalta ezt a munkát. Hisz jól tudta, mi vár rá. Minden sarokból, minden újságból a katasztrófa rémhírei harsogtak, már azt is eltervezték, hol fogják fölhalmozni a testeket azonosítás céljából. A korcsolyapályán. Talán a bérezés vonzotta, többet fizettek, mint általában. Persze, ilyen munkára még az utca csavargóit is nehéz rábírni. Pillantása újból a hölgy nyakában lévő gyöngysorra esett. Szorult helyzetében előfordult párszor, hogy mások tulajdonával egészítette ki keresetét, ám ezúttal meg sem fordult a fejében ilyesmi. Pedig a holtaknak már nincs szükségük semmire. A végtisztességen kívül.
Sebtiben összeeszkábált koporsók, vászonzsákok és gyolcs, ez volt a Mackay-Bennett aznapi rakománya. A fedélzetre érkező testeket azonnal nyilvántartásba vették, azonosításra alkalmas tárgyakat kerestek náluk, majd mindent elkövettek azért, hogy épen, konzerválva szállíthassák őket haza, a kikötőbe. Bár hajóorvos is munkálkodott a fedélzeten, gyolccsal és balzsammal is ellátták őket bőven, mégsem sikerült minden testet utazásra kész állapotba hozni. A hideg ellenére néhányuknál már a vízben megkezdődött a bomlás, mindezen folyamatok a fedélzeten még inkább fölgyorsultak. Így a holtak egy kicsiny részét visszaadták a tengernek, miután tisztességes, tengerészhez méltó gyászszertartásban részesítették őket. A nap végére ötvenegy holttest feküdt a fedélzet padlóján, némelyikük koporsóban, mások egyszerű vászonzsákokban. Az este is hasonlóan telt a reggelhez képest. Néma csendben.
Szélcsend volt, a függőágyak mozdulatlanul sorakoztak a terem félhomályában. Mindenki aludt odalent, John legalábbis úgy gondolta. Hosszú, fárasztó napjuk volt, neki mégsem jött álom a szemére. Pedig az lett volna a legjobb. Ha alaposan kiüti magát. Csak épp hőn szeretett flaskáját elkobozták tőle még induláskor, nem volt elég ügyes. Bár igaz, hogy egész holmiját átkutatták. Pedig ha akadt olyan nap az életében mikor igazán, ízig vérig, minden porcikája kívánta az italt, hát ez az volt. Nem is az ízére vágyott, vagy hogy lerészegedjék, egyszerűen csak aludni akart. És nem gondolni semmire. Órákon keresztül csak forgolódott, hánykolódott össze-vissza, egy hétköznapi ágyról minden bizonnyal százszor is lebucskázott volna. Zsebóráját ötpercenként figyelte, így várta a hajnalt. Végül nem bírta tovább. Akadt még néhány rozoga, elnyűtt cigaretta a zsebében, elhatározta, ha mást nem, legalább azokat elszívja.
Fagyos, sötét éjszaka fogadta odakint a fedélzeten. Bár fázott, a friss, sós levegő nagyon jól esett neki, különösen a hajógyomor bűze után. Kezdetnek egy igen mélyet sóhajtott, tüdejét csordultig szívta az óceán illatával, majd cigarettára gyújtott. A lejárat fölé akasztott apró lámpás alatt ácsorgott, a csikk izzó vége valóságos lidérctáncot járt a félhomályban. John haladt pár lépést, ismét megborzongott. Igazából rájött, hogy szinte talpalatnyi hely sincs a fedélzeten, mindenhol holtak hevertek, akár egy rémálomban. Megbánta már, amiért följött. Bár a cigarettáját odalent amúgy sem szívhatta volna el. Épp készülődött visszafele, mikor valami egész furcsát fedezett fel. Az egyik test fedetlen arccal feküdt a kémények tövében. Gondosan, vászonba csavarták, ahogy a többit, mégis… Két karja is szabadon volt. John igazából nem is értette, miként lehetséges, hogy nem vette észre előbb. Várt egy kicsit, fogalma sem volt, mit csináljon. Eszébe jutottak a régi, otthoni mesék a holtakról. Kiknek lelke visszajár, ha nem bánnak velük tisztességgel. Testüket takarni kell, némely tájakon még az elhunyt fényképét is a fiók mélyére süllyesztik. Minden esetre esze ágában sem volt a vászonhoz nyúlni. Ha a doki nem végezte rendesen a dolgát, akkor majd reggel észbe kap és pótolja a hiányosságokat. John egy halk káromkodást is elmormolt gondolatai mellé, majd ismét tett pár lépést. Maga sem tudta, miért. Talán a kíváncsiság. Minden esetre azonnal megbánta, mihelyst lepillantott a mellett fekvő testre. Egy fiú volt, úgy tíz év körüli. Egy gyerek. Mézszőke fürtjei csapzottan lógtak az arcába, kimeredt, acélszürke szemei az éjszakai égboltot kémlelték.
—A fenébe is…—John ezúttal egész hangosan szólt, pár pillanat alatt az is felvillant a fejében, hogy tán az őrségben lévők is meghallották. Persze cseppet sem érdekelte. A fiú tekintete olyan mélyen a gondolataiba égett, hogy biztos volt benne, ezután már valóban nem tud aludni. Talán soha többé… Abban a pillanatban igen különös dolog történt. Olyasmi, ami csak rémálmaiban kísérti az embert, John sem tudott másra gondolni az első másodpercekben. A fiú mozdulatlan tekintete váratlanul megrezdült, az acélszürke szemek pedig elfordultak és egyenest a férfira meredtek. John hátra esett, cigarettája kirepült a kezei közül, ráadásként kis híján ordított is hozzá. Csupán úgy sikerült uralkodnia magán, hogy karját az arca elé kapta és kabátja ujjával betapasztotta a száját.
—Mi az isten…—hamar összeszedte magát, különösen, hogy az égő csikket egyenest a felcsavart vásznak közé dobta. Bármennyire is ijedt volt, legelsőként eltaposta a cigarettáját majd csak ezután fordult ismét a fiú felé. Reszketve, zakatoló szívvel figyelt, ám ezúttal semmi mozgást nem látott.—Ez sok… Ez már valóban sok…—motyogta zavartan, hisz szentül hitte, hogy kimerült, fáradt szemei tréfálták meg az imént. Vagy épp a feje… ami még rosszabb. Vett néhány mélyebb lélegzetet, hogy végleg megnyugodjék, majd sarkon fordult és elindult vissza a szállás felé. Lába épp elérte a legelső lépcsőfokot, mikor ezt hallotta a háta mögül:
—Kérem…—vékony, halk kis hangocska volt, bizonytalan és rémült.—Kérem… azt hiszem… fázom…—John néhány másodpercig dermedten ácsorgott a lépcsőn, nem sok kellett volna hozzá, hogy tovább haladjon. Végül mégiscsak megfordult. A fiú tekintete ezúttal egy pillanatra sem állt meg, riadtan fürkészte a körülötte lévő dolgokat, végül fogta magát és a férfi szeme láttára fölült.—Fázom… nagyon fázom…—hatalmas, könyörgő szemeket meresztett Johnra, bár tekintete olyan ártatlan és tiszta volt, hogy a legapróbb hátsó szándék sem rejtőzhetett el benne. Talán emiatt lehetett, hogy a férfi gondolatai hirtelenjében másfele fordultak. Eddig reszketett és félt, borzalmas, túlvilági lények kerengtek a fejében, és Isten. Mikor is volt utoljára templomban? Mikor imádkozott… Aztán mindezt egy csapásra kiűzte a fejéből és helyükbe az aggódás lépett.
—Te… kölyök… te… élsz..?—ahogy kimondta, iszonyú idiótának érezte magát. Naná, hogy él, hisz ott van, beszél, mozog. Egyáltalán, hogy kérdezhet ilyet egy gyerektől?
—Igen… azt hiszem.—jött a válasz.
—A szentségit! Az meg hogy lehet?! A fenébe is… most mit… Az a hülye doki még az élőket sem tudja megkülönböztetni a holtaktól?! A doki… Igen, megkeresem! Ne félj, mindjárt hívom!—John olyan izgatott volt, hogy kis híján elbotlott a saját lábában. Rohanni kezdett a szállás irányába, ám alig tehetett pár lépést.
—Ne! Kérem, ne…—a vékonyka hang olyan határozott volt, hogy azonnal megállásra késztette a férfit.—Kérem, ne szóljon senkinek. Abból csak baj volna…
—Orvosra van szükséged!
—Nem… nincsen…
—Azt mondtad, hogy fázol… Talán magas lázad van, vagy… akármi…
—Kérem… ne menjen…—John egy tapodtat sem mozdult, kezdeti lelkesedése is alábbhagyott valamelyest. Hogy ismét gondolkodni tudott, gyanakodva mérte végig a fiút.
—Hogyan… hogy élted túl? Ezt senki sem… lehetetlen…—talán a hideg miatt lehetett. John az elkövetkezendőkben ezen agyalt, hallott régi történeteket emberekről, akik megfagytak, majd újból életre keltek. A melegben. Sőt. Hallott már ennél cifrább dolgokat is. Valakiről úgy hiszik, meghalt, aztán egyszer csak felül a koporsójában… a temetésén. Vagy ami még rosszabb, a föld alatt tér magához. Percekig némán szemlélték egymást, a fiú nem szólt semmit, csak úgy reszketett, akár a nyárfalevél. John végül észbe kapott, lerángatta magáról a kabátját és a gyerek vállára terítette.
—Köszönöm…—súgta a fiú elhaló hangon és úgy bevackolta magát a kabát belsejébe, hogy valóságos kis fiókának tűnt, akinek csak a feje búbja látszik ki a fészekből.
—Semmiség… Mond csak…—John végigtekintett a fedélzeten fekvő testeken, majd mielőtt még gondolkodhatott volna, megkérdezte.—A szüleid…—amint kimondta, rögtön megbánta. Ahogy általában. Hogy kérdezhet ilyet egy gyerektől?! Pont most… már megint… A fiút láthatólag nem rázta meg sem a kérdés, sem a holtak látványa. Kezdett felmelegedni, arcába is visszatért a szín. Egész közömbösen válaszolt.
—Apámat nem ismertem. Elment, mikor még nagyon kicsi voltam. Anyám pedig meghalt a normann hódítás idején.—John sosem tartozott az iskolázott emberek társaságába, írni is épphogy csak megtanult. A fiú szavaira csupán megvonta a vállát, hallott már valamit Normandiáról, de hogy háború volna…
—Akkor… kivel utaztál?
—Joe bácsival.
—Rokonod?
—Nem… Londonban futottunk össze. Én nagyon éhes voltam… ő pedig enni adott. Azóta nem is váltunk el egymástól. Azt hiszem nagyon megkedvelt…—a fiú tekintete ekkor elhomályosult kissé, arca ismét elfehéredett.—Akkor… akkor láttam őt utoljára, mikor a hajó kettétört… Jó ember volt…
—Talán túlélte…
—Nem hinném. A jó emberek mindig meghalnak. Korán. Orvos volt. Azt tervezte, hogy New Yorkban vesz lakást magának. És nekem.—a fiú elmosolyodott, sápadtsága ellenére csillogó szemmel nézett föl a férfira.—Hiába mondtam neki, hogy nem lehet… Azt szerette volna, ha iskolába járok, ruhákat vett nekem és tankönyveket. Azt hiszem valóban megszeretett… Tudtam, hogy nem maradhatok, de olyan jó volt tartozni valakihez… végre… hosszú idő után. Talán jobb is így. Lehet, hogy belehalt volna… ha egy nap eltűnök.—John nem igazán értette a fiú szavait, leginkább arra gondolt, hogy az átélt borzalmak hatására beszél össze-vissza. Minden esetre úgy hitte, jót tehet neki, ha kicsit beszél vele, megpróbálja megérteni. Talán visszazökken a valóságba.
—Ugyan már… Miért kellett volna eltűnnöd? Te is amolyan csavargó féle vagy? Nem bírod egy helyen sokáig, mi?—egész halkan felnevetett, kis híja volt, hogy beleborzoljon a fiú hajába. Ám abban a pillanatban olyan furcsa dolgot fedezett fel a gyerek tekintetében, ami azonnal visszakozásra késztette, és megdöbbentette. A fiú különösen bámult rá… szomorúan, lemondón… és olyan bölcsen, ami csak sokat tapasztalt, idős emberek sajátja.
—Sosem maradhatok sokáig egy helyen. Változó. Valamikor néhány nap, vagy hét. Talán hónapok. De annál sosem több.
—Miről beszélsz?—John önkéntelenül is elhátrált néhány lépést a fiútól, és bár semmit sem értett, újból kezdte átjárni a félelem, kabátja nélkül valósággal reszketett.
—Utazom.
—Hogy..?
—Így hívom. Eleinte nem igazán értettem, mi történik velem. De már tudom. Utazom… helyekre. Megváltoztam… nem tudom, hogyan, de megváltoztam.—a gyerek elhallgatott néhány pillanatra, hatalmas szemeket meresztett Johnra, mintha azt latolgatná, folytassa-e mondandóját. Végül elhúzta a száját és ismét mesélni kezdett. Üveges tekintettel, holtsápadt arccal.—Akkoriban… mindenkitől féltünk, akinek fegyvere volt, vagy épp lova. Keveset éltem, de már két falut láttam… felperzselve… felégetve… Szóval féltünk… különösen a katonáktól. Aznap egy kisebb sereg tartott a völgy felől. Nem tudom, kik voltak és hová készültek… de jobbnak láttam, ha elbújok. Szerencsém volt, hamar találtam menedéket egy kisebb üregben. Rejtekhelyem szélesebb járatokhoz vezetett, féltem, hogy felfedeznek, ezért tovább indultam. Nem tévedtem el, tudtam, merre járok. Emiatt nem is aggódtam. Végül egy nagyobb barlangba jutottam, furcsa hely volt… A fény… nem is tudom honnan jött, de világos volt. Akárcsak a szabadban. Azt hittem álmodom, mert az ember csupán álmaiban lát olyan hatalmas drágakövet, mint amilyet a barlang mélyén találtam. Akkora volt, mint egy ökör feje, a fényben csillogott akár a víztükör… vérvörös színe a falakat is befestette. Csak arra tudtam gondolni, hogy az egész falut megetethetném az árából… sőt, talán még a királynál is gazdagabbá tenne… Semmi mást nem csináltam, csak hozzáértem… Mintha ezernyi tűt szúrtak volna a tenyerembe… a földre estem. Már akkor éreztem… megváltoztam… nem tudom, hogyan… Sokáig arról sem volt fogalmam, mi történik velem… csak miután többször utaztam… akkor értettem meg…—a fiú szemrebbenés nélkül hadarta el mindezt, leginkább olyan módon, mintha egy betanult szöveget mondott volna föl. Láthatólag az sem érdekelte, hallgatósága mit szól mindehhez. John Blarney vacogva, kimeresztett szemekkel figyelte a fiút, semmit sem értett. A gyerek végül egy mélyet sóhajtott és egész halkan kijelentette.—Már… nem maradok sokáig. Érzem. Mindig megérzem.
—Rosszul… rosszul érzed magad?—John hiába erőlködött, semmi értelmeset nem fedezett fel a fiú szavaiban és arra is képtelen volt, hogy elrugaszkodjék saját, földhözragadt elképzeléseitől. Agya egyre lázasabban dolgozott, míg újból megszületett a végeredmény: A fiúnak orvosra van szüksége!
—Nem, jól vagyok.—jött újból az ártatlan hangocska, a fiú ezúttal elmosolyodott.
—Felkeltem a hajóorvost, csupán pár perc. Ha akarod, addig idehívok valakit, hogy ne kelljen egyedül lenned.—John a hajó másik végébe pillantott, néhány árny mozgott odaát a lámpás félhomályában. Az őrség. Csak kiáltania kéne… A gyerek ezúttal nem tiltakozott, csupán arca komorult el.
—Tőlem hívhat orvost. Már úgyis mindegy.—ezután néma csend következett, John készült, hogy elhagyja a fedélzetet… de képtelen volt rá. A fiú tekintete volt az, ami szinte a deszkapadlóhoz ragasztotta a lábait, moccanni sem tudott. A gyerek üveges tekintettel nézett körbe, fejét kissé fölemelte, mintha beleszimatolt volna a levegőbe.—Érzi..?—kérdezte végül. John dadogva válaszolt.
—M… Micsodát?
—Ezt a fura szagot…
—Ez… A holtak… talán jobb volna, ha lejönnél a szállásra…
—Nem.—a fiú hangja olyan határozottan csengett a félhomályban, hogy egy szilánkokra tört üveg zajával vetekedett.—Ez nem a rothadás bűze. Ez…—furcsa volt a változás, ami végbe ment a gyerek arcán. Voltaképp angyali vonásai mit sem változtak, csupán a tekintetében jelent meg egy sötét árnyék, ez aztán egész lényét átformálta, olyannyira, hogy John valósággal megborzongott a látványtól.—Akkoriban azt hittem, hogy annál nincs borzalmasabb hely…—a fiú összeszorított fogakkal suttogott, a hideg ellenére kövér izzadságcsepp pergett végig a homlokán.—Maga a pokol. Akkor még nem tudtam, mi történik velem, hogy utazom… Azt hittem, meghaltam. A lelencház alagsora, a hideg, bűzös rothadás… Hatalmas, sötét alakok… Állatnak hittem magam, patkánynak vagy ocsmány féregnek a szalmazsákokban… Igen, biztosra vettem, hogy annál nincs borzalmasabb hely… de már tudom, hogy van. Ez pedig… nem a holtak bűze. Ez a halál szaga.—a fiú hirtelenjében Johnra nézett, tekintetébe ismét visszaköltözött gyermeki ártatlansága.—Ezt nem érzed, sem az orroddal, sem mással. Nem láthatod, nem érintheted. De tudod, hogy az.—a férfi dermedten ácsorgott, már semmire sem gondolt, rég elfelejtette, hová is indult voltaképp. Reszkető testtel, homályos tekintettel bámult le a gyerekre, végül ezt súgta:
—Mi… mi vagy te..?—nem hitte már, hogy egyszerű túlélővel van dolga. Talán nem is gondolta sohasem, csak épp magának sem vallotta be. Hisz ezt nem élheti túl senki… senki.
—Nem tudom. Csak azt tudom, hogy utazom… és megváltoztam. Utazom és… nem tudok meghalni. Mintha… valójába nem is tartoznék ehhez a világhoz… Érzem, éhes vagyok, fáradt, fázom… de valahogy mégsem tartozom ide. Nem tudok meghalni… Talán… meglehet, hogy már nem is vagyok gyerek… Lehetséges ez? A testem képtelen a változásra, az elmém viszont oly sokat látott… Lehetséges?—John hirtelenjében hátrálni kezdett, lassan, nagyon lassan. Érezte, amint a pánik egyre inkább eluralkodik rajta, tudta, már nem bírja sokáig. A fiú szemlélte néhány pillanatig, majd elmosolyodott.—Köszönöm a kabátját, uram.—a gyerek lassú, kimért mozdulatokkal kihámozta magát John kabátjából, szépen összehajtogatta, majd lerakta maga mellé a padlóra. Ami ezután következett, néhány másodperc alatt lezajlott, ám maga a látvány John számára olyan félelmetes volt, hogy úgy érezte, végtelen időkig tartott. Igazából arra is képtelen lett volna, hogy elmesélje, mit látott. Legfeljebb az éles, kék fényről beszélhetett volna, az apró, szemcsényi molekulákról és atomokról már kevésbé, hisz fogalma sem volt róla, mi fán terem az olyan. A fiú a szeme láttára tűnt el, akár egy apró szilánkokra törött tükör. Semmi más nem maradt utána csupán a kabát a padlón. Ez már valóban sok volt John Blarney számára, rémült zihálással rohant le a lépcsőn majd valóságos vadkanként rontott be a szállásra. Társai túlságosan fáradtak lehettek, egyikük sem ébredt föl a zajra, csupán néhány hangosabb korkantás és mély sóhaj jelezte, hogy felfogtak valamit a külvilágból. Bár ha eget rázó szitkozódás és ordítás mellett kellett volna átverekednie magát, Johnt az sem érdekelte volna. Végigtrappolt a padlón, fejében semmi más nem járt, csupán az odakint történtek. Végül lefékezett a terem végében, egy apró, függönnyel elválasztott kicsi hálóhely előtt. Szegényes, sebtiben összeeszkábált hajlék volt, tulajdonosának épp megfelelő. John egyetlen percig sem habozott, elrántotta a függönyt majd kegyetlenül rázni kezdte az ágyon fekvő férfit.
—Atyám! Atyám!
—Mi… mi az?—a tiszteletes apróra húzott, fáradt szemeit Johnra emelte, láthatólag igen nehezére esett.
—Atyám, beszélnem kell magával!
—Mr Blarney… nem ér rá… esetleg holnap reggel?
—Nem! Fontos! Életbevágó! Beszélnem kell magával!—a férfi nagyot sóhajtott, megdörzsölte a szemeit majd feltápászkodott.
—Akkor mondja…—John izgatottan a tiszteletes ágya mellé térdelt, mintha épp gyónni készült volna. Hangját is hasonlóképp bizalmasra vette, szinte suttogott.
—Atyám…
—Igen?
—Atyám… maga szerint… ha valaki túlél ilyesmit… a katasztrófát… a jeges vizet… ha életben marad… Az… Maga szerint csoda, vagy az ördög műve?—a tiszteletes fáradt, elgyötört szemei hirtelenjében kipattantak, arca egész kipirult a dühtől.
—Fogalmam sincs, Mr Blarney! De hogy az alkohol az ördög műve, az bizonyos! Most pedig távozzék, mielőtt jelentem a kapitánynak!—a tiszteletes visszahuppant az ágyába, majd villámló tekintettel a függönyét is elhúzta. John kis ideig térdepelt még a padlón, fogalma sem volt, mihez kezdhetne. Bár egy kortyot sem ivott, mégis hasonlóképp érezte magát. Feje lüktetett, tekintete eltompult, ráadásként szédelgett is. Különösen, mikor hozzálátott, hogy visszabotorkáljon a helyére. Már semmiben sem volt biztos, sem abban, amit hallott, sem abban, amit látott. Sőt, még az is megfordult a fejében, hogy talán valóban ivott… csak épp nem emlékszik rá.
A köd már felszállóban volt, a hajnali szél kisebb nagyobb hullámokat vetett a hajó körül. Lardner kapitány a korlát mellett ácsorgott, kezében egy félbe hajtott papírlapot szorongatott. Igazi tengerjáró féle ember volt, olyasvalaki, aki még a szárazföld belsejében is az óceán hívó szavát hallja. Akinek semmi más nem létezik csupán a végtelen horizont, a tenger sós illata, ki tudja, tán még az ereiben is sós víz folyt, vér helyett. Ezért aztán rendkívül furcsa volt, hogy a kapitány perceken keresztül egyetlen pillantást sem vetett a tenger hullámaira, már pedig ilyesmi sosem fordult elő. Pláne ha épp a korlát mellett ácsorgott. A keze ügyében lévő fecnit méregette vég nélkül, gondterhelten. Nem volt egyedül, Mr Fergusson, a fedélzetmester hűségesen őrizte kapitányát, míg az a listát tanulmányozta. Furcsa páros voltak ők ketten, Mr Lardner magas, sovány ember, a fedélzetmester pedig alacsony, köpcös fickó. A kapitány végül nagyot sóhajtott majd hosszas hallgatás után beosztottjára emelte a tekintetét.
—Nos, ön mit gondol?
—Nem tudom, uram… ha megbocsátja… Talán…
—A listán két fiú van, az egyik tizenéves. Hol van?
—Uram…
—Mondja csak, Mr Fergusson. Mennyire ismeri az embereit? Ez a Blarney… Részeges?
—Hát… mit szépítsük…
—Szóval az. És mit gondol? Esetleg… csinálhatott valami olyasmit a holtesttel, amit… nos…
—Nem! Uram, megbocsásson! Ne is gondoljon ilyen szörnyűséggel, a fiúk nem épp úriemberek és a pohár fenekére is gyakran nézegetnek… De sosem tennének olyasmit… szóval érti…
—Értem. Csak épp…—a kapitány ismét a listára pillantott. A papíron ez állt: Ismeretlen, tíz év körüli gyermek. Fiú. Talált tárgyak: Két darab egy pennys, tekercs madzag, zsebóra, fémből készült tárgy.—Mi ez az… ez a fémből készült tárgy?
—A doki valami övcsatként azonosította. Csinos kis darab volt. Nem hinném, hogy lényeges.
—Valóban nem. Az viszont már annál inkább, hogy elvesztettünk egy holttestet, a dolgok legalábbis úgy állnak. Hogyan fordulhatott elő ez? Nyomatékosan kértem, hogy szigorúan vezessék a listát, minden apróságra figyeljenek! Ha a maga rokonai lennének ott, nyílván elvárná ugyanezt!
—Uram… fogalmam sincs, hogy történhetett…—a fedélzetmester egész apróra összehúzta magát, szinte reszketett. Kezei közt ő is jó tucat papírt tartott, azokat tanulmányozta, már ha épp szabadulni tudott kapitánya vádló tekintetétől.
—Az a Blarney. Hogy van? Talán kikérdezhetné újból.
—Áhh… Azzal kezdte a napot, hogy le s föl rohangált a fedélzeten. Össze-vissza beszélt, a fiút kereste… vagy valami hasonló. Eleinte ártalmatlannak tűnt, de aztán egyre inkább dühbe gurult, mondhatnám, valóságos hisztit vágott le ott nekünk. A doki beadott neki valamit, a raktérben majd lenyugszik.
—Hát ez szép.
—Ne legyen hozzá túl szigorú, uram, ha megbocsát… Ez a dolog… nézzen körül… mindannyiunkat megviselt… Nehéz józanul gondolkodni. Néha már én is úgy érzem, hogy nem sokáig bírom…
—Nyugodjon meg, hamarosan két hajót is küldenek a segítségünkre. Mit mondjak, előbb is eszükbe juthatott volna. Hanem ez a bizonyos eltűnt fiú… Ebből gondok lehetnek. Éppen ezért… Mr Fergusson, kérem módosítsa kissé a listát.
—Talán… töröljem?
—Nem… egyszerűen csak… írja mellé, hogy a tengerbe temettük. Ahogy az már megesett néhányszor. Így… a fiú hozzátartozói is megnyugodhatnak, ha majd keresik. Elvégre azt mégsem mondhatjuk nekik, hogy valahol elhagytuk útközben. Nem igaz?
—De igen, uram…—a férfi ismét lepillantott a papírjaira, hosszasan tanulmányozta őket, legalábbis úgy tett. Valójában újabb parancsra várt, vagy némi segítségre, hogy miként is vigye végbe az újonnan alakult tervet. Mert bár megtanult írni és olvasni, sosem volt igazán a szavak embere, pláne ha hivatalos irat megfogalmazásáról volt szó. Ám kapitánya többet egyetlen szót sem pazarolt rá, Mr Lardner zsebébe süllyesztette a saját listáját majd a tenger felé fordította tekintetét. A fedélzetmester számára ebből az egyetlen mozdultból tökéletesen világossá vált, hogy már semmire sem számíthat, legfeljebb saját magára. Ezért roppant kétségbeesett, nagyra meresztett szemekkel megindult a kabinok irányába. Út közben, a kémény mellett pillantása az üresen heverő vászonzsákra esett, és a kabátra, ehhez sem nyúlt senki. Csupán a dér lepte be kicsit. Eszébe jutott a Blarney fiú rémült, eszelős arca, miközben le s föl rohangált a fedélzeten, fogalma sem volt, miként kerülhetett a kabátja a halott fiú mellé… illetőleg a zsák mellé. Bár igazából nem is akarta tudni. Mikor lábát a legelső lépcsőfokra tette, váratlan meglepetés érte. Kapitánya újból megszólította őt, egészen halk, ám határozott hangon.
—Mr Fergusson.
—Uram…
—Ha a kikötőbe érünk. Gondoskodjon róla, hogy Mr Blarney megkapja a járandóságát. Igaza van, ez a dolog… Mindannyiunkat megviselt.
—Igen, uram…—a fedélzetmester hátra fordult, tekintetét körbejártatta a vászonzsákok sokaságán, majd elindult lefelé a lépcsőn. Lardner kapitány egyedül maradt a fedélzeten, tekintetét egyetlen pillanatra sem fordította el a hullámokról, a feltámadt szélben valósággal ostromolták a Mackay-Bennett oldalát. A kint lévő csónakok is megszenvedték az időjárást, sokkalta nehezebb dolguk akadt, mint az elmúlt napokban. Egyikőjük már visszafelé tartott, fedélzetén tucatnyi holttesttel. Fehér mentőmellényük valósággal világított a szürke óceán közepén.
Minden szürke volt. A barakkok falai, a sár, a kerítés, az égbolt, a távolabb lévő fák lombjai. Még a szendvics is, amit a katona hirtelenjében előhalászott a tarisznyája mélyéből, hogy egy igazán jóízűt haraphasson belé.
—Fúj… rohadt nácik.—a férfi köpött egyet, hirtelenjében nem lehetett eldönteni, hogy a szó miatt, vagy épp egy darab papír került a szájába a kenyér csomagolásáról.
—Ja.—társa elmélázva fújta maga elé a füstöt, egész apró, maga sodorta cigaretta csikkje parázslott az ujjai közt.
—Remélem az az Anders gyerek szaporán tekeri a masináját. Máskülönben ezt senki nem hiszi el. Én sem hinném, ha nem magam látnám.
—Hát igen.—John Blarney egy utolsót szippantott a cigarettájából, majd a földre hajította. Kis ideig késztetést érzett rá, hogy eltapossa, talán csak megszokásból. Aztán lenézett a sártengerre, mindene csupa mocsok volt, a bakancsa, az egyenruhája. Rájött, hogy saját magát is szürkének látja, mintha egy filmből lépett volna elő. Talán a hely teszi. A földről tekintete lassan a tábor bejárata felé terelődött, a túlélők és a katonák kisebb csoportjai megállás nélkül özönlöttek kifelé a szabadba. Meglehetős egykedvűséggel figyelte a hirtelenjében kialakult nyüzsgést, mígnem valami egészen különös dolog vonta magára a figyelmét. Az egyik orvos pokrócba csavart gyermekkel igyekezett kifelé a bejáraton. A takarók alól acélszürke szempár figyelte a külvilág eseményeit, üveges, semmitmondó tekintete tökéletes lenyomata volt a tábor eseményeinek. John megszédült egy pillanatra, különös érzés kerítette hatalmába. Mintha ez a furcsa hangulat a látását is megzavarta volna, a szürke, mocskos világ hirtelenjében összeolvadt és az egyetlen szín, amit magáénak tudhatott az nem volt más, mint a gyermek tekintete. Bolondságnak tűnt. John amilyen gyorsan csak tudta, összeszedte magát és kiűzte fejéből a nyugtalanító gondolatokat. Nem akart emlékezni. Nem telt sok idejébe és sikeresen meggyőzte magát, hogy valójában semmit sem érez, semmit sem tud. Sőt, valójában nem is látott semmit. Megrázta a fejét, hogy végleg visszatérhessen a valóságba. Társa kérdőn meredt rá, ám ő válaszra sem méltatta. John úgy hitte, megszabadult. Felsóhajtott, pedig mindvégig ott motoszkált benne. Az emlék és a felismerés. A tudás pedig rémülettel töltötte el. Váratlanul azonban újabb érzés kerítette hatalmába, ez elől pedig már nem menekülhetett. Tekintetét végighordozta a tábor falain, az emberek sokaságán majd váratlanul társa felé fordult.
—Érzed?—kérdezte lehajtott fejjel.
—Igen… ez az egész hely… esküszöm, mint egy dögkút.—a katona ennek ellenére tovább falta a szendvicsét, láthatólag igen jóízűen. John megrázta a fejét.
—Nem. Ez nem a holtak bűze. És nem is a krematóriumoké… ez… Valami más. Amit nem látsz, nem is hallasz. Érezni sem érzed… de tudod, hogy az… Csak tudod és kész. Ez a halál szaga.
—Baromság. Beteg vagy? Olyan furcsán nézel ki…—John már nem is figyelt a társára, egyetlen szavát sem hallotta. A gyerek után nézett, de már nem látta sehol a tömegben. Felkutathatta volna könnyűszerrel, ám érdekes ódon meg sem fordult a fejében ilyesmi. Talán félt. Félt a bizonyosságtól. Vagy csak egyszerűen így érezte helyesnek és rendjénvalónak. Hisz megértett valamit. Harminc év után. Még ha nem is igazán tudta megfogalmazni magának.

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2008-01-01 18:00 Blade

Blade képe

Igényes munka, gratulálok. Kicsit túlírtad ;)

Valamint egy csattanó, egy megcsavart végkifejlet is jót tett volna neki.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----