Az emlékezet útvesztői

Az emlékezet útvesztői

A telefoncsörgés általában úgy hatott rám, mint a végítélet harsonája, mert az éjszaka közepén zavart fel legszebb álmomból. Ruth morózusan oldalba bökött, mire én gyorsan kivonultam a nappaliba a vidám melódiákat füttyögő készülékkel.
- Bukowsky! – szóltam bele álomtól csomós hangon.
- Itt, Murphy - hallottam meg helyettesem rekedtes hangját. – Bocsánat, hogy ilyen kései órán zavarom, de kézre került a Fejvadász!
Kedveltem a poétikus hajlamú, vörös hajú írt, aki valamikor Dublinban szolgált egy terrorista-ellenes alakulatnál. Nem véletlenül neveztem ki helyettesemnek. Seamus Murphy kemény, tapasztalt fickó volt, és egy kisebbség kiemelkedő tagjai közé tartozott a marseille-i kapitányságon, akárcsak én. Egy ilyen névvel, mint Claude Bukowsky, nem sok rendőrkapitányt találtam az irattárban, főleg nem olyat, aki félig polák, félig zsidó származású. Nagyszüleim, Woyzceh és Susanna, még idejében elmenekültek a nácik által elözönlött Lengyelországból, mielőtt sorstársaikhoz hasonlóan őket is elnyelte volna a varsói gettó pokla. Ha még élnek szemrehányásokkal illettek volna, amiért eltávolodtam gyökereimtől, ugyanakkor rettentő büszkék lettek volna rám, hogy negyvenévesen, pocakosan, ritkuló hajjal nagykutya lettem egy gojoktól hemzsegő kapitányságon.
- Hol kapták el a rohadékot? – tudakoltam.
- Aix-en-Provence közelében egy közúti ellenőrzés során – válaszolta Murphy. – Egy szemfüles járőr buktatta le, mert észrevette a tiarát a hátsó ülésen.
- A tiarát? – vontam fel szemöldökömet.
- Marie Dupontot egy jelmezbálon rabolták el a Chantilly-birtokról, ahol szépségkirálynőnek öltözött. – emlékeztetett helyettesem. – A gyilkos hátul felejtette a koronáját, amibe a lány belevésette, hogy Marie.
- Hogy hívják azt a járőrt? – kérdeztem.
- Thorvald Hansennek – válaszolta Murphy -, dán a pofa.
- Mit keres egy dán, ilyen messze északtól? - kérdeztem inkább önmagamtól, mint tőle. - Mindegy, mától előléptetem civil ruhássá! Ki a gyilkosunk?
- Egy görög, akit Thanatos Theodorakisnak hívnak. – árulta el Murphy.
- Szép, egy sorozatgyilkos, akit a Halál Istenéről kereszteltek el. – mondtam elismerően. – Igazán stílszerű. Hová vitték?
- Sehová, mert a Humán Pszichiátriai Intézet rátette a mancsát. – közölte az ír lemondóan.
- De hát ki kell szednünk belőle, hogy hol rejtegeti Dupont miniszter lányát! – üvöltöttem ingerülten. - Olyan nyomás nehezedik rám a belügyről, hogy még idehaza is ólombetétes búvárruhában járok!
- Az Intézet igazgatója vár bennünket, azt mondta a segítségünkre lesz, hogy kipréseljük a fickóból, hol találjuk meg Marie-t. – próbált megnyugtatni Murphy. - Csak oda kell mennünk.
- Akkor jöjjön ide értem és induljunk máris! – pattogtam mérgesen. - Lehet, hogy az a lány egy pincében raboskodik étlen-szomjan! Jó lenne még azelőtt előkeríteni, mielőtt múmiává aszalódik!
- Már itt vagyok a ház előtt és magára várok. – árulta el szolgálatkész helyettesem.
- Máris megyek! – vágtam rá. – Öt perc!
Ezt is szerettem Murphyben. Önálló gondolatai voltak és már azelőtt tudta, hogy mit fogok reagálni, mielőtt kitaláltam volna. Alvó feleségem felnyögött, mikor csókot leheltem a homlokára, és elhessegetett, mint egy pimasz legyet. A türelmes ír úgy várakozott Renault-ja volánja mögött, mint egy játékos kelta kobold, akinek csöppet sincs ellenére az éjszakai műszak. Amikor beültem az anyósülésre idült vigyorral közölte, hogy a Saint Victoire-hegyhez tartunk, mert most ott ütötték fel főhadiszállásukat a pszichiáterek.
Miközben kényelmesen hátra hajtottam fejem zakóm zsebéből egy orvosságos üveget húztam elő, aztán ajkaim közé löktem egy fehér tablettát. Hiába, hajszás meló egy nagyváros rendőrkapitányának lenni, ami nálam akut gyomorfekélyt idézett elő jól mutatva, hogy milyen pompás érzés fejesnek a fejesek közé tartozni.
Nem rajongtam a Pszichiáterek Tanácsáért, sem pedig vándorló intézményükért, ami hol itt, hol ott bukkant fel a világon. A Föld országai hatalmas összeolvadás küszöbén álltak, miközben a határok értelmüket, és jelentőségüket vesztették. Globalizáció, ez volt a jelszó, a legigazságosabb kormányzási formának kikiáltott demokrácia pedig úgy terjedt, mint egy járvány. Az emberek nem tiltakoztak, mit sem sejtve az új világrend árnyairól, akik grandiózus tervvel akarták befolyásuk alá vonni a földi halandókat egy kollektív állam szorításában. A jövendő Világkormány sok problémát vetett fel, melynek szürke eminenciásai a Pszichiáterek Tanácsát bízták meg a várható akadályok elhárításával.
Azok létrehozták a székhelyét rendszeresen változató Humán Pszichiátriai Intézetet, amit a bűnözés megfékezésére tett intézkedésként indokoltak. Mivel halálbüntetés nem létezett, emiatt megszűnt a legerősebb visszatartó erő, ami fékezte volna a gyilkosokat. Az Intézet életre hívása után azonban kiszivárgott, hogy a rémtettek elkövetői kísérleti nyúlként végzik a pszichiáterek kínzókamráiban, ahonnét nincs menekvés. A bizonytalan mendemondák egy agyhullámokat befolyásoló technológiáról szóltak, amivel tévképzeteket zúdítanak az elítéltek agyára, akik azt hiszik, hogy mindaz, amit elméjükben átélnek, a valóságban is megtörténik. Senkit sem ültettek többé villamosszékbe, de a szimulált illúziók hatásosabbak voltak, mint egy fejlövés.
Az engedélyezett emberkísérletek legálisak voltak, ráadásul jól hangzott, hogy mindez humanitárius okokból történik. Gyakran úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti, hogy mire megy ki a játék. A Pszichiáterek Tanácsát hidegen hagyták a bűnözési statisztikák. Valójában azon fáradoztak, hogy megszerezzék az emberi elme manipulálásának monopóliumát, hogy a kulisszák mögül előlépő valódi kormány engedelmes rabszolgaként kezelhesse a karmai közé kerülő polgárokat. Az volt a végcél, hogy bárkit kedvükre formálhassanak, mint a gyurmát, akár saját nézeteivel is ellentétesen, ha érdekük úgy kívánja.
Ezekről a gondolatokról senkinek sem beszéltem, mert mindenki azt hitte volna, hogy zsidó paranoia, amit hajszolt őseimtől örököltem. Amúgy is rühelltem a pszichiátereket, hazugságokra épített áltudomány képviselőinek tartottam őket, akik a fasizálódó Németország létrejöttének köszönhetik hatalmukat és sikereiket.
Gondolataimból felzavart, hogy Murphy a szerpentinről lekanyarodva bekormányozta sötétkék Renault-ját a hegyoldalba épített Intézet kovácsoltvas kapuja elé. Az őrbódéból egy magas, rövidre nyírt hajú fickó lépett ki, vállán átvetett Uzival. Nagyjából hatvan évesnek saccoltam, de a mozgásáról látszott, hogy egyelőre nem küzd ízületi bántalmakkal és első benyomásom az volt, hogy veterán idegenlégióssal hozott össze a sors.
- Vár minket az igazgató – közöltem kertelés nélkül, hogy ne érezze fölényben magát a kis játékszere miatt –, Bukowsky rendőrkapitány vagyok, ő pedig a helyettesem, Murphy hadnagy!
- Giron a nevem – árulta el a kapuőr összehunyorított szemmel. – Azonnal felszólok monsieur Charterisnek, hogy megérkeztek, addig ne mozduljanak!
- Kemény fickó! – mondta gúnyosan helyettesem, mikor Giron eltűnt a kuckójában. – Dublinban az IRA kirakta volna a tökeit a francia követség ajtaja elé!
- Nyugi – csillapítottam Murphyt, aki könnyen felkapta a vizet, ha Gironhoz hasonló nagylegényekkel akadt össze. – Nem vagyok kíváncsi egy kommandós kontra légiós összecsapásra, fontosabb dolgunk van az ilyen szarakodásnál.
Rövidesen egy fehérköpenyes, olajbarna bőrű, fekete bajszuszt viselő fickó jelent meg a bejáratnál, aki Rasid Arkavi néven mutatkozott be, és messziről lerítt róla származása. Franciaországot már De Gaulle uralma alatt ellepték az arabok, azóta csak annyit változott a helyzet, hogy növekedett a létszámuk és saját mecseteket építettek. Nem mutattam ki ellenszenvemet, ahogy ő sem az övét, de nyilvánvaló volt, hogy nem leszünk barátok. Az Arkavi-félék ki nem állhatták a zsidókat, hát még a zsidó rendőrfőnököket; én pedig alapból minden arabot terroristának tartottam, míg ki nem derült róla az ellenkezője.
A Humán Pszichiátriai Intézet nehéz vaskapuja zajtalanul kitárult és beléptünk rajta Murphy-vel, hogy találkozzunk a Halál Istenével.

*

Leonard Charteris az Intézet igazgatója szikár, komor arcú férfi volt, akiből tapinthatóan áradt az autentikus hatalom aurája. Szögletes arcvonásai, előreugró álla, és mélytüzű szeme vasakaratú puritán képzetét keltették bennem, akit végletes szenvedély fűt, míg az utolsó eretneket is el nem tiporja. Állítólag úgy került az Intézet élére, hogy elődjét megölte egy szimulált szellemi párbaj során, de erre nem volt bizonyíték. A Luther Meadstone haláláról szóló jelentés egy pszichikai kísérlet során bekövetkező balesetről szólt, akárcsak azok jegyzőkönyvei, akiket ő küldött a másvilágra. Hihetőnek tűnt a szájról-szájra terjedő verzió, ami arra vallott, hogy még a Pszichiáterek Tanácsában is csak a Cosa Nostra módszereivel lehet feljebb jutni.
- Üdvözlöm önöket! - mondta Charteris. – Köszönöm, hogy idefáradtak!
- Csekélység – legyintettem. – Legjobb lesz, ha azonnal a Fejvadászhoz vezet minket. Igazán várhattak volna az elszállításával, amíg kihallgatjuk!
Ezzel elismertem, hogy a hatalmi ranglétrán felettem áll, de nemtetszésemnek is hangot adtam, hogy ez így van. A régi időkben hozzá hasonló sarlatán nem nyúlhatott volna át csak úgy a fejem felett. Végtelenül dühített, hogy a globális demokráciában egy Charteris-féle lélekkufár bármikor felülbírálhatja a bűnüldözők intézkedéseit, hála az újkori törvényeknek.
- Támadt egy kis problémánk – közölte az igazgató hűvösen, miközben unottan átsiklott megjegyzésem felett. – Theodorakis félórája szökést kísérelt meg. Két emberem meghalt, de közben súlyosan megsebesítette a foglyot.
- És? – kérdeztem gyanakodva, mert valami megsúgta, hogy ez még nem a teljes igazság.
- Az elítélt haldoklik – válaszolta kongó hangon Charteris.
Rámeredtem, miközben az a semmihez sem hasonlítható érzés fogott el, amit az ember csak olyankor érez, ha teljes erőből gyomorszájon vágják egy baseballütővel. Azonnal felfogtam, ha a Fejvadász élete véget ér, akkor a huszonnégy éves Marie Dupont túlélési esélyei nullára csökkennek. Ha a marseille-i rendőrség alkalmazott volna néhány látnokot, az talán javított volna a helyzeten, így viszont elveszni látszott a remény, hogy bárki ráakadna a lányra, mielőtt meghalna.
Ez rossz hír volt, és előrevetítette, hogy hamarosan fejek fognak hullani, mint a jakobinus diktatúra idején a guillotine alatt, ráadásul szinte bizonyosra vehettem, hogy a politikai nyaktiló engem is elér.
- A férfi hat lövést kapott, melyekből kettő létfontosságú szerveket talált el, ami hamarosan az életébe kerül. – fejtette ki a főpszichiáter tárgyilagosan. – Létfenntartó gépekre kapcsoltuk, de azokon sem húzza sokáig.
- Az ördögbe!- kiáltottam dühödten, és sarkon fordultam, hogy meginduljak az ajtó felé.
- Lenne egy lehetséges megoldás – szólt utánam finoman Charteris –, de egy veszélyes, kísérleti stádiumban lévő eljárásról beszélek!
A kilincs közelében megtorpantam, nyomomban a hűséges Murphy-vel. Visszafordultam és farkasszemet néztem az aszketikus arcélű főpszichiáterrel.
- Miről lenne szó? – kérdeztem feszülten.
- Be tudjuk tölteni Theodorakis emlékezetét, ha valamelyikük vállalkozik rá, hogy alávessük ennek. – válaszolta Charteris. – Akkor megtudhatják, hogy hol van most Marie!
A csali ott rángatódzott az orrom előtt, mire én tudatlan halacskaként ráharaptam.

*

Murphy visszautasította a megtisztelő lehetőséget, hogy egy ilyen korszakalkotó kísérlet alanya legyen, időnként mintha hiányzott volna a vállalkozó szellem az ír csirkefogóból. Én vállaltam a fehér egér szerepét, mert az idő ellenünk dolgozott.
Thanatos úgy feküdt a kórházi ágyon, mintha máris halott lenne; a testébe csatlakoztatott műszerek megnyugtató zörejei azonban tanúsították, hogy a szíve nem szűnt meg dobogni. Göndör, fekete hajú férfi volt hatalmas sasorral, és sűrű, összenőtt szemöldökkel, de nem látszott kegyetlen sorozatgyilkosnak, aki beteges következetességgel vágta le áldozatai fejét. Vérbeli trófeagyűjtőként működött, tizenöt hasonló korú és külsejű nőt fosztva meg az élettől, mielőtt egy fifikás dán elcsípte a Marseille-be vezető autópályán. Mivel a gyilkos nemrég kapta el Marie-t az ésszerűség azt diktálta, hogy a lány még életben van.
Charteris fürge asszisztensei lefektettek egy ágyra, aztán egy-egy sisakhoz hasonló fémburát illesztettek a fejünkre, melyek vezetékek hálózatával kapcsolódtak a csempézett falú helyiség túloldalán álló berendezéshez. Miközben az előkészületek zajlottak Charteris megpróbálta elmagyarázni, hogy mi fog történni velem, ha minden jól alakul. Nyakatekert mondatai nem világították meg a dolgot, mégis kihámoztam a lényeget.
Charteris Thanatos személyiségét akarta átültetni belém. Ez azt jelentette, hogy a magát Claude Bukwskynak valló énem tudatalattimba kényszerül felsőbb tudatomat pedig, a Fejvadász lénye foglalja el. Thanatosként fogok viselkedni, és egy a bokámba beültetett nyomkövető segítségével elvezetem Murphy-t az Intézet kommandósaival Marie Dupont börtönéhez. Természetesen kitörölték a gyilkos agyából a nemrég lezajlott eseményeket. Nem emlékezhetett rá, hogy fennakadt egy közúti ellenőrzésen, és arra sem, hogy szitává lőtték, amikor szökni próbált. A Fejvadász memóriájában keletkezett űrt nem maradt idejük kitölteni, de bíztak benne, hogy az alteregónak nem tűnik fel az elveszett idő. A helyszínelők tökéletesen eltűntették a gyilkos otthonából ott jártuk nyomait, mert még morbid gyűjteményét is visszaszállították eredeti helyére az alagsorban. Elvileg semmi akadálya nem volt, hogy a bőrébe bújjak, mivel megoldották, hogy miközben lelki klónjaként cselekszem semmiképp se vegyem észre észre, amit átélek hazugság.
Én voltam az első alany, akin az eljárást élesben is kipróbálták, és Charterisnek esze ágában sem volt eltitkolni előttem, hogy veszélyekkel járhat.
Megeshet mondta, hogy a beültetett alteregót egyáltalán nem tudják kitörölni az agyamból, vagy csak részlegesen. Ha így történik, akkor örökre Thanatos maradok és soha többé nem engednek szabadon, mert a külvilágban úgy folytatnám a Fejvadász viselt dolgait, mintha a reinkarnációja lennék. Az se járt volna kevésbé lehangoló eredménnyel, ha Thanatost csak részlegesen tudják törölni, akkor az első mesterséges beültetéssel létrehozott skizofrénként vonulok be a pszichiátria történetébe. Hasadt maradna a személyiségem, magyarázta Charteris, és hol én uralkodnék felette, hol a gyilkos. Ugyanúgy be kéne zárniuk örökre, mint az első esetben, mert amikor Thanatos vezényelne, az a fejébe kerülne valakinek.
Egyelőre viszont Thanatos kerül az én fejembe, gondoltam szarkasztikusan, aztán elmerültem az ereimbe pumpált nyugtatók hullámverésében.

*

Lassan kinyitottam a szemem, és egy pillanatig fogalmam se volt róla, hogy hol vagyok. Az égen karmazsinszínű felhők úsztak, és alvadt vér rozsdás ízét éreztem a számban. Egy pillanattal később minden a helyére került, a házam előtti tornácon ültem a kedvenc hintaszékemben, és eszembe jutott végre, hogy én vagyok a Halál Istene. Izgalom töltött el, az a remegős fajta, ami időnként szédülésig fokozódott, és tudtam, hogy csak akkor csillapodik, ha megnézem trófeáimat.
A hűvös, dohszagú pincében levágott leányfejek sorakoztak a polcokon üvegezett tárlók mögött, takaros szabályszerűséggel. Szomjazó tekintetem mohón itta be látványukat. Műszerek vigyáztak rá, hogy mindig azonos hőmérsékleten maradjanak, és speciális tartósítószerek óvták őket az enyészet érintésétől. Gyönyörködtem bennük, és szívem túlcsordult a feszítő érzelmektől. Lassan lecsillapodtam annyira, hogy már tudtam szabályosan lélegezni, és akkor eszembe jutott a lány, a kis Marie, akit egy félig romba dőlt ház pincéjébe zártam Aix-en-Provence-ban, egy elhagyatott sikátor mélyén, ahol talán évtizedek óta nem járt ember rajtam kívül. Magamfajta kitaszítottnak való hely volt, ahol mintha megdermedt volna az idő.
Vizet kellett vinnem, és ennivalót a kicsi Marie-nak, hisz a hétköznapibb dolgok örömeit nélkülöznie kellett börtönében, melynek magányát csak mélyben lapuló patkánycsaládokkal oszthatta meg.
A lány huszonnégy éves volt és csodaszép, vörös hajzuhatag keretezte arca a lényét körüllengő dekadencia ellenére is lángra lobbantotta szívem. Napokig csak megfigyeltem, nyomon követtem és leskelődtem utána, mint egy voyeur. Végül tudtam, hogy a jelmezbál éjszakáján elragadom, mert meg kellet kapnom őt. Meg se nyikkant, mikor kiléptem a sötétből a rózsalugas lampionjainak fényébe. Nem sikoltott fel csak ernyedten karomba hullott, mint egy játékbaba.
Összeszedtem a szükséges holmikat, aztán útnak indultam Aix-en-Provence felé ezüstszínű Peugeot-m volánjához ülve, tekintetem gyakran a visszapillantó tükörre szegezve. Nem féltem, hogy bárki követ, de vittem magammal fegyvert, mert az ördög sohasem alszik. A táj elmosódott körülöttem, a percek elröpültek, és nemsokára ott álltam a névtelen sikátor összehajló falai között.
A romos építmény furcsa árnyat vetett, mint egy rémalak, miközben elindultam, hogy kinyissam az ódon pinceajtót.
- Állj! – hallatszott ekkor a hátam mögül a felszólítás. – Ne mozdulj!
Megperdültem, hogy rámeredjek a felém közelítő fegyveres férfiakra, akiket egy lángvörös hajú fickó vezetett. Olyan ismerős volt az arca, de mégsem tudtam hová tenni, miközben sötét félelem markolta szívemet. Megragadtam a zsebembe rejtett fegyvert, de halogattam a harcot, mert vezetőjüket láttam már valahol.
- Most már vége, főnök! – mondta a vörös hajú csillapító hangon. – Meglátja, néhány óra múlva minden rendben lesz!
Akkor fegyvert rántottam és válaszul mellbe lőttem.

*

Néha elmentem Murphy sírjához, mert rajtam kívül senki sem látogatta. Igaza lett az írnek, mert néhány órával Marie Dupont kiszabadítása után újra önmagam lettem, és minden rendbe jött. Karrierem felfelé ívelt, hiszen megakadályoztam a miniszter lányára leselkedő grand guignolt. A szenzációéhes riporterek nem tudták kiszedni belőlem, mi áll a siker hátterében, mivel lojális hallgatásba burkolóztam az Intézet szerepét illetően.
Egyedül helyettesem értelmetlen halála viselt meg lelkileg.
Valamelyik háta mögött igyekvő légiós ujja megremegett a ravaszon, és a véletlenül kirobbanó sorozat szinte kettészelte szerencsétlen írt. Akkor én még Thanatos bőrében voltam, így hát nem emlékezhettem a groteszk jelenetre, ahogy vére az arcomra fröccsent. Csak órákkal később mesélték el nekem a szörnyű balesetet.
Charteris zsoldosai kimentették a pince foglyát engem pedig visszavittek az Intézetbe, ahol örökre megváltam a Fejvadász tébolyult alteregójától. Nagyon hálás voltam a szakértőknek, amiért megszabadítottak a bevésésektől és a hamis emlékektől, hogy megint a régi legyek.
A hálás Dupont miniszter személyesen járta ki Féchard köztársasági elnöknél, hogy a mellemre tűzze a Becsületrendet.
Sosem feledtem el a világszerte egyenes adásban közvetített ünnepséget, melyen elfúló hangon mondtam köszönetet a kitűntetésért. Nem győztem hangsúlyozni, hogy micsoda örömet jelent a számomra a globális demokrácia felülmúlhatatlan rendszerében élni, melynek vívmányai biztonságossá teszik a magamfajta polgár életét. Kihangsúlyoztam a Pszichiáterek Tanácsának elévülhetetlen érdemeit is, amit bölcs és felelősségteljes férfiak gyülekezeteként írtam le, melynek tagjai nap, mint nap önzetlenül fáradoznak az emberiség jólétéért. A pszichiátriát magát az összes tudományág etalonjaként méltattam, végül kifejeztem abbéli reményeimet, hogy egy történelmi jelentőségű napon egyetlen hatalmas Világállam égisze alatt gyülekeznek majd a nemzetek, hogy szembenézzenek a jövő kihívásaival.
A jelenlévők mennydörgő tapsviharral jutalmazták szívből jövő, őszinte szónoklatomat, hazafelé menet pedig barátságosan rámosolyogtam a Parlament lépcsői előtt várakozó állami autó arab származású sofőrjére, majd szimpátiám jeleként magas borravalót adtam neki, miközben kitárta előttem a fekete Limousine ajtaját.

VÉGE