Öt másodperc

Autómmal lassan hajtok a végtelenbe vezető országúton. Előttem széles betoncsík húzódik, melyet két oldalról halott homoksivatag határol. A motor csendesen duruzsol, álmos hangulatba ringat. A környék teljesen néptelennek tűnik. Megmagyarázhatatlan rémület tör rám, mintha egy gonosz erő elpusztított volna a Földön mindenkit, és én lennék az utolsó ember, aki céltalanul robog az ismeretlen felé…

Bárhogy koncentrálok, semmit nem sikerül felidéznem – sejtelmem sincs róla, mi a nevem, hová tartozok, és mit keresek itt. Annyira szürreális; csak száguldok a szélvédő négyszögében remegő napkorong felé, bár sosem fogom elérni.

„Talán a sztráda a pokolba vezet, és büntetésből utazom rajta, mert egyszer elkövettem valamit” – villan az agyamba.

Ekkor megpillantom a stoppost. Úgy áll az út szélén, mintha időtlen idők óta várna. Biztosra veszem, az előbb még nem láttam. Talán a képzeletem műve, igazából nincs ott…

Bőven van időm dönteni, megálljak-e vagy sem, bár választásom nem kétséges. Ostobaság volna továbbhaladni, sietve a fékre taposok.

Csinos nőt látok magam előtt. Pillantásom érett gyümölcsként duzzadó keblére esik, majd végigsiklik hosszú, izmos combján, melyből a miniszoknya nem sokat takar. Végül szemügyre veszem szőke haj keretezte vonásait. Telt ajka csábítóan fénylik, ám halványkék szeméből keserűség sugárzik. Van benne valami megfoghatatlan szomorúság.

–        Beszáll? – kérdem.

Arcán árnyék fut át, kinyitja az ajtót, majd gyakorlottan elhelyezkedik az anyósülésen.

–        Merre vigyem?

Nem gondolkodik túl sokáig a válaszon.

–        Egyenesen – feleli. – Csak egyenesen.

Elindítom a járművet, az útra koncentrálok. Minden porcikámban érzem közelségét, mégsem veszek tudomást róla. Jó fél óra telik el néma csendben, az út  szürke ezüstkígyóként siklik előttünk.

Végül megszólal:

–        A nevem Judy – közli halkan. – Nem éhes? Szívesen megkínálom pár falattal.

Ernyedt gesztussal a hátsó ülésre dobott hátizsák felé int.

Nem tudom, miként kerülhetett oda, amikor az út szélén ácsorgott, nem láttam nála csomagot.

„Éhség” – forgatom agyamban a gondolatot, mire a gyomrom hangosat kordul.

–        Elfogadom az ajánlatát, Judy – közlöm engedékenyen.

Batyuja mélyéről takarosan lefóliázott, ínycsiklandó szendvicsek bukkannak elő, látványuk felséges. Hát még, a számban szétáradó ízek! Alig tudok uralkodni magamon, hogy ne faljak, mint valami vadállat. Fogaim sebesen őrölnek, éhségem lecsillapodik. Mire befejezem, ásványvizes palack bukkan fel a kezében, rövidesen nagy kortyokban nyelem a folyadékot.

Hála önt el, melegen rámosolygok…

Öle forró, mint a tűz, combja satuként szorítja testemet, ahogy vadul ki-bemozgok benne. Szemében látom a közeledő kéj előőrseit. Nem tudom, mikor kerültünk ebbe a helyzetbe, de nincs ellenemre. Keblei feszesen rezdülnek minden mozdulatra, pilláján könnycsepp csillan.

Egyszer csak felsikolt, teste ívben megfeszül a gyönyörtől.

A következő pillanatban követem a csúcsra, elmerülve egyesülésünk tajtékos hullámverésében…

–        Mióta vagyok itt? – kérdezem tőle igazi érdeklődés nélkül.

Az út megint végtelenített szalagként suhan előttem, már mindketten újra ruhában vagyunk. Abban sem vagyok biztos, hogy szeretkezésünk csakugyan megtörtént, de egyelőre még emlékszem az élvezet pillanataira.

–        Eszedbe jutott végre? – Judy hangja elcsuklik.

–        Még nem teljesen – válaszolom szememet a sztrádára szegezve. – Tudom, hogy a feleségem vagy, akit Judy-nak hívnak, de a saját nevem nem ugrik be.

–        Joe – vágja rá. – Joe Ledorsky.

–        Ja, igen – mondom hűvösen. – Tényleg Joe vagyok.

–        Szeretlek – sóhajtja a nő, szeméből könnyek buggyannak elő. – Öt éve küzdök érte, hogy kihozzalak ebből.

Felvonom a szemöldököm.

–        Öt éve? – kérdezem vissza. – Azt akarod mondani, ennyi ideje kocsikázom ezen a rohadt úton?

Rábólint, aztán még jobban rázni kezdi a zokogás; látom, mennyire gyötrődik.

–        De miért? – Dühös vagyok, nem is rejtem véka alá.

–        Mert csak ideig-óráig jut eszedbe az igazság, aztán ismét elfelejtesz mindent – magyarázza szomorúan. – Én gondoskodom rólad. Minden nap az út szélén várok, mintha stoppos lennék, hogy megetesselek, és inni adjak neked, aztán…

–        Szeretkezünk – vágom el szóáradatát. – Mert utána visszatérnek az emlékeim. Ez itt nem a valóság, ugye? A benzin már régen kifogyott volna.

Bólint.

–        Csak szimuláció – árulja el, bár közben nekem is eszembe jut. – Valamelyik tudós barátod csinált egy gépet, amelyik az agyhullámokat manipulálja, hogy néha kikapcsolódhass egy kicsit, de elhibázott valamit. Ott ülsz a masina előtt, a homlokodon elektródákkal. Infúzión tartalak, és mindennap lemosdatlak, de idebent is meg kell etetnem téged. A tudatodnak is szüksége van a táplálkozás illúziójára, különben összeomlana. Minden egyes nap belépek ide, és stoppolok. Egyszer majd megmaradnak az emlékeid, és visszajössz innét, hogy a valóságban is átölelj, tudom…

Megsimogatom az arcát, hiszen szeretem őt.

–        Sokszor arra gondolok – hüppögi –, talán direkt csináltad. Szándékosan menekültél ide.

Rámeredek.

–        Egy kietlen sivatagi országútra? Te megőrültél!

Hirtelen felébred a gyanú bennem.

–        Miért, hát mi van odakint?

–        Semmi – válaszolja színtelen hangon.

Aztán hozzáteszi:

–        Úgy is mindjárt eszedbe jut. Mindig pontosan ugyanígy alakul minden beszélgetésünk. Öt másodperc múlva érteni fogod.

Erőltetetten felnevetek.

„Micsoda képtelenség” – gondolom gúnyosan, de közben számolok. – „Öt… négy… három…

Mire a nullához érek, összeáll a kép.

Valaki nagyon elszúrt valamit a való világban, mert nem maradt odakint semmi üszkös, sugárfertőzött krátereken kívül. Csak ketten jutottunk be az atombiztos bunkerbe időben – Joe Ledorsky, és felesége, a first lady…

Nem is tudom, minek hoztam le Gordon gépét, de egy idő után egyre hívogatóbbá vált a benne rejtőző sivatag a szürke falak egyhangúságával összehasonlítva. Valami történt öt éve, amikor elindítottam a programot. A virtuális országúton rekedtem, folyton törlődő emlékezettel, míg Judy gond nélkül ki-beléphetett rajta. Öt átkozott év…

Felnézek.

–        Itt jó lesz – mondja a stoppos.

Megállok, kinyitja az ajtót, majd kiszáll az út szélén. A visszapillantóban még látom egy darabig, aztán egyszer csak eltűnik…

Autómmal lassan hajtok a végtelenbe vezető országúton. Előttem széles betoncsík húzódik, melyet két oldalról halott homoksivatag határol. A motor csendesen duruzsol, álmos hangulatba ringat. A környék teljesen néptelennek tűnik. Megmagyarázhatatlan rémület tör rám, mintha egy gonosz erő elpusztított volna a Földön mindenkit, és én lennék az utolsó ember, aki céltalanul robog az ismeretlen felé…