Lélekszakadva

A sikló indulásra készen várakozik, körülötte legalább öt fegyveres őr ácsorog. Soha nem jutunk a közelébe. Amióta a próbafúrások beigazolták a geológusok számításait és a kormány szigorúan titkosnak minősítette a bányában folyó munkálatokat, különleges engedély nélkül senki nem hagyhatta el az állomást. A hozzánk hasonló egyszerű bányászok pedig ilyenről még csak nem is álmodhatnak. Alattunk, három emeletnyi mélységben lebegők parkolnak, emberek sétálgatnak a koraesti hűvös levegőn, de nekem úgy tűnik, mintha vastag üvegfalon keresztül szemlélném őket, akár egy állatkertben. A baleset óta elég gyakran elővesz ez az érzés, ébrenlétem óráit is megkeserítve. Messze, a kopár hegyek tövében gubbaszt az Igazgatóság kupolás tömbje, mellette a két irányítótorony meredezik, mint két földbe döfött lándzsa. Yvonne megy elöl, mutatja az utat.
Fogalmam sincs, mit talált ki, de egész nap olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek karácsony délelőttjén. A pasifogó ruháját vette fel, kisminkelte magát, még fodrászhoz is elment. Hevesebben dobban a szívem, valahányszor ráesik a pillantásom. Valóban észbontóan néz ki. Hirtelen rám néz a válla fölött, pillantásától libabőrös lesz a karom. Riadt lelkifurdalással érzem, hogy megkívánom. Phobos gonoszul kacsint rám a feje mellől, amikor észreveszem, hogy mi az a kis csomag, amit indukásunk óta magával hurcol. Fegyvert húz elő a háta mögött. Vágyam, lelkifurdalásom a pillanat törtrésze alatt foszlik semmivé a jeges rémület áradásában. Előrelépek, hogy megállítsam, és felkiáltok:
– Yvonne, ne! – Aztán…

… a sivatagi nap kegyetlen erővel tűz le rám, amikor kinyitom a szemem. Ha nem lenne arcomra húzva a kendőm, egész biztos elvakítana. Hanyatt fekszem egy hordágyon, valahonnan a közelemből Rwanna hangját hallom. Még nem tudom kivenni a szavait, de mintha könyörögne valakinek. Felpattannék, de szédülve rogyok vissza. Ösztönös mozdulattal a dárdámért nyúlok, és szerencsére hamar meg is találom a hordágyra fektetve. Mintha új erő töltene el, talpra szökkenek, és máris Rwanna és a rovar között vagyok. Lovasa nem viseli a scarabok egyenruháját, valamiféle szabadharcos lehet, de nem számít, mindenképp halálos veszedelmet jelent. Mire odaérek, már támadásra emelte fegyverét, és jól idomított hátasa is két lábra emelkedve igyekszik előnyösebb helyzetbe juttatni gazdáját. Úgy teszek, mintha tárgyalni akarnék, feltartott kezemmel próbálom habozásra bírni, és sikerül is megakasztanom mozdulatát. Rwanna mindeközben időt kap, hogy a rovar védtelenül maradt hasát támadja. A harc rövid és kegyetlen, Rwanna a rovarral végez, én a lovasát pusztítom el. Jól összeszokott páros vagyunk, ráadásul ketten egy ellen, így az idegennek esélye sincs ellenünk. Nincs ínyemre az ilyen küzdelem, de nem tehetünk mást, egyetlen scarab sem tudhatja meg, merre tartunk.
Mikor ismét csend lesz körülöttünk, Rwanna felém fordul. Még a kendője mögött is látom, hogy könnyektől csillog égszínű szeme.
– Jaj, annyira féltem, hogy nem ébredsz fel időben, és én egyedül… – nem folytatja, lesüti a szemét. Magamhoz húzom és erősen átölelem. Gyűlölöm magam, amiért ilyen gyenge vagyok, de hiába harcolok ellenük, a rohamok mind gyakrabban törnek rám.
– Csak jussunk el a vénasszonyhoz, utána minden megváltozik. – mondom, és magam is meglepődöm rajta, milyen rekedt a hangom. Szeretném, ha magabiztosabban, erősebben hangzana, de nem tehetek róla, engem is elborítanak a kétségek.
Rwanna bólint, de még mindig nem néz rám. Szégyelli előttem, hogy sír? Megszentelt Istenek, mivé változom? Szívesen megráznám, és rákiabálnék, hogy "Hé, én vagyok az, ne hajts le előttem a fejed!", de tudom, csak még jobban összezavarnám szegényt. Elengedem hát, és a hordágyhoz lépek. Vállamra vetem a szíjat és előre indulok a perzselő homokon. Már nem lehetünk messze, a távolban magasodó, erődszerű sziklatömbök között kell lennie a Vénasszony barlangjának. Ép ésszel eljutok vajon odáig? És vajon tényleg minden megoldódik? Megtaláljuk egyáltalán a Vénasszonyt? Fejemet rázva próbálok szabadulni a komor gondolatoktól, és eltökélten a célra koncentrálok. Rwanna mögöttem lépdel, talpa alatt halkan surrog a homok. Mit gondol vajon rólam?

A sikló motorja alig hallhatóan berreg, mozgása olyan sima, hogy csak a plafonon futó árnyjáték jelzi, haladunk. Kiszáradt a szám és úgy érzem, mintha homok tapadna a nyelvemre, pedig a légkondícionált levegő tiszta és kellemesen párás. Feltűnően élek, és bilincs sincs a csuklómon, tehát valami nagyon váratlan dolog történt ott az állomáson. Yvonne hajol fölém, jókedvűen mosolyog.
– Mi… – krákogok.
–… történt? – fejezi be helyettem a kérdést. Mielőtt válaszolna, megtámasztja a fejem, és egy pohár vizet tart a számhoz. Hálásan nyelek egy pár kortyot. – Először megijedtem, hogy mindent elrontasz a kiabálással, mert persze minden őr észrevett minket, de amikor összeestél, egyből veled kezdtek foglalkozni. Hirtelen nem volt más ötletem, beadtam nekik, hogy összeszedhettél valami ismeretlen fertőzést egy frissen feltárt járatban, és hogy a telep orvosai járványtól tartanak. Erre képzeld, percek alatt szereztek nekünk különleges telepelhagyási engedélyt. Úgy tűnik, még a fejesek se tudnak mindent arról, amivel itt dolgozunk. Még egy orvost is beszerveztek a kórházban, valami dr. Higgins a neve. Állítólag mentőautó vár majd ránk a Központban.
Rámnevet, és az orrom alá nyom egy pecsétes fóliát. A betűk össze–vissza táncolnak a szemem előtt, de nem is kell elolvasnom, tudom, hogy nem hazudna nekem. Aztán hirtelen elkomorodik.
– Jól vagy? – kérdezi, hangjában nem kevés aggodalommal. Vállat vonok.
– Fáj a fejem – teszem még hozzá. – És mindjárt teljesen bedilizek. De egyébként igen, jól vagyok.
– Megint az a sivatag–világ? – firtatja, mintha csak egy visszatérő rossz álomról lenne szó. Bólintok. Valahogy nincs kedvem beszámolni neki Rwannáról meg a harcról. De nem kérdezősködik tovább, világ életében nagyon tapintatos volt velem. Gyengéden végigsimítja az arcom, és testvéri csókot cuppant a homlokomra. – Ne izgulj, bátyó. Most már sínen vagyunk. A doki a központban majd helyreteszi az agyadat.
Bármennyire erőlködik is, kihallom a mesterkélt derűt a hangjából. Bólintok, mert nincs szívem letörni a kemény munkával megszerzett lelkesedését, de tartok tőle, egyáltalán nem derűsek a kilátásaink.
Valamiféle csoda folytán egy rohamom sincs az út alatt. A végállomáson valóban vár egy mentő, sőt, fegyveres őrök biztosítják, hogy valóban beszálljunk, és már–már megtisztelő méretű konvoj kísér a kórházig. Ha csak egy kicsit is kevésbé szoronganék, biztos komolyan elgondolkoznék rajta, mi is lehet a tárnák mélyén, hogy egyetlen furcsa tünettől ennyire berezel a vezetőség, de most csak annak örülök, hogy gyorsan haladunk. Nem is látunk sokat a Központból, csak a tágas utakat és a csillogó falú épületeket.
A kórházban egy nővér fogad, aki rögtön egy hermetikusan zárható, üvegfalú szobába kísér. Két ágy van benne, úgy tűnik, Yvonne-nak is maradnia kell.
– A fertőzésveszély miatt, tudják – magyarázza. – Nem vállalhatunk felesleges kockázatot.
Némán, engedelmesen átöltözünk, beleejtjük ruháinkat a felkínált légmentesen zárható zsákba, aztán felvesszük a steril kórházi kezeslábast.
– Helyezzék magukat kényelembe, amennyire lehetséges. Dr. Hiwlins hamarosan ideér – búcsúzik a nővér, aztán sietve távozik.
– Tehát Hiwlins, nem Higgins – jegyzem meg. Kerülöm Yvonne tekintetét, sejtésem szerint majd' szétveti a düh a ruhája miatt. Emlékszem, milyen drága volt, és mennyire örült neki, amikor végre összespórolta rá a pénzt.
– A fene vigye a remek ötleteimet – morogja. Háttal ül nekem, és a párna szélét piszkálgatja. Hirtelen lelkifurdalásom támad, hiszen végtére is miattam vagyunk itt.
– Ne haragudj, ha visszamegyünk, kárpótollak valahogyan.
Csak a vállát vonogatja, és sokáig nem válaszol.
– Nem mintha most a ruhám lenne a legfontosabb dolog – dünnyögi végül. Hallom a hangján, hogy sírt. Furcsa, nem is remegett a válla, és még a levegőt sem vette másképp, mint eddig. Milyen régóta gyakorolhatja, hogy már ennyire jól képes leplezni a sírást! Eszembe jut a gyerekkorunk, amikor még én voltam a nagy és erős bátyja, és én védelmeztem, amikor bántotta valaki. Talán még mindig jól esne neki, ha számíthatna rám. Felállok, hogy átüljek mellé, de ekkor belép az orvos.
Pár perces beszélgetés után kiderül, hogy mi is a valódi helyzet, és ami azt illeti, egyáltalán nem örül neki. Az állát dörgölve, rosszallóan szemlél minket.
– Hát, meg kell mondjam, nagyon rossz ötlet volt ilyesmivel előállni. Tudják, ez itt – és sokatmondó mozdulattal körbemutat a légmentesen zárt szobán – rengeteg pénzbe kerül. Jogtalanul és felelőtlenül használni pedig… Arról nem is beszélve, hogy a járvánnyal való fenyegetőzés büntetendő cselekmény. Nem is tudom, talán hívnom kéne a rendőrséget. Azt azért szeretném tudni, miért is volt annyira fontos, hogy eljussanak ide?
Mielőtt megszólalhatnék, Yvonne kezd beszélni. Nem zavar, én nem igazán szívesen mesélek a rohamaimról.
– Tudja, doktor úr, a bátyámnak súlyos balesete volt majdnem két hónappal ezelőtt. Öt napig kómában volt, és azóta is rendszeresen elveszíti az eszméletét.
– Ez teljesen normális jelenség bizonyos enyhébb agykárosodások esetében – szól közbe a doki, de Yvonne-t nem lehet megzavarni.
– Csakhogy semmiféle károsodást nem találtak, és nem is átlagosak ezek az eszméletvesztések. Robert azt mondja, valami másik világban jár olyankor.
Dr. Hiwlins felvont szemöldökkel pillant rám. Úgy tűnik, sikerült annyira felkelteni a kíváncsiságát, hogy ne dobjon ki azonnal.
– Nos, tudja, kicsit olyan, mintha álom lenne – kezdem meglehetősen akadozva. – Vagy nem is álom, inkább látomás. Illetve… – zavar, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni a lényeget, de a doktor a segítségemre siet.
– Mindig ugyanaz történik?
– Nem, sőt! Mindig ugyanott vagyok, és jórészt ugyanazok vesznek körül, de inkább olyan, mint egy folytatásos történet. Csakhogy amikor ott vagyok, úgy érzem, mintha az lenne az igazi életem, és ez itt lenne a látomás.
– Mesélne kicsit részletesebben ezekről a látomásokról?
Tudtam, hogy ez a pillanat eljön egyszer, mégis nehéz megszólalnom. Eddig csak Yvonne-nak beszéltem erről, és bár úgy tűnik, az orvos elég komolyan vesz minket, mégsem lehetek biztos benne, hogy hisz is nekem. Óvatosan kezdek bele, gondosan megválogatom a szavaimat.
– Egy másik világba kerülök. Csupa sivatag minden, illetve a nép, amihez tartozom, a sivatagban él. Igazából olyan száműzött-féle, vagy elnyomott emberek, és állandó harcban vannak az uralkodó néppel, a scarabokkal. Persze az a céljuk, hogy átvegyék a hatalmat, és a számukra tiltott oázisokba is bebocsájtást nyerjenek, de eléggé reménytelennek tűnik az egész.
– És ön micsoda pontosan abban a világban? Úgy értem, hogy aktív résztvevő, mások is érzékelik a jelenlétét, vagy amolyan "láthatatlan ember", kívülálló megfigyelő?
– Az első. Van életem ott is, sőt, feleségem is van, és ami még furcsább, hogy ott is megsérültem, pont a balesetemmel egyidőben.
Elhallgatok, mert a többi nem tartozik rá. Neki persze nem tűnik fel, hogy nem teljes a történet, de nem zavarja szemmel láthatóan mélyen a gondolataiba merül.
– Igen érdekes – dünnyögi végül, de mintha nem egészen nekünk szánná. – Megengedi, hogy váltsak néhány szót a hugával négyszemközt?
Nem értem, miért van erre szükség, de bólintok. Yvonne-ban jobban bízom, mint saját magamban.
Azért persze őket nézem, ahogy az üvegfal másik oldalán beszélgetnek. Yvonne úgy helyezkedik, hogy jól láthassam az arcát, tudja, hogy szinte mindent ki tudok olvasni a vonásaiból. Kezdetben úgy figyeli az orvost, ahogy a kisidák csügg a tanító szavain, néha bólogat, vagy kicsit megrázza a fejét, sőt, egyszer még el is mosolyodik. Aztán hirtelen megfeszül az állkapcsa, és bezárul, visszahúzódik. Mindebből persze a doktor semmit nem vesz észre, én mégis tudom, hogy rossz hírt hallott. Ezután kurta kézfogás következik, és elválnak. Yvonne belép, de összeszorítja a száját és megrázza a fejét, amikor kérdőre vonnám.
– Ne most – szűri a foga között. Átmegyünk egy másik osztályra.
És csakugyan, szinte azonnal megjelenik két ápoló, és mosolyogva bár, de nagyon határozottan megkérnek, hogy kövessük őket. Balsejtelmem, szorongásom egyre csak nő, ahogy a végeláthatatlan, ragyogó fehér folyosókon haladunk keresztül, míg végül megállunk egy ajtó előtt. Rajta a felirat: "Neurológia". Ekkor a feszültség úgy szakad le rólam, ahogy a rosszul megbontott aknafal omlik az óvatlan bányászra. Nem más hát az egész, mint holmi elmebaj! Nem szedtem össze valami rémes nyavalyát, nem fogok hosszan, borzalmasan haldokolni, csak szépen megbolondulok. Értem, hogy Yvonne ezt kiborítónak tartja, de nekem ez az utóbbi idők legjobb híre. Mindenki csodálkozva néz rám, nem értik, miért nevetek olyan felszabadultan. Sebaj, legalább nem csodálkozik senki, hogy mit keresek itt.
Hamar bebocsátást nyerünk az ajtón, és rögtön egy másik, tekintélyes névtáblával büszkélkedő ajtó felé vesszük az irányt. Rögtön tudom, hogy az osztályvezetőhöz igyekszünk, de én már nem érek oda.

Amikor ismét magamhoz térek, már a Vénasszony barlangjában vagyunk. A kint tomboló napfényhez képest itt szinte teljes sötétség uralkodik, csak a sarokban parázsló tűz ad némi vöröses fényt. Rwanna tőlem nem messze üldögél, már levette védőruháját, sötét haja szabadon omlik vállára, finom vonású arca, nagy, fekete szemei újra elbűvölnek. Még nem vette észre, hogy nézem, és én, miközben árulónak érzem magam, kihasználom ezeket a pillanatokat, hogy megpróbáljam leolvasni vonásairól azt, amit szavakban soha nem mondana el. Hogy pontosan mit várok, magam sem tudom, talán olyasmit, hogy félni kezd tőlem, hogy undorral, zavarral tölti el mindaz, ami velem történik. Ám még így sem találok mást, mint csendes derűt és valami nem evilági nyugalmat, és újra elmerengek, vajon honnan szedi az erejét. Mielőtt azonban jobban belemerülnék az ehhez hasonló gondolatokba, mozgás támad a hátam mögött és egy rekedt, de kedves hang szólal meg.
– Remek, remek, visszatértél hát közibénk. Éppen ideje volt.
A Vénasszony valóban vén, alacsony, görbe hátú, ezer–ráncú. Majdnem teljesen fekete bőrével éles ellentétben áll a fején meredező, pókháló–finomságú, felhőfehér haja. Lehajol hozzám, és megcsap a látomáshozó gyökér kesernyés szaga, melybe valami ismeretlen, édeskés illat is vegyül. Szélesen elvigyorodik, kivillantva még mindig ép fogsorát.
– Kis asszonkád már mindent elmondott, amit tudnom kell – mondja, miközben a parázshoz csoszog és kivesz belőle néhány vörösen izzó rovarlábat. – Nincs más vissza, veled kell mennem a következő utadra.
Egy pillanatig nem is tudom, miről beszél, és biztos nagyon ostoba képet vághatok, mert hangosan felnevet.
– Jaj, drágám, nem a homokba akarok én menni, te! A másik világba, abba a vörösbe, amiről az asszonkád mesélt.
Rwannára pillantok, de csak a vállát vonogatja. Erről nyilván nem beszéltek még.
– Jaj, drágám, ne húzódozz mán, hát nem ezért gyöttetek idáig?
– Nem akartalak megbántani, de nem tudtam, hogy ez lehetséges.
– Hát mán hogy ne vón' az, te! A hogyant bízd te csak ide, azt' míg odaleszünk, az asszonka vigyáz a barlangra, igaz–e?
Rwanna tágra nyílt szemmel bólint. Ezután már nem esik több szó, a Vénasszony némán tevékenykedik a kis edényével, néhány korty vízzel, az izzó rovarlábakkal meg egy adag száraz gyökérrel. Végül az orrom alá nyom egy csuprot, benne valami zavaros és igencsak gyanús szagú löttyel.
– Idd ki mind, azt' meglátjuk, merre fut a homok.
"Meglátjuk, merre fut a homok." Régi mondás, még a nagyszüleim mondogatták, manapság már szinte senki nem használja. Nagyanyám arca rémlik fel előttem, miközben a hányingerrel küszködve leerőltetem a torkomon a főzetet. A csupor koppanását már nem is hallom.

Ez a terem is vakító fehér, és furcsa módon az az első gondolatom, hogy miért nem bolondul meg minden itt dolgozó ettől a sok egyhangú fehértől. A második gondolatom az, hogy nem vagyok egyedül. Körülnézek, de a fehér falakon kívül semmit sem látok. Egy ágyféleségen fekszem, fejemre és felsőtestemre mindenféle elektródák tapadnak, de semmiféle műszert nem látok a közelemben. Biztos egy másik szobába továbbítják a jeleket, ahol az orvosok nyugodt körülmények között kitárgyalhatják a mérések eredményeit.
Alig hallható surrogással félresiklik az ajtó, és belép rajta az egyik ápoló, aki már korábban is kísért. Most valahogy sokkal figyelmesebbnek, kedvesebbnek tűnik, miközben leszedegeti az elektródákat, és felsegíti a kezeslábast.
– Jöjjön, megmutatom a szobáját – mondja, és int, hogy kövessem.
Nem megyünk messzire, a szobám a vizsgálati helyiségből nyílik, benne csak egy ágy, egy szekrény és egy kényelmetlennek tűnő szék van. Szeretném megkérdezni, hogy Yvonne-t mikor láthatom, de mire kinyitnám a számat, már magamra is hagy.
Leülök az ágyra, és a semmibe meredek. Felidézem, hogy mi történt odaát, és óvatosan megrázom a fejem, mintha azt várnám, hogy a Vénasszony csak úgy kipottyan belőle. Amikor semmi különöset nem tapasztalok, halkan megkérdezem:
– Van itt valaki?
Nem érkezik válasz. Valószínűleg tényleg megbolondultam.
Óráknak tűnő várakozás után végre ismét nyílik az ajtó, és belép rajta egy őszes hajú, magas, kissé pocakos orvos. Első pillantásra látszik, hogy nagyon fontos ember, talán maga az osztályvezető. Biztos nem tegnap kezdte a szakmát, most mégis, mintha zavarban lenne. Köszön, bemutatkozik, valami dr. Sessuvnak hívják, aztán leül a székre. Idegesen babrálja a kezében tartott vakító fehér boríték sarkát, tekinetét nagyjából a jobb térdem irányába fordítja. Mi az ördög lehet, ami ennyire zavarba hozhat egy ilyen embert?
– Nos, uram, nem tudom, hogy fogalmazzam meg finoman, hát inkább a közepébe vágok. Mint nyilván tudja, épp az imént esett át egy ön által "rohamnak" nevezett állapoton. Kihasználva az alkalmat, elvégeztünk néhány alapvető vizsgálatot. Agytevékenység, szívműködés, vérkerignés, satöbbi. Nos… az eredmények több kollégám szerint is igen meglepően alakultak.
Szünetet tart, mintha a szavakat keresgélné, de én nem bírok uralkodni a türelmetlenségemen.
– Ne kíméljen, doktor úr, megbolondultam?
– Óh, nem, korántsem – feleli, miközben kezével elhárító mozdulatot tesz. Biztos nem szereti hallani ezt a kifejezést. – Nos, az igazság az, hogy ön a "rohama" alatt halott volt.
Hosszú, nehéz csend telepszik a szobára.
– De… – kezdem, aztán nem tudom, hogyan fejezzem be. – Ez biztos? – kérdezem végül, miközben jól tudom, mi lesz a válasz.
– Sajnos igen. Magam sem tudom, hogy lehetséges ez, sem azt, hogy miként és milyen hatásra tér vissza, ön azonban tökéletesen halott volt a teljes időtartam alatt. Nem tudtunk kimutatni semmiféle légzést, sem agytevékenységet, semmit, ami az élet legapróbb jelenlétére utalt volna. Kedves húga elmondásából tudom, hogy volt már olyan eset, amikor órákat töltött ebben az állapotban. Az én tudásom szerint ennyi idő alatt visszafordíthatatlan károsodás következik be több létfontosságú szervben is, ami összeegyeztethetlen az élettel. Miért van még életben? Mi történik önnel, miközben halottan fekszik? Mint már mondottam volt, sajnos semmiféle magyarázattal nem tudok szolgálni.
– Ezek szerint gyógymódot sem tud.
– Sajnálom.
– És vajon mik a kilátásaim, így lesz ez már életem végéig?
– Mint már mondottam…
– Tudom, tudom – vágok közbe. Nem akarom újra hallani, hogy nincs rá magyarázat. Valami (vagy valaki) azt ismételgeti bennem, hogy ez nem igaz. Hirtelen ellenálhatatlan vágyat érzek rá, hogy kimenjek a szabad ég alá. A doki, aki feltűnően örül, hogy legalább ebben az egyben a segítségemre lehet, elkísér egészen a kórház udvaráig.
– Megmondom a húgának, hogy itt megtalálja magát. És megírom a papírokat, amivel visszatérhetnek a telepre. Sajnos mi semmit nem tehetünk önökért. Minden jót kívánok.
Úgy igyekszik szabadulni tőlem, mintha fertőző beteg lennék, és visszamenekül a biztonságot nyújtó folyosóra.
A "kert" természetesen fedett, de üvegből készült teteje látni engedi az eget, és a talaj is a természetes vörös kőzetből áll. Néhány egzotikus növény próbál kétségbeesetten életben maradni az számukra oly idegen környezetben. Nem vagyok képes gondolkodni, csak leroskadok egy padra a sárgás levelek árnyékában és meredek magam elé, míg lassan sötétségbe úszik minden. Iszonyatosan hiányzik Yvonne.

– Nahát, szép kis világot találtál magadnak, te! – zsörtölődik vigyorogva a Vénasszony. – Még egy ilyen egyszerű nyavaját se vesznek észre, ha kiböki a szemüket akkó se!
A barlang bejárata előtt ülünk mindhárman, Rwanna nekem dőlve a mellkasomra hajtja a fejét, úgy hallgatja a litániát.
– Akkor hát te tudod, mi történik velem?
– Hát mán hogyisne tudnám, te! Hiszen ezér gyöttetek ide, vagy nem?
Úgy rejtegeti a választ, mintha az ő személyes ajándéka lenne, és azt akarná, hogy minél nagyobb meglepetés legyen.
– Áruld el, kérlek, nagyon régóta várunk a válaszra.
– Tudod is te, mi az, hogy rég! – legyint, de azért folytatja. – Az a te bajod, hogy meghasadt a lelked.
Nagyon buta pillantást vethetek rá, mert kibuggyan belőle a jóleső nevetés
– Tudtam én, hogy nem fogod érteni. Na figyeljetek, drágáim, mert amit most mondok, azt nem tudják sokan a világba'. A lényeg az, hogy túl sok ember él túl sokfelé, lélek viszont nincs elég, úgyhogy időnkint csak egy jut két embernek. Mivel általában egymástól nagyon messze él ez a két ember, időben is és távolságban is, nem szokott galiba akadni. Nálad viszont máshogy esett. A vörös világban ugyanakkor kólintott fejbe egy kő, amikor itt eltalált az a lándzsa, ugyi? No, akkor az egyitek meghalt, de valahogy, és azt mán és se tudom, hogy', a másik lelke eloszlott kettőtök között. Csakhogy nem oly' egyszerű ám két testet lakni egy léleknek, hát vándorol szegénykim ide-oda, mindig amoda, ahó' nagyobb a szükség rája. Értitek-e?
Bármennyire őrültségnek hangzott is, amit mondott, tudom, biztos vagyok benne, hogy igaz. Persze az orvostól hallottam olyasmit is, amit így is nehéz megmagyarázni, de akkor is ez volt az egyetlen elfogadható megoldás
– És most mit tehetünk? – kérdezem.
– Hát, drágám, az mán nehéz kérdés. Merthogy azt tik is látjátok, hogy ez nem mén így sokáig, igaz-e? Előbb vagy utóbb valamelyitek meghal, és a másiknak marad az egész. De hogy melyitek és mikor, azt én aligha tudhatom. Habár…
Már egyáltalán nincs nevetős kedvében ő sem. Én alig tudom fegyelmezni magam, és érzem, hogy Rwanna is egész testében reszket. Különös fény csillan a vénasszony szemében, ahogy rám néz.
– Habár te eldöntheted.
Tompák, visszhang nélküliek a szavai. Egyelőre fel sem tudom mérni, mit jelentenek. Azonban ő folytatja még.
– El tudlak vinni egy helyre, és el tudom végezni a munkát.
Megrázom a fejem. Nem lehet, hogy nekem kell meghoznom a döntést. Lennie kell másik útnak. Ingem lassan átnedvesedik Rwanna könnyeitől.

– Neked kell döntened? – Yvonne hitetlenül rázza a fejét. – Az nem lehet, biztos találunk más megoldást.
Most rajtam van a fejrázás sora.
– Nincs más. Hacsak nem várjuk ki, hogy meddig bírom ezt a mostani életet. Már ha ezt életnek lehet nevezni. Harmadik változat nincs.
A hazaúton végig ezen gondolkodtam, nem is szóltam Yvonne-hoz. Ő azt hitte, azon rágódok, amit az orvos mondott, így nem zavart meg. Nyilván neki is akadt töprengeni valója. A lakásom hideg lámpafénye alatt azonban már nincs hova menekülni az igazság elől.
– És ha jól ismerlek, már döntöttél is, igaz?
Nem nézek a szemébe, miközben felelek.
– Nézd, még határoztam véglegesen, de hát ott feleségem van, aki ráadásul terhes, és az ottaniak számítanak rám.
Még neki sem tudom elmondani a teljes igazságot.
– Itt meg csak egy bányász vagy. – Olyan száraz a hangja, mint a sivatagi por. – Csak a bátyám.
Ő is kerüli a tekintetem, nem akarja, hogy lássam a könnyeit. Megszakad a szívem, annyira szeretném átölelni, azt mondani, hogy minden rendben lesz, de nem bírok megmozdulni. Nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy miközben itt beszélgetünk, Rwanna valahol a férje élettelen teste fölött reménykedik, hogy még lesz visszatérés.
Amióta tudom, hogy mi történik, még elviselhetetlenebb az egész. Amikor Yvonne-ra nézek, Rwanna vonásait keresem, és amikor Rwannát ölelem, Yvonne illatát szívom magamba. Folyton azt mérlegelem, melyikük boldogulna jobban nélkülem. Miközben azért reszketek, hogy ne jöjjön a "roham", mielőtt mindent elmondhatnék Yvonne-nak, alig várom, hogy Rwannával beszélhessek. Nem. Ennek mihamarabb véget kell vetni. Bárcsak tudnám, mit itatott velem a Vénasszony, amitől azonnal át tudtam utazni a másik világba.
– Kár, hogy sosem láthatom az unokaöcsikémet.
Olyan váratlanul ér ez a kijelentés, hogy szó szerint összerezzenek. Yvonne néha elképesztő bakugrásokkal gondolkodik.
– Mit mondtál?
– Hát, ha odaát is te vagy, akkor odaát is a bátyám vagy, úgyhogy a gyereked az unokaöcsém lesz, nem?
– Ami azt illeti, ikrek, az egyik lány, a másik fiú – magyarázom gépiesen. – A Vénasszony mondta, és nem hiszem, hogy tévedne.
– Annál inkább sajnálom.
Erre nem tudok mit felelni. Átülök mellé a kanapéra, és átkarolom a vállát. Ő hozzám bújik, ahogy gyerekkorunkban, amikor rossz álomból ébredt. Némán számoljuk a perceket.

Nem tudok elbúcsúzni Rwannától. Hosszan öleljük egymást a Vénasszony barlangjának padlóján, aztán felkelek, és néhány bőrdarabbal meg egy íróvesszővel félrevonulok. A Mars is sivatag, mint ez itt, és most sok olyasmit tudok, aminek hasznát vehetjük. Le kell írnom legalább a legfontosabb dolgokat, mielőtt szólnék a Vénasszonynak. Miután elkészültem az utolsó vázlattal, és befejeztem az utolsó mondatot is, szorosan átkötöm a kis csomagot, és Rwanna kezébe adom. Rám néz, és bólint. Nem sír, nem kérdez semmit. Végigsimít az arcomon, megcsókol, és közben azt súgja:
– Rólad nevezem el a fiadat.
Összeszoruló torokkal bólintok. Árulónak érzem magam.

Ezúttal másféle főzetet kapok, de ez is hasonlóan gyomorforgató ízű. Valami furcsa, sötét és csendes helyen találom magam, miután az utolsó kortyot is lenyeltem. A sötétből egyszercsak a Vénasszony alakja bontakozik ki. Egyből ráismerek mosolyáról, tekintetéről, pedig most nem is vén, hanem inkább fiatal és szemrevaló.
– Nos, döntöttél? – kérdezi, és a hangja is sima és kellemes.
– Beszélgethetünk egy kicsit? – kérdezem bizonytalanul.
– Miért ne? Tengernyi időnk van.
Számtalanszor végiggondoltam, mit fogok mondani. Magam sem tudom, miért, de úgy érzem, magyarázattal tartozom neki, mégis hosszan hallgatok, mielőtt megszólalnék. Aztán belevágok a közepébe.
– Mindenki azt mondja, én vagyok a Jövőhozó. Hogy isteni adottságaim vannak, és én vezetem majd győzelemre a népet. csakhogy ez nem igaz. Én nem vagyok képes rá. – Ezt nem osztottam meg Rwannával, és nem mondtam el Yvonne-nak sem. Most, hogy kimondtam, sokkal jobban érzem magam.
– És miért ne lenne igaz? Hiszem halott voltál, és visszatértél. Minden nap meghaltál azóta is, és minden nap visszatértél. Mi lenne isteni adottság, ha nem ez? És miért ne tudnád győzelemre vinni a népet? Már félig megtetted azokkal a feljegyzésekkel. Ha van elég eszük és jól használják, amit leírtál, hamarosan saját oázisaik lesznek, a Scaraboknak pedig onnantól kezdve nem sok esélyük van.
Megdöbbent, mennyire jók átlátja a dolgokat. Bár, ha jobban belegondolok, ezen a helyen én is tisztábban tudok gondolkodni. Ám ez csak megerősít az elhatározásban.
– Igaz. Azt hiszem, igazad van. Néha magam is így gondolom. De ki hallott már élő megváltóról? Ha most Rwannát és az ikreket választom, hamarosan minden, ami eddig történt, megszürkül, szóbeszéddé, pletykává alacsonyodik. Talán még szájhősnek is kikiáltanak. És miért ne lenne igazuk, ha mostantól semmiféle csodálatos feltámadásra nem leszek képes? Ha meghalok, akkor Rwanna, mint az özvegyem, átveszi a helyem. Sokkal inkább hallgatnak majd rá, mert a halott Jövőhozó akaratát tolmácsolja, és az ő gyermekeinek ad majd életet. Az ikrek is nagyobb biztonságban lesznek, mert mindenki őket fogja védelmezni. Nem lesz ellenségeskedés, legalábbis egy darabig nem, és a feljegyzéseimet is sokkal komolyabban veszik. Ha Rwanna elég okos, márpedig bőven eléggé az, akkor még a halálomból is legendát alkothat.
Elhallgatok, úgy érzem, minden érvemet felsorakoztattam. A Vénasszony is hallgat, úgy tűnik, a szavaimon rágódik.
– És a másik életed? – kérdezi végül. – Az unalmas bányászatnál maradsz? A világban, ahol soha senki nem ismeri meg a neved? Ahol senki nem szeret?
– Ott van Yvonne. És találok majd valakit, aki szeret, és gyerekeket szül nekem. És nem is olyan unalmas a bányászat. Sose tudhatod, mikor esik a fejedre egy kő.
Elmosolyodik, és végre én is vele tudok mosolyogni. Aztán bólint, én is bólintok, ő tesz valami bonyolult mozdulatot a kezével, és eltűnik. Egy pillanatig magam vagyok a csend és a békesség birodalmában, aztán valami ellenállhatatlan erő ránt magával. Zuhanok, de nem félek, mert érzem, tudom, hogy jól döntöttem.
Ég veled Rwanna. Vigyázz a gyerekeinkre.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2009-06-22 20:11 Styra

Styra képe

Hát ez igencsak tetszett. Ügyes írás, ügyesen megírva (bár azért volt egy-két elgépelés, de ilyen hossznál ez érthető). Talán egy helyen használtam volna más szavakat, de más nem emlékszem, hol volt. Nem is tudok mást hozzáfűzni.
Üdv itt :)
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

h, 2009-06-22 21:05 Blade

Blade képe

A történet és felépítése is módfelett remek. :) Tényleg, mostanában nem emlékszem ilyen jó sztorira a Karcon.
A cím is. A stílus is egész jó, a formán, a helyesíráson lenne mit csiszolni.

Igéretes bemutatkozás!

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2009-06-22 21:16 Ndy

Ndy képe

Összeszedett, jól megfogalmazott írás. Tetszenek a bekezdéseket felvezető mondatok: tájleírás, egy mondat a cselekvő alannyal és új bekezdés + cselekmény. Professzionális dinamikát ad az írásnak.
Azokkal a rohadék központozási hibákkal viszont csinálj valamit, mert első ránézésre is feltűnnek.

k, 2009-06-23 20:27 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Valamiért nem tudok csillagozni, de számolj ötöt. :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

k, 2009-06-23 20:32 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Jó ötlet jó kidolgozással, grat! Nekem egyedül a jelenidővel volt bajom, de azzal alapjáraton haragban vagyok - és az első pár bekezdés után már nem tűnt fel.
Szóval, ötös.
________
"Csak szidj. Előbb utóbb legyengülök, és elbukom.
Most szidd a hazád. Szidd a világot."

k, 2009-06-23 20:57 Obb_régi

Hát ez baromi jó volt, Taps!
Meg egy ötös.
-----
De ez csak én vok, és lehet, hogy nem is lényeges.
De...
Nem a győzelem, sem a részvét, hanem a fontos, fontos!

k, 2009-06-23 21:16 Maurice

Maurice képe

Köszönöm, hogy elolvastátok, és nagyon örülök, hogy tetszett. A helyesírásra és központozásra meg még ennél is jobban fogok figyelni ezentúl, ígérem.

sze, 2009-06-24 08:45 Avion

Avion képe

Nagyon tetszett a műved, hosszú volt de nagyon érdekes.
Azt viszont nem értem, hogy miért Scifi...úgyértem a jővőben játszódik de nem volt sok jelentősége.
Simán megírhattad volna jelenben is és akkor lehetett volna belőle jó kis Fantasy.
Ez most nem hiba csak én nem szeretem a Scifit...a Fantasyt annál inkább.
Nem is akartam elolvasni amikor láttam, hogy Scifi, de aztán megláttam a hozászólásokat...és nem bírttam megálni, nem bántam meg.
5*
________________________________________________________________
Ma még rossz, de a holnap már az enyém lesz… és ma van holnapja a tegnapnak…

sze, 2009-06-24 14:51 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nem feltétlenül a jövőben, hanem félig a Marson. Ezért sci-fibb (ez nem játszódhatna a Földön, különben a sivatag-sivatag párhuzam elég hülyén nézne ki).
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

sze, 2009-06-24 15:09 Avion

Avion képe

Hopszi, tényleg... akkor nem szóltam.
________________________________________________________________
A ma még rossz, de a holnap már az enyém lesz… és ma van holnapja a tegnapnak…

sze, 2009-06-24 19:00 Tim (nem ellenőrzött)

Remek darab. Gratula! :)

h, 2009-07-27 18:24 Tim (nem ellenőrzött)

Na, jól van!
Meddig kell várni a következő Mau darabra, he?

k, 2010-11-30 21:12 krystohans

krystohans képe

 Egyik oldalról teljesen rendben van, hogy a terhes feleség minden erejével a férjét ápolja, és keresik a megoldást. A másik oldalról viszont kissé kevés a kórházi gondoskodás. Ha gyorsabb is, mint manapság, amikor órákat várunk egy zárójelentésre, azért több infó elhangozhatna, hogy mit jelent a főszereplő életében egy ilyen kezelhetetlen meghalósdi. (lehet-e még bányász, deportálják, megy a levesbe...)

Hibát egy mondatban találtam:

"– Nézd, még határoztam véglegesen, de hát ott feleségem van, aki ráadásul terhes, és az ottaniak számítanak rám."

Innen egy "nem" szó kimaradt.

A Phobos egy poros szikla a Mars körül, ha "teliholdja" van, akkor is csupán 6%-át veri vissza a marsi napfénynek, szóval nem csillog, max. az látható, ha a Nap, vagy más csillagok előtt elhaladva kitakar belőlük. Persze ezt csak a Wikipedából szedtem, mert engem zavart, hogy nem tudom, ki az a Phobos, aki kacsintgat. Ha nem kritikus szemmel olvasom, talán csak elkönyvelem, hogy volt egy szereplő, aki csak említés szintjén került feltüntetésre. Talán kihagyható.

Ugyanez a fegyverrel is az elején: csak második olvasatra jött le, hogy a kiscsaj fegyverrel akart elrabolni egy siklót, az őrök meg akkora vakegerek, hogy tucatra sem szúrják ki. Szerintem fegyver nélkül is pompásan műxik a sztori, hogy beparáztatja őket valami fertőzés gyanújával.

A sztori hangulatos, és érdekes a végén az okfejtés.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór