Csak egy mottó

Ahogy megláttam a tömeget, megértettem, miért nem engedélyezték a Lánchídon a tüntetést: féltek, hogy leszakad, hiszen minden tüntető száz kilogramm felett járt. Különös érzés volt elvegyülni közöttük, a testem ide tartozott, de a lelkem a régi kommandósé volt. Felpillantottam a Millenniumi emlékműre, innét nem láttam a kedvenc domborművemet, a Háború és Béke kétlovas kocsiját. A meleg szeptemberi nap izzadságcseppeket csalt a kövér arcokra. Elkaptam egy-egy mondatfoszlányt, mit burokba font a kilátástalanság. Valaki Norbit, a fittnesz-gurut emlegette. Megvetően felhorkantam. Ostobák! Ahogy Nietzsche sem tehető felelőssé az antiszemitizmusért, úgy Norbi sem a későbbi kövér-gyűlöletért!
A '90-es rendszerváltás után egy zavaros, karrierista korszak indult, ahol a külsőség vált értékké. Eleinte csak a titkárnőktől várták el, hogy karcsúak legyenek, ám ahogy sorra szűntek meg a nagy állami vállalatok, a sok feltörekvő kis cég, mely a nyomukba lépett, nem engedhette meg magának, hogy az "arculat" tökéletlen legyen. Így beszivárgott az állásinterjúkra a néma elvárás, hogy a leendő kolléga külseje is megfeleljen, ne csak a szakértelme. Mindegy volt a neme.

A társadalom egésze változóban volt. 2020-ra már felnőtt apám nemzedéke, mely a küzdést az anyatejjel szívta magába. Látták az összeomló gazdaságot, a szülők harcát a betevőért vagy épp a gyors meggazdagodást, ám hiányzott alóluk az eszmék talaja. Önmagukon kívül más értékben nem hittek, és a boldogság fogalma a gazdagsággal szinonim lett. A munkaerőpiacon számos túlképzett fiatal küzdött. Nyelvismeret kellett? Tanultak nyelveket. Soványság? Hát diétáztak érte. Túlélésre nevelték őket.
Anyám korosztálya már későn szült, és egykéket nevelt, kiknek mindent meg tudott adni. Nekem sem volt testvérem és a legtöbb osztálytársamnak sem.

Bármit mondanak, Norbi cége pusztán végterméke volt a kor szellemiségének. Futárszolgálata behálózta az országot, könnyen elérhetővé vált az egészséges étel. Aki valamit is adott magára, az többé nem pizzát, hamburgert vagy kínait evett. Otthon főzni a munkabeli hajsza miatt keveseknek volt ideje. Nincs nagyobb formáló erő, mint mikor a sznobizmus összeházasodik a praktikummal, és divatot szül.
Norbi a népegészségügy javításáért 2047-ben Köztársasági Érdemérmet kapott. Emlékszem az akkori tévéközvetítésre. Az én hajlott hátú nagyim bizony irigységgel nézte a nyolcvanéves, izmos férfit, aki ruganyos léptekkel ment a díjért. Aztán visszafordult az asztal felé, és szelt nekem - az enni nem akaró gyereknek - a még meleg piskótából.
Igazából sohasem tudatosult bennem az előítélet, hiszen ebben nőttem föl.

Nagyanyám még a cigányoktól óvott, apám már a kövér haveroktól. Nekem már természetes volt az a nézet, hogy aki önnön mohóságát sem tudja kordában tartani, az hogyan irányíthatna egy céget, vagy épp hogy taníthatna gyerekeket...
Mostanság gyakran jut eszembe Lali, a szomszéd srác. Kamaszként hányszor löktem félre hájas testét! Ő némán, lehajtott fejjel szedegette föl a könyveit, sohasem szólt vissza. Talán tényleg hazugság, hogy akaratgyengék, talán épp mi neveljük beléjük a kisebbrendűségi érzést. Apránként, számtalan megalázással. Emiatt fehér holló a vezető beosztású közöttük. Lali sem ment egyetemre, takarító lett.

Kevert érzésekkel figyeltem a tömeget. Hiába hízott a testem száz kiló fölé, a pajzsmirigyzavar nem tudta megváltoztatni a gondolkozásmódomat. Bennem volt a régi kommandós cinizmusa, hogy hadd tüntessenek, úgy se érnek semmit vele. Ám bennem volt a düh is, a kilátástalanság érzete. Fojtogatott belülről, és én, aki a világ cselekvő felébe tartoztam, képtelen voltam elviselni ezt a nyomást.

Holnap leszek ötven éves. Ez előtt az átkozott betegség előtt volt karrierem, volt családom! Eleinte zsírleszívásokkal kordába tudtam tartani a súlyomat, de a tizenharmadik után többre nem volt hajlandó a doktor, attól félt, hogy belehalok. Hiába tornáztam, fogyókúráztam, hiába próbáltam ki a legújabb típusú hánytató fogkeféket. Mikor kilencven kilós lettem, behivatott a parancsnok és "felajánlotta", hogy az egészségi állapotomra való tekintettel igénybe vehetem a korai nyugdíjazást. Még nagylelkűnek is érezték magukat. Erika könyörgésére elfogadtam ugyan, meg hát én is szégyelltem a súlyomat, de a mélyben ott motoszkált bennem, hogy miért vagyok húsz kiló fölösleggel rosszabb taktikai oktatótiszt?
Kerülgettem az embereket és a közéjük furakodó árusokat. Édes péksüteményeket, cukros üdítőket kínáltak mindenfelé. Elhúztam a számat. A tévében mindig zabáló tüntetőket mutatnak. Hogy hihetik, hogy bárki is komolyan veszi így őket?
- Átkozott tévések! - morogta egy fiatal fiú a barátnőjének a tömeg elején. Fehér pólóján hónaljban izzadságkarikák sárgultak.- Már megint felbéreltek párat!
Meglepődtem. Ahogy alaposabban körbenéztem, mindenki kezébe ásványvizes üveg simult.
- Úgy érti...hogy érti?
- Hol él maga? A tévéseknek az nem hír, hogy tüntetünk, de az igen, ha gúnyt űzhetnek belőlünk.
- Jaj, Tibi, ez nem rosszindulat, csak egyszerű önigazolás - szólt közbe tudálékosan a kezét fogó teltkarcsú leány. Szeplős orra fénylett a délutáni napfényben. - Mindenkinek szüksége van arra a hitre, hogy ő "jó". A hajléktalanokról is azt mondják, hogy ők a hibásak, hogy az utcán alszanak, noha a statisztikák nem ezt mutatják. Értsd meg a "deszkákat" is!
- Tina, kapj már észbe! Harmadszorra rúgnak ki téged a szociológia felvételiről! Max pontos lett az írásbeli teszted, a szóbelin mégis elhasaltál! Mire mész a nagy megértéssel? - csattant ingerülten a fiú.
- Jövőre bevezetik a súly-pontokat, akkor talán bekerülök - felelte tétován a lány.

Emlékeztem rá a hírekből, a szociális minisztérium azt tervezte, hogy a hátrányos helyzetűek - csökkent látók és a többi - mellé bekerül a magas testtömeg index is a sorba, melyért többletpontokat igényelhet a jelentkező. Érdekes módon pont a KÉSZ, a Kövérek Érdekvédelmi Szervezete tiltakozott a legjobban ellene.
- Súly-pontok! - sóhajtotta megvetően egy kopasz férfi, miközben egy kék zsebkendővel törölgette az izzadságot a homlokáról. - Ezzel is csak megerősítik a diszkriminációt!
- Elsőként magunkban kell hinnünk! Mondtam is a fiamnak! Ha egy lány igazán szeret, akkor magadért szeret, nem a külsődért - nyelvelt egy testes asszonyság. Holdvilágképű, huszonéves fia feszengve állt mellette, kínos félrenézéséből ítélve még az első randevún sem lehetett túl.
Mások is beleszóltak a beszélgetésbe. Magamba szívtam a hangulatot, valahogy a keserűségük felgyűlt bennem és tenni vágyott. Hiába hangoskodott egy-egy ember, alapvetően békés, tohonya természetűek voltak, nem az a sorsfordító, történelem-író fajta. Sohasem fogják megváltoztatni a körülöttük élő világot! Tüntetnek, zúgolódnak, majd a hőségtől és a sok állástól kimerülten hazaballagnak. Már az én lábam is sajgott.
Közben a rendőrök is megérkeztek, hogy feloszlassák a tömeget. A tüntetést csak délután hatig engedélyezték, mert legutóbb sokan rosszul lettek a nyárvégi hőhullámok miatt. A médiában napokig arról folyt a vita, hogy mivel a sürgősségi ellátás ingyenes, így a becsületes adózók pénzéből látják el őket. Mekkora társadalmi igazságtalanság, hogy a soványak, akik eleve egészségesebbek (így a kevesebb betegállomány miatt folyamatos adófizetők), arra vannak kárhoztatva, hogy az önpusztító életmódot élők kezelését támogassák. A fővárosi önkormányzat egy huszárvágással megoldotta a problémát, csak háromtól hatig engedélyezte a megmozdulást.

Figyeltem a viccelődő rendőröket, mind újonc volt. Afféle belső szállóigeként terjedt a cinikus nézet, hogy mi, magyarok, csak esőben lázadunk, ott volt a március idusán a zápor vagy az októberi szemerkélős forradalom. Ám kánikulában ugyan ki ragadna fegyvert? Ilyenkor mindig az újoncokat vezényelik ki, hadd aszalódjanak ők a napon.
- Kérem, szíveskedjenek hazafáradni! A tüntetésnek vége! - harsant egy rendőrségi mikrofonból. Ismerős volt a rendőrtiszt, aki tartotta. Egy pillanatig gondolkoztam, majd ráébredtem, hogy Kovács az, egy nagyszájú humanista srác. Pár éve vett részt az egyik taktikai szemináriumomon. Emlékszem, már az első órán filozófiai vitát nyitott a tankönyv mottójáról. Aztán később mennyire vitatta, hogy idehaza is bevezették a "félelem-elvét"!
Öt évvel ezelőtt Franciaországban az egyik szakszervezeti tüntetés a rendőrök meglincselésével végződött. Közel hatvan rendőr meghalt, mivel a hagyományos gumilövedékes fegyverek nem tudták visszatartani a tömeget. Hatalmas port vert föl az ügy. Utána az összes EU tagországban szabványosították a zselégolyók használatát.
Okos kis lőszer volt, én szerettem. Mikor kilőttük, a golyó bevonata - egy vékony műanyag réteg - a súrlódástól meglágyult, így becsapódáskor átszakította ugyan a ruhát, de csak felületi sebet ejtett. A zselében idegbénító volt, ami belekerülve a véráramba azonnal hatott és fél órára mozgásképtelenné tette az illetőt.
Az újoncokra mindig leadtunk egy lövést, hogy tisztában legyenek azzal, mit okoznak. Nagyon mulatságosnak találták, ahogy zsákként elvágódnak. Persze vigyáztunk rájuk, hiszen öt-hat lövés halálos volt, mert megbénította a légzést.

Külföldön kevesebb lett az agresszív megmozdulás, már maga a tudat is, hogy belehalhatnak, rohamosan csökkentette a tüntetők harci kedvét. Nálunk igazából lényegtelen volt, annál békésebb nép vagyunk.
A körülöttem álló emberek fölmordultak a mikrofonból harsogó felhívásra.
A rendőrök felé pillantottam. Az egyik engem bámult, azután meglökte a társát, és hitetlenkedve felém intett. Fölnevettek, ahogy felismertek. A mellette állók is odafordultak, és a vidámság szétgyűrűzött.
Arcomba szökött a vér a megalázottságtól. A teniszklub jutott az eszembe, ahová a feleségem egy idő után már nem kísért el. Kínos volt velem mutatkoznia. Talán jobb is, hogy nem látta, mikor az igazgató egy mondvacsinált ürüggyel visszavonta a tagságomat, én meg betörtem az orrát. Lépésről lépésre magányosodtam el. Kirekesztések, hátam mögött összevillanó tekintetek, Erika összecsomagolása...
A rendőrök közben sorfalat alkottak, a mikrofonba zengett kérések parancsolóvá váltak. A szociológuspalánta gyengéden visszafelé húzta volna Tibijét, ám a fiú habozott. Éreztem, hogy mindjárt vége az egésznek. Hideg düh lobbant bennem, valami könyörtelenséggel rokon érzés. Ezek a fájós lábú nyomorultak olyan könnyen meghátrálnak! Pedig csak rosszabb lesz a helyzet...évről, évre. A gyerekeik már tüntetni sem fognak.
- Utolsó figyelmeztetés! Kérem, hagyják el a teret!
- Úgy sem mernek lőni - jegyeztem meg provokálón. A körülöttem állók bólogattak. - Azt hiszik, meghátrálunk, ha riogatnak.
- Ijesztgetnek minket, de tenni semmit sem tehetnek! Addig maradunk, amíg akarunk! - kiáltott dühödten a Tibi nevű fiú. Hangjára és szenvedélyességére sokan felfigyeltek. Én is, ám másként.
- Azt hiszik, puhányok vagyunk - adtam szájába az újabb gondolatot. - Kinevetnek minket.
- Ne hagyjátok, hogy puhánynak tartsanak! Nem tűrjük a megvetést! Ezek csak röhögnek rajtunk!
Jelszókat sugalmaztam, és ő egyre hevesebben győzködte a tömeget. Hiába húzta a kezét könyörgőn a leány, én tudtam, esélye sincs, hisz Tibije érte és miatta cselekszik. A fiút feszíti belülről a düh, és ez már nem csak a saját élete keserűsége...azt tűrné, ám a kedves megalázása pusztító erőket hív életre.
A tömeg hangulata apránként megváltozott, a rendőrök is megérezték. A mikrofonba harsogó Kovács hangja egyre nyugtalanabbá vált, végül parancsot adott az oszlatásra. Ijesztő volt, ahogy rohamsisakosok tömött sorokban megindultak felénk. Még sose éltem meg a másik oldalról. Az újoncok ösztönösen felénk fordították a fegyverek csövét.
A tömeg megvetette a lábát. Ám ez csak dac volt, nem komorság. Abban a pillanatban világosan láttam, hogy sose fogják kivívni a jogaikat. Néhány másodperc és meghátrálnak. A rám meredő fegyvercsövekre néztem, és tudtam, vagy megragadom a sorsot, vagy a sors ragad föl engem, és sodor olyan utakra, melyeken csak szemlesütve járhatok.
- Egyenlőséget! - kiáltottam, és fenyegetően előre lendültem. Láttam a szemek rémületét: felismerték a rutinmozdulatot, mellyel hátul az övemhez nyúltam. S mielőtt még megláthatták volna fegyvertelen kezemet, testemen lövések csattantak. Hallottam, ahogy a körülöttem állók is feljajdulnak. A sortűz őket is eltalálta.
- Tüzet szüntess! - üvöltötte rémülten a kis Kovács.
Oly lassúvá vált a pillanat. Reccsent a könyököm, mikor ráestem. Arcom fájón csapódott a forró betonra, és könnyet csalt a szemembe a por, mit a többiek elomló teste kavart. Sokan meghalnak ma, haláluk sebbé válik az ország lelkén.
Egyre fájdalmasabbá vált a légzés. A tankönyvi mottó jutott az eszembe, és tudtam, a pánikszerűen menekülő emberek, a heverő testek, a kiabáló rendőrök zűrzavarában a kis Kovács is erre gondolhat:
"A világot a szeretet teszi lakhatóvá, de formálni a vér formálja."
A testem még küzdött az utolsó korty levegőért, de a lelkem már nem. Egyedül Kovácsot sajnáltam.
Rá és nem rám fog gyilkosként emlékezni a világ.