Van Allen rétegek

  Hermész hadnagy nehézkesen felkászálódott a poros földről és hunyorogva körülnézett. Iszonyúan hasogatott a feje, és talán pár bordája is odalett a hirtelen zuhanás utáni becsapódás közben. De legalább még élt. Minden egyes levegővétel óriási kínokat okozott számára, de azért utolsó erejét is bevetve talpra állt. A forróság még a szkafanderén keresztül is elviselhetetlennek tűnt, amerre csak nézett sárga homokot látott. Űrhajója olyan kicsi darabokra törött, hogy a szél már be is temette azokat, egyedül az irányítótorony fülkéje maradt meg úgy-ahogy épen, de a belőle kitörő lángok nem sok jóval biztattak. Hermész hadnagy megnyomott egy aprócska gombot a mellkasán lévő tenyérnyi szerkezeten, amely pillanatokkal később egy jól látható képernyőt vetített ki eléje. A kép az általános tudnivalókat tartalmazta. Erről a hadnagy megtudta, hogy egészségi állapota hetvenszázalékos, a körülötte lévő ismeretlen bolygónak van levegője és az belélegezhető tisztaságú, a gravitáció a Földinek a kilencvenkilenc százaléka, az égitest emberi életre alkalmas, és a jelen körülmények között van húsz százalék esélye a túlélésre. Nagyszerű! Több, mint a semmi. Leolvasta a dátumot is, ezek szerint két teljes napig kavargott a tér és idő kusza folyású folyójában. A védőruhára akkor már nincs több szüksége, bár nem kevés időbe tellett, amíg megszabadult tőle. Az irányítótorony közelébe merészkedett aztán, de csak a tökéletes pusztulás utáni állapotokat találta, a fedélzeti számítógépnek is annyi. A tűző Nap ellen nincs menekvés, a szkafanderbe beépített víz alig elég néhány órára. Valószínűleg a vészjelző folyamatosan adásokat lőtt ki a világűrbe, így ennyi idő elég lehet a mentőcsapat megérkezéséig. Ez a tudat valamelyest megnyugtatta.
      A régi harcosok azzal is félelmetesebbé tették ábrázatukat, hogy hosszú hajat és szakállt növesztettek, míg manapság a legtöbb hadseregben a rövid haj az alapvető követelmény. Hermész hadnagy is nehezen vált meg hátközépig érő barna üstökétől és kiszőkített szakállától, de sajnos mégis kénytelen volt, hiszen akkor kimaradt volna ebből a küldetésből. Most már hiába bánkódott emiatt. Megmaradhatott volna a favágásnál, a szombati sörözéseknél, meg a hetvenkettes Fekete párducánál, amely gyakran cserbenhagyta őt, de ha ment akkor még a hangnál is gyorsabban hasított. Északon nőtt föl, olyan magasságú fák között, amelyek szinte az égig értek, és ha kidöntötték őket, akkor mennydörgésszerű robajjal értek földet. Szerette ezt az életet, de a sors mást hozott számára. 
     A hadsereg egészségügyi nyilvántartása szerint-, amely minden felnőtt férfi adatait tartalmazta-, három másik emberrel együtt ő is alkalmasnak találtatott arra, hogy a Hüpnosz projektben részt vegyen. Ez a terv(vagy inkább mondjuk kísérletnek) a Föld izzó magjában található féreglyukak felderítését tűzte ki célul. Hiába minden kifogás, az állampolgári kötelezettségek alól nincsen kibúvó, főleg akkor nem, ha a fizikai és mentális tesztek után csak ő maradt egyedül. A csillagrendszerek legtöbbjébe már eljutott földi ember, az űrutazás nem volt többé ördögtől való veszélyes mutatvány, sokkal inkább csak egy könnyed délutáni séta. De a Föld belseje és az óceánok mélye még meghódításra váró feladatként állt a tudósok előtt, és ők inkább az előbbi témát tartották érdekesnek. Időbe és nem kevés pénzbe került, de sikerült élve lejutni egészen a magmáig. Itt azonban megakadt a kutatás egészen az elmúlt évig, amikor is megfejtették az itt található fémek és más elemek pontos összetételét. Lefelé menet ráakadtak annak a rombolónak a darabjaira is, amelyet a philadelphiai kísérletben használtak. A tudósok furcsállották, hogy több ezer fokos hőmérsékletben is egyben maradt, később rájöttek, hogy a magma felszínét olyan fém borítja, ami megtöri a tér és idő folyamatosságát, és alkalmas arra, hogy teleportálásokat, dimenzióváltásokat alkalmazzanak. Kardelamonnak nevezték el, a felfedező professzor vadászgörénye után, nemsokára tárgyakat küldtek át sikerrel más bolygókra, és talán más időkbe.
    Szóval két nappal ezelőtt Hermész hadnagy beszállt a leginkább elfuserált halászhajóra hasonlító űrhajóba, és a földbe fúrt vastag lyukon keresztül becsapódott a kardelamon mező lángoló vörösébe. Szemét ösztönösen behunyta ekkor, de nem azért, mert félt, hanem talán valami ősi ösztöntől vezérelve, és ugyanezen okból egy régi Bourdsonn nótát kezdett el torkaszakadtából üvölteni. Ezek voltak utolsó emlékfoszlányai, amelyeket most sajgó agyában felelevenített. Számtalan bolygón járt már korábban, de ez mégis mindennél másabb benyomást keltett benne. Egy égitestre sem akadtak amely ennyire hasonlított volna a Földire. Valami mindig hiányzott.
    Hermész megitta a maradék vizét, és meglepetten nézte, amint egy másik Nap jelenik meg az égen nem sokkal a másik mellett. Egy szempillantás alatt végbement mindez, és negyed órával később már csak két százalék esélyt adott neki a készülék a túlélésre. A hőmérséklet lassan elérte az ötven Celsius fokot. Hermész odakúszott az irányítótorony füstölgő roncsához, hogy legalább pár percig árnyékban maradhasson, addig, amíg átgondolja teendőit. A halál nem érdekelte, szeme elől eltűnt a sivatag és csak zöldellő fenyőket látott. Már az sem bosszantotta, hogy kísérleti majomnak használták, és egyenesen felvidult, amikor eszébe jutott, hogy nem kell többet találkoznia felesége tökfej apjával.  Lehunyta szemét készen arra, hogy a túlvilágra szenderedjen.
   Aztán mégis újra kinyitotta, bár ne tette volna, mert homokkal ment tele. Nem a szél okozta ezt, hanem egy leszálló űrhajó. Hermész szívéről nagy kő esett le, megmenekült. Két katona pillanatok alatt beráncigálta egy légkondicionált szobába, itt azonban elvesztette az eszméletét.
  Emlékek suhantak át benne, varázslatos emlékek. Kirándulások a gyerekkorából, amikor nagyapjával többször is megmászták a Szédület hegyét, anyja megnyugtató hangja, ahogy éppen a cipőfűző helyes megkötését tanítja neki, lánya bájos mosolya.
  Orvosak hada sündörgött körülötte, és amikor már lábra tudott állni és feje is eléggé kitisztult, kihallgatásokra kellett járnia, ahol számtalanszor elismételtették vele rövid utazásának történetét. Szolgálatáért egyből őrnaggyá léptették elő, de ez persze cseppet sem tette boldogabbá Hermészt. Alig várta már, hogy hazaérjenek, semmi más nem érdekelte. A leszállást átaludta, lezuhanyozott és makulátlan külsővel lépett ki az űrhajó gyomrából. Végigment a hosszú folyosók útvesztőjén, hogy aztán kilépjen a novemberi délutánba. Lánya, Aurora, már várt rá, és rohant, hogy megölelje őt. Hermész felszabadult mosollyal tárta szét kezeit, hogy gyermeke a nyakába ugorhasson. Homokszemeket fújt a szél az arcába, amelyektől kénytelen volt becsukni a szemét.
  Nem nyitotta ki többé. Ott feküdt a sivatag forró homokjában nem messze a kiégett irányítótorony fenyegető árnyékától, egy ismeretlen bolygón. A külvilágot könnyedén felfedezhetjük, de a bensőnk titkai örökre megmaradnak.
  Fahjsz El Sedim emír előrenyomuló csapatainak néhány előőrse egy ismeretlen és különös ember holttestére bukkant, nem messze a marokkói Kashd el Battar mélyföld víznyerő oázisától az Úr 762. esztendejében. Nem törődtek semmivel, a tudományos kísérlet nyomait belepte a Szahara sárga homokja...