Rendszer - Szunnyadó energiák (No. 2)

 Szvetlanában valami valamikor elromlott. Nem emlékezett mikor, hogyan és miért történt, de nem is kötötte le annyira, hogy foglalkozzon vele. A piros labdát nézte feljebb az út szélén. Csupán néhány pillanattal ezelőtt gurult ki egy ragyogó kőkerítés mögül, és a sárgászöld fényben úgy tűnt, mintha lüktetne. Elmosolyodott. Egy betegesen sápadt kéz bújt elő a világító kövekből, és kinyúlt a pulzáló gömbért. Lana halkan kuncogott. Eszébe jutott valami.

Amióta az orvosok kiengedték a szíjakat, és ő egyenesen a monitor elé esett a székből, úgy érezte magát, mintha egy örvény közepébe csöppent volna. Az események homályosan sodródtak körülötte, és ő képtelen volt megragadni akárcsak egyet is közülük. Egy hajó lett, amiről lefelejtették a horgonyt. Kusza összevisszaság volt minden, értelmét vesztett asszociációk sorozata, melynek nem tudott megálljt parancsolni. Horgony híján elvesztette azt a képességet, hogy kapcsolódjon a külvilághoz, és a hullámok végül összecsaptak a feje fölött.

Tisztább és homályosabb időszakok váltották egymást az elméjében. Néha tudta merre jár, mit csinál, de olyankor kívülről látta magát, mintha nem a saját akaratából cselekedne. Gyakran hangok suttogtak a fülébe, hogy tegyen meg bizonyos dolgokat, és általában hagyta magát irányítani. Néha embereket látott. Arcuk helyén cikázó fénypontok ugráltak, ami eleinte bosszantotta, de aztán hozzászokott a látványukhoz. Később a narancssárga fénnyel izzó emberek lettek a kedvencei.

Ha nem világítanak többé, az emberek meghalnak, mint az a három, akikkel a pusztában találkozott. Egyik pillanatban még ragyogtak, a másikban élettelenül feküdtek a földön. Sosem ölt embert azelőtt.

Pavel, Valentyin és Nyesztor volt a nevük. A három férfi akkor akadt rá a semmi közepén, mikor már elvégezte, amiért küldték, és éppen oda tartott, ahova legújabb megbízatása szólította. Aztán a katonák meglepték, mintha a semmiből ugrottak volna elő.

Fogdosták. Felemelték a szoknyáját, röhögtek, és akkor a képekből hang lett, a hangokból pedig kép. A kétféle forrásból származó parancs eggyé vált. Azt üzente: Ölj!

Egy jobbra, egy balra, a harmadik meg szemben csorgatta a nyálát a félrecsúszott ruhája alól kibukkanó mellére. Hirtelen kitisztult a feje, és a gondolatok összekapcsolódtak az agyában. Mintha egy kisvasút síndarabjait illesztették volna össze benne, már robogott is rajta a szerelvény.

„Leguggolok, oldalra rúgok, a jobb oldalinak eltörik a térde – gondolta. – Ez majd lefoglalja addig, amíg kaszálok egyet nyújtott lábbal, és hanyatt döntöm a másikat. Marad egy. Kézen állás, a lábam máris a mocsok nyakában. Ha szerencsém lesz, nem fogja érteni, mi történik körülötte, és egy mozdulattal eltöröm a nyakát. Ha mégis közbejön valami, a testsúlyomat kell használnom. Végül, amikor a földön van, kihúzom az övéből a vadászkést, és elvágom a torkát. Szívtájékra szúrok a mellettem éppen feltápászkodó fattyú mellkasán. Az utolsó a törött lábú. Vele ráérek, nem fog elszaladni.” Néhány pillanat volt, amíg a terv átfutott az agyán. A kivitelezés kevesebb mint fél percig tartott.

Olyan piros volt a vérük, mint a labda, amit az imént látott. Tapsolni kezdett.

– Kialszik a fény, amikor felkel – motyogta rekedtes hangon. – Minden fény kialszik.

– Hallgass, gyogyós! – mordult rá Jaroszlav, és Lana felé lendítette a kezét. Legnagyobb döbbenetére a mozdulat félbeszakadt a levegőben. A lány kiszámíthatatlanul reagált. Elkapta a férfi csuklóját, és csavart rajta egyet. Jaroszlav könnye kicsordult, meglehetősen zavarba jött:

– Khm, elengednél, kérlek!

*

Ahogy Katyerina leírta, a járat szűk volt, és orrfacsaró bűz áradt a falakból. Amit azonban nem említett, hogy a csatorna minden négyzetcentimétere csúszott a nyálkás ürüléktől.

Legalább a radioaktivitástól nem fognak világítani a sötétben, gondolta Alekszandr. Megpróbálta a dolgok jó oldalát nézni, amit nem lehetett elmondani a csapat minden tagjáról. Szvetlana meglepően jól viselte a körülményeket, ellentétben Jaroszlavval, aki egyfolytában szitkozódott. Ruszlan szótlanul tűrte a megpróbáltatásokat, mint általában. Katyerina Lanát vezette a sor elején, és közben folyamatosan a sugárzásmérőt olvasta. A kis doboz egyenletesen kattogott a félhomályban.

A magnéziumfáklyák erőtlenül világítottak, és szabályosan forróvá tették az amúgyis fülledt levegőt. Izzadtságcseppek gyöngyöztek valamennyiük homlokán, ruhájuk a testükhöz tapadt, de azért szakadatlanul haladtak előre. Aztán Katyerina egyszer csak megtorpant.

– A rohadt életbe! – visszhangzott Jaroszlav hangja a járatban. – Valami az arcomra csöppent.

– Csendet! – suttogta Katyerina.

– Azt hiszem, szar – folytatta a zsoldos, mintha mi sem történt volna. – Hát persze, hogy az, mi más lehetne! Hiszen egy elbaszott szennyvízcsőben vagyunk!

– Húzzál bőrt a fogadra! – dörrent rá Katyerina. – Hallottam valamit.

Jaroszlav épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de Ruszlan fél kézzel előre nyúlt, és a járat nyálkában úszó falához taszította. Arcának egyik fele szinte eltűnt a mocsokban.

– Köszi, haver, azt hiszem vettem a lapot – suttogta.

Hosszú percekig álltak mozdulatlanul, még a lélegzetüket is visszafojtották. Semmi. A magnéziumfáklyák sercegése ott duruzsolt a fülükben, de más zaj nem hallatszott. Aztán, épp mikor Alekszandr intett volna, hogy haladjanak tovább, meghallották a fémes csikorgást. Valaki motoszkált előttük a járatban, közvetlenül a fáklyák fénykörén kívül.

Katyerina reszketve visszacsúsztatta a sugárzásmérőt az oldaltáskájába, és helyette egy pisztolyt húzott elő az övéből. Fáklyáját, amennyire a járat engedte, magasabbra emelte, hogy a fény ne vakítsa el, de nagyobb területet fedjen fel az előtte elterülő sötétségből. Tett egy lépést előre. Kibiztosította a fegyvert. Még egy lépés. Még egy…

– Búúú! – rikkantotta Lana a háta mögött.

Katyerina pulzusa az egekbe szökött, és majdnem meghúzta a ravaszt, amikor végül egy patkány somfordált be a magnéziumfáklya sárgásfehér fénykörébe.

– Valaki üsse le a csajt! – zihálta, és a pisztolyt visszadugta a helyére.

Ruszlan előre nyomakodott. Boldogan teljesítette a parancsot.

Nehezebb volt továbbhaladni így, hogy Lanát is cipelniük kellett. Kényelmetlen volt, és két embert is lefoglalt. Holt teher, ezt Alekszandr nagyon jól tudta. Mégsem engedhette, hogy elveszítsenek egy ekkora értéket, hiszen Szvetlana nem csak a fegyverek összeszereléséhez értett, de szinte bármit képes volt megjavítani, amit elébe raktak. Megnyugtatta a tudat, hogy jöhet bármilyen technikai nehézség, a lány tehetsége mindig kéznél lesz.

Nem sokkal később a járat egy nagyobb keresztcsatornába torkollt. Dönteniük kellett, merre folytassák útjukat. Katyerina szó nélkül elfordult jobbra, Jaroszlav pedig a másik irányba indult felfedezni. Alekszandr fáklyáját magasabbra tartva a csatorna falához lépett, és letörölte a borostájába ragadt izzadtságcseppeket. Tudta jól, hogy a Város alatti népek majdnem minden járatban hagytak maguknak útjelzőket, csak meg kellett keresni őket. Ha megvan az első pont, az elvezeti őket a következőhöz, és így tovább.

Alekszandr úgy vélte, hogy legnagyobb eséllyel egy kereszteződésben akadhatnak a jelekre, ezért szabad kezével tisztogatni kezdte a mocskot a csatorna faláról. Valahol ott kellett, hogy legyen. Muszáj volt megtalálnia, nem volt más megoldás. Olyan helyen ereszkedtek a felszín alá, ahol még sosem járt, és nem szívesen vallotta volna be csapatának, hogy vészesen eltévedt. Bár nem tudta pontosan hogyan is néz ki, amit keres, ez volt az egyetlen esélyük, hogy ismét megleljék a helyes irányt.

A másik lehetőség – hogy keresnek egy aknát, ismét felmennek az utcára, és egy olyan helyen ereszkednek vissza, ahol már jártak – nem tűnt valami bíztatónak. A korcsok valószínűleg lesben állva várják őket valahol, hiszen nem véletlenül állta útjukat az a forrópont. Alekszandr érezte, hogy valami nem stimmel. Időbe került, de már kezdte összerakni a képet. A korcsok ismerték az ösvényt, amin jártak, és valószínűleg atomot robbantottak rajta, hogy soha többé ne tudják használni. Úgy gondolta, csapdát állítottak nekik. Nem akart lehajtott fejjel belesétálni.

– Mit keresünk, Főnök? – kérdezte Ruszlan.

Alekszandr megrémült egy pillanatra. Teljesen megfeledkezett sebhelyes társáról, aki időközben letette az eszméletét vesztett Lanát a fal mellé, és figyelni kezdte.

– Egy kulcsot – felelte percnyi hallgatás után, miután ködös gyerekkori emlékeiből előhúzta a választ.

– Mifélét? – faggatta tovább Ruszlan, úgy tűnt, kifejezetten beszédes kedvében van.

– Vöröset – válaszolta Alekszandr egy kissé ingerülten.

– Mikor vesztetted el, Főnök? – A kérdéseknek nem akart vége szakadni.

– Ez nem olyan kulcs, Ruszlan – sóhajtott Alekszandr. – Ezt a falra rajzolták fel, hogy jelezze az utat.

– Értem – bólintott a sebhelyes zsoldos. – Azt nem láttam, csak egy fekvő keresztet. Piros, és a falon van. Az nem jó?

Alekszandr szeme felcsillant.

– Mutasd!

Ruszlan odavezette, ahol Szvetlana feküdt a fal mellett, és egy foltra mutatott közvetlenül a lány fölött. Alekszandr izgatottan végigsimított a fakuló vörös festékes felületen. Megtalálták.

Órákon keresztül kanyarogtak a földalatti útvesztőben, mire egy mellékjárat végén megtalálták az ajtót. A vágatot egy kiégett metrószerelvény megfeketedett ajtaja torlaszolta el.

A tolózár elektromos paneljét kivezették a falra, ám régóta nem használhatták, mert a poros jelzőlámpák vakon és mocskosan domborodtak elő a kapcsolótábla fölött.

– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Katyerina, és kézfejével megpróbált egy kis kémlelőnyílásnyi területet letisztítani a koszos üvegajtón. – Akárkik is lakjanak odabent, itt őrséget kellene állítaniuk a korcsok ellen, nem?

A lány rátapintott a lényegre, és Alekszandrt ismét elfogta a nyugtalanság. A hely évek óta elhagyatottnak látszott.

– Hahó! Van odabent valaki? – csapott rá az ajtóra Jaroszlav. A döndülés végigvisszhangzott a járaton.

– Megvesztél? – sziszegte Alekszandr, mikor elkapta a zsoldos karját, melyet az újabb ütésre emelt. – Fel akarod hívni magunkra a figyelmet? Mi van, ha odaát nem a barátaink várnak?

– Jól van, na! – duzzogott szokásához híven Jaroszlav. – Csak éhes vagyok, ilyenkor nehezebben gondolkozom.

Ruszlan felhorkant, a másik meg felemelte a középső ujját viszonzásképpen.

– Erre most nincs időnk! – szólalt meg higgadtan Katyerina. – Ez itt nem üveg, hanem erős műanyag. Nem tudjuk betörni – kocogtatta meg az ajtót a pisztolya csövével. – Lőszert nem igen pazarolnék rá, meg különben is, elég nagy zajt csapna. Mi legyen, Főnök?

Mindannyian ránéztek. Megint tőle várták a megoldást. Sosem szerette cipelni a döntések terhét.

– Keltsd fel Lanát! – utasította Katyerinát, és a zárszerkezet paneljéhez lépett. – Nézzük meg, mit tud kezdeni ezzel! Ha nem tudunk bejutni, hát megkerüljük.

A lány az eszméletlen Szvetlana mellé guggolt, és oldaltáskájából előhalászott egy orvosi üvegcsét. Felpattintotta a műanyag kupakot, majd a lány orra alá dugta a fiolát.

Lana hirtelen megébredt. Vizenyős tekintetével csodálkozva meredt az őt körülvevő csoportra. Mikor meglátta Ruszlant, tekintetében különös éberség villant. Épp csak egy pillanat volt, aztán átadta helyét a vak rémületnek. Lábaival kapálózni kezdett, egyre távolabb rúgva magát a többiektől, egészen a falig.

– Semmi baj, kicsim! – csitította Katyerina. – Nem fog bántani.

– Én arra nem vennék mérget – kuncogott Jaroszlav, és a még mindig sajgó csukóját kezdte simogatni.

– Ezzel nem segítesz – lépett Alekszandr a földön kínlódó Lana mellé. Talpra rántotta, majd olyat tett, ami láthatóan megdöbbentette a többieket. Szorosan magához vonta a lány testét, és átölelte.

A remegés gyorsan enyhült. Szvetlana újra ringatózni kezdett a maga sajátos módján, ami azt jelentette, hogy a roham elmúlt. Akkor Alekszandr a panel elé vezette, és leemelte a szerkezet védőtokját. Olajos drótok kusza halmaza buggyant elő, mindegyiket más-más színnel kódolták a szerkezet alkotói. Még egy hozzáértő embernek is el kellett volna gondolkodnia azon, hogy hová nyúljon, ám Lana hihetetlen magabiztossággal kezdte hámozni a megfelelő rézhuzalok borítását. Pár pillanat múlva kettőt összeérintett, szikra pattant, és a tolóajtó fáradt szisszenéssel kinyílt.

– Honnan tudta, melyikben van még áram? És egyáltalán hogy… hogy…? – hebegte Jaroszlav.

– Ne kérdezd! – paskolta meg a vállát Katyerina, és átlépett az ajtón. – Sosem fogod megérteni. Én személy szerint azt hittem, hogy órákig fog tartani, és marhára örülök, hogy tévedtem.

A szerelvény eleje hiányzott, így nem kellett átverekedniük magukat egy újabb akadályon.

A metróalagút sokkal tágasabb volt, mint az előzőek, így egymás mellett haladhattak tovább. Lábuk alatt párhuzamos sínek futottak. Szabályos időközönként falba vájt mélyedések mellett vezetett az útjuk, ahol mindenféle hulladékból összehordott alvóhelyeket alakítottak ki a Város alatti népek. Valószínűleg őrposztoknak szánhatták valamikor, ám mostanra mindegyik üresen állt.

Egy hosszú kanyar következett. Lassítottak. A lábuk alatt sercegő törmelékek zaján kívül nem hallatszott semmi. Őrjítő volt ez a csend. Itt embereknek kellene lenniük, gondolta Alekszandr. Nincs ez így rendjén!

A forduló után halvány, zöld fény villant egy vasalt ajtó fölött a falon. A lámpán gyerekes rajzok ragyogtak fehéren: egy emberalak, egy ajtó és egy lefelé mutató nyíl. Megérkeztek.

Alekszandr csendben intett társainak, hogy maradjanak hátra, amíg ő felfedezi a terepet. Katyerina Lana kezét fogva a fal mellé simult, másik kezében pisztolya markolatát szorította. Ruszlan és Jaroszlav hátráltak pár lépést, majd felemelték fegyvereiket. Akármi vagy akárki legyen is az ajtó túloldalán, ők felkészülten fogják várni. Benyitott.

Odabent ólmos félhomály derengett, így Alekszandr ki tudta venni a csarnok lenyűgöző méreteit. Pár lépcsőfok után az ajtótól függőállványzat indult a fal mentén. Úgy tíz méterrel alatta terült el a terem padlózata. Lehajolt, és a korlát mögé settenkedett, ahonnét remek búvóhely kínálkozott a terep felderítésére.

A hatalmas tér nagy részét középen egy irdatlan tartály foglalta el. Valószínűleg ciszterna lehetett, mert a felszínéről visszaverődött a mennyezeti lámpák derengő fénye. A Város alatti népek e köré a monstrum köré építették kezdetleges házaikat. A mélyben utcácskákat, tereket látott, ám az élet itt sem mutatta semmi jelét. Az egész hely mozdulatlansága dermesztő hideget árasztott. Alekszandr érezte, hogy tarkóján felágaskodnak az apó szőrszálak. Hova tűnhetett mindenki?

Fémes csattanás harsant a csarnok túlsó végéből. Alekszandr várt. Egy kunyhó bejáratát takaró fólia fellebbent a távolban. Lehet, hogy csak egy szellő, gondolta, de a következő pillanatban már fel is tűnt az alak a nyílásban. Alekszandr visszafojtott lélegzettel figyelte a férfit, akinek egyik karja bénán lógott a teste mellett. Korcs, hasított bele a tény.

Már épp indult volna a többiekért, mikor újabb mozgást fedezett fel a szeme sarkából. A ciszterna tetejét borító sima víztükör megtört a fényben. Nem várhatott tovább, visszaosont a bejáraton.

– Na? – kérdezte Katyerina, miután óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

– Korcsok – válaszolta. – Csak egyet láttam, de ahol egy van, ott többnek is kell lennie.

– És a víz? – kérdezte Jaroszlav. Szeméből sütött a reménykedés. Alekszandrnak nem fűlött hozzá a foga, mégis el kellett vennie a kedvét.

– Szennyezett. Dögök úsznak a ciszternában. Azok a mocskok több mint ezergallonnyi vizet mérgeztek meg, hogy a hulláikat eltűntessék.

– Istenverte korcsok! – szakadt fel a zsoldosból.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte határozottan Katyerina.

– Itt nem maradhatunk. Ha a közelben húzzuk meg magunkat, biztos ránk találnak. Jobban ismerik a helyet nálunk. – Alekszandr megcsóválta a fejét. – Tovább megyünk nyugatnak, és pár óra múlva keresünk egy szerelőaknát, ahol pihenhetünk egy kicsit.

A többiek egyenként bólintottak, és követték, mikor hosszú léptekkel elindult vissza, amerről jöttek. Ez volt a legrosszabb az egészben. Sosem ellenkeztek.