Időtlenek

Furcsa fényjáték szűrődött ki a bal oldali üvegajtó mögül. Amikor februárban gyakornoki állást kerestem, eszembe sem jutott volna, hogy egy ilyen helyen kötök majd ki. Szervezői készség, megnyerő személyiség, idegen nyelvek és szorgalom. A hirdetésből egyáltalán nem látszott, hogy valójában időutazókat keresnek. Persze mindez évekkel ezelőtt történt, ha cégidőben számolok. Azóta egészen megbarátkoztam fura helyzetemmel.
Mindig is kedveltem az irodákat. Csinos ruhák, tisztaság, telefoncsörgések ritmusa. Fontos emberekkel dolgozhattam, egy megdöbbentő gépezet apró fogaskerekeként, mely önmagában ugyan semmi érdekeset nem mutat, nélküle mégis összeomlana a rendszer. Ha összekeverem a tájékoztatókat, valaki esetleg túl modern akcentussal érkezik az ógörög Athénba, vagy korhoz hűtlen fegyverekkel valamelyik világháborúba. Esetleg nem is a megfelelő világháborúba. Szóval bizonyos szempontból a Föld legfontosabb embere voltam. Részmunkaidős titkárnő egy időutazó vállalatnál.
Kiszellőztettem a tárgyalót, kiosztottam a tájékoztatókat, majd megigazítottam a pogácsás tálat és a függönyöket. Az első vendég kicsivel tíz után lépett be. Halk búgás jelezte érkezését, mely szinte minden irányból, a falak mélyéről áradt szét. A fertőtlenítő rendszer hangja volt ez, ami a távoli korok baktériumait igyekezte kiiktatni. A procedúra jó fél órát vett igénybe, így mindig volt időm felkészülni az utazók fogadására.
Az ajtó szisszenve csusszant arrébb, és egy ráncokkal barázdált, feldúlt arcú férfi lépett be. Matthew Sanders láthatóan nem volt jó kedvében. Igyekeztem a lehető legfinomabb hangot ütni meg.
– Mr. Sanders! Régen láttam. Milyen volt a jövőben?
Egy leeresztő lufira emlékeztető hangeffekttel válaszolt.
– A temetésemről jövök, mégis milyen lett volna?
No igen, az ilyesmi könnyen felzaklatja az embert. Szolidaritást és törődést kellett mutatnom irányába.
– Ó, jaj istenem! 2028. november 11-e igaz?
A pontos dátum láthatóan megérintette. Áldottam apámtól örökölt memóriám, mely egyik leghasznosabb képességemnek bizonyult itt.
– Hát éppen ez az. – magyarázta kissé lehalkítva hangját. – Négy hónappal előrébb jött. Mégis minek dolgozom egyáltalán?
– Előbb-utóbb biztosan messzebbre csúszik majd a dátum. Kér egy kávét?
– Igen, az jól esne, köszönöm.
Betessékeltem a tárgyalóba, ahol volt ideje lehiggadni. Vittem neki kávét, ellenőriztem az e-maileket, majd vártam a többi érkezőt. Az üvegajtó mögüli fényjátékhoz most már a tárgyalóból kiszűrődő rágcsálás is hozzátársult, több érzékszervemet ingerelve. Reméltem, hogy Sanders nem morzsázza nagyon össze az asztalt.
Néhány perc telt el csupán, és ismét búgni kezdett a fertőtlenítő rendszer. Florette Moreau kisasszony érkezett, egyenesen a reneszánszból. Ezt hátul fűzős, brokát ruhakölteményéről állapítottam meg, mely kifejezetten jól állt neki. Úgy tűnt, hiába hagyott váltóruhát a szobában, a múltban való tartózkodása alatt bizonyára kihízta azt. Nem mintha bárki is kövérnek szólíthatta volna, de meg kell hagyni, húsosabbnak tűnt, mint tegnap délután. Ami azt illeti, az utóbbi időben én is enyhén gömbölyödni kezdtem.
– Ó, az én örökifjú barátnőm! – köszöntött széles mosollyal, és erős akcentussal, melyet rövid időre magával hozott az ezerötszázas évekből. – Ugye továbbra is barátnők vagyunk? Igyekeztem semmi radikálisan nem változtatni.
– Szereted a gint, a művészfilmeket és a modern táncot. – jelentettem ki, amire hevesen bólogatott. – A Hackney Road-on iszunk szerdánként.
– A lényeg nem változik. – állapította meg.
Sietős előadásba kezdett ötszáz éves pletykákról, rég elporladt férfiak szexuális szokásait emlegetve fel. Valami elképesztő módon mindeközben ki tudott térni borokra, építészetre és főzésre is, röpke másfél perc leforgása alatt. Sztakkató ütemű szóáradata csak Jason megjelenésére apadt el.
– Te meg mit kerestél a reneszánsz Párizsban? – kérdeztem nevetve. – Még franciául se tudsz.
– Bevándorló zsoldost alakítottam a vallási háborúkban. – ecsetelte nehéz sorsát, kiskutyus szemeit is bevetve. Be kell vallanom, működött. Ő már a puszta jelenlétével le tudott venni a lábamról. Ezt persze nem szándékoztam a tudomására hozni.
Florette és Jason nem véletlenül érkeztek egyszerre. Általános eljárás volt, hogy a múltba párosával küldjük az embereket, hiszen az a szervezet számára sokkal veszélyesebb terep, mint a jövő. Ha például véletlenül meggátolják két ősük találkozását, sosem születnek meg. Ilyenkor rendkívül furcsa élményekben lehet részük visszatéréskor, hiszen egyedül a velük utazók emlékezhetnek rájuk. Ha túl sok eseményen változtatnak a múltban, akár az egész szervezet a semmibe veszhet. Egyetlen ember nyilván kevés lenne az újrakezdéshez, ha ez valóban megtörténne. Aztán akad még egy harmadik indok is: ha a küldetés balul sül el, és valaki fűbe harap, nem árt visszahozni a testét a jelenbe.
Azt mondják, egyszer én is tanúja voltam egy ilyen esetnek. Florette gyakran ugrat is amiatt, hogy milyen kétségbeesetten szipogtam Jason holtestét látva. Én persze nem emlékszem erre, hisz egy korábbi idősíkban történt. Florette visszament és megakadályozta az egészet. De persze az is lehet, hogy csupán heccelésből találta ki a sztorit.
– Sanders már benn van. Mindjárt jönnek a többiek is. – tájékoztattam őket.
Alig két levegővétellel később meg is érkezett igazgatónk, Adam Barnett, karján a kínai összekötővel, Shi Lanying-gel. Ők a bejárati ajtón át jöttek, mint általában. Ami azt illeti, egy kicsit késtek is. Hiába volt birtokukban a technológia, mellyel évszázadokat ugrálhattak, nekik is ugyanúgy várniuk kellett a villamosra, mint mindenki másnak.
Utánuk egy másik Jason lépett be az ajtón. A sebhelyes arcú, akitől mindig kirázott a hideg. Ugyan csak kicsivel tűnt idősebbnek a mi Jasonünknél, teljesen más személyiség lakozott benne. Megdöbbentett, hogy valaki ilyen kevés idő alatt ennyire megváltozhat, pusztán néhány hétköznapi döntés miatt. A leginkább viszont azért rühelltem, mert jelenléte állandóan emlékeztetett rá, mennyire átmenetiek is vagyunk mindannyian. Sosem tudhattuk, mikor jön el egy pillanat, amikor megszűnünk létezni vagy valaki teljesen mássá változunk. Mindezt anélkül, hogy bármiféle nyom maradna egykori valónkból.
– Katie! Szép blúz. – dicsért meg Adam, amire fülig elpirultam. Kezet rázott Jasonnel, mármint a mellettem állóval, aztán mindnyájunkat beinvitálta a tárgyalóba.
Sanders gyöngyöző homlokkal várt minket. Mit sem ért a légkondicionáló, ha valaki novemberből hirtelen júliusba került.
– Matthew! – Adammel üdvözölték egymást, majd néhány gyors és halk szót váltottak, melyeket nem tudtam elcsípni. Nem kellett azonban hallanom őket, hogy tudjam, rossz hírek.
– Vacakul áll a szénánk. – kezdett bele Adam. – Shi nemrég tájékoztatott, hogy a kínai épületet pár hónappal mára felrobbantották.
– A szakadárok 2028 novemberére megerősödtek. – helyeselt Sanders. – Alig tudtam meglógni onnan.
– Valamit tennünk kell ellenük, mielőtt túl veszélyessé válnak. Létszámban ugyan kevesen vannak, a megtalálásuk komoly gondot jelent. Az igazat megvallva fogalmunk sincs, ezen az idősíkon mikor és hol bujkálnak. Azért hívtam össze ezt a gyűlést, hogy javaslatokat gyűjtsünk a felkutatásukra. – Jelentőségteljesen körbenézett a társaságon, míg végül a legidősebb tagon állapodott meg tekintete. – Matthew, sikerült megvizsgálnod az aktuális jövő technológiai újításait?
– Mindenkiben azonosító nanochip van. Az ujjaddal végezheted mások retinaszkennelését. De fogalmam sincs, hogyan ültethetnénk valami ilyesmit át a jelenbe.
– Valami mást kell kitalálnunk. – vonta le a következtetést Adam. – Egy rendszert, mely nem csak hatékony, de láthatatlan is, ugyanakkor megvalósítható.
– Szerintem több esélyünk lehet a múltban. – vetette fel Jason. – Még azelőtt kell elfojtani a problémát, hogy az megszülethetne.
Egy apró csuklás ugrott elő torkomból. Igyekeztem palástolni, de csak többé-kevésbé sikerült. Florette furcsálló tekintettel nézett rám. Még nem mondtam el neki. Igazából senkinek sem. Még Jason sem tudta, hogy a gyermeke bennem növekszik.
– Érdekes felvetés. – Adam hangja térített magamhoz. Valószínűleg elvesztettem a beszélgetés fonalát, így nagyon koncentráltam, hogy figyelmes arcot mutassak. Képtelen voltam azonban érdemileg bekapcsolódni. Ráadásul…
– Elnézést!
Sietősen távoztam a mosdó irányába.

Két nappal később hármasban ültünk ugyanabban a tárgyalóban. Késő délután lehetett, a nap lustán cammogott a horizont felé, narancsos fénnyel borítva el a várost. Adam az ablaknál állt, nekünk háttal. A kereszteződésnél rostokoló villamost nézte. Én az előttem fekvő dossziéra meredtem. Alig tudtam elhinni. Adam hangja mintha valahonnan egészen máshonnan érkezett volna.
– Ez lesz a legnagyobb horderejű művelet vállalatunk történelmében. Az én emlékeim szerint legalábbis mindenképp.
Évekre költözni a múltba? Egy az egész világot behálózó szervezetet hozni létre? Belezsongott a fejem.
– Miért én? – bukott ki belőlem a kérdés. Jasont még megértem, elvégre tőle származik az ötlet. De mégis hogy várhatják tőlem, hogy ekkora felelősséget vállaljak? Ráadásul még sosem utaztam a múltba.
Adam mondott valamit hűségemről, szorgalmamról és szociális készségeimről, de füleim végképp felmondták a szolgálatot. Csak a tekintetét láttam, mely szinte átdöfte az asztal lapját, a ruhámat, a bőrömet. Tudta! Biztosan tudta. Fogalmas sem volt, hogy mégis honnan, de mi más állhatott a döntés mögött? Ekkora mértékű változtatás annyi mindenre kihathat. A gyerek valószínűleg sosem foganna meg. Egy másik spermacsepp végterméke talán, de ugyanez biztosan nem. Ez az utolsó esélye, hogy életté cseperedjen.
– Elsőként Kínába mentek, a Han dinasztia idejébe. – ecsetelte Adam a terv részleteit. - Onnan fokozatosan közelítitek az 1500-as éveket, mindenképp megállva az ókori Rómában is. Fontos, hogy a procedúra több helyről ágazó, lassú folyamatnak tűnjön, így senki sem foghat gyanút. A játék oly mélyen és megváltoztathatatlanul kell, hogy beivódjon a modern kor kultúrájába, hogy még ha fel is fedezik, lehetetlen legyen egyetlen idősík alatt elpusztítani. Csak így biztosíthatjuk, hogy a szakadárok belesétálnak a csapdába. Legalább egyikük.
– Sima ügy. – Jason hangja a jobbomról érkezett. Őt láthatóan kevésbé zaklatta fel új megbízásunk hordereje. Ennyire bízna az ötletben? Vagy csak egyszerűen képtelen ideges lenni?
Adam összefonta karjait maga előtt. Még sosem láttam ennyire komolynak.
– Ráértek holnap indulni. A ma este legyen a búcsúé. Természetesen senkinek sem említhettek semmit a szervezeten kívül. Ha minden jól megy, holnap már vissza is tértek. Évekre lesz szükségetek, ha nem évtizedekre. Az is lehet, hogy hátralévő életetek nagy részét ott töltitek le.
Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán, ott a tárgyalóban töltött utolsó perceimben. Sosem fogom viszontlátni a jelent. Túl nagy kockázatot jelentene a cégre.
Tekintetem újra és újra az előttem heverő dossziéra siklott. Pofátlanul kedves, halvány narancsos színét akár kismamaújságoknál is használhatták volna. Címlapján mindössze két sornyi szöveg állt, vastagon, középre igazítva:
Aevum projekt. A lottó megalapítása.

2
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2017-01-18 12:43 Blade

Blade képe
2

Ajánlom ezt: http://karcolat.hu/gyik

Illetve ezek alapján javítani a sztorit.

Maga a történet kicsit lapos, a poén nem teljesen világos, illetve az sem, kit kellene felkutatniuk és hogy függ össze ez a végével.

sze, 2017-01-18 20:07 Györeizé

Györeizé képe

Mivel új vagy a Karcon, szólok, hogy ne vegye el a kedved a Blade-től kapott két csillag (ami annyit tesz: *elmegy*), inkább tedd a vitrinbe.
Bár Blade kommentje alapján kicsit félve kezdtem olvasni, az elején még azt éreztem, hogy "hé, nem is olyan rossz ez", egész az első egy harmadáig tetszett a tagolás, olvasatta magát az írás, érdekelt a mesélő karaktere meg az első egy-két visszatérő pofa, előjött pár jó ötlet és kíváncsi is voltam, hogy fejted ki azokat. Aztán a közepe felé elvesztettem a fonalat, a végéhez közeledve már nagyon fel sem fogtam, mit olvasok. Amikor ahhoz a sorhoz értem, hogy "Valószínűleg elvesztettem a beszélgetés fonalát,", mosolyogtam egyet a helyzet iróniáján, azon, hogy még maga a mesélő is azt mondta, amit olvasóként éreztem.
Túl sok mindent akartál egyetlen, viszonylag rövid írásba pakolni. Tele van jó ötletekkel, amik így elkallódnak. Szerencsésebb lenne, ha kezdetnek kiemelnél ebből a világból egy-két ötletet és csak azokra fókuszálnál, óvatosabban adagolva az infót.
Sajnos az írás végére érve már annyira zilált volt a figyelmem, hogy fel se fogtam, mi a lényeg, hogy volt-e sztori, mint olyan egyáltalán, hogy hova is jutottunk, pedig általában szoktam érteni a sci-fit.
Azt kell mondjam, jelen formájában ez az írás nem tetszik (annak ellenére, hogy a feléig még hármas volt, ahonnan egy jó befejezéssel négyesre is tornázhatta volna magát), az ötleteid viszont igen, és a fogalmazásod sem rossz, érzek olyan egyéni hangot, ami még kiforratlan, de némi gyakorlással karakteressé válhat.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

p, 2017-01-20 20:47 Györeizé

Györeizé képe

Tök jó kis sorozatot lehetne kihozni ennek az időutazó irodának a mindennapjaiból, külön epizódot szentelve minden itt említett - és más - utazóknak (Mr. Sanders saját temetésének látogatásában például sokkal több van annál, hogy három sorban le legyen tudva), miközben a háttérben futhatna a fő szál, a mesélő és Jason kapcsolata, ilyesmi. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy egyes ötletekre kéne fókuszálni, mert jelenlegi formájában olyan, mint egy sorozat egész évada egy epizódba gyömöszölve.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.