Kristálypárlat

Gondoltam, sétálok egyet a kora tavaszi estében.

A helyzet az, hogy az ember nagyon el tud szokni a legelemibb dogoktól is, mint például a friss levegő, szél, emberek látványa. Elég egy-két év a mélyűrben, és már az is csodálattal tölt el, hogy egy elrúgott kavics a földi gravitáció szerint pattog a repedezett járdán.
Persze az a mafla Korrasz még mindig a hajóban dekkolt. Mikor szóltam neki, hogy feloldották a kötelező harminchat órás vesztegzárat és kimehetünk, úgy nézett rám, mintha a jobbik eszemet valahol Plútón túl hagytam volna.
- Ki? Mármint oda? Én? – és rámutatott egy monitorra, amin az alkonyati város látszott. A Dunán átívelő hidakon már kigyulladtak a lámpák; fényük megtörve-nyújtva tükröződött vissza a vízen. Viszolyogva fordította el a szemét a látványtól: - Majd ha megbolondultam! – Levetette magát az egyik lestrapált fotelba és kinyitott egy sört.
Újabb próbálkozásomra csak még jobban elterpeszkedett a fotelban. Sokadig generációs űrpatkányként takaros agora- és mikrobafóbiával volt megáldva. Ha nem feszült a feje felett valami kupola vagy nem egy hajó többszörösen sterilizált levegőjét szívta be, meggyőződése szerint pár órán belül meghalt volna.
- Hülyeség – mordultam rá, de meg sem próbáltam -immár ezredszerre- elmagyarázni, hogy egy szem MicroProtect® kapszula egy hónapra megvédi az univerzum legfertőzőbb, legaljasabb baktériumaitól, vírusaitól, gombáitól, meg a fene se tudja mijeitől, amiktől retteg a fajtája. Legyintettem, majd morogtam még valami olyasmit, hogy ha az emberiség csak kipusztul a végén, az kizárólag az olyan elfajzottak miatt történhet meg, mint ő. Mint rendesen, rám se bagózott.
Így aztán egyedül léptem a városba vezető mozgójárdára. Amennyire lehetett, megközelítettem a folyópartot, majd amikor úgy éreztem, hogy a járda távolodni kezd tőle, átléptem a biztonsági sávot, és néhány városlakó meglepett pillantásától kísérve gyalog indultam tovább. Kerülve a forgalmat, csendes kis mellékutcákon kutyagoltam. Próbáltam utánaszámolni mikor is járhattam utoljára erre. Tizenöt éve? Vagy inkább tizenhat? Nem bírtam eldönteni. Évszámok tekintetében olyan a memóriám, mint a szita. Bár még mindig egy szűk utcában sétáltam, már nem volt messze a folyó. Éreztem a levegőben azt a semmihez sem fogható vízszagot, ami a legbiztosabban jelzi a tavasz megérkeztét.
Teljesen besötétedett mire a partra értem. Vagy egy órára és a folyó egy éles kanyarulatára volt szükség, hogy olyan helyet találjak, ahol a forgalom zaja elhalkult. Leültem egy kőre. A kifutó hullámok kevés híján a cipőmet érték.
Néztem a vizet, a hold megtörő tükörképét, hallgattam a partnak csapódó hullámokat. Felálltam, majd kacsáztatva eldobtam egy lapos kavicsot. Csak hármat pattant. A következő kavics öt szépen ívelt, hosszú ugrás után süllyedt el.
Tervezgetni kezdtem a következő pár napot. Holnap kipakolják a raktérből a konténereket, és még aznap meg is kapjuk a vételárat. Ami nem kevés. Nagyon nem kevés… Egymillió palack kristálypárlat… A vevő megvan rá. Egymillió palack kristálypárlatra… Ott a folyóparton ülve eszembe jutott a kamasz, aki megpattant ebből a városból, a szegénységből. Most pedig itt ülök, kölyökkorom folyópartján, és van egy saját hajóm, rakterében egy vagyont érő rakománnyal.
Minden porcikámat átjárta a diadalérzet, amikor megszólalt a kommunikátorom. Fenébe… Az éjszakában megjelent Korrasz háromdimenziós feje, és elég volt egy pillantást vetnem az elkámpicsorodott képére, hogy tudjam, gond van. A raktérben volt és az egyik nyitott konténer előtt állt. Mellette egy idegen, egyenruhás alakot láttam. Reméltem, hogy csak egy rendőr, de a fickó nem sokáig hagyott bizakodni.
- Yanai ezredes vagyok az Egyesült Naprendszer Vámhivatalának Földi Kirendeltségének képviseletében – mutatkozott be a tiszt, majd felemelte az eddig takarásban lévő bal kezét, amelyben egy palackot tartott. – A lehető leghamarabb jöjjön vissza a hajójához!
- Mi a probléma, ezredes úr? – kérdeztem még mindig reménykedve, hogy valami adminisztratív baki történt, de a tiszt ingerült vállrándítása és hivatalos hangvételű válasza már önmagában is elég volt, hogy feladjam a probléma derűlátóbb megközelítését:
- A hajóját zár alá vettem. Ha nem jelenik meg két órán belül, elfogatási parancsot adok ki maga ellen!
Amilyen nyugodt, álmodozós volt a séta a hajótól a folyóig olyan pánikkal teli volt az út visszafelé a taxiban. Mi a történhetett? Kínosan figyeltem a részletekre, hogy minden a lehető legszabályosabban történjen. Legális beszerzési forrás, legális áru, minden lepapírozva… Nem értettem, de azt tudtam, ha egyszer a vámosok lefoglalnak egy rakományt, annak búcsút lehet inteni.
A vezérlő ajtaja előtt fegyveres őr állt, Korrasz hátát a falnak támasztva ült a csupasz padlón. Kezeit felhúzott térdén nyugtatta, feje ernyedten lógott.
- Mi a fene folyik itt? – kérdeztem, mire tanácstalanul megrázta a fejét.
- Nem tudom. Egy szót nem sikerült kiszednem belőle – biccentett az őr felé. - Feljöttek, közölték, hogy átkutatják a hajót, elkérték a rakománylistát, vámnyilatkozatot, vámbizonylatot, a hajónaplót is lehívták a gépből. Aztán bevonultak a raktárba, kinyitották az egyik konténert, akkor kellett felhívjalak, utána egyszerűen kiparancsoltak ide. Ennyi. Rohadtul nem értek semmit… Lőttek a szállítmánynak, hajónak, nekünk… Ez a néma levente meg – mutatott megint a fegyveresre – rám fogta a stukkerét, amikor megpróbáltam visszajutni, és közölte, hogy tűzparancot kapott, ha nagyon ugrálnék. Nyakig vagyunk…
Ekkor kinyílt a vezérlő ajtaja, és egy másik katona lépett ki rajta.
- Kövessen – dörrent rám, majd a feltápászkodó Korraszra szólt, hogy maradjon, ahol van.
A raktérben hárman álltak az egyik nyitott konténer előtt. Az ezredes majd’ két méteres magasságával, már-már irracionálisan széles vállaival inkább pankrátornak nézett ki, mint vámosnak. Az ellenséges pillantás, a hideg kék szemek kétséget sem hagytak a felől, hogy nem számíthatok semmiféle elnéző jóindulatra.
- Lenne pár kérdésem, kapitány – kezdte érzelemmentes hangon. - Jól gondolja meg, hogy mit válaszol, mert attól függhet, hogy a következő húsz évet szabadon töltheti-e.
Nem vagyok az a kifejezetten pulykakakas típus, akiben minden beszólásra felmegy a pumpa, de most kitört belőlem a feszültség.
- Mégis, hogy gondolják ezt? Milyen alapon törik fel a lepecsételt rakományomat, aminek minden irata rendben van? Milyen alapon fenyeget meg, amikor semmi törvénytelent nem követtem el? Milyen… – a tiszt durván a szavamba vágott.
- Itt én kérdezek! Egyébként pedig, a vámhatóság kötelessége minden olyan rakományt szemrevételezni, zár alá helyezni, és ha kell, elkobozni, amelyek esetében nagy értékű vámcsalás és/vagy csempészés gyanúja merül fel. Nem tudom, elég világos voltam-e? Gyanút említ a törvény, amely a maguk rakománya esetében bizonyítottá is vált.
- Bizonyítottá? Miről beszél? Minden tétel… - megint nem fejezhettem be a mondatot.
- Ettől a perctől minden itt elhangzott kérdés és válasz rögzítésre kerül. A felvételt az eljárás során bizonyítékként kezeljük.
- Tehát – folytatta a tiszt – hol és mikor szerezte be a rakományát, amely egymillió palack kristálypárlatból áll?
Nem volt titkolnivalóm, amúgy is náluk van a hajónapló, rakománylista, nyilatkozatok. Inkább elmondtam, amit az iratokból már amúgy is tudtak.
- Három standard hónapja a Sakyla rendszerben.
- Pontosabban? A bolygó nevét is mondja!
- Dimmar. Egy terraformált, nem túl jelentős, gyéren lakott bolygó.
- Az adásvételi szerződés szerint Ön három millió kreditet fizetett a rakományért.
- Igen
- Hogy sikerült ennyiért hozzájutni egy olyan tételhez, aminek a naprendszerbeli becsült értéke valahol százötven és kétszáz millió között van?
- Az a bolygó kívül esik minden kereskedelmi útvonalon. Egy eldugott porfészek. Az ott élők nagy részének, ha van is tudomása a külvilágról, nem foglalkozik vele. A kereskedelem, az ipar, és egyébként is minden teljesen belterjes. Igaz, hogy rendszerbeli árhoz képest nagyon olcsón vettem a párlatot, de az a hárommillió a Dimmaron ér annyit, mint itt százmillió.
- Ez hogy lehet?
- A bolygó nem kapcsolódik egyetlen bolygóközi kereskedelmi hálózathoz sem. Már mondtam. Nincs export, nincs import. Saját belső piacuk van, amit tudatosan védenek a külső kereskedőktől. Az ördögbe is, én is csak véletlenül szereztem róla tudomást. Még normális kikötőjük sincs. Több hónapnyi munkámba került, hogy engedélyt kapjak a leszállásra és üzletelhessek néhány helyi kereskedővel. Egyébként meg, a bolygóközi kereskedelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy egy legális üzlet részletei kizárólag az abban résztvevőkre tartoznak. Ez pedig az volt! Szóval, mi itt a probléma?
- Jó sok kenőpénzt osztogathatott szét – jegyezte meg gúnyosan, ügyet sem vetve az érvelésemre.
- Egy kreditet sem! – csattantam fel.
- Akkor hogy jutott be egy ilyen zárt piacra?
- Ott is csak emberek élnek…- vontam vállat. – Az egyik tárgyalásom közben derült ki, hogy van egy réteg, akik bolondulnak a nehezen megszerezhető, más bolygókról származó különleges szövetekért. Már ami számukra különleges. Amolyan státuszszimbólumként viselik az ilyen anyagokat… Volt egy rakomány műselymem, amit sehol nem tudtam eladni. Hát itt elajándékoztam…
- Üveggolyót az indiánoknak, mi? – mordult fel az ezredes.
- Nem. Én a selyemért csak a lehetőséget kaptam, hogy kereskedhessek velük. Az ő ár-arányaikat nézve ugyanolyan tisztességes áron vettem tőlük a párlatot, mintha a saját piacukon adták volna el. Sőt. Még drágábban. Jóval drágábban. Nekem is megérte, nekik is.
- Mondja csak kapitány, megnézte maga ezeket az üvegeket? Már úgy értem alaposan…
- Hogy megnéztem-e? Párat ki is ürítettünk a társammal az üzlet örömére. Úgyhogy megnéztem, alaposan megkóstoltam, és nyugodtan elhiheti, nem pancsolt löttyöt sóztak rám.
A tiszt csóválta a fejét, és szinte sajnálkozva nézett rám.
- Nem azt kérdeztem, hogy megkóstolta-e a párlatot, hanem hogy megnézte–e a palackot?
- A palackot? Minek néztem volna? – Egyre kevésbé értettem a dolgot.
- Tessék, fogja meg! – és az ezredes a kezébe nyomott egy kiürített üveget. Most már egyértelmű sajnálattal figyelt.
- Mit nézzek rajta? Nem tudom, mivel vádolnak… Most már tényleg elmondhatná, hogy mi ez az egész.
- Maga tényleg nem tudja, hogy mi ez?
- Valami színes üveg…
- Na, jó – határozta el magát az ezredes és intett a mellette állónak, aki elővett egy noteszméretű eszközt, öt kis koronggal.
- Tudja mi ez, ugye? – kérdezte.
- Hallottam már róla. Agyszkenner. Nem gondoltam, hogy a vámhivatal is használja.
- Ha a vizsgálat egyértelműen igazolja a történetüket, akkor mehetnek. A hajót megtarthatják, a rakományt azonban így is – úgy is elkobozzuk. Ami ellen, persze fellebbezhet, de ha nem mondanak igazat, nos, fogalmazzunk úgy, hogy akkor hosszú ideig nem lesz gondjuk szállásra…
Az öt korongból kettőt a homlokomra, kettőt a két fülem mögé, egyet a tarkómra biggyesztettek. Pár perc után behozták az idegességtől félholt Korraszt is. A vizsgálat után mindkettőnket kitereltek a vezérlő elé. Némán bámultuk magunk előtt a semmit.
- Azt mondta, elkobozzák a rakományt… -szólaltam meg – meg hogy fellebbezhetünk…
- Ne röhögtess má’ – legyintett elkeseredetten.
- Nem tudom, mi a nyavalya folyik itt, de nem hagyom annyiban a dolgot.
- Ja… vagy megyünk a sittre.
Vagy egy óra idegtépés után az ezredes elénk tette a jegyzőkönyvet.
- Olvassák el, és írják alá!
- Árulja már el mi a gond a palackokkal!
- Mondom, olvassák el!
Nem volt túl hosszú iromány. Személyes adatok, hajónapló adatok, rakománylista… aztán kiesett a kezemből a papír. Nem tudtam megszólalni. Korrasz felkapta és böngészni kezdte. Aztán ő is elejtette.
- Száztizenöt kilogramm zantrovit??? Honnan a fenéből lenne nekünk akár egy grammnyi zantrovitunk???
- A palackok… - leheltem.
- Ja. A palackok…- bólintott az ezredes.
- Mi van a palackokkal? – kérdezte csodálkozva Korrasz.
Felemeltem az üveget, fény felé fordítottam, forgattam, nézegettem.
- Ez az üveg… Zantrovitot tartalmaz a palack anyaga… Attól ilyen kékes. Igaz? – kérdeztem az ezredest.
Az ezredes csak bólintott. Korrasz magába zuhanva ült a csupasz padlón, arcát a kezébe temetve nyögött fel.
- Uramisten… Megvehettük volna a fél naprendszert…
- Elméletileg igen –vágta rá a vámos – de gyakorlatilag nem tudták volna értékesíteni. Mást ne mondjak, ha az előbbi szkennelés pozitív lett volna, maguk már úton lennének egy börtönhajó felé.
- Gondolom, tudják, hogy miért olyan hihetetlenül drága a zantrovit? *
- Talán mert a legritkább ásvány az egész galaxisban? Meg éppen forradalmasítja az egész űrutazást? – kérdezett vissza Korrasz.
- Nagyjából – hagyta rá a tiszt - A lényeg, hogy a rendszer minden vámosa, hírszerzője ezt az anyagot kergeti. Mint egy űrkorszakbeli szent grált.
Ha csak egy halvány jelet is kapunk, a hajót lekapcsoljuk, átvizsgáljuk, az ásványt elkobozzuk. Zantrovitot ugyanis csak koncesszióval rendelkező bányász kutathat, illetve értékesíthet. Maguk meg nem azok, ugye.
- De akkor meg mi tartott ilyen sokáig? Miért nem kapcsoltak le minket rögtön landolás után? – értetlenkedtem.
- Mert nem hittük el, hogy ennyi lehet egy hajón. Csak miután a helyszíni mérések is ugyanazt az eredményt adták, fogadtuk el, hogy igaz lehet.
- És most? Most mi lesz? Legalább a párlatot hadd tartsuk már meg!- kérte Korrasz szinte könyörögve.
- Na, ez az, ami nem megy. Attól, hogy egy helyszíni szken alapján igazat mondanak, még le kell foglaljam az árujukat. Mondom, írjanak fellebbezést a bíróságnak. Igaz ugyan, hogy ilyen esetem még nem volt, de gondolom az lesz, hogy a piát szigorúan ellenőrzött körülmények között, őrizet mellett átpalackozzák. Mi az eredeti palackokat elkobozzuk, maguk meg várjanak a bíróság döntésére.
A konténereket elvitték, mi meg napokig kerestünk egy ügyvédet, aki megírja a fellebbezést. Aztán hetekig vártunk, mire kézhez kaptuk az ítéletet:

„ A bíróság Dr. Star Law ügyvéd (ügyvédi iroda címe: Feketelyuk sugárút, Budapest, Föld bolygó, Naprendszer) által képviselt Röppenek Ahová Akarod kft (továbbiakban: RAAk kft, telephely: HajóGarázs út 1129, Merkur bolygó, Naprendszer) felperesnek az Egyesült Naprendszer Vámhivatalának Földi Kirendeltsége (továbbiakan: ENVFK) alperes ellen közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt indított perében meghozta a következő
ítéletet:
A bíróság a felperes keresetlevelét jóváhagyta.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg az NapRendszer Kincstár számára 150.000 (egyszázötven ezer) kredit perköltséget, továbbá 300.000 (háromszáz ezer) kredit nem vagyoni kártérítést a felperes számára.
Az ítélet ellen nincs helye jogorvoslatnak.

Indoklás
……………………………………………………………”
Na, ez az, amit nem akarsz elolvasni. Agyzsibbasztó. Akárki is írta, gondolom valami rettenetes haragban lehetett az anyanyelvével, mert minden eszközt megragadott, hogy kinyírja. Vagy csak rémálma volt és így próbálta feldolgozni. Mindegy is. A lényeg, hogy leirkálták, hogy mifene is történt velünk, és miért vihetjük magunkkal a piát, meg kapjuk meg a kártérítést.
Ja, igen. Ha most keresed a Sakyla rendszer Dymmar bolygólyát, nyugodtan hagyd abba. Kamu mindegyik. Gondolom, esz a fene, hogy elcsacsogjam, merre is van az az isten háta mögötti hely, aminek a szerencsénket köszönhetjük. Hát nem fogom. Az van, hogy mielőtt elengedett volna minket a vámos, megjelent három – olyan, nem akarod megtudni kinek is dolgozom kinézetű – fekete öltönyös fickó és aláírattak velünk egy titoktartási szerződést. A lényeg az, hogy ha emlékeznék a koordinákra, se mondanám el.
A helyemben te se csevegnél róla.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

*Ha valaki esetleg az elmúlt néhány évtizedet átaludta volna:
A zantrovit

Egy alig ötven földi éve alapított, nevenincs ganumédeszi egyetemen egy frissen végzett kutató palánta valami kósza ötlettől indíttatva fogott egy kis darab, szintén nevenincs ásványt, alaposan összekeverte egy mesterséges kerámia alapanyaggal és egy laza mozdulattal belökte a labor kalcináló kemencéjébe. A magas hőmérsékletű szupravazetés volt a kutatási területe.
Normál esetben az elektromos áram elkezd rohanni a vezetéken, majd ahogy te is kifulladsz futás közben, hát az áram is elkezd veszíteni kezdeti lendületéből a vezető ellenállása miatt. Na, a szupravezetőben nem döglik ki az elektron rohangálás közben, merthogy nincs ellenállása. Elég régi történet, de a lényeg az, hogy kezdetben ez csak nagyon hidegen működött. Néhány tíz Kelvinen. Erről annyit érdemes tudni, hogy a nulla Kelvin az abszolút nulla fok. Igen-igen hideg. Annyira, hogy soha senki nem tudott lehűteni semmit addig. A 20-50 Kelvinhez képest egy szigorúbb merkúri fagy maga mediterrán életérzés. Szóval, az elmúlt pár száz évben többek között ezt a néhány tíz Kelvint tornázták fölfelé a szupravezetők fejlesztése közben.
Ehhez a vonalhoz kapcsolódott az ifjú titán kutatása is, megspékelve azzal, hogy az előállított anyagokat erős, nem állandó mágneses térben tesztelte. Gondolta, megfelelő számú kalcinálási, hűtési ciklus után a kapott, remélhetőleg szupravezető anyag tulajdonságainak kimérésével írhat egy cikkecskét a helyi fizikai szemlébe, letudva ezzel az évi publikálási kötelezettségét, és elhúzhat a barátnőjével valami barátságos, tengerparttal is bíró bolygóra.
Persze, nem saját költségen.
Kinézett egy jópofa kis konferenciát a Földön, a tanszékvezetője pedig mindent értő mosollyal írta alá a kérelmét, azzal a feltétellel, hogy előtte leadja a cikk első változatát. Dolgozott is serényen. Napi öt különböző összetételű mintát produkált, majd szépen bepakolta őket a nagy teljesítményű elektromágnesek közé, ahol egész éjszakán át folytak a mérések a változó mágneses térben. Reggelre ott várták a kész, három dimenziós jelleggörbék, amiket szépen kiértékelgetett.
Egy ilyen éjszaka után történt, hogy belépett a laborba, és nem találta az elektromágnest. Ami azért is furcsa, mert a készülék nagyjából kitöltötte a szoba kétharmadát.
Olyan ugye előfordul, hogy a szórakozott tudósember leteszi valahol a tollát, jegyzetét, aztán nem találja. Később ráakad a hűtőben pont a tej és tojástartó közé csúszva. Ezen elgondolkodik, közben nekimegy egy szivattyúkonzolnak, beveri a sípcsontját, megjegyezve, hogy tollat, jegyzetet, tabletet nem szabad a hűtőben tárolni, mert heveny sípcsont fájdalmat okozhat.
Igen ám, de a hűtőben nem fér el egy félszobányi készülék. Erre rögtön rájött, ahogy benézett a tojástartó mögé. Ellopták volna? Egy ilyen készülék kiszerelése hat embernek is eltart két napig. Ez sem valószínű. Elkeseredetten vakarta a fejét, de igazán akkor ijedt meg, mikor rájött, hogy ezzel annyi a mediterrán tengerparti enyelgésnek. Jobb esetben. Rosszabb esetben úgy rúgják ki, mint a szél, és mehet vissza a szülőbolygójára. Akkor nem csak a tengerparti, de mindenféle enyelgés reménye is köddé válna. Ami nem jó.
Egyáltalán, ez így nagyon nem jó, gondolta, miközben magába roskadva üldögélt a padlón. Pont ott ahol az elektromágnesnek kellett volna lennie. Aztán lefeküdt a padlóra, és elkezdte nézni a plafont. Amin semmi sem látszott. Tényleg semmi. Egy repedés sem. Aztán ránézett a sértetlen ajtóra, majd felugrott és miután végigvizsgálta a falakat is, kimondta a kutatóhoz nem méltó mondatot, amit néha mégis ki kell mondani:
- Ez lehetetlen- és ezzel elégedetten visszaült a mágnes helyére.
Nem volt ugyan még hallgató sem, mikor a készüléket telepítették, de sokszor hallotta, hogy el kellett bontani az egyik oldalfalat, csak így tudták behozni a laborba. A fal viszont sértetlen. Ergo, a mágnes nem tűnhetett el. De eltűnt. Hát, ezért lehetetlen.
Na most, azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a „lehetetlen” csak nagyon kicsi valószínűséget vagy nulla valószínűséget jelent-e, de ő nem elméleti fizikus volt és nem készült filozófusnak sem. E két, vitára hajlamosító tényező hiányán kívül volt egy harmadik ok, ami megnehezítette az ádáz ismeretelméleti szócsata kialakulását, nevezetesen az, hogy rajta kívül nem volt ott senki. Tekintve, hogy ő viszont mélységesen egyetértett önmagával, ez végképp elejét vette a vitának. Hanyatt feküdve a makulátlan plafont bámulva, kutató elméhez méltón boncolgatni kezdte a problémát. Miután kizárt minden lehetetlent, maradt egy megoldás. Felpattant és átrohant a főnöke laborjába, ahol a következő korszakváltó beszélgetés zajlott le:
- Professzor Úr, kéne egy hozzáférés a hold körüli űrszemetet figyelő rendszerhez.
- Miért? – nézett fel meglepetten a tanár.
- Össze kellene vetnem a Ganümédész körül keringő egy köbméternél nagyobb és egy tonnánál nehezebb testek tegnap reggeli és ma reggeli listáját és keringési pályáit!
- Nocsak, és miért?
- Mert eltűnt a laborból az EMH.
- Hogy mi? Ne szórakozzon velem! Menjen vissza dolgozni!
- Komolyan. Tényleg eltűnt, de nem hiszem, hogy ki tudott volna lépni a Ganümédész gravitációs teréből.
- Mondja fiam, maga ezt viccesnek találja?
- Ha nem hisz nekem, jöjjön át a laborba!
A professzor az elmúlt héten töltötte be hatvanadik évét, amit gondosan titkolt. Nem akart semmiféle tanszéki ünneplést egy olyan alkalom miatt, amit ő inkább tartott kellemetlennek, mint örömtelinek. Most komolyan – gondolta dohogva, miközben a folyosón ment türelmetlen tanítványa mellett – minek kell azt megünnepelni, hogy lassan tényleg megöregszik.
Ez van. Mit lehet tenni? Megpróbál jó pofát vágni, ha már egyszer így megszervezték a dolgot. Még hogy eltűnt az EMH… Annak idején az ő vezetésével építették be a laborba. Ha valaki, ő aztán tudja, hogy ez mekkora sületlenség. Mindegy, majd jól meglepődik a felcsattanó tapsra…
Tényleg meglepődött. A laborban nem várták a „Boldog szülinapot!” harsogó kollégák. A labor üres volt.
- Hé - hördült fel – eltűnt az EMH!
- Hát ezt mondtam én is! – felelte szemrehányóan az ifjú titán, majd megvonta a vállát - Szerintem teret váltott.
- Teret váltott? – kérdezte bambán a prof, miután kétszer is átsétált a mágnes helyén, meggyőződve róla, hogy nem valami ügyes optikai trükkel szórakoznak vele.
- Aha – bólintott – de energia utánpótlást ugye nem kap, hát gondolom, a Ganümédész gyenge gravitációja is képes pályán tartani.
Ez utóbbi kijelentés magabiztosságából is látszik a régi tétel nagy igazsága, miszerint attól hogy valaki ért valamihez, másvalamivel kapcsolatban még mondhat hülyeséget.
Az ifjú kutató tehetségének megkérdőjelezése már csak azért is méltánytalan lenne, mert nélküle nem száguldoznánk imponáló sebességgel a galaxisok között, hanem szánalmasan cammognánk bolygótól bolygóig. Az azonban, hogy mintegy két óra múlva már meg is találták mágnest egy stabil körpályán a Ganümédész körül, csak azt mutatja, hogy időnként mindenkinek lehet óriási szerencséje.
A térváltásra ugyanis nagyjából akkora hatása van a gravitációnak, mint a Richter skála szerinti tízes rengésre egy dühösen cincogó egérkének. Ami jó közelítéssel nyugodtan nevezhető nullának. Sőt, kevésbé jó közelítéssel is.
A térváltás végpontja ugyanis kizárólag azon múlik, hogy mekkora energia szabadul fel a hajtóműben. A megnyitott féregjárat időbeli és térbeli kiterjedése exponenciálisan nő a kibocsátott energiával. Ami viszont, mint később kiderült, szintén exponenciálisan nő az alkalmazott zantrovit tisztaságával és tömegével.
Ugyanis, ez volt az a véletlenszerűen kiválasztott ásvány, amit összekevert a kerámialappal.
Na most, a laborban talált zantrovit éppen hogy elégséges tisztasággal bírt ahhoz, hogy létrejöjjön egy féregjárat, és kizárólag a szerencsén múlt, hogy mondjuk, nem a szomszéd épületben ért véget. Ha pedig jobban lezárt üvegben tárolják a mintát, könnyen előfordulhatott volna, hogy az évek alatt nem szennyeződik azzal a pár százaléknyi széndioxiddal, laborporral, és a mágnes a napban, vagy valami másik galaxisban köt ki.
Mondom, néha jól jön egy kis mázli.
Miközben döbbenten nézték a nyugodt méltósággal keringő mágnest, a prof már azon tépelődött, hogyan fogja ezt a fölfedezést egy módszeres kutatás eredményeképpen tálalni a tudományos közvéleménynek. Becsületére legyen mondva, gyorsan eldöntötte, hogy sehogy. Egyszerűen leírta az igazat, nem kifelejtve azt sem, hogy a kísérletet egy ifjú kolléga, bizonyos Dr Step Henenson végezte, aki -szintén dicséretre méltó szerénységgel- bevallotta, hogy gőze sincs, mi történt, de azért örül, hogy részese lehet a Valódi Űrkorszak megteremtésének.
Erre mondják, hogy van mire szerénynek lenni.
A hír hatására tisztességben megőszült kutatók szanálták jól megszokott, évtizedek óta bütykölt kedvenc témáikat, és mindenki zantrovit után kezdett kajtatni. A rendszer minden egyetemén kutatták a jelenség mechanizmusát, variálták az eredeti összetételt és keresték, hogy mivel lehet helyettesíteni a zantrovitot.
Eleinte nem találtak semmit. Aztán később se. Ez van. A zantrovit, ami addig nem volt más, mint egy különösebben nem tanulmányozott természetes félvezető ásvány, a világ legérdekesebb anyagává vált. Nagyon kevés bolygón fordul elő, és ahol találtak, ott sem összefüggő telepekben, hanem szórványosan, más ásványok kísérőjeként. Ennek megfelelően az ára néhány hónap alatt csillagászati magasságokba szökött.
Azt, hogy miképpen került egy kis ganümédészi egyetem laborjába belőle, hosszú ideig csak találgatták, mígnem kiderült, hogy évekkel azelőtt fel akarták újíttatni az egyetem mosdóit. Miután végeztek, egy-két dolgot ott felejtettek. Köztük egy fél doboz folyékony valamit, amitől az egyik takarító oly módon szabadult meg, hogy egyszerűen lehúzta a WC-n.
Az a fél doboz valami egy víz alatt térhálósodó szigetelőanyag volt. Vízzel érintkezve rögtön el is kezdte tenni a dolgát. Térhálósodott és szigetelt. Röpke három nap után nem volt működőképes mosdó a harmadik szinttől lefelé. Az egyetem négyszintes volt.
Némi számolgatás után a vezetőség úgy döntött, hogy nem hajlandó újabb céget megbízni a problémával. Megoldják az ügyet házon belül. Elvégre tele van az egyetem vegyészekkel, fizikusokkal, gépészekkel. Találjanak ki valamit! Addig meg mindenki intézze otthon a dolgát. Slussz. Ezen persze mindenki felháborodott. A felháborodást csitítására és a testi szükséglet motivációs erejének növelésére kiírtak egy tekintélyes célprémiumot, ami messze olcsóbb megoldásnak tűnt, mint egy újabb cég megbízása.
Néhány lelkes diák-kutató úgy döntött, hogy itt az ideje aprópénzre váltani a tudásukat és oldás próbákat végeztek a megkötött szigetelőanyag mintáival. A legtöbb tesztelt oldószer persze hatástalan volt. Ami meg hatásos volt, az oldotta a vezetékek anyagát is. Aztán valakinek kipattant a szikra, hogy ha simán oldani nem lehet, hát majd jól el kell koptatni. Építettek egy keringető rendszert, amiben egyszerűen vizes szuszpenziókat (víz és vízben nem oldódó szilárd anyag heterogén keveréke [szerk.] ) áramoltattak a mosdók elfolyó rendszerében. Találtak is négy anyagot, amelyek kombinációjával a probléma záros időn belül orvosolhatóvá vált.
Nem. A zantrovit nem volt köztük. Azt árumintaként kapták attól a speciális ásványokat forgalmazó cégtől, akitől végül is megrendelték a többit. A dugulás elhárítódott, a diákok megkapták a céljutalmukat, aminek egy részéből még aznap este illően be is rúgtak. A zantrovit minta pedig ott lapult az egyik végzős fizikus zsebében, amit másnaposan, fájó fejjel fel is tett az EMH labor egyik polcára, mondván, „nem jó ez semmire”. Ebből két nyilvánvaló tanulság is levonható:
a) Egy probléma tudományos megközelítésével -még egy eldugult WC esetében is- távolabbra mutató eredményeket kaphatunk, mint azt elsőre várnánk.
b) Másnaposan ne akarj a jövőbe látni!
Volt egy kevésbé nyilvánvaló tanulság is, amit hosszas vita után a filozófusok vontak le, mely szerint az nem lehet véletlen, hogy ennyi véletlen összejátszása vezessen az emberiség tényleges űrkorszakba lépéséhez. Ezt véletlenül meghallotta egy matematikus és koincidencia számításokkal megpróbálta cáfolni a filozófusokat. Nem sikerült. Még több matematikus szállt be a számításokba, aztán néhány MI-t is bevontak a dologba és kimutatták, hogy a filozófusoknak ez egyszer véletlenül igazuk van. Ezt le is írták.
Néhányan el is olvasták ezt a dolgozatot, köztük véletlenül egy olyan hobbi-matematikus is, aki főállásban teológus volt. Na, ő aztán továbbgondolta a dolgot, és kijelentette, hogy ez a történelem első tudományos bizonyítéka a magasabb rendű értelem létezésére, amit az egyszerűség kedvéért akár Istennek is nevezhetünk. A dolog vége az lett, hogy néhány év alatt annyi mindenféle templom épült, mint az elmúlt kétszáz évben sem, és az egyházak nekiálltak a tudj’ Isten hányadik felvirágzásuknak.
Aztán elkezdődött a térváltó hajtóművekkel felszerelt hajók tesztelése.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2019-12-26 07:11 Dana

Dana képe

Központozás és helyesírás lehetne jobb.

A történet jópofa, mondjuk én a kiegészítő történetet lerövidítve belefoglaltam volna az első sztoriba. Vagy megírhattad volna külön történetként.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen