A tisztás

1.
Zsolt öt perccel azelőtt, hogy kizuhant volna a világból, egy kövön üldögélt a Mátrában, valahol Sástó és Mátraháza között.
Gyermekkori túrájának emlékére indult el ezen a nyári délelőttön, az ötlet hirtelen jött, egyáltalán nem vallott rá, talán éppen ezért is vágott végül bele. Egyetlen reklámszatyorban volt minden holmija, éppen belefért három szendvics, egy üveg tea és az autóstáskája. Az autó a sástói parkolóban pihent, ő pedig ezen a kövön, nem messze a kijelölt túraösvénytől. Onnan, ahol ült, már nem lehetett látni a gyalogutat, éppen ez is volt a szándéka. Túl sokan szánták rá magukat ma a természetjárásra, neki pedig elege lett az üvöltöző, rohangáló kölykökből. Besétált hát a fák közé, megmászott egy meredek kaptatót,leereszkedett egy kövekkel borított lejtőn, aztán leült erre a kőre. Megfontolta, nekilásson-e az egyik szendvicsnek, végül csupán a teából kortyolt néhányat, miközben az ösvényen ismét elhaladt egy család, harsány zajukat távolivá tompította az erdő. Még ilyen közel a kivezető úthoz is félelmetesnek tűnt a lehetőség, hogy egyedül maradt az erdőben, hogy senki sem tudja, hol keresse. Szörnyű lehet eltévedni, gondolta. Felkelt a kőről, dereka enyhén megsajdult, ami elég baljós jel volt, nem is indult el azonnal, inkább próbált lazítani egy kicsit. Talán nem a legjobb ötlet volt letérni az útról, és hegyet mászni porckorongsérvvel. Próbálgatta a derekát, óvatosan jobbra-balra hajlongott. Örömmel nyugtázta, hogy nem tért vissza a fájdalom. Ekkor vette észre azt az apró mozgást.
Eleinte nem is tudta, mi vonta magára a figyelmét. A lába előtt meredeken zuhant alá a talaj, körülbelül hét-nyolc méteren át. Odalent egy kis tisztást látott, vékonyka patak csordogált rajta át, egy helyen miniatűr tavacskává gyűlt a vize, annyira lelassult a folyása. A kicsiny tisztást két oldalt kisebb emelkedő határolta, melyet az egyik oldalon sűrűn benőtt valamiféle áthatolhatatlan bozót, Zsolttal szemközt pedig hatalmas sziklák hevertek a páfrányok között, mögöttük a fák lombjai alapján jókora szakadék lehetett. Éppen két szikla közt látta meg, vagy legalábbis vélte meglátni azt az apró mozgást, ott, ahol a patak eltűnt a szeme elől a páfrányok alatt. Természetesen valami állat lehetett, ez nem kétséges, talán béka, esetleg vízisikló, kisebb aligha, azt nem vette volna észre. Lehetett persze vaddisznó is, de az meg nagyobb zajt csapott volna, és persze ott van a sziklán túli valószínű szakadék problémája is. Nehezen hihető, hogy belezuhant volna egy vaddisznó az előbb. Sokkal észszerűbb feltételezés, hogy egy béka ugrott be a növények közé, és most is ott lapul.
Zsolt azonban meg mert volna esküdni rá, az imént egy emberi lábat látott, amint tulajdonosa maga után húzta a páfrányok rejtekébe.
Ez elég kellemetlen lehetőség volt, Zsolt nem is akart a horrorfilmek gügye szereplőinek hibájába esni. Eszébe sem jutott utánanézni a dolognak, nem ácsorgott ostobán, amíg le nem csap rá valami a fák közül (magában elvigyorodott a gondolatra, belátta, hogy erre azért kicsi az esély). Rögtön megfordult kapaszkodókat keresve a köves hegyoldalon a túloldali ösvényhez, lába azonban beakadt egy föld alól előkandikáló gyökérbe, megbotlott (no lám, mégis hasonlít egy kicsit a helyzet a hülye filmekhez) és térdre esett. Derekába iszonyú fájdalom nyilallt, önkéntelenül felkiáltott, mozdulni sem bírt. Le kell feküdnie gyorsan, gondolta, az majd enyhíti a kínt, aztán valahogy majdcsak visszajut a kocsihoz, Gyöngyös sincs messze, hamarosan otthon lehet. Ekkor megérezte, amint jobb lába megcsúszik, bal lába pedig egyszerűen nem tudta megtartani a súlyát. A meredély felé csúszott, a derekában tomboló fájdalomtól, a kétségbeejtő helyzettől és a tehetetlenségtől csaknem sírva fakadt.
A következő pillanatban alábukfencezett a nyolcméteres mélységbe.

2.
Biztos volt benne, hogy pár percnél tovább nem volt eszméletlen. Nem tudta, miért, de ezt bármibe le merte volna fogadni. A hátán feküdt a tavacskává szélesedett patak partján, derekában tompa sajgássá szelídült a fájdalom. A szatyor mellette hevert, éppen karnyújtásnyira. Remek, fintorodott el némi iróniával, minden megvan. Felpillantott a helyre, ahonnan lezuhant. Kicsit furcsállotta, hogy ekkorát esett, odafentről néhány méteresnek tűnt csak ez a mélyedés, innen mintha háromszor annyi lett volna. Biztos a fekvő helyzete miatt tűnik nagyobbnak. Vagy csak azért, mert rettenetesen zúg a feje. Jól beüthette, tiszta szerencse, hogy itt nincsenek kövek, talán túl sem élte volna akkor. Jesszus, milyen blama lett volna egy erdei sétán megbotolva elpatkolni! Ismét lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, aztán eltökélte magát. Ideje megpróbálkozni a felüléssel, derüljön ki, mit bír dereka. Semmit sem bírt. Már az első mozdulatra megjelent az izzó fájdalom, Zsolt felnyögött, gyorsan ellazította izmait. Talán megsérült a háta? Nem, ez bizony nem volt más, mint a jó öreg sérv. Semmi baj, csak felkelni nem tud. Hát nem pompás?
Igyekezett megnyugodni, ami nem ment könnyen, tisztában volt azzal, az imént rendkívül nehéz helyzetbe hozta magát. Emlékezett a legutóbbi esetre, akkor négy napig csak Eszter segítségével volt képes felkelni az ágyból, és a vécére is bottal csoszogott ki. Ha ez csak közel olyan súlyos, akkor nagy szarban van. Kapaszkodni semmibe sem tud, így a talpra állásnak egyetlen módja maradt. Hasra kell fordulnia.
Szusszant párat, majd nyöszörögve megpróbált oldalra fordulni. Jobb lábával és kezével tolta magát, a fájdalom visszatért, rossz volt, de nem elviselhetetlen. Végre az oldalán feküdt, ám a bal karja a teste alá szorult. Alapesetben nem nagy ügy, de most szinte megoldhatatlan gondot jelentett. Minden baja ellenére elnevette magát. Senki sem hinné el neki, legalább is senki olyan, aki még nem tapasztalta meg mindezt, hogy egyszerűen képtelen kihúzni a karját maga alól. Elképesztő, mi mindenhez kell a derék izomzata, nem is gondolná az ember. Merengése alatt ismét alábbhagyott a fájdalom, ideje volt továbblépni. Egy lökés jobb lábbal, és máris hason feküdt, bal karja is kiszabadult. Ezúttal nem pihent meg, karjaival kitolta magát, négykézláb állva enyhén homorított. A fájdalom szinte teljesen megszűnt.
- Erre nem számítottál, mi? – kérdezte meg fennhangon.
A fájdalom nem válaszolt, de gyaníthatóan akadt még ez-az a tarsolyában. Zsolt is tudta, valószínűleg most jön a neheze, bár önmagát azzal áltatta, pikk-pakk talpon lesz mindjárt. Tizenöt percig maradt négykézláb, tehetetlen dühében potyogtak a könnyei. Néhány szúnyog rátalált, tetézve kínjait. Képtelen volt még arra is, hogy ülő helyzetig jusson, nem hogy felálljon. A fájdalom lopva erősödni kezdett, már sejtette, visszafeküdni is igen nehéz lesz. Végül gyakorlatilag a hasára zuhant, felkiáltott, majd percekig csak szuszogásra futotta az erejéből.
- Szarban vagyok – nyöszörögte. Pólója felgyűrődött, hasát kellemetlenül csiklandozta a fű. Nehézkesen visszafordult a hátára (bal kezét a feje fölé nyújtva, mert képtelen lett volna átgördíteni rajta a testét), a lombok közt itt-ott feltűnő eget bámulta. Rájött, hogy képtelen lesz egyedül boldogulni. Szerencsére a huszonegyedik században élünk, gondolta, és a szatyor felé nyúlt. Éppen elérte az ujjai hegyével, magához húzta, kikereste belőle az autóstáskát, ami a mobilját rejtette. Nincs mese, segítséget kell hívnia, bár igen nehéz lesz elmagyaráznia, hol tért le az ösvényről. Sebaj, majd megoldja. A lényeg, semmiképpen ne ijesszen meg senkit jobban, mint amennyire ő meg van ijedve. Elővette a telefont, aztán meredten bámulta hosszú másodperceken át. Nem volt térerő, még a „csak vészhívás” felirat sem jelent meg. Nehezen akarta elhinni, amit lát, a nyilvánvaló tény ellenére is megpróbált hívást kezdeményezni, végül sms-t írt Eszternek. Ha valamikor is lenne egy csöppnyi térerő, akkor az sms célhoz jut majd. Visszatette a telefont a táskába, aztán csak hevert a leveleket bámulva a magasban, és az egyre nagyobb számban felbukkanó szúnyogokat hessegette. Kezdett igazán kétségbeesni.
Egy óra múlva figyelt csak fel a csendre, és ekkor tértek vissza a lezuhanása előtti gondolatok is. Egy órán át szinte teljesen kiürült, nem emlékezett rá, hogy bármire is gondolt volna ezalatt. Amióta leesett ide, azóta nem hallott egyetlen elhaladó családot sem, pedig a zajaiknak el kellett volna jutniuk idáig.
- Hé! – kiáltott fel bátortalanul, mintha szégyellné megzavarni az erdő csendjét. – Hall engem valaki? – folytatta kicsit hangosabban. Egy távolabb csicsergő madár elhallgatott pár pillanatra, aztán bátran újra kezdte. Semmi egyéb reakciót nem váltott ki a környezetében. – Segítene valaki??? – emelte meg még jobban a hangját. Így kezdte, aztán csaknem egy félórát kiáltozott, jobbára azt sem tudta, miket. Teljesen berekedt, ráadásul értelmetlenül. Talán csak a vaddisznók figyelmét keltette fel.
Erre a gondolatra a lélegzete is elakadt, eszébe jutott az az emberi láb, amint eltűnik a páfrányok között. Oldalra fordította a fejét, megkereste a helyet, ahol azt az abszurd dolgot látni vélte. Egy pillanatig azt hitte, ott fog ülni egy tetőtől talpig mocskos és szőrős, pucér remete a kőkésével a kezében, rávicsorog majd, aztán elindul felé zavaros tekintettel, fegyverével eszelősen hadonászva. Nyál csordul majd ki a szája sarkán, ahogy állati morgással cserkészi be őt, tehetetlen áldozatát. Az utolsó métereket futva teszi meg, végül ráugrik, és egyetlen határozott mozdulattal átvágja a torkát, kiömlő vérét mohón szívja magába az erdő szomjazó földje.
Persze semmi sem volt a páfrányok alatt, sem vaddisznó, sem ősemberszerű remete, de még egy árva béka sem. Zsolt egyedül volt a kis tisztáson, leszámítva a víz felett kergetőző szitakötőket, egy fel-felbukkanó lepkét, a testét feltérképezni igyekvő hangyákat, illetve a kisebb légiónyi szúnyogot, melyek kezdtek egyre nagyobb gondot jelenteni. Minden igyekezete ellenére több helyen összecsipkedték már, hiába hadonászott maga körül. Mihelyst képes lesz rá, elkúszik a patakig és bekeni magát sárral. Hülyén fog kinézni, de egy könyvben olvasott erről a lehetőségről, így védekezhet. Később magához húzta a szatyrot, átböngészte az autóstáska tartalmát. Ki tudja, miféle kincseket rejtett el benne akkor, amikor azokat még csak kacatnak hívta. Talált egy karórát (régi, mutatós számlapú volt, nem működött, a garázsban találta és kidobni szánta), néhány rágót (csemegének megteszi), egy fájdalomcsillapító gyógyszert (nagy kincs, ennek örült a legjobban, de sajnos csak egyetlen tablettát talált). A többi csupán haszontalan pénz és irat. Mit sem érnek.
Kezdett éhes lenni, ami ráébresztette, milyen régen hever már idelent. Csak az nyugtatta meg, hogy hamarosan keresni kezdik. Nem tudják persze, hova indult, de az autót hamar megtalálják majd, és bizonyosan lesz valaki, aki emlékszik majd rá, arra, hogy merre indult el. Harminchárom éves fiatalember sportcipőben, szürke térdnadrágban, fehér pólóban, barna hajjal, arcán anyajeggyel. Rövidesen tudni fogják, hogy valahol Sástó és Mátraháza között veszett nyoma. Kellemetlen lesz, mikor a mentőegységek ráakadnak, ahogy szendvicset majszolva heverészik az erdőben, de még mindig jobb ez a lehetőség, mintha azok a mentőegységek nem akadnának rá. Kicsomagolt hát egy szendvicset gondosan ügyelve a morzsákra, nem akarta, hogy a környék összes hangyája odamasírozzon vacsorázni. Ivott pár korty teát (Eszter készítette neki, mielőtt reggel dolgozni ment), nem spórolt vele, a patak mellett aligha kellett tartania a szomjan halástól. A maradék két szendvicset viszont tartalékolni fogja. Sokáig persze nem fog tartani ez a kaland, gondolta, estére otthon lesz. Szégyellni fogja magát buta kalandja miatt, de nagy megkönnyebbülés lesz a saját ágyában feküdni.
Hogy eltöltse az időt, és elterelje a figyelmét, bámészkodni kezdett. A tisztás aprócska volt, alig néhány lépés széltében-hosszában. Dús fű borította, vélhetően a patak, és a lombok közt gyakran betűző napnak köszönhetően. A fák, melyek körülvették, szinte kizárólag tölgyek voltak, csak néhány más fajta akadt, azokat nem ismerte fel. Azon az oldalon, ahol legurult, meredek és kopár volt a hegyoldal, ott biztosan nem tud majd visszamászni, más utat kell keresnie neki, vagy azoknak, akik megtalálják. A zuzmóval és sárga virágú kövirózsával borított, csaknem függőleges oldalú sziklák felé sem vezet kiút, ebben úgyszólván biztos volt. Marad a bozótos, amely áthatolhatatlannak tűnt ugyan, ám arrafelé, ahonnan a patak csordogált elő, alig emelkedett a talaj. Talán az lesz a menekülés útja, ha úgy alakul. De persze mindjárt itt lesznek, hogy megmentsék őt. Egy, maximum két óra. Semmiség.

3.
Már azelőtt elkezdett fázni, mielőtt besötétedett volna. Öltözéke nem sokat védett az alkonyattal járó lehűlés ellen. A pólót már korábban berángatta a nadrágba, a dereka nem is fázott egy ideig, karjai és lábai azonban libabőrösek lettek. A napközben hűsítően ható patak közelsége már kellemetlennek tűnt, igyekezett elhúzódni tőle, amennyire a derekából nem tágító fájdalom engedte. Minden mozdulatra éles nyilallást érzett, majd mikor lazított, egyre lassuló ritmusú és egyre gyengülő erejű lüktetést. A félhomály közben úgy lopakodott elő a fák közül, hogy eleinte fel sem tűnt neki, közeledik az éjszaka. Vagy talán csak nem akarta elhinni, hogy még mindig itt hever, és senki, egyáltalán senki nem talált még rá. Talán nem is keresik még, gondolta, de ez elég risztónak tűnt. Lehetséges volna? Aligha. Az viszont elképzelhető, hogy az autót még nem találták meg. Vajon a parkolóőr jelzi a régóta veszteglő járműveket? Biztosan fogja, de talán csak holnap reggel. Addig azt is hiheti, a sofőr csatlakozott az egyik céges faházban tartott bulihoz.
A mélyülő sötétség félelmetessé tette még a szokványos erdei hangokat is. Minden ágroppanásra összerezzent, minden apró zajban lopakodó lépteket sejtett. Mikor a fény teljesen kihunyt, a hideg maradt a legkisebb gondja. Az első estéjén nem aludt, sokszor riadt meg egy váratlan zajra, a szúnyogcsípések viszketése őrjítő szintet ért el, önkéntelen mozgolódása pedig a fájdalmat nem hagyta elcsitulni. Mikor a hajnal első sugarai megrajzolták a fák körvonalait, elbóbiskolt.
Arra ébredt, hogy vizelnie kell. Már álmában is vécére ment, igazából több álmában is egymás után, míg végül felébredt. Percekig azt hitte, megint egy újabb álomba csöppent csupán, de hamarosan be kellett látnia, ez már a valóság. A dereka nem fájt, de nem áltatta magát, tudta, semmivel sem lesz könnyebb most felkelnie, mint előző nap. Viszont ezúttal muszáj lesz, hacsak nem akar maga alá pisilni, és ezt bizony mindenáron szerette volna elkerülni. Körülnézett, de mindhiába, ma sem volt semmi a közelében, amibe kapaszkodhatott volna. Alighanem fekve fogja elvégezni a szükségét, abba pedig kár volna egyelőre belegondolni, mit tesz majd, ha nagyobb szüksége is támad. Volt így is elég baja, példának okáért az az apróság, hogy a kicsiny tisztás talaja enyhén, de határozottan a patak felé lejtett, ami a jobb keze felé esett. Márpedig ő csak a bal oldalára tud fordulni, mivel kizárólag a jobb lába elég erős és fájdalommentes a fordulás segítéséhez. Így aztán a következő negyedórában hanyatt fekve megfordult, mint holmi búgócsiga egy lassított felvételen, majd ügyetlenkedve az oldalára gördült (a fájdalom visszatért, ó igen), és végül könnyített magán, véleménye szerint másodpercekkel azelőtt, hogy a nadrágjába engedte volna, ami nem oda való. Sikerén felbuzdulva nekilátott a második szendvicsének is, majd nagyokat kortyolt a teából, aminek így alig a harmada maradt csak meg. Annyi baj legyen, gondolta, ma már egészen biztosan rátalálnak, ezúttal már feltétlenül szemet szúr a parkolóban veszteglő autója. A gondolat felvidította, mosolyogva bámulta a patak vize felett kergetőző szitakötőket, a közeli kis, kék és sárga virágok között ide-oda rebbenő lepkét. Táncukhoz tücskök húzták a talpalávalót, esetleg szöcskék, nem igazán tudta, mi a különbség közöttük. A tisztásra bejutó napsugarak jólesően melegítették az éjszaka elgémberedett tagjait, még a pólóját is felhúzta, a hasát süttette. Aggódott ugyan, mikor találják meg végre, de biztos volt abban, ha nem is akadnának rá, pár óra múlva már képes lesz felkelni a földről, és akkor saját kezébe veheti a sorsát.
Alig múlt dél (az időt rendszeresen ellenőrizte másra továbbra sem használható mobilján), mikor sikerült talpra küzdenie magát. Felüdülés volt függőleges perspektívából nézni körül, minden másnak tűnt így. Megpróbálkozott volna az első lépésekkel is, ám arra még képtelen volt, érezte, ahogy derekának izomzata fokozatosan erősödő görcsbe rándul, hamarosan egyetlen betontömbnek érezte csak, a fájdalom nőttön nőtt. Tudta, ha visszafeküdne, az enyhítene a kínon, de a fogait összeszorítva talpon maradt. A fájdalom célja a sérült testrész védelme, használatának megakadályozása, ezért voltaképpen irányítható és legyőzhető, ezt hallotta valahol, biztos valami akciófilmben volt. Fene tudja. Végül tényleg enyhülni kezdett, ő pedig megtette az első lépéseket.
Délután már körbe tudta sétálni a tisztást, de a fák közti göröngyös talajra még nem merészkedett. Senki sem jött, nem mentették meg, de ahogy egyre jobban képes volt mozogni, ez már nem is érdekelte annyira. Ha nem jöttek, hát nem jöttek. Kit érdekel? Innivalója a patak révén kifogyhatatlan, egy szendvicse is akadt még, de étel nélkül egyébként is sokáig bírja az ember. Hogy is írják a túlélési kézikönyvek? A legfontosabb a víz, tűz, menedék és az élelem. Víz akad bőven, tűz nélkül megvan, bár az éjszaka hűvös volt, de a nyár közepén még ez sem jelent komoly problémát. Éppen ezért menedékre sincs szüksége, hacsak az állhatatos szúnyogok miatt nem, egyébként pedig nem szándékozik hetekig maradni.
Estefelé megette az utolsó szendvicsét. Ekkor már ismét a földön feküdt, talán túl korán próbálkozott meg a mozgással, a fájdalom visszatért, éles fogakként tépett bele a derekába, sőt ezúttal tovább is sugárzott a fenekén át egészen a bal vádlijáig. Visszatértek a szúnyogok is, az alkonyat előcsalta őket rejtekükből, a szinte védtelen emberi testre könnyedén találtak rá. Zsoltot kezdte megőrjíteni a zümmögőkórus, így óvatosan a tisztás közepét elfoglaló tócsához kúszott, és módszeresen elkezdett sarat kenni az arcára és a végtagjaira.
- Rambó egy senki hozzám képest – közölte az erdővel, mely nem méltatta válaszra. A szúnyogok rohama alábbhagyott, őt pedig az a gondolat kísérte az álom felé, hogy vajon miért nem keresi senki sem.

4.
Másnap már sokkal könnyebben sikerült felkelnie. Megmosakodott a patakban (rémesen hideg volt), ivott is belőle, majd összeráncolta a homlokát, mikor gyomra megkordult. Ez ám a fogyókúra, gondolta, majd azt kezdte latolgatni, melyik irányba induljon el. Nem sok választása volt. Az egyik oldalon a hegyoldal állta útja, melyen alábukfencezett. Lehetetlennek tűnt megmászni, még egészségesen sem igen érte volna meg a kockázatot. Vele szemközt (dél felé, ha helyesen figyelte meg a nap járását) a valószínűsíthető szakadékot eltakaró sziklák tornyosultak. Nyugat felé, amerről a patak érkezett, sűrű bozótos terpeszkedett, valamiféle gyümölcs is rejtőzött a tüskés ágak között. Ruhaszaggatónak ígérkezett, csak végső esetben próbálkozott volna meg azzal az iránnyal. Maradt egyetlen lehetőségként a kelet felé indulás. Ott is volt ugyan néhány bokor, de nem tűntek legyőzhetetlennek, egy Rambónak semmiképp, gondolta vigyorogva, miközben újra bekente magát sárral. Ha így előbukkan majd a fák közül emberek közelében, lesz majd nagy meglepetés, az biztos. Megtöltötte vízzel a flakont, melyből elfogyott már a tea, s óvatos, apró léptekkel elindult. A tisztás szélén még visszafordult, kedélyesen búcsút intett a helynek, a szitakötőknek és a lepkének (érdekes, mindig csak két szitakötő és egy lepke, sosem más a számuk, gondolta), a vidáman csobogó pataknak, majd a fák közé lépett.
Egy óra alatt alig sikerült haladnia előre. Először hozzá kellett szoknia a göröngyös, buktatókkal teli talajhoz, majd egy közelben döngicsélő méh hadseregre lett figyelmes (nagy ívben kerülte ki őket, aligha tudott volna gyorsan menekülni, ha megtámadják), végül néhány kidőlt, korhadt fatörzs keresztezte útját. Bár képes volt már mozogni, a derekában nem hunyászkodott még meg a kín, mit nem adott volna most egy izomlazító gyógyszerért! A fájdalomcsillapító tablettát nem akarta elhasználni, valahogy sokkal fontosabb volt számára, hogy megvan még, mint hogy beismerje, immár muszáj volna bevenni. A kisebb kidőlt fákon nehézkesen átlépett, ám a nagyobbakat kénytelen volt kikerülni. Ezzel némileg eltért az eredeti iránytól, de ez a legkevésbé sem érdekelte. A meredek hegyoldal és a szakadék nem tágított két oldaláról, csak egymástól való távolságuk változott folyton, az út ki volt hát jelölve a számára, kisebb eltérések nem számítottak. Újabb óra elteltével megpihent egy nagyobb kövön, aztán alig tudott felállni újra, percekbe tellett, mire összeszedte magát. Nem akart arra gondolni, hogy nem lesz képes emberek közelébe jutni, és újabb éjszaka vár rá itt, az erdőben. Konokul botorkált tovább, a nehézségeket csak az erdő gonosz csapdáinak tekintette, amivel az megpróbálja itt tartani őt. Ezúttal bokrok közé jutott, melyek egyre kuszább és áthatolhatatlanabb szövedéket alkottak, az ágaik szúrósan kapaszkodtak nadrágjába, vagy karmolták össze lábait. Sötét színű és piros bogyókat is látott, talán szeder és szamóca. Vagy kutyafüle és disznóorra, kit érdekel, gondolta bosszúsan. Csak az tartotta benne a lelket, hogy ráakadt egy patakra (hát szomjan halni igazán nehéz volna errefelé, hümmögött az orra alatt), melynek keskeny medre felett járhatóbb volt a bozótos, ritkább volt a tüskés akadály. Rövidesen más is megörvendeztette, egy tisztást látott maga előtt, hamarosan ki fog hát jutni ebből a lehangoló helyzetből, s ismét gyorsabban haladhat majd, amennyiben a dereka is bírni fogja a terhelést. Az utolsó métereken rendkívül nehéz volt visszafognia magát, nehogy jobban siessen a kelleténél, óvatlanságáért komoly karcolásokkal, vágásokkal büntethette volna a szedres. Végül néhány helyen vérezve ugyan, de kibukkant a napfényre, boldog sóhaja mégis mellkasában rekedt.
Ez nem egy tisztás volt.
Ez az ő tisztása volt.
Döbbenten meredt maga elé. Nem, ez lehetetlen, gondolta, ez a tisztás kétségtelenül hasonlít arra, amelyet elhagyott, de nem lehet ugyanaz. Balra tőle hegyoldal, jobbra sziklák, középen jókora tócsává, avagy kisseb tóvá lassuló patak, mely azután a sziklák között tűnik tova. Két szitakötő a víz felett, lepke a virágok között. Rendben, ez ugyanaz a tisztás, nincs mese. De hogyan lehetséges?
Nehézkesen letérdelt, majd hanyatt feküdt, értetlenül bámulta a lombokat. Persze hallott már olyat, mikor valaki tudtán kívül körbejárt, sokan ezért nem találják meg a kiutat, mert viszonylag kis területen kóborolnak. Van ilyen, kétségtelen. Csak egy a bökkenő. Ha ő körbejárt volna, akkor útjának egy szakaszán, mikor visszafelé haladt, a baloldalán kellett volna lennie a szakadéknak és a jobbján a hegyoldal emelkedőjének. Ennek híján csak úgy járhatott körbe, ha a sziklák mögött egy kör alakú szakadék pereme van, a másik oldalon pedig szintén kör alakú emelkedő húzódik, vagyis ez a hely egy francos nagy gödör. Ez esetben csakis az a kiút, ha felmászik valahogy oda, ahonnan legurult. Nos, egy-két nap, és az sem lesz lehetetlen, csak ne lenne olyan éhes. Ez kissé kényelmetlenné teszi a várakozást. Talán tehetne még egy próbát.
Már javában tartott a délután, mégis elindult újra. Friss vizet töltött magának, eltökélten bebotladozott a fák közé éppen ott, ahol reggel is nekiindult, elkerülte a méhek fészkét és ezúttal igyekezett a meredek hegyoldal mellett maradni. Valahogy a nagyobb fatörzseken is átküzdötte most már magát. Gondolatai csapkodóak lettek, tartott tőle, hogy ez a pánik előszele, így megállt egy kis pihenőre, kifújta és összeszedte magát. Az erdő egykedvű maradt körülötte.
- Nem vagy valami segítőkész – mondta neki, majd dacosabban folytatta. – Te csak a Mátra erdeje vagy, öcsém! Bolhafing! Tudod te, mekkora erdők vannak a világon? És még onnan is ki lehet találni. Húsz perc múlva ráakadok egy turistaútra, mibe fogadjunk?
De az erdő vagy nem merte állni a fogadást, vagy csak értelmét nem látta, mindenesetre továbbra is néma maradt. Zsolt legyintett, majd tovább indult. Hamarosan ismét világosabb folt derengett fel előtte, újabb rés a lombok között, ahol besüthet a nap, újabb tisztás. Aggódva torpant meg, a környezetét fürkészte. Patakot nem látott, tüskés bozótost sem. Ezúttal tehát semmiképp sem járt körbe.
Felvidámodva folytatta az útját, gondosan elkerült egy újabb vadméh fészket (lám, a természet alapvető logikája és egyszerűsége, ahol tisztás van, ott virág is van, és ahol virág van, ott méhek is akadnak), majd végre kilépett a fényre.
Nyöszörögve esett a térdeire, mit sem törődve a derekába nyilalló fájdalommal.
Az ő tisztására érkezett meg.
Pontosan oda, ahonnan elindult, csak ezúttal nem a bozótos oldalra.
- De hát ez nem lehetséges!!! – kiáltotta. – A hegyoldal végig a ba…
Nem fejezte be, mert hirtelen rádöbbent, hogy a hegyoldal a jobb oldalán van, nem a balon. Valahogy, valamikor egész egyszerűen megfordult, és visszasétált ide. Talán tényleg bepánikolt, nem kerülte ezt el mégsem, csak azt hitte, hogy sikerült. Igen, minden bizonnyal besokallt, ahogy mondani szokták, és összezavarodva eltévesztette az irányt. Csakis így történhetett.
Aznap már nem indult útnak megint, túl fáradt és túl zavarodott volt hozzá. Elsétált a bozótosig, evett néhány szamócát, ráakadt egy-két szederre is, ivott egy kis vizet, aztán még egy kicsit, míg végül nem érezte már az éhséget. Néhány bogyónyi gyümölccsel aligha fog jól lakni, másnap igen éhesen kell újra nekivágnia. Sebaj. Egy hétig is bírná étel nélkül, talán nem lenne hetven kiló sem, mikor megmenekül (most nyolcvanhatot nyomott), de nem számít. Leheveredett a fűbe, onnan figyelte, ahogy egyre jobban elmosódnak a körvonalak az éjjel közeledtével. Előkerültek a szúnyogok is, ami rádöbbentette, napközben a magára kent sár java lepergett a bőréről. Nem volt kedve felkelni, úgy érezte, semmihez sincs kedve. Ha összecsipkedik a szúnyogok, hát tegyék, gondolta, nem számít. Semmi sem számít.
Így aludt el.

5.
A következő nap négyszer próbálta meg elhagyni a tisztást, mind a négyszer visszajutott oda. Megette az összes érett szedret és szamócát, csak a harmadik visszatérése során vette észre, hogy mindig ugyanúgy tele vannak a bokrok érett gyümölcsökkel. Elraktározta az információt, egyelőre nem tudott mit kezdeni vele. Napközben talált óriás pöfeteggombát, meg néhány, tölgyfán növő sárgás színű, szivacsos húsú gombát. Nem emlékezett arra, vajon az utóbbi ehető-e, így azt eldobta, a pöfeteget viszont megmosta a patakban, kicsit hagyta ázni is, aztán megkóstolta. Rémlett neki, inkább megfőzve, vagy megsütve kéne enni, neki azonban sem edénye, de legfőképp tüze sem volt. Nyersen nem volt nagy élmény, de a gyomra hálásan fogadta, meglepetésére nem hányta ki.
Még két nap telt el, mire elfogadta a tényt, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog történik vele, valahogy csapdába esett ezen a helyen, amely megcsúfolta a teret és időt, vagy legalábbis mindazt, amit az ember tudott ezekről. Megértette, hogy nem tud elmenni innen, és még megértett sok mást is.
Először az újra termő szamóca tolakodott vissza a gondolatai közé. Egy reggel leszedte mindet, és a földre szórta, majd elindult kelet felé. Hamarosan persze visszaérkezett, és lám, egy szem szamóca sem volt a földön, mind az ágakon piroslott, mintha sosem szedte volna le. Továbblépett a kísérletben, letört egy ágat, és leszúrta a földbe a patak mellett. Mikor visszaért a tisztásra (vagy talán a tisztás ért vissza hozzá?), a letört ágat nem a földbe döfve találta, hanem a fán. Több próbát is tett, leütötte a szitakötőket, követ dobott a patakba, ám mikor a tér és idő megfejthetetlen görbületén visszaért, a tisztás valahogy visszarendeződött.
Egy hét múlva már az étrendje is változatosabb lett. Kihasználva a visszarendeződést, gyakorlatilag kifogyhatatlan élelemforrása volt, hiszen minden, amit magával vitt, megmaradt, miközben a tisztáson közben újra létrejött. Egyik délután büszkén vakargatta meg gyarapodó borostáit, ahogy a maga elé terített szatyorra kipakolt ebédjét szemlélte. Szeder és szamóca hevert ott vagy kétmaroknyi, mellette a sziklák melletti páfrányok friss, fiatal hajtásai. Fiatal pitypanglevél is akadt ott pár, a kis kék virágos növényt azonban nem ismerte, abból inkább nem evett. Bőséges lakomájába tartozott az óriás pöfeteg, sőt az a sárgás színű másik gomba is, amit a fákról gyűjtött, azóta megkóstolta, és ehetőnek bizonyult. Volt egy maroknyi makk is előtte, ezeket korábban feltörte, és napokig áztatta a patakban, hogy megpuhuljanak. És ez még mindig nem volt minden. Étrendjét gazdagította tucatnyi giliszta, ezeket jól átmosta, kipasszírozta, majd egy napos területre helyezett felforrósodott kövön kiszárította. Elejtett néhány szöcskét, szárnyaikat, lábaikat és csápjaikat szakszerűen eltávolította. Ínyencségnek akadt egy méh is, melyet a virágoknál ütött agyon, szintén megpucolta (különösen ügyelt a fullánkjára), majd a szöcskékkel együtt pitypanglevélbe tekerte. Igazából az első kóstolások után szinte azonnal hányt, hogy aztán órákig csak reszketve, önmagától is undorodva heverjen a földön, mígnem gyomra fokozatosan hozzászokott az újszerű táplálékhoz. Egy idő után észrevette, milyen rutinszerűen szedte össze, ami ehető, majd elhagyta a tisztást, aztán visszatérése után újra begyűjtötte, amit lehetett. Néhány nap múlva már pontosan tudta, hol van a földben giliszta, merre bújnak meg a szöcskék.
Közben számtalanszor elhatározta, öngyilkos lesz. Képtelen volt elviselni, hogy sosem találnak, találhatnak rá, mert valahogy kizuhant a világból és fogságba esett egy téridő görbületben. Sajnálta magát, és sajnálta azokat, akiknek hiányozhat, akik most őt siratják. A szüleinek bizonyosan megszakadt már a szíve a veszteség miatt, és Eszter is napokig sírhatott, ha egyáltalán abbahagyta azóta. Nem készít már több teát neki, és még csak azt sem mondhatja el, hogy az az utolsó mennyire jólesett különös fogságának első napjaiban. Sokszor riadt fel sírva éjszakánként, és nem volt, aki előtt szégyellnie kellett volna. Az első elhatározás hirtelen született, ezzel jutott a legtovább is. Egyszerűen odasétált a fán növő gombához, és beleharapott. Emlékezett rá, hogy ismeretlen növénynek van kóstolási próbája, de a gombáknál azt nem lehet alkalmazni. Egyik énje reménykedett benne, hogy mérgező, másik énje rettegett ettől. Nem volt az, öngyilkossági kísérlete újabb kellemes falatot eredményezett étrendjében. Később bemászott a sziklák közé, elmerészkedett egészen a szakadék pereméig. Legalább tizenötméteres mélység fogadta, odalent hófehér, minden bizonnyal mészkősziklák tornyosultak. Biztos halál, ha leugrik, de nem tette meg. Életösztöne végül legyűrte a késztetést, a halvány reménybe kapaszkodott, hogy egyszer kikerül innen, és akkor megrengeti a világot történetével.
Egy hónap múlva már volt tüze. Mikor rájött a megoldásra, nem is értette, miért nem gyújtott tüzet már az első napon. Egy nap az autóstáskájában kotorászott unalmában, a mobil rég lemerült már, a rágó is elfogyott, az egy szem fájdalomcsillapító tabletta viszont megvolt még mindig, ahogy a régi óra is. Ez utóbbi jelentette a megoldást. Először még nem tűzgyújtásra használta a róla leszerelt domború üveglencsét, hanem a szöcskéket, méheket pirította meg vele a napsugarak segítségével. Csak később jutott eszébe lángra lobbantani valami szárazat. Már a második kísérletére sikerült, onnantól kezdve bár főzni továbbra sem tudott, sütni már igen.
Két hónap múlva újabb kísérleteken volt túl, és igazi csemegére is szert tett. Egy ízben napokig nem hagyta el a tisztást, szép lassan elfogyasztott minden ehetőt, de még akkor is kitartott, mikor felhalmozott készletei is kifogytak. Talán a hetedik, vagy nyolcadik napon eleredt az eső, amire eddig sosem került sor, ebből rájött, ha nem rendezi újra folyton a tisztást, akkor az is halad előre az időben és változik, mikor azonban elhagyja, minden kezdődik elölről. Tudta már, aligha kell tartania a téltől, számára örökké nyár lesz, talán az idők végezetéig. Azt is kipróbálta, milyen messze kell eltávolodnia ahhoz a bizonyos visszarendeződéshez anélkül, hogy egy teljes kört megtenne a téridő görbületen vissza a tisztásig, de ettől nem lett okosabb. Napokat töltött gyaloglással, mindig egy lépéssel távolabb ment, majd vissza, s figyelte, hogy megtörténik-e a változás, de csupán arra jött rá, hogy ez nem állandó érték. Volt, amikor csaknem háromezret lépdelt (ez egy egész napjába telt, egy lépés előre, vissza a tisztásra, két lépés előre, vissza a tisztásra, és így tovább egészen kétezer nyolcszázhuszonhat lépésig), máskor már a nyolcadik lépés után megtörtént a visszarendeződés. Egyszer a meredek hegyoldalon próbált meg felkapaszkodni természetesen sikertelenül, míg aztán dühében elhatározta, mézet fog enni. Nem volt veszélytelen vállalkozás, de éppen ezért vágott bele. Egy alkonyatkor kifüstölte a méheket (a megfulladt egyedek sem vesztek persze kárba), és degeszre ette magát mézzel és léppel. Attól a naptól kezdve két-háromnaponta szerezte meg az ínyencséget, és alig szenvedett el csípéseket.
Fél év múlva már csak mezítláb mászkált, pólóját is csak éjszakai takaróként használta, bár a tűz mellett nemcsak a szúnyogok nem zavarták rég, hanem a hideg sem. A dereka azóta sem rakoncátlankodott, napjainak nagy részében kemény fizikai terhelésnek vetette alá napbarnított testét, mert rájött, a keserű és mihaszna gondolatok legtöbbször a semmittevés perceiben fogannak. Tudott már főzni is, egy megfelelő alakú követ talált, melyet még jobban kivájt, újabb kövek segítségével a tűz fölé rögzítette, s vízzel töltötte meg. Mikor egy nap rátalált arra a madárfészekre, már nem kellett nyersen ennie a tojást. Ezután minden ételt újra megkóstolt, elkészítette sütve és főzve is, sokszor azon kapta magát, hogy már nem is gondol elhagyott világára, úgy él itt, mintha nem ő veszett volna el a civilizáció számára, hanem az semmisült meg körülötte. Vágóeszköz híján olykor lepörkölte növekvő szakállát, haját, s hogy teljesen ne felejtse el, hát beszélgetett fákkal, füvekkel, rovarokkal.
Öt év múlva számára korábban elképzelhetetlen tapasztalatokkal a tarsolyában éldegélt a tisztásán. Elrongyolódott cipője egy ideje a szakadékban hevert, pólójából foszlányok maradtak csupán. Már tudta, melyik az összes szamóca közül a legfinomabb, és képes volt csupán azt az egyet leszakítani egy nap alatt többször is, ahányszor csak kedve volt „visszarendezni” otthonát. Kedvence lett a sült pöfeteggomba mézzel, pirított szöcskével és páfránylevéllel, hozzá főtt tojás, olykor tükörtojás, melyet egy lapos kövön készített el. Túrái alatt szárított gilisztát rágcsált vízben puhított tölgyfamakkal. Mindenről tudott, ami kicsiny világán belül történt, és sosem hagyta el a remény, hogy egy nap rátalálnak majd. Talán feladta volna, ha tudja, körülötte szökdécsel az idő. Néha abban a korban volt, mikor Gyöngyösön még földutakon jártak, mikor a Főtéren volt a piac és őrbódé állt a Kossuth Lajos utca végén, néha pedig hangtalan járművek suhantak a magasban, melyek Magyarváros Gyöngyös nevű külső kerületéből szálltak fel, ahol nem akadt már tízemeletesnél kisebb épület, hogy a féltve őrzött parkot, a Mátrát csodálhassák. Tudtán kívül járt az időben, mikor még nem élt ember a Földön, és akkor, mikor már nem élt, de ő végig a tisztás biztonságában volt, elszigetelve.
Végül harminc év után eljött egy sorsfordító nap, mikor minden a helyére zökkent.

6.
Ha megkérdezték volna tőle, hány éve él a tisztáson, aligha tudott volna helyes választ adni. Úgy ötven évre tippelte volna, fizikai állapota alapján viszont talán ha húszra. Rég nem tartotta már számon az időt, nem volt jelentősége többé. Igazából addig a napig már nem csak az időre nem gondolt évek óta, hanem korábbi életére sem. Lezárta magában a múltat, mint ahogy az eltelt évtizedek alatt odakint is bizonyosan lezárták már mindazok, akik ismerték, szerették őt. Ezen a napon azonban azzal a biztos tudattal ébredt, hogy elfáradt, ideje véget vetni magányos életének. Nem úgy gondolt már rá, mint öngyilkosságra, az élet és halál jelentése nagyot változott számára az eltelt évek során, egyszerűen csak úgy gondolta, eljött az ideje. Ekkor már csaknem egy hónapja nem hagyta el a tisztást, a korábban összegyűjtött élelmet ette, az unalomig ismert ismétlődő napon, napokon túljutva gyermeki örömmel figyelte, ahogy vihar csap le az erdőre, együtt üvöltött a széllel, s villámok cikázása közepette táncolt valami zsigereiből előtörő ősi táncot. Ez két napja történt, másnap rádöbbent, egész egyszerűen ősemberré vált, egy gondolatok nélküli, élelemért, túlélésért küzdő lénnyé. Ám a túlélés is értelmét vesztette már, hiszen nincs semmi ezen az életen túl, csak ez az élet van, ebből pedig élt már éppen eleget.
Azon a reggelen felkelt hát, magához vette autóstáskáját (a szatyor rég foszlányokra szakadt, darabjait elvitte a szél, sosem rendeződött újra, mint ahogy semmi más sem, amit ő hozott a tisztásra), és céltalanul nekivágott az erdőnek. A sors kegyes volt hozzá, alig egy kilométert kellett csupán megtennie, mikor ismét a tisztásra ért, melyen nyoma sem maradt az elmúlt hónap változásainak. Nem volt tűz, fekvőhely, ételmaradék, minden olyan lett, mint az első napon. Helyes, gondolta, így van ez rendjén. Azt nem tudta volna megmondani, miért. Az autóstáskába bele tette minden holmiját, megcsókolta, majd nagy lendülettel áthajította a sziklák felett, a szakadékba. Nos, ezentúl már nem gyújthat tüzet, ha meggondolja magát. Persze nem fogja, miért is tenné?
Négykézlábra ereszkedett, majd a patak mentén a páfrányok közé mászott. Hamar elérte a szakadék peremét, lebámult a mészkősziklákra, majd válla felett vetett egy búcsúpillantást a tisztásra. És elakadt a lélegzete.
A páfrányok levelei közt meglátta magát.
Harminc évvel korábbi énje odafent állt a meredek hegyoldal tetején, és megrökönyödve bámult az irányába. És ekkor minden az eszébe jutott. Emlékezett rá, akkor emberi lábat vélt látni a páfrányok között, emiatt torpant meg, s ezután következett a szerencsétlen mozdulat, amitől lebukfencezett ide, ki az ismert világból. A saját lábát látta, a szentségit, saját maga okozta a bajt, egy őrületes ördögi kört. Az Idő megbolondult, de így talán meg lehet törni ezt az átkot, csillant fel benne a remény. Ha figyelmeztetni tudná magát, talán nem zuhanna le ide, és akkor az elmúlt sok-sok év meg sem történik majd. Kiáltani akart, de félt, hogy azzal csak még jobban magára ijesztene, így inkább megpróbált visszafordulni a sziklák között, elvégre mégsem tolathat ki a csúnyábbik felével, hogy nézne az ki, pláne mivel évekkel ezelőtt szétfoszlott már az alsónadrágja is. A következő pillanatban aztán éles fájdalom nyilallt a derekába, rég elfeledett, szunnyadó kín, amitől mozdulni sem tudott, miközben érezte, amint lassan csúszni kezd a szakadék pereme felé. Halotta a robajt, mikor harminc évvel korábbi énje legurul a meredek lejtőn, ettől könnyek szöktek a szemébe. Olyan közel volt, annyira közel, hogy meg nem történtté tegye az elmúlt éveket.
Miközben tovább csúszott a szakadék felé, s nem lelt fogódzót, még arra gondolt, talán majd az a Zsolt, aki most esett le a tisztásra, több szerencsével jár, talán megszakítja a kört, ha eljön az ideje.
A lenti sziklák közé zuhant, a gerince eltörött, de legalább megszűnt a fájdalom is. Érezte, ahogy sebeiből csordogál a vére, de amit látott, mindezt elfeledtette vele. Nem mészkő volt, amire ráesett, a fehér szín a csontok miatt volt. Miért nem vette ezt észre fentről? A csontok ezrével hevertek odalent, jó néhány koponya is akadt, ami eldöntötte a kérdést, emberi maradványokon feküdt.
A saját csontjain.
Te jó ég, gondolta halála előtt, mikor mindent megértett, mióta tarthat ez?

7.
Nyolcezer kilencszáznegyven éve tartott.

VÉGE

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2008-01-06 10:18 Blade

Blade képe

Nos, ha fél órával ezelőtt vki azt mondja, lehet érdekesen és hosszan írni egy egy helyben fevő emberről, nem hiszem el. Olvasás közben eszembe jutott King bácsikánk, ő tud nagyon ilyen szitukban alkotni. Gratula, a végkifejlet is jó lett, talán egy megoldást vártam volna, de így sem rossz! Sőt, túl jó ez az egész...megkedveltem az írásaid, le a kalappal ;)

Azt hiszem, kell vmit kezdeni ezzel a helyzettel (mármint h jól írsz), nem gondolod? :)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-01-06 11:07 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Gratulálok! Remek írás. :)
Egészen magával ragadott olvasás közben, és izgultam a főszereplőért.
Érdekes az ötlet, a megvalósítás nagyon jó.
Eleinte kicsit zavaró volt a tagolás hiánya, de aztán megszoktam.
Nekem nem tűnt hosszúnak, épp ekkora terjedelem van a sztoriban.
És ami a legjobban tetszett, egyetlen ötletet bontottál ki profi módon.
Még egyszer gratulálok! :)

v, 2008-01-06 14:07 Soregi

Soregi képe

Köszönöm a véleményed neked is, tényleg remek érzés olyat alkotni, ami tetszik másoknak. Talán le is szokhatnék az egy-két óra alatt megírt rövidke novelláimról, a jobban kidolgozott történetekben én is nagyobb örömömet lelem. Legfeljebb több részletben teszem majd fel őket.
A "profi módon" kijelentésed rendkívül kellemes meglepetés volt. :)

v, 2008-01-06 13:33 Soregi

Soregi képe

Őszintén és nem álszerényen mondom, hogy meglepett ez a pozitív vélemény. Igaz, ezt a novellát valós kutatómunka előzte meg (szóval sok időt szántam rá, növényhatározót, túlélési kézikönyvet is böngésztem, hogy ne írjak nagy hülyeséget - bár némi szabadságot engedélyeztem magamnak), ráadásul itt élek a Mátra mellett...
Egyelőre belekapok mindenféle témába, és elkövetem azt a hibát (nem ebben az esetben), hogy rövid novellára törekszem, néha nem hagyom, hogy a történet "megírja önmagát". Ezért külön öröm számomra, hogy a hossza nem volt egyben a hibája is a történetnek.
Örülök, hogy az írásaim úgy általában is tetszenek, és hogy lehetne ezzel kezdeni valamit? Nyitott vagyok minden lehetőségre. :)

v, 2008-01-06 15:08 Eve Rigel

Eve Rigel képe

"Igaz, ezt a novellát valós kutatómunka előzte meg (szóval sok időt szántam rá, növényhatározót, túlélési kézikönyvet is böngésztem, hogy ne írjak nagy hülyeséget - bár némi szabadságot engedélyeztem magamnak), ráadásul itt élek a Mátra mellett..."

Ráadásul biztos vagyok benne, hogy volt részed porckorongsérvben, de legalább egy kiadós lumbágóban :)

A viccet félretéve...
Kiérződik a novellából a fokozottabb figyelem, és az idő, amit rászántál. Mindig ezt mondom. Ha valamit hitelesen akarunk leírni, igenis utána kell járnunk a háttérnek. Nem elég csak úgy odavetni egy-egy megjegyzést, vagy utalni rá.
Még a fantasy vagy sci-fi is, melyek a látszat ellenére egyáltalán nem könnyű fűfajok rengeteg a buktató. A tévedések jobb esetben csak megmosolyogtatják az olvasót, rosszabb esetben elborzasztják, vagy gúnyolódásra késztetik.
A novellád olvasásakor elgondolkodtam azon, talán mindez veled esett meg?
Annyira valósághűnek látszott a történet. Aztán persze kiderült a turpisság :)

És végül hadd mondjak el valamit, bár most nem rólam van szó!

"Egyelőre belekapok mindenféle témába, és elkövetem azt a hibát (nem ebben az esetben), hogy rövid novellára törekszem, néha nem hagyom, hogy a történet "megírja önmagát"."

Én mindig a szereplőimmel íratom a sztorit. Hagyom, hogy önmaguk formálják a tetteiket és a cselekményt. Csak akkor avatkozom közbe, amikor nagyon el akarnak térni az alaphelyzettől.
Tudom, hogy most sokan felhörrennek, de mindenkinek megvan a maga ritmusa, módszere. Ismerek olyan írót, aki a regényeiben először fejezetre, oldalra, sőt, szinte mondatra lebontva ír egy szinapszist. Aztán nekilát, és kidolgozza.
Én ennek az ellenkezője vagyok. Nagyjából tudom, miről szól a történet, aztán elkezdem, és hagyom hogy áradjon mint a gáton áttörő áradat. Sokszor épp azért meglepőek a történetem csavarjai, mert írás közben magam sem tudtam, hogyan alakul a sztori. :)

Talán neked is ilyen módszerrel kell a jövőben írnod. Próbáld ki!

v, 2008-01-06 15:55 Blade

Blade képe

"a látszat ellenére egyáltalán nem könnyű fűfajok"

Azt hittem, ezek fafajok :)

Viccet félretéve, én se tervezem meg a sztorit, amit pl most írok, az is csak közben alakul ki. Ennek ellenére sztem mindenki próbáljon ki mindent, és amelyik a legjobban bejön, ahhoz kell ragaszkodni.

Nekem is az volt az érzésem, ez a sérv leírás túlságosan élethű...igaz?
Lumbágóm nekem is volt, legutóbb két hete (hólapátolástól!), de korántsem ilyen súlyos, egy nap kemény padlón fekvés és máris elmúlt, újjászülettem, szerencsére.

Ja és bronztollra vagy jelölve. ;)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-01-06 17:13 hazmat

hazmat képe

Jó kis novella ez, azonban a térben és az időben szökdécselő írások valahol nem stimmelnek, mindegyiknek akad gyenge pontja. (vagyis bele lehet kötni :) ) Oké, azt még meg kajoltam, hogy ahol élt a főhősöd, rakoncátlankodott az idő kereke vmi miatt. Mintha egy láthatatlan buborékban élne, ahol az idő állandó, de ha bizonyos időközönként nem hagyja el a tisztást, akkor az idő ott is telik, belül a buborékban és nem fordul vissza az időkereke a kiinduló pontra. Miközben a tisztás és környéke az időben ide-oda ugrál. Hősünknek mindig elkel indulnia, hogy visszajusson az érintetlen tisztásra, na eddig megvolnánk. Amit nem volt tiszta, amikor lezuhan a szakadékba a saját csontjaira. Ezen a részen miért nem rendeződik vissza az idő, úgy ahogy a tisztás? Kívül esik a buborékon? Ezért volt ott az a sok csont? Ami számomra elképzelhetetlen, mert ha a kívül esik az ő idején, miközben mondjuk a messzi jövőbe ugrik körülötte a világ, akkor a csontoknak is el kell porladnia, ha pedig a múltba, szintén el kell tűnniük. Meg ami még nem hagy nyugodni, hogyan lehet ennyi csontja? Ugyanaz a személy töbszörösíthető az időben, egy helyen? Az írásod ettől függetlenül tetszett. ;)
______________________________________
Ez egy szellemi világegyetem és a szellem törvénye mindig magasabb rendű.Gondolataim előrevetítik a jövőmet.

v, 2008-01-06 17:32 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Engem az Idétlen időkig című filmre emlékeztet, illetve azt juttatja eszembe. Ott is mindig újra kezdődik ugyanaz a nap, de csak a főszereplő érzékeli az idő múlását, a többieknek minden nap az első. :)

(Blade, azért se javítom ki azt a betűt. Legyen egy jó napod :D)

v, 2008-01-06 18:53 Soregi

Soregi képe

Nos, paradoxon nélkül valóban nincs Idővel játszadozó történet, ezért a csontokra sem mondhatom, hogy van jó megoldás. Esetleg az, hogy rá életében sem hatott a visszarendeződés, mivel "kívülről" jött, így holtában sem. És hogy annyi csontja van? Egyes történetekben nem létezhet egy időben kétszer ugyanaz az illető, nos, itt igen. Hogy miért? Mert így jobban tetszett a vége. :)
Igen, van részem porckorongsérvben. Blade, nekem is úgy kezdődött, hogy fájt, de hamar elmúlt. :( Csak szólok. Viszont nem estem még gödörbe a Mátrában, persze az említett útvonalat ismerem. S.King Az írásról c. könyvében javasolja, hogy írjunk bármiről, amíg igazat írunk. Nos, ezúttal csak akkor tértem el ettől, ha szükséges volt.
Köszönöm a jelölést, ezek után kissé kellemetlen, hogy beküldtem azt az "Egy kollégiumi szobában" című... hmmm... mit is? Izét... :)

v, 2008-01-06 18:59 Eve Rigel

Eve Rigel képe

A porckorongsérvet tökéletesen írtad le, ezért is figyeltem fel rá. :)
Sajnos nekem is volt részem benne, és a műtétben is, miután fél évig le voltam bénulva.
Blade, csak figyelmeztetésképpen írtam! :D

A Bronztoll jelölés mindig egy adott novellának szól. :)

v, 2008-01-06 19:01 Blade

Blade képe

Na szépek vagytok, így ijesztgetni egy fiatal, nagy jövő előtt álló csatárt...:)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-01-06 19:15 Soregi

Soregi képe

Nos, én éppen holnap megyek az idegseb-re, majd megmondják, műtenek-e. Ha igen, rengeteg időm lesz írogatni. Bár inkább mennék dolgozni.
Az rendben, hogy a jelölés adott novellára vonatkozik, de azért kerülni szeretném azt a reakciót, hogy "te jó ég, ezt a ****t is ő írta?" :)

v, 2008-01-06 19:22 Blade

Blade képe

Hát, nem tudom mit kell ilyenkor kívánni, de azt kívánom.

A kolisat elolvastam, de csak holnap kerül ki...tényleg egy icipicit más kategória, annak talán nem jártál annyita utánna :)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2008-01-06 19:36 Soregi

Soregi képe

Hát nem. :)

sze, 2008-01-09 12:59 G. B. Sastre

Jó írás, tetszett. A stílusba nem tudok belekötni, könnyen olvasható egy látszólagos unalmas, passzív szituációt írsz le izgalmasan. Viszont szerintem ez nem sci-fi. Helyesebben csak fi. A tudományhoz nem sok köze van. Persze ez nem baj, az irodalom nem arról szól Thomas Mannak is megbocsátom, hogy hülyeségeket beszél a világ keletkezéséről Engem csak a téridő görbület kifejezés zavar az egészben. Ha átkerül más kategóriába, akkor értékelem majd! Jó üzlet nem? :D
A táj nagyon tetszett, mindig szerettem volna egy kicsit a hegyvidéken lakni, egyrészt mert ott nem vagyok alergiás, másrészt, hogy ilyen kis túrákra menjek, kevésbé kétségbeejtő végkifejlettel persze. Nekem nagyon visszaadta a magyar erdők és ,,hegyek" hangulatát.

sze, 2008-01-09 14:46 Soregi

Soregi képe

Tőlem akár a versek közé is kerülhet, amíg elolvassák. ;)
Egyébként igazad van, nem sci-fi. Mehet az egyébbe. De hogyan?

szo, 2008-01-19 21:54 Styra

Styra képe

Valóban nagyon jó írás, jelölés támogatva! ;)
Alapjáraton nehezen veszem rá magam, hogy sci-fit olvassak... ráadásul a mű sem túl rövid :), de megérte, és gyorsan haladtam vele, vagy csak nem vettem észre, hogy múlik az idő? :)
Elnézést, hogy ilyen későn olvastam el, de a vizsgaidőszak kissé megtépázott (és még mindig nincs vége :(! )
Nem találtam benne hibát, pedig ilyen téren kukacoskodó vagyok. (Najó, talán egy-két szóismétlés az elején :D, de nem vészes)
*****
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

v, 2008-01-20 17:10 Soregi

Soregi képe

Jobb későn, mint soha! :)
Neked is köszönöm a dicséretet, és további kellemes időtöltés kívánok a vizsgaidőszakra! :D
____________________________
Ki messze száll, elhagyván a földi bánatot, az túléli a mát, és túl a holnapot.

h, 2008-01-21 19:12 Blade

Blade képe

A Bronztollat ezennel elnyerted, de becsüld meg :)

Gratula, a harmadik vagy, aki megkapta!

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2008-01-21 19:37 Soregi

Soregi képe

De még mennyire, hogy megbecsülöm!
Köszönöm az elismerést, a jövőben is igyekezni fogok! Ha nincs a Karcolat, sosem vettem volna igazán komolyan az írást, ez a Bronztoll most még tovább növeli a lelkesedésemet.
____________________________
Ki messze száll, elhagyván a földi bánatot, az túléli a mát, és túl a holnapot.

k, 2008-01-22 13:00 Kentaur

Kentaur képe

Tyűűű,és még egyszer tyűűű ha!:-D
Megérdemled az tuti!
Mellőzöm a szokásos hülye kérdést,hogy honnan jut eszedbe ilyesmi,én is utálom,mikor megkérdik.Sajnos ritkán kérdik...ez az a kín,amit örömmel viselsz ugye.-D
----------------------------------------------------------------

Ha a menyországban nincs csoki,és rockzene...akkor NEM megyek!!!

k, 2008-01-22 18:02 Soregi

Soregi képe

Köszönöm az elismerő szavakat!
Szerintem arra a bizonyos kérdésre nem is szabad válaszolni, az elvenné a varázsát az írásnak. Az ötletet egyszerűen a Tintatündér súgta a fülembe. :D
(Nem, ismétlem: NEM Betintázott Tündér!) :D
____________________________
Ki messze száll, elhagyván a földi bánatot, az túléli a mát, és túl a holnapot.

v, 2008-02-03 19:33 G. B. Sastre

Megérdemli a mű a bronztollat, de akkor csak két szerkesztő lenne a karcolaton? :o

v, 2008-02-03 19:56 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Miért lenne kettő?
Ha jól számolom, a díjat támogatta Blade, Bloodydora, Styra és jómagam.

v, 2008-02-03 21:29 G. B. Sastre

Két szavazatot kapott a mű.

v, 2008-02-03 21:48 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A szerkesztői fóumon történt a szerkesztői megbeszélés és szavazás, ott megkapta a 4-szer 5 csillagot.
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

v, 2008-02-03 22:30 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Bocs, de én voltam a második szavazó. Blade msn-en kérdezte, olvastam-e a művet, és hány csillagot adok rá. Aztán, ahogy Dora is mondja, az SSF-en mindenki szavazott.

v, 2008-02-03 22:48 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Mint tudatlan újonc, megkérdezhetem, mi az a SSF? :roll: (Annyit tudok, valami halandó számára tiltott fórum.)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

v, 2008-02-03 23:07 Eve Rigel

Eve Rigel képe

A szerkesztők belső fóruma, ahol az összeesküvéseiket szövögetik. Mivel mindannyian máshol lakunk, más-más időpontban lépünk fel az oldalra, az a legegyszerűbb, ha egyetlen, a látogatók számára nem elérhető fórumon beszéljük meg azokat a problémákat, vagy épp örömteli eseményeket, amelyek a honlap működésével kapcsolatosak.
Elárulom, belső, zárt fórum, minden nagyobb honlapon van. ;)

v, 2008-02-03 23:15 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Na jó, de miért SSF? Secret Szerkesztői Fórum? :)
Összeesküvés? Aha, szóval ti intéztétek el Kennedyt!
(Bocsánat az OFF-ért :roll:)
___________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

v, 2008-02-03 23:26 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Nagyon, nagyon, sőt... nagyon titkos fórum ;)
Annyira, hogy még a neve is az. :P

h, 2008-02-04 09:18 Blade

Blade képe

Psszt! :)

Jut eszembe, hol van a díjazott?? Régóta nem járt felénk...

Amint a fentit leírtam, már látom is, hogy küldött be újat...hiába, öregszem :)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2008-02-04 13:03 Soregi

Soregi képe

Járok én, persze hogy járok, csak az írás megy lassabban. Hiába: január elején táppénzen voltam, ráértem, most már robotolok.
____________________________
Ki messze száll, elhagyván a földi bánatot, az túléli a mát, és túl a holnapot.

h, 2008-02-04 00:15 Styra

Styra képe

És igen, eltaláltad, még a neve is ez :D
__________________________________________________
Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra
Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

v, 2010-12-19 17:50 krystohans

krystohans képe
5

 Egy élmény volt. Mivel kicsi híján megvan a harmadik szülinapja itt a Karcon, és az 1113. olvasója vagyok a műnek, bizonyára nem sok érdekeset tudok hozzátenni. 

Csak egy kérdés: A lezuhant öreg Zsolti hullája miért nem tűnik fel a fiatalabb Zsoltinak az első napokban, amikor még minden irányban a menekülés útját keresi? Ha meglátná az öreg hulláját odalent, talán tényleg évekig felé se menne a szakadéknak.

Rám különösen hatott a sztori, mivel megtörtént, hogy Szilvásváradról mentem egyszer éjszakai kirándulásra, ahol a kaland végén egy fatörzsbe kapaszkodva lógtam egy meredély fölött, a csuklómról lifegő zseblámpa pedig rémisztő mélységbe világított le...

Köszönöm: most már tudom, mitől menekültem meg!

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór