A kohó

 2124, február 9. Szerda este

 

Oresztésznek hívták. Amikor szülei névválasztás elé kerültek, nagy divatja volt az ókori neveknek. A névadás előtt kiszámolták, hogy fogantatásának egybe kellett esnie azzal a kirándulással, amikor a kiadós havazás miatt egy teljes napot a menedékházban töltöttek. Ezért lett a neve Oresztész: „hegyi lakó”. Mindig utálta ezt a nevet. Jobban szerette, ha egyszerűen Ornak hívták, vagy néhányan hívhatták Orinak. Gyerekkorában azt is nagyon utálta, amikor anyja bizalmaskodó hangon mesélte valakinek, hogy honnan is kapta Or a nevét. Abban az időben nagyon fontosnak tartották, hogy a névválasztásnak legyen valami alapja. Nem is volt igazi a neve annak, aki nem tudta azt valamilyen történethez, vagy magyarázathoz kötni. Bolond egy generáció volt.

A felnőtt Ort egyébként már nem frusztrálták ezek a dolgok, és az utóbbi években a névadás körüli hercehurca is lecsillapodott. Az emberek zárkózottabbá váltak, és már udvariatlanságnak számított egy idegent névadásának történetéről faggatni.

Mostanában egészen más dolgok aggasztották. Az utóbbi szezonban nem ment túl jól az üzlet, az időjárás is pocsék volt és Anna is sokat panaszkodott, hogy alig látják egymást.

Délután a szokásosnál korábban végzett a munkával és mivel már két napja nem járt szabad ég alatt, gyalog indult haza. Nem volt rossz idő. Kicsit fújt a szél és a hőmérő szerint plusz három fok lehetett. Hűvös, friss levegővel szívta tele a tüdejét, egész jó kedvre derült. Az előző napok nyomasztó hangulata egy csapásra elillant. Megbámulta a több száz éves klasszicista homlokzatokat, rámosolygott egy szembe jövő lányra és még magában dudorászott is valamit. Lassan kiért az óvárosból. A következő saroktól már modernebb épületek sorakoztak. Ugyan túl sok járókelő nem volt az utcán, de a reklámtáblák fáradhatatlanul próbálták magukra vonni annak a kevés potenciális kuncsaftnak a figyelmét, aki épp elhaladt a közelükben.

Egy nagy képernyőn fűszoknyás, fekete szépségek lejtettek egzotikus, erotikus táncot a fehér fövenyen. Ahogy közelebb lépett hozzájuk, az egyik lány kilépett a táncolók közül. Alakja befedte a képernyő nagy részét. Dús kebleit csak egy vékony, levelekből font semmiség takarta, a bőre csillogott a napsütésben. Hanyagul csípőre tette a kezét és azzal a félig kihívó, félig ártatlan arckifejezéssel, amivel a legtöbb férfinél bármit el lehet érni, megkérdezte:

- Szia, van kedved velünk fürdeni a tengerben?

Or feszélyezett arckifejezéssel körbenézett, hogy van-e a közelben bárki. Tudta ugyan, hogy ezt a jelenetet csak pont arról a helyről lehet látni, ahol most ő áll és a nő hangja sem halható már egy fél méteres távolságon kívül, de ezt a szokását valahogy nem tudta levedleni. Ezzel a legtöbb ember így volt egyébként ebben az időben.

A közvetlen közelében nem látott senkit. A képernyőn lévő szépségen kívül csak a szokásos utcai kamerák figyelték az eseményeket. Igaz, hogy csak egy programmal beszélgetett, de felöltötte legsármosabb arckifejezését, és visszafordult a nő felé.

- Éppen lenne, de nincs túl sok időm. Hol van ez a hely?

- Nyugat-Afrikában. Ez a Cape Lopez öböl melletti paradicsomi Port Gentil üdülőközpont húsz kilométeres, fehér homokos strandja. Ha eljössz hozzánk, akkor elfelejtheted a nyomasztó, hideg európai telet. Itt mindig meleg van, és mi azért vagyunk, hogy minden kívánságodat teljesítsük – hangzott a szárazra sikerült reklámszöveg.

- Gondolom ez nem repülős út?

- Nem, a teleporttal azonnal itt lehetsz. Ha csak a hétvégén érsz rá, akkor is megéri.

Or elhallgatott. Még soha nem utazott teleporttal. Sok ember nem szerette, a legtöbb pedig nem is engedhette meg magának, igaz hosszabb utaknál már olcsóbb volt, mint repülni. Voltak olyan országok is, ahova tilos volt így beutazni, az Iszlám Unió országaiban és a Vatikánban pedig egyenesen bűncselekménynek számított a használata.

Eredetileg nem teleportnak nevezték, de a köznyelvben ez honosodott meg. A technológia még mindig rendkívül bonyolultnak számított, élőlényeket sokáig nem is tudtak így szállítani. Az eljárás lényege valami olyasmi volt, hogy a kiindulási helyen az utolsó atomig feltérképezték a szállítandó árut, majd a célnál ez alapján újraépítették. A lemásolt egyed a megkülönböztethetetlenségig hasonlított az előzőre. Olyannyira, hogy az embereknél még az emlékek sem torzultak. Utólag gyakorlatilag semmilyen vizsgálat nem tudta megállapítani, hogy melyik lehetett az eredeti, és melyik a másolat. Ezzel a módszerrel majdnem az információáramlás sebességével lehetett utazni, azaz megközelítőleg fénysebességgel. Viszont embereknél és például műalkotásoknál a duplikációk elkerülés érdekében a kiindulási egyedet meg kellett semmisíteni. Ezt a megsemmisítést néhány országban gyilkosságnak tekintették, ezért nem engedélyezték a teleport használatát.

Viszont a világ jelentős részén egyre inkább a hétköznapok részévé vált.

- Valami baj van? – kérdezte a lány az elbizonytalanodást látva.

- Én még soha nem utaztam így, kicsit félek tőle.

- Ne félj, ez a legbiztonságosabb utazási forma. Nem zuhan le, nincs számára akadály és gyorsabb, mint bármi más.

„A legbiztonságosabb utazási forma.” Már gyerekkora óta ezt hallotta mindenhol. Sok embert ismert, aki már utazott így. A kollégái nagy része, sőt Anna is használta már a teleportot. De ő ettől függetlenül még mindig elborzasztónak érezte az egészet. „A legbiztonságosabb utazási forma. A modern ember számára nincsenek távolságok. Naponta több százezren használják világszerte.” Nem tudta, hogy ezek mennyire a saját gondolatai, de ezek jutottak eszébe.

A lány picit dorgálóan szólalt meg újra:

- Ne legyél már ilyen maradi! Biztos sok ismerősöd utazott már így. Ráadásul első-utazó kedvezményt is kaphatsz. Ha ez életed első útja, akkor csak az eredeti összeg tíz százalékát kell kifizetned. Na gyere, megmutatom a kunyhókat.

A lány mögött egy pálmafás liget és egy fából és nádból épített bungaló jelent meg. Fellépett a verandára, majd bemutatta milyen a ház belülről. Nem volt különösebben felszerelt és nagy sem, de aki csak pihenésre vágyott és arra, hogy kiszakadjon a hétköznapokból, annak tökéletesen megfelelt.

- Na, hogy tetszik?

- Nagyon – válaszolta Or. – És van szabad bungaló a hétvégére?

- Ez itt épp szabad, ha megfelel. De vannak nagyobbak is.

Or úgy érezte, hogy egy ilyen hétvége ismét közelebb hozhatná őket Annával. Mostanában túl sok felesleges semmiségen összekaptak. És tényleg itt lenne az ideje kipróbálni ezt a teleportot.

- Ez tökéletesen megfelel. Akkor ketten megyünk a barátnőmmel. Biztos nagyon fog neki örülni, meglepetés lesz.

- Biztos. Én azért kicsit sajnálom, hogy akkor rám már nem is lesz időd – mosolygott a lány. – Ha beleegyezel az azonosításba, akkor le is vonjuk tőled az összeget és szombat reggel várunk szeretettel.

- Persze, beleegyezek.

 

2124, február 12. Szombat reggel

 

Korareggel az állomáson nagy volt a nyüzsgés. Már leadták a csomagokat és a ruhákat. Várták, hogy sorra kerüljenek. Csak egy vékony, fehér overált viseltek. Ez volt az állomásöltözet. Az indulókabinokba meztelenül kellet belépni. Két fiatal srác – tizenhét, tizennyolc évesek lehettek – hangosan beszélgetett mellettük. Kanadába mentek síelni. Amikor észrevették, hogy ők következnek vidáman az „Irány a kohó!” felkiáltással indultak tovább. Viccesen kohónak hívták az indulókabint. A továbbításra szánt, nem duplikálható szerves anyagokat – mint például az emberi testet – az elemi szétválogatás előtt nagyon magas hőmérsékleten elporlasztották, innen jött a kohó elnevezés. Or ettől ideges lett. Már eddig sem volt nyugodt, de most kimondottan rosszul érezte magát. Anna próbálta megnyugtatni:

- Ne bolondozz már, mitől félsz? Én már negyedszer utazok így és láthatod, hogy nincs semmi bajom. Észre sem fogsz venni semmit az egészből. Csak becsukod a szemed, és amikor kinyitod, már Afrikában leszünk. Én meg ott leszek melletted. Hallod? Egyszer már amúgy is át kell esned rajta. És végre az egész hétvégén együtt leszünk. Csak te meg én. Sőt, még az a nagymellű barna is biztos ott lesz valamelyik bárban. Hallod? De ha meglátom, hogy rajta legelteted a szemed, én pórázt kötök a nyakadba. Na, mosolyogj már!

- Jó-jó, annyira már nem is izgulok.

Megszorította Anna vállát, majd nagyot sóhajtott. Ők következtek.

Elindultak az indítókabinok felé. Egymás kezét fogták. Or izzadt, Anna pedig kicsit komikusnak érezte ezt a félénkséget. „A bátor férfi, na persze.” De csendben fogta Or kezét, nem akarta, hogy még idegesebb legyen. Ráér majd akkor cukkolni emiatt, ha már túl lesznek az egészen. Akkor legalább mindketten tudnak majd nevetni a dolgon.

Az öltözőfülkéknél szét kellett válniuk. Ide már mindenki egyedül ment be.

- Vigyázz magadra – mondta Or úgy, mintha soha többé nem látnák egymást.

- Jaj, te nagy szamár, mindjárt találkozunk. Annyi idő sem lesz az egész, mint amennyi alatt otthon leérsz a lépcsőn. – És ezzel a lány belépett a fülkébe.

Or is belépett. Egy kedves hang megkérte, hogy vegye le az overálját. Levette. Egy pillanatig csukott szemmel várta a következő utasítást, majd egy hírtelen ötlettől vezérelve végignézett a testén. Jól megjegyezte a köldökénél az anyajegye alakját, majd próbálta megszámolni az egyik újpercén a szőrszálakat. Erre már nem volt ideje. Az indítókabin ajtaja kinyílt és a kellemes hang megkérte, hogy fáradjon be a kabinba. Körmét belemélyesztette az ujjbegyébe, annyira, hogy kiserkent a vére, majd belépett az indítókabinba. Az egész csak akkora volt, hogy állva épp meg tudott benne fordulni. Valamilyen üvegszerű anyagból készült, de nem lehetett rajta átlátni. Tudta, hogy semmit nem fog észrevenni és azt is, hogy a művelet általában tíz-húsz másodpercet vesz csak igénybe. Várt, de nem történt semmi. Elkezdett magában számolni, a húszat már rég elhagyta, de még mindig semmi. Egyre erősebb baljós érzése támadt.

Ekkor kinyílt mögötte az indítókabin és az öltözőfülke közötti ajtó. Először az villant át az agyán, hogy ez tényleg nem volt vészes, de azért több mint húsz másodperc volt. Majd ahogy félig megfordult egy maszkos alakot látott, aki felé nyúlt és valami gázt fújt az arcába.

 

2124, február 13. Vasárnap délelőtt

 

Amikor kinyitotta a szemét nem tudta, hogy hol van. Próbálta összerakni a történteket. Először csak zavarodottságot érzett. Aztán minden eszébe jutott.

Egy kicsi fehér szobában volt az ágyhoz kötözve. Ennél több berendezési tárgy nem is volt a helyiségben. Mozdulni nem tudott, csak a fejét hagyták szabadon. A falak megnyugtató lágy fényt árasztottak magukból. Az ágy és a helyszín is olyan volt, mintha egy kórházban lenne. Arra gondolt, hogy talán a Rendfenntartók elkapták a támadóját és ő a gáztámadás mellékhatásai, vagy valami más miatt került kórházba. Kissé megemelte a fejét és az ajtó felé nézett:

- Halló, hall engem valaki, felébredtem. Halló!

Kintről mozgás hallatszott, nyílt az ajtó és be is lépett rajta egy fickó. Hétköznapi ruha volt rajta, nem tűnt orvosnak.

- Á, jó reggelt! Végre felébredt, jól van? – kérdezte komolyan a fickó.

- Úgy érzem igen, mi történt velem? Ez egy kórház?

A fickó közelebb lépett az ágyhoz és megállt Or feje mellett.

- Mire emlékszik? – kérdezte.

- Állomás, kabin, elég sokáig vártam benne. Aztán kinyílt az ajtó és egy maszkos férfi az arcomba fújt valamit.

- Jól van, akkor minden megvan – mondta elégedetten a fickó. – Én voltam az a maszkos férfi.

Or csendben maradt, látható rémület ülte meg az arcát, kiszolgáltatott helyzete miatt pedig még nyomorultabbul érezte magát. A fickó látva ezt a rémületet újra megszólalt:

- Ne aggódjon, el fogjuk engedni.

- De mit akarnak tőlem? – Az akarnak szónál már szinte teljesen elcsuklott a hangja.

A fickó csípőre tette a kezét és mosolyogva mondta:

- Semmit, mi csak megmentettük az életét. Le akartuk állítani azt a mészárszéket és sikerült. Tegnap óta nem működik. A K.É. tagjai vagyunk, Katolikusok az Életért. Biztos hallott már rólunk. Ha nem, ezután majd egyre gyakrabban fog. Le fogunk számolni a gyilkosságsorozattal. Tegnap elgázosítottuk az egész állomást, így tudtuk önt is kihozni. Tudom, hogy még nem használta a teleportot. Ezt megúszta.

- És mi történt Annával?

- Őt sajnos nem sikerült megmenteni. Az önén kívül csak egyetlen kabin nem lépett működésbe, de az abban lévő hölgyet nem Annának hívták. Egy kicsit elkéstünk az időzítéssel.

A válaszban őszinte szomorúság volt. Ettől Or elfelejtette, hogy az előbb még a saját testi épségéért aggódott. „Anna! Nem, az nem lehet, nem hallhatott meg!”

- Akkor ő most . . .

- Halott – fejezte be a mondatot a fickó. – De természetesen a kabinok csak akkor lépnek működésbe, ha visszaigazolást kapnak, hogy a célnál minden rendben van. Ha ez megnyugtatja, akkor a másolatok megvannak. Valószínűleg sokat nem tudnak arról, ami itt történt. Amíg lehet, próbálnak ködösíteni. Teljes hírzárlat van.

Hírtelen ennyi információt Or nem tudott feldolgozni. „Anna halott, de akkor mégsem. Ráadásul próbálják az ügyet is eltusolni, amíg lehet. Eltusolni. Másolatok. Te jó ég!”

- Akkor most belőlem kettő van?

A válasz csak egy bólintás volt. – Most mindenki magát keresi. Sajnos azt a másik nőt elkapták. Egy pár hétig nem érdemes elhagynia ezt a lakást. Tudja mi lesz, ha elkapják? – Mivel válasz nem jött a férfi folytatta. – Megpróbálják majd rendbe hozni a dolgokat. Érti ezt?

Értette. Egy személyből csak egy lehetett és a hatályos törvények alapján az nem ő volt, hanem Or, aki már elutazott Afrikába.

- De ne aggódjon, mi megmentjük. Ha már nincs ekkora a felhajtás, kijuttatjuk egy biztonságos országba. Szeretné, ha segítenénk megmenteni?

- Persze. – Bár a válasz nem volt túl határozott.

- Jó, akkor most kiszabadítom.

 

A konyhában ültek. Kapott ruhákat, kapott enni és kezdett visszatérni a valóságba. Belső zavara már elmúlt. Összerakta magában az eseményeket, miközben szótlanul ült egy csésze tea mellett. Először az elrablóját hibáztatta, aztán magát, sőt még Annát is. „A másolat és Anna azon a fehér homokos strandon éppen nagyon jól érezhetik magukat. Or-2 talán arra a fekete szépségre is ráakadt. Ki tudja?” Szerette volna, ha ő a másolat. De nem ő volt. Neki ebben a világban már nem volt helye. Egy hiba volt, semmi több. A teleport hulladéka.

A férfi időközben elmondta, hogy valószínűleg az Iszlám Unió lenne a legjobb hely a jövőben. Ott majd új életet kezdhet, de egyelőre várni kell. Beszélt neki arról, hogy mennyi áldozatot követel naponta ez az ördögi eszköz, hogy milyen régóta tart már az átnevelés, ami miatt az emberek nem veszik észre az alapvető igazságot, és hogy csak Isten újra megtalálása mentheti meg ezt a világot. Tipikus vallási fanatikus volt. Nem akart vitatkozni vele. Csendben hallgatta és időnként helyeslően bólogatott. Ettől láthatóan a másik közvetlenebbé és magabiztosabbá vált. Amikor kifogyott a frázisokból és látta, hogy Or nem a beszédes fajta egy könyvet vett elő és olvasni kezdett.

- Kimehetek mosdóba? – kérdezte Or egy idő után.

A fickó csak felnézett a könyvből és a nappali felé mutatott. Aztán folytatta az olvasást. Or elindult a nappali felé. A nappaliból az egyik ajtó az üres szobába nyílt, ahol felébredt. Egy másik ajtó lehetett a mosdó és mellette a lakás bejárata. Semmi különleges nem volt a bejárati ajtón, bármelyik lakásban lehetett volna. Ezeket belülről mindig ki lehetett nyitni – biztonsági okok miatt. Próbált magára nyugalmat erőltetni és amilyen természetesen csak lehetett elindult az ajtó felé. Egy pillanatra megállt előtte. Valami rendellenest keresett rajta, de még mindig egy teljesen átlagos ajtónak látszott. Megpróbálta kinyitni és az ajtó kinyílt. Egy folyosó tárult fel.

Ebben a pillanatban kiugrott a folyosóra. Észrevette a végén a kijárat felé mutató nyilat. Teljes erejéből rohanni kezdett. A falon meglátta a „-3. emelet” feliratot is, amitől majdnem elnevette megát. A felszín csak egy karnyújtásnyira volt. A folyosó végén a lépcsőházat választotta. Még hallotta, hogy fogvatartója őrjöngve üvölti utána, hogy álljon meg. Ettől kárörömmel vegyes boldogságérzet költözött bele. Hármasával szedte a lépcsőfokokat, elrohant egy kislány és a kutyája mellett és egy elegáns testcsellel megkerült egy idős hölgyet. Majd kiért a földszinti aulába. Itt már sokan közlekedtek. Fújtatva, de már csak kocogva haladt a kijárat felé. Átment a forgóajtón és kiért a szabadba. Igen, megcsinálta, és milyen könnyű volt. Diadalittasan lélegzett fel. Ide már biztos nem jön utána a fickó, de azért szeretett volna minél távolabb kerülni az épülettől. A környék ismerős volt, és amikor kiért a mellékutcából már pontosan tudta, hogy hol van. Alig pár saroknyira volt az állomástól.

Néhány méterrel arrébb két Rendfenntartó beszélgetett. Most már nem sietve megindult feléjük.

- Jó napot uraim, azt hiszem, én vagyok az, akit keresnek.

 

2124, február 13. Vasárnap délután

 

A folyosó világos falaival és az erős megvilágítással sehogy sem illett össze a nagy csend. Semmi nem mozdult. Az őr úgy állt a kijáratnál, mint a cövek, Or pedig behunyt szemmel Annára gondolt és arra, hogy milyen lehetett a hétvégi kiruccanás. Még mindig az a ruha volt rajta, amit a lakásban kapott elrablójától. Itt nem volt szükség külön utazó overálra. Azt mondták, leveheti az utcai ruhát a fülkében is. Az öltözőfülke ajtaja itt is teljesen olyan volt, mint az állomáson, de itt csak egyetlen ajtó volt, és ez a teleport nem vezetett sehova. Nem is teleport volt, csak egy kohó – ahogy a srácok nevezték viccesen az állomáson. Arra várt, hogy sorra kerüljön. Szeretett volna már túl lenni rajta.

Merengését egy fiatal nő érkezése zavarta meg. Talán még 20 éves sem lehetett. Ahogy közelebb ért illedelmesen köszönt, majd két székkel arrébb helyet foglalt.

A csend közvetlenebbé teszi az embereket. Ha két ismeretlen sokáig ül egymás mellett a nagy csendben, akkor a csend általában kínossá válik. Egy idő után sokszor már udvariatlanságnak tűnik nem megszólalni. Ilyenkor előbb-utóbb elhangzik egy buta kérdés.

- Maga is tegnap reggel utazott? – kérdezte végül Or.

- Igen, anyukámhoz mentem Bostonba. De persze csak velem történhet ilyesmi. – Szemmel láthatóan kevésbé érezte magát feszélyezettnek, hogy végre megtörték a nyomasztó csendet. Elmesélte, hogy ősz óta nem találkozott a családjával, meg azt is, hogy most fognak utókarácsonyozni. Panaszkodott az iskoláról és az időjárásról és már arról kezdett mesélni, hogy mennyire nem jön ki a vele egykorú fiúkkal. Or tudta, hogy tetszik neki és ő is nagyon vonzónak találta a lányt.

A szóáradatot az öltözőfülke felőli búgó hang törte meg. Az ajtó felett az egyes szám villogott. Ez volt Or száma.

- Mennem kell – mondta. – Egyébként örülök, hogy találkozunk. Más körülmények között még egy teára is meghívnám. Egész más körülmények között.

- Hát akkor minden jót – válaszolt bárgyún vigyorogva a lány. – Egyébként még meg sem kérdeztem, hogy hova utazott.

- Afrikába mentünk a barátnőmmel, egy kis tengerparti kiruccanásra.

- Ó, az biztos szép – mondta vágyakozva. – Jó pihenést kívánok!

- Köszönöm – mondta Or – bár már lassan haza kell érkezniük. – Az utolsó mondatnál csak nehezen tudta eldönteni, hogy az érkezniük, vagy az érkeznünk lenne a helyes.

Majd belépett a fülkébe.

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2012-05-02 17:15 Kelvin

Kelvin képe

"fűszoknyás fekete" ,
"fehér parti fövenyen." fehér parti?
"Ahogy közelebb lépett hozzájuk az egyik lány kilépett a táncolók közül és közelebb lépett." Na!
"bármit el lehet érni megkérdezte:" ,
"Eredetileg nem teleportnak nevezték, de a köznyelvben ez honosodott meg. A technológia rendkívül bonyolult volt, élőlényeket sokáig nem is tudtak így szállítani. Az eljárás lényege valami olyasmi volt," volt-volt
"- Ne legyél már ilyen maradi." !

Ilyenek vannak, de nekem tetszett!
A végén a teleport nem csak megöli a testet? Vagy nem értem?

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

sze, 2012-05-02 18:00 Vist

Vist képe

Köszönöm szépen!

Valóban lehettem volna pár helyen figyelmesebb.

A záró gondolat mondanivalóját valószínűleg jobban meg kellett volna támogatnom, hogy egyértelmű legyen:

 "Az utolsó mondatnál csak nehezen tudta eldönteni, hogy az érkezniük, vagy az érkeznünk lenne a helyes."

Ezzel arra akartam utalni, hogy teljesen azonosnak érezte magát a klónjával. Emiatt volt számára (és a lány számára is) ilyen könnyű a megsemmisülés gondolata.Tehát Or nem tudta, hogy az egyes szám első személyt csak saját magára, vagy a klónjára is alkalmazhatja-e.

Szóval igen, a végén csak megöli a testet, de ezt nem tekintette a saját végleges megsemmisülésének.

sze, 2012-05-02 18:14 Kelvin

Kelvin képe

Aha. Csak furcsa, hogy ebbe nem gondol bele jobban. Elvégre nem tudja, hogy éppen töfföli-e valamelyik lányt, vagy mit csinál. Kicsit szenvedhetett volna jobban, mire odáig eljut, hogy megöli magát (?), hiszen úgyis él.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

sze, 2012-05-02 09:54 Vist

Vist képe

Ezzel a közönnyel azt akartam kifejezni, hogy mennyire más a mentalitás a történet idejében. Persze attól még szenvedhetett volna többet.

Ami a fejemben összeáll, az nem biztos, hogy a papírról is lejön.

Erre majd jobban figyelek.

 

 

k, 2013-08-06 15:31 Györeizé

Györeizé képe

"Ezzel arra akartam utalni, hogy teljesen azonosnak érezte magát a klónjával." - ez sajnos nem jön át. Ha így is van, mi végre? Mi alapján érez így?
Kérdés: ha te megtudnád, hogy a világ túlsó felén létrejött egy másolatod, aki perpill a jó ég tudja, mit csinál, egynek éreznéd magad vele? Kétlem.
Másrészt: a két Or ténylegesen különbözik. A másolat - feltételezem - mit sem tud az itteni herce-hurcáról, annak rendje s módja szerint megérkezett, lelazult, éli világát, és fogalma sincs arról, hogy nem ő az egyetlen Or. Ezzel szemben az itteni Or megélt egy rakás galibát, szembesítették az igazsággal, morális döntést kellett hoznia (nem is akármilyet), stb. Elméletileg benne valamiféle jellemfejlődésnek/változásnak kellett történnie; hogyan lennének ugyanazok? Hogyan érezhetné azt, hogy a koktélt szürcsölő, mit sem sejtő "énje" és ő egyek? Ő már más, több - elméletileg.
Erre nekem - jelenleg - egy magyarázatom van: Or egy jellemgyenge, urambocsá ostoba karakter, akinek mit sem jelentett az a sok minden, amit megélt. Ésszel nem fogta fel, a lelkébe sem égett bele. Úgy érzi, hogy ő még mindig az az ember, akiről a másolat készült. Semmi nem változott, igazából semmi nem történt. Nos, az ilyen nihilt remekül el lehet vinni Kafkába (már ha az ember érti a módját), és igencsak élvezhetőre lehet faragni. Én perpill annyit érzek, hogy feleslegesen követtem nyomon Ort, feleslegesen drukkoltam neki, feleslegesen érdekelt, hogy mi van/lesz vele, az érdeklődésem ment a levesbe.
Boncolgatom majd az írásod (részletekben, egyben sok), még visszatérek erre az... egészre. Grrr.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.

p, 2012-07-27 20:20 Hedge Hog (nem ellenőrzött)

4

 Nekem tetszik az alapgondolat. Borzongató, hogy az emberről csinálnak egy másolatot, mint egy komputer fájlról, az eredetit pedig megsemmisitik. Mondjuk lehetne még bonyolitani azzal, hogy egyszerre több helyen is megjelenik a pasas, ha a teleport sugarai minden irányba terjednek, mint a rádióhullámok. Gondolom, ezek irányitott sugarak és csak a célállomáson aktiválódnak, anyaggá állva össze. De ezt ne vedd figyelembe, csak az én filózásom a technikai részletek felett.

Az emberek hozzáállása is tetszett. Jó sztori. 

szo, 2012-07-28 14:56 Vist

Vist képe

Köszönöm a véleményt, örülök, hogy tetszett. Főleg, hogy még ennyi idő után is érkezik hozzá megjegyzés. 

Igazad van abban, hogy lehetett volna még bonyolítani. Eleve nagyjából hetven százalékkal hosszabb volt. Elkezdtem boncolgatni, hogy hogyan juthatott el a társadalom egy ilyen utazási forma elfogadásáig, és mely kultúrák hogyan reagáltak rá. De ingerküszöbön belül akartam maradni a hosszal, ezért inkább csak a lényegesnek gondolt részeket hagytam bent. Lehet, hogy valamikor még továbbgondolom és lesz egy "Kohó 2" is.