Aures & Sir Telen: Játék a Halállal (1. és 2. fejezet)

Játék a Halállal

 

I. fejezet

 

Aznap, mikor Halál eljött az öreg Béla bácsiért, a férfi annyira csalódott lett, hogy szinte örült a látogatójának.

Béla bácsi egész életében maga alatt volt, főleg mások miatt. Csalódott az anyukájában, aki megígérte, hogy sokáig vele marad, a tanárnőjében, aki egykor azt mondta neki, hogy ő az egyik legokosabb gyerek a környéken - pedig ez nem is volt igaz, mert azokat a fránya matekversenyeket mindig az a nagyfejű Zsolti nyerte meg, akinek a füzeteit az odaszáradt takonytól nem lehetett kinyitni. Emlékezett egy lányra, akiben szintén kiábrándult. Talán a második, vagy a harmadik pillantásra szerelmes lett belé, úgyhogy írt neki egy levelet, de a lány visszaadta az üzenetet, és egészen cifra dolgokat mellékelt hozzá szóban.

Mikor felnőtté érett, akkor sem alakult máshogy az élete: csalódás csalódás hátán, úgyhogy néha egészen eltöprengett azon, hogy nem ő-e a fenti szó emberi megtestesülése. Még a kutyájára sem emlékezhetett vissza boldogan, mert az mindig megugatta, pedig ő aztán igazán jó gazda volt.

Nem csoda hát, hogy Béla bácsi keserű és száraz lett, olyasmi, mint a szeptemberi szél, vagy mint a négynapos kenyér.

Legnagyobb kiábrándulásai közé tartozott, amikor a kényelmetlen fotelében ücsörögve, fonnyadt kenyeret rágcsált, és egyszer csak úgy érezte, kiszippantották  a levegőt a szobából: kétségbeesetten nyöszörgött, kapálódzott, aztán hirtelen, miután a pánik teljesen elhomályosította a tudatát… meghalt.

Odakint pedig hirtelen besötétedett, és felragyogtak a csillagok.

Nem maga a felismerés fájt annyira, hanem az, amit elhunyása pillanatában meglátott: Halált. Merthogy ez volt a jövevény neve.

Azt hitte, egy fekete, csuklyás alak, kaszával a kezében tornyosul majd fölé, torokhangon a nevét suttogja, közben hullakezét vádlón rászegezi, és lerántja őt a Pokolba, vagy tudja is ő, hogy hova.

– Te vagy a Halál – mutatott rá Béla bácsi, és megrázta a fejét. Szomorúan konstatálta, hogy az könnyebb a levegőnél, mivel most már szellemteste volt.

Az előtte ücsörgő figura minden volt, csak nem halálos. Még csak nem is félelmetes: egy gyermek.

Apró és törékeny, alig tűnt többnek három-négy évesnél. Csodálkozva meredt a halott ábrázatra, szeméből különös, földöntúli csillogás nézett az öregre. Szája szélén halvány mosoly. Testét patyolatfehér pizsamába bújtatta, amit csillagminták díszítettek.

Béla bácsi maga sem tudta eldönteni, hogy éppen sírt-e vagy nevetett. Valóban, egészen artikulátlan hangok hagyták el szellem-száját.

– Ez kész röhej! Hetven keserű év… Egyszer csak megdöglöm, és erre egy kis szarost küldenek! Még számolni sem tudsz, te kis hülye! Na, mennyi kettő meg kettő? – Meglepődött saját magán. Épp csak egy perce, hogy eltávozott az élők közül, és tulajdonképp nem sok változást érzett. Még a szobáját is ugyanolyannak látta, mint halála előtt. Cigarettacsikkek hevertek szanaszét az ablakpárkányon és a kis asztalkán a fotel mellett. A helyiséget könnyű enyvillat lengte be; ez az illat mindig kedves mosolyt rajzolt az arcára. De csak arra az arcra, amit a tükörnek mutatott, mert a valódi szája – az, amelyik a lelki arcán létezett – már réges-régen elfelejtette, hogy hogyan is kell mosolyogni. Az enyvről egy lány jutott az eszébe, aki kőműves akart lenni. Akkor még nevetett ezen. És milyen hangosan! Pici gyermek volt, és bár ritkán örült bárminek is, ez a lány mindig meg tudta kacagtatni az ő nagy álmával, hogy egyszer majd égig érő házakat és templomokat épít, téglából és cementből, mint egy férfi.

A lány emléke pedig illatos, sárga rózsákat rántott magával, és a halott ember tekintete a könyvespolcra tévedt. Ezek a rózsák most laposak és szárazak voltak; már hosszú ideje pihentek a könyvek lapjai között.

A fiúcska az ujjaival számolgatott. Béla bácsi jót mulatott ezen.

– Nem tudom… – Halál hangja megdöbbentette a halott embert, mert abban olyan temérdek gyermekség visszhangzott, hogy egy pillanatra a hideg futott végig rajta. Utoljára az óvodában hallhatott ilyen hangot... A kisfiú szégyenlősen csóválta a fejét.

– Nem tudod… – Így Béla bácsi.

– Te sem tudhatod biztosra…! – Azzal Halál felpattant és elindult az öreg felé.

– Hé… most mit művelsz? Elviszel a Tisztító Tűzbe, vagy mi a szar?

Halál megállt az öreg előtt. Az olyan egyszerűnek és aranyosnak látta, hogy egy pillanatra kedve lett volna megölelni.

De ő már vagy hatvan éve nem ölelt meg senkit, legfeljebb saját magát, mikor téli éjszakákon didergett az ágyában, és nem volt ereje felállni, hogy begyújtsa a kandallót.  Egyáltalán nem akart ölelkezni.

– Hadd üljek az öledbe… – Halál ásított, mint aki nagyon régóta nem aludt.

– Egy nagy túrót ülsz az ölembe! Hülyegyerek!– Béla bácsi feltápászkodott a kényelmetlen fotelből, és karba tette a kezét. – Szeretném, ha tisztáznánk, hogy mi folyik itt! Odáig rendben, hogy kipurcantam… gondolom túl nagyot nyeltem a kenyérből; már nem elég jók a fogaim. – Ijedten hőkölt hátra, amikor meglátta a saját holttestét, ami a fotelben maradt. A feje teljesen ellilult, szeme pedig homályos üveggolyóként duzzadt az arcában.

– Öhm… hol is tartottam…

– Játsszunk valamit! – ugrott fel Halál is, és összecsapta a tenyerét.

Béla bácsi épp azon volt, hogy felfortyan – és olyan szavak társaságában, mint "Anyáddal játsszál, tökfej!" vagy "Még mit nem, te kis taknyos" –, kitessékeli a hívatlan vendéget.

Azonban Halál a szája elé tette apró ujját, úgy, mint Béla bácsi édesanyja szokta volt, ha csendre akarta inteni. Az ujján gyertyafény lobbant, és Halál egészen úgy festett az apró lángocska ölelésében, mint egy angyal.

– Játsszunk! – ismételte meg, de olyan halkan, ahogyan csak titkokat szoktak elsuttogni.

Béla bácsi egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy kivel van dolga. Ott lebegett, karnyújtásnyira attól a valamitől, amitől hetven éven át – vagy legalábbis mióta az eszét tudta – rettegett.

Lebegett és nem mert szólni, csak nézte fásultan az idegent, akitől félnie kellett volna.

Most erősebben érezte a langyos enyv illatát, és hirtelen olyan tisztán látta maga előtt azt a kőműves lányt, mintha valóban ott lett volna.

A holttestére meredt, és tekintetével akarva-akaratlanul egy régi heg után kutatott a kézfején. Bár immár nem volt szíve, valami ott mélyen, a lebegő esszenciájában most bánatosan összeszorult.

– Tudod – mondta végül –, régóta vártam is, meg nem is, erre a pillanatra. Nem… úgy értem, most nincs túl sok kedvem játszani.

Halál szomorúan lebiggyesztette az ajkát.

– Egyedül nem jó játszani… – mondta, csak úgy magának. Bánatosan tanulmányozta az apró tüzecskét az ujja hegyén.

Ekkor valami furcsa, már-már ijesztő sejtelem telepedett meg Béla bácsi minden porcikájában, amitől egy pillanatra megfeledkezett az enyv illatáról. Közelebb libbent a fiúhoz.

– Mondd csak… te… ugye az vagy, akinek gondollak?

Halál elmosolyodott; láthatóan jól esett neki, hogy az öreg beszélgetni akar.

– Én Halál vagyok! – rikkantotta, és önfeledten vigyorgott.

– Jó… jó… de… miért vagy itt?

Halál törökülésbe ült, és magas, selypítő hangján magyarázni kezdte:

– Bejöttem az ajtón, amikor hívtál. Mert Teo és a többiek azt mondták, hogy csak akkor léphetek be az ajtón, ha odabentről szólnak… És azért jöttem, hogy játsszunk. Akármit. De a játék végén ki kell mennünk, ahol a többiek várnak ránk. Szeretek bemenni az ajtókon, de néha nem olyan jó érzés, mert sokszor olyanok vannak ott, akik nem örülnek nekem. És nem is akarnak játszani nagyon. – Miközben beszélt, az összes ujján felvillantak a gyertyalángok, aztán hirtelen elakadt a szava. Béla bácsi követte a gyermek tekintetét, és megpillantott egy régi, kopottas festményt a falon. Egy nőt ábrázolt, aki egy csigalépcső tetején ácsorgott. Az arca nem látszott tisztán, mert egy elképesztő vastag törzsű fenyőfa felé fordult, ami a lépcsősor tetejéből nőtt ki. A fokokat sárgarózsa futotta be.

Valószínűleg csupán azok miatt nem hajította ki éltében azt a festményt. Ugyanis valahányszor ránézett a képre, libabőrös lett a karja. Nagyon szürreálisnak látta az egészet, és néha csak a szeme sarkából mert rásandítani.

– Ha gondolod, neked adhatom, kölyök. – Halál arcát fürkészte, aki megigézve szemlélte a furcsa festményt. A szemére mintha hályog nőtt volna; a tekintete messzire révedt, csak Isten tudhatja, hogy hová. Ujjain a fények felerősödtek, és egy röpke pillanatig Béla bácsi azt hitte, valami aurát – vagy hogy is mondták azok a kóklerek a tévében – látott tűzből felvillanni az apró test körül.

– Izé… Halál! – próbálkozott tovább, és ekkor a gyermek szeme élesedni kezdett. Újfent képes volt a beszélgetésre, a tekintetét pedig lerántotta a festményről, úgyhogy Béla bácsi inkább nem említette meg a falon függő furcsaságot.

– Mit fogunk játszani? – kérdezte a fiútól.

Béla bácsi teljesen összezavarodott. Eljött érte a Halál, egy gyermek képében, aki azt kéri tőle, hogy ugyan, játszanak már valami jót; hát nem azért kopogtatott be hozzá, hogy megnyugvást adjon?

– Egyébként, mi a fenének akarsz játszani? És különben is mit? Én már vagy hatvan éve nem játszottam semmit… Persze az tényleg mókás volt, amikor azokat az ostoba punkokat elijesztettem a sörétessel…

Halál arca fájdalmas grimaszba rándult. Béla bácsi lelke úgy facsarodott össze ennek láttán, ahogyan a szivacsból szokták kiereszteni a vizet.

A gyermek megdörgölte a szemét – a tűz nem ártott neki –, és halkan szipogott.

– Áruld el nekem… kisfiú… mi értelme az egésznek?

Olyan választ kapott, amely majdnem visszataszította őt a testébe:

– Nekem… nincsenek barátaim.

Érzések rohamozták meg Béla bácsit. Megsajnálta a kisfiút – a Halált, – ugyanakkor nem igazán bízott meg benne. Ha játszik is vele, és átviszi őt azon a kapun, akkor ki tudja, mi vár rá? Lehet, hogy démonok lesnek rá; vagy azok az emberek, akik csalódást okoztak neki, most is kiábrándítják őt valamivel. Az is lehet, hogy Halál csak akkor mutatja meg az igazi arcát, ha átléptek a kapun. Biztosan tűzből van… Egyébként meg mi az a badarság, hogy ő hívta őt a szobájába? Soha senkit nem hívott magához. Miért pont Halállal tenne kivételt?

Az ablakon kinézve látta, hogy a Hold sűrű felhők mögé rejtőzik. A fák némán, méltóságteljesen virrasztottak az erdőben; álmukat semmi sem zavarhatta meg. Hamu ízét érezte a szájában, mikor tekintete egy villámsújtotta fára tévedt. Könnyedén átlibbent a csukott ablakon, és mintha csak egy zuhanyrózsa szórta volna rá, elöntötte őt a földi táj szépsége. Hallotta a tücskök ciripelését, az éjszakai állatok surranását az erdőben, lelkét elárasztotta a nedves föld friss illata.

Nagyon fog hiányozni neki ez a hely; nem a gyerekek, a tanárok vagy az asszonyok... csak a világ.

Béla bácsi egész életében emlékek rakódtak emlékek hátára, és merthogy ő fáradt is, meg öreg is volt, igazán remélte, hogy a halálával az emlékképek melyek olyan könyörtelenül nyomták a vállát, végre elpárolognak belőle. Csak egy keveset akart megtartani; a többit tűzbe kívánta.

Visszalibbent Halálhoz, aki csodálkozva figyelte a lelket. Béla bácsinak az a sanda gyanúja támadt, hogy a gyermek képes az ő orrával, fülével és szemével érzékelni, ha úgy akarja. Most is ezt tehette, mert arcára olyan nyugodt és békés kifejezés ült, amilyen Béla bácsi egykori arcára is, amikor rácsodálkozott az ablakon túli világra.

Nem akarta itt hagyni a tücsköket, a Holdat és a fákat, de még a házától sem szeretett volna megválni, az enyv illatától és a rózsáktól a lapok között. Csak azok az emlékek... csak azok tűnnének!

Halál játszani akar… Ő pedig hatvan éve nem játszott semmit. Miért is ne? Hiszen  ez csak egy gyermek.

A gyermekeket pedig könnyű becsapni, nem igaz?

 

 

 

II. fejezet

 

 – Játszunk végre? – kérdezte Halál. Remélte, hogy a másik végül engedni fog. Nem tehet mást! Teo és a többiek megmondták. Ha mégsem tenné… Nem! Azt a szörnyűséget nem akarja látni többet... olyan forró és olyan öreg.

Rá kell vennie Béla bácsit a játékra. Muszáj! És nem szabad sírni. Még nem. Teo és a többiek megmondták.

Látta, hogy az öreg döntött: kihúzta magát és mereven bólintott szellemfejével.

– No, és miféle játékot szeretnél játszani? – kérdezte a halott ember.

– Egyszerű! – A gyerek elmosolyodott. – Először te dobsz! Ezzel.

A vékony kis ujjacskák felizzottak, majd a tűzből előbukkant egy sötét tárgy. Halál az öreg felé nyújtotta a fekete dobókockát. Amikor Béla bácsi a kezébe vette az űr sötétjét idéző különleges játékszert, mintha százezernyi csillag szikrázott volna fel benne.

 – Ne félj tőle! – biztatta Halál, látva, hogy a másik megremeg. – Dobj bátran!

 – Milyen hűvös és nehéz! Nagyon nehéz!

 – Ne törődj vele, csak dobj már!

 – Ismerős ez a fura, spirál alakú fénysor, ami benne kavarog. – Béla bácsi még mindig a dobókockát tanulmányozta, szemében visszatükröződtek a kocka fényei.

 – Unalmas veled játszani! – jelentette ki Halál, és durcásan felfújta az orcáját, majd hangos pattanással kiengedte a levegőt. – Mikor dobsz már?

Béla bácsi megbabonázva forgatta a tenyerében a kockát.

– Mi történik, ha elgurítom?

 – Úgy érted azon kívül, hogy végre elkezdjük a játékot? Hát… nem tudom.

Béla bácsi szellemarca megvonaglott: – Nem tudod…

 – Nem. Az benne a legjobb, hogy mindig más történik. Amit Ők elhatároznak.

Az öregember szelleme egy pillanatra  felkavarodott, és Halál úgy látta, sokkal magasabb és hangosabb lett: – Szórakozol velem!? Kik azok az Ők?

 – Hát… Teo és a többiek. De ezt nem lenne szabad elmondanom! Légyszi, inkább dobj a kockával!

 – De…

 – Psszt! – A gyerek ijedten pislantott körbe. – Később lehet, hogy elmondok egypár nagy titkot, ha már nem leszünk itt, de először dobnod kell!

Béla bácsi erre nem szólt semmit, csak hosszan nézett a fiúcskára, majd megpörgette markában a kockát, és profi játékosokat megszégyenítő módon elgurította azt. A dobókocka pattant párat a földön, aztán lassan megállapodott egyik oldalán.

 – Mit látsz rajta? – kérdezte kíváncsiskodva Halál. Észre sem vette, hogy izgalmában egyik ujját rágta.

 – Valami számokat. – Az öreg a kocka fölé hajolt. – Talán ezerkilencszáznegyvenkilenc. Mit jelent ez?

 – Hű, ez nagyon jó! – ujjongott a kisfiú. – Most én jövök! Kapaszkodj!

Abban a pillanatban, amikor Halál eldobta a kockát, elkezdett körülöttük forogni a világ, mintha egy hatalmas, kék színben ragyogó tornádó közepében lennének. Mielőtt Béla bácsi akárcsak kiáltani tudott volna, a forgószél hatalmas rántással felszippantotta, majd némi dobálódzás és pattogás után kiköpte őket.

Halál teli szájjal kacagott.

Egy végtelen hosszú folyosón álltak, amit kétoldalt barna faajtók szegélyeztek. A falon kampók sorakoztak, felettük pedig tablók lógtak. Az ablakpárkányon néhány túlburjánzott növény fogta el a fényt, így nem lehetett tisztán kivenni, kit vagy mit ábrázolnak a képek. A rejtett hangszórókból pattogós induló hallatszott, melyet néha tébolyodott kacagás tört meg. Ilyenkor egyik-másik faajtó kinyílt, de senki nem lépett ki rajta, csak a villamos ív vakító kékes fénye villant fel egy pillanatra, közben furcsa, vinnyogó hangot hallatva.

Halál abbahagyta a nevetést, és Béla bácsit kezdte tanulmányozni.

 – Másképp nézel ki, mint eddig – bökte ki végül.

 – Visszakaptam a testem! Egészen remek kis korpusz ez, nem is értem, mi volt a bajom vele.

 – Ha csak az nem, hogy túl bőre lett szabva! – kockáztatta meg Halál. – Mindenhol ráncokban lóg rajtad, iszonyú kényelmetlen lehet benne fogócskázni.

 – Khmmm… lehetséges. – Béla bácsi körülnézett. – Mondd, hol vagyunk tulajdonképpen?

 – Hát nem ismered fel? Pedig ide jártál nyolc évig majdnem minden nap!

 – Furcsa – merengett el az öreg. – Nem emlékszem, hogy ilyen hosszú folyosó lenne Pöttyös Luca Ivójában, pedig négykézláb is megjártam néhányszor.

 – Lovacskáztál? – csillant fel Halál szeme.

 – Inkább csak rókáztam – fintorgott az öreg. Halálnak tetszet ez a fintor: Béla bácsi arca olyan furán mozgott, mintha gyurmából lett volna.

 – Megtanítasz rá?

 – Nézd – kezdte Béla bácsi –, vannak dolgok, amire mindenkinek magától kell rájönnie. Nem lesz egyszerű, de ha minden kötél szakad, még mindig ott van a mutatóujjad.

 – Tényleg itt van! – mondta Halál, miközben boldogan mozgatta parányi ujjait. – De hol szakad a kötél?

 – Remélem nem efféle bugyuta kérdések miatt hoztál el ide magaddal! – mordult rá az öreg.

 – Á, dehogy! – Halál arcán széles vigyor terült szét. – Igazából nem is én hoztalak téged ide, hanem te hoztál engem. Ugye milyen izgalmas?

 – Én? Miért, hol vagyunk? – Az öreg hangja halk és óvatos volt, mintha attól tartana, hogy a hangos beszéddel eltörölheti a helyiséget, ahol ácsorogtak.

 – Az iskola folyosóján, ahova jártál. Visszajöttünk 1949-be. Találd ki, miért!

Béla bácsi megremegett, az arca megrándult.

 – Fogalmam sincs…

 – Hogy bújócskázzunk! – vigyorgott Halál. – Hunyd be a szemed, és számolj el tízig!

Mire Béla bácsi szólhatott volna, a kisfiú már villámgyorsan beugrott egy kinyíló ajtó mögé, és elégedetten kuncogott, miközben a pad alá mászott. Eddig minden úgy ment, ahogyan a Nagyok parancsolták. Ha nem követte az utasításokat, büntetést kapott; most viszont egészen más a helyzet: meg fogják jutalmazni! Eleinte nem tudta megszokni, amikor különös tompa hangon szóltak hozzá, olyan volt mintha víz alól hallaná Őket. Máskor is hallott már ilyen beszédet, de az nem Teótól és a többiektől származott: csak emlékképek villantak be, ha erre gondolt. Emlékképek, amelyek után mindig megfájdult a feje, mert úgy érezte, mintha valaki máséi lennének… Egy kisfiú hálószobája, háromkerekű bicikli az ágy mellett, kis tavacska a kert végében. Egy asszony illata, egy magas férfi erős karja és valami gyöngéd ringatás egy iszonyatos csobbanás után. Különös, tompa kiáltozás, aztán csend. Sokáig csend. Nagyon sokáig. Aztán a némaság szétszakadt, és két hangot hallott: egy forró, tüzes basszust és egy dalolászó, fényes orgánumot. Látta, hogy a fényes hang csillagokat rajzol, és életet fú beléjük, és hallotta, ahogy a tűz emberek sikolyait emészti el. És ettől kezdve hárman léteztek a csend falai mögött. De ők így voltak egy…

Most pedig várta, hogy játszótársa rátaláljon.

Lassan kinyílt az ajtó és Halál látta, hogy Béla bácsi megtorpan a küszöbön. A padokban gyerekek ültek, a táblánál pedig egy nő magyarázott: ha egy végtelen ponthalmaz egy korlátos, zárt tartományban van (pl. egy kockában), akkor van a tartománynak olyan pontja, amelynek környezetében a halmaznak végtelen sok pontja van. Mintha észre sem vennék, hogy jött valaki, az óra zavartalanul folytatódott. Az öreg már éppen visszahúzódott volna, amikor megakadt a szeme az egyik tanulón. Beljebb lépett. Abban a pillanatban a hangszóróból ismét felhangzott a pattogós zene és az őrült kacagás. A tanulók és a tanárnő mintha erre vártak volna, egyszerre fordultak Béla bácsi felé. Mozdulatuk emberinek tűnt, azonban szemükben nem csillant felismerés, élettelen arcuk közömbös pillantással meredt előre. Ekkor Halál kelletlenül előmászott a pad alól, és integetni kezdett.

 – Ilyen hamar megtaláltál?! – Nem is palástolta hangjában a csalódást.

Béla bácsi ránézett, zavartan köhintett és megcsóválta a fejét.

 – Ha nem ugrálsz itt előttem, észre sem vettelek volna – nyögte ki végül. – Az egyik gyerek ismerősnek tűnt valahonnan, azért jöttem beljebb.

 – Arra a taknyosfüzetűre gondolsz?

 – Te jó ég, csak nem?...

 – De igen. – Halál összedörzsölte a tenyerét. – Ez a te osztályod. Indulhat a következő játék?

 – Már megint miféle játékról beszélsz?!

 – A matekverseny! – vágta ki diadalmasan Halál, és jót vigyorgott Béla bácsi döbbenetén.

 – Te gyerek! – Az öreg feje elvörösödött. – Még azt sem tudod, mennyi kettő meg kettő, és versenyezni akarsz?

 – Hát, nem én fogok megküzdeni veled – Halál előre élvezte, hogy milyen hatást fognak kiváltani a szavai –, hanem az osztály legjobb tanulója, a matekversenyek örökös győztese!

 – A nagyfejű Zsolti? – Béla bácsi csak hápogni bírt. – A taknyos Zsolti?

 – Igen! – A kisfiú mosolyogva adta meg a kegyelemdöfést. – Ha nem nyersz, akkor játszunk tovább, ha nyersz, akkor is, de akkor Zsolti is meghal, jó? Tetszik?

 – De… de… hogy érted ezt? – Béla bácsi szemében ijedt fény villant. Lassan hátrálni kezdett.

 – Nincs idő megmagyarázni. – Halál elővett egy stopperórát. – Mostantól tíz perced van egyetlen feladatra. Akié jobb, az nyer!

Halál elindította a stoppert.

Aggódott, hogy a feladat kifog az öregen; Teo és a többiek elmagyarázták, hogy milyen fontos ez a verseny. Mutattak egy hatalmas ébresztőórát, amiben különböző méretű fogaskerekek milliói forogtak látszólag céltalanul. Az előlapon a másodpercmutató rótta fáradhatatlan köreit, melyet öreges lassúsággal követtek társai, a nagy- és a kismutató, egyre közelítve az időponthoz, mikor a vekker éktelen csörgéssel jelzi, hogy eljött az idő. Az idő, amire már oly régóta várnak. Aztán kivették az egyik, szinte láthatatlanul pici kereket, és Halál rémülten látta, hogy az óra megállt. Elmagyarázták, minden fogaskerékre szükség van ahhoz, hogy az egész működjön, és képzelje el, hogy minden kerék, legyen az kicsi, vagy hatalmas, egy-egy lélek az Univerzumban, nekik pedig gondoskodniuk kell ezekről, nehogy a Világ leálljon. Teo és a többiek az Órásmesterek. Eltávolítják a piszkot, megolajozzák a csapágyakat, igazítanak a fogaskerekeken. Néha kidobják az elhasznált alkatrészeket, és újakat raknak be helyettük. Olyan az egész, mint egy játék. Egy halálosan komoly játék. Ennek része lett Halál, és ennek része ez a feladat. A kisfiú megértette, hogy Teo és a többiek nem gonoszak, csak a feladatukat végzik. És azt mondták neki, hogy ő sem gonosz, amiért ő Halál. A rémült sikolyok és az a szörnyűség… mind csak a játék része. Ezt a játékot azonban nem szerette. Ez a Nagyok játéka. Remélte, hogy eljön az ideje, hogy soha többet nem kell halott emberekkel játszania. És akkor neki soha többet nem kell azon bánkódnia, hogy miért ő a Halál…

Picinek érezte magát, de furcsamód roppant… soknak. Mintha ez a test túl szűk lenne a számára. A bőre alatt több dolog feszült egymásnak: egy gyermek, egy izzó szerzet és valami egészen hatalmas, félelmetes erő. Egészen mókás volt ez a sok-sok furcsaság a testében, néha csiklandozták, de sokszor meg már annyira idegesítették, hogy majdnem sírt. És néha megállás nélkül suttogtak hozzá… ilyenkor nagyon fájt a feje.

Letelt a tíz perc, és a tanárnő kifejezéstelen arccal összeszedte a papírokat, amik a megoldásokat tartalmazták. Kis idő múlva súgott valamit Halál fülébe, aki kihirdette a végeredményt.

– A győztes…. Béla bá!

Zsolti rezzenéstelen arcán most először futott át valami érzelem. Kétségbeesett arccal fordult Béla bácsi felé, kezével hirtelen a mellkasához kapott, szája némán szavakat formázott: Segííí…

Ebben a pillanatban tébolyodott röhögés hallatszott a hangszórókból, és Zsoltika vakító kékes fény kíséretében eltűnt. Nyomában csak kénes szagú szürkés füst maradt.

Béla bácsi bénultan nézte.

– Fura… most, hogy meghaltál, le tudtad győzni. – Halál félrebillentette a fejét.

– Ugye nem történt semmi baj Zsoltival? Ugye ő nem purcant ki?

– Ööö…– Halál úgy gondolta, inkább nem mondja el az öregnek, hogy Bodor Zsolt, a matematika tudományok professzora, az imént hunyt el szívinfarktusban. – Ez nem a mi dolgunk… Menjünk játszani.

Megfájdult a feje, ahogy újból felbugyogtak benne a suttogások… Egy pillanatra nem is tudta magáról, hogy kicsoda.

Halál... Gyermek... Vagy valami egészen más...

Egy álmos, halk gondolat rebegett mélyen a tudatában: Bármi legyek, csak ne olyan öreg, mint Béla bácsi.

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2010-03-01 18:19 Aures

Aures képe

Egy csöppet túlmentünk a kereten, ezért döntöttem úgy, hogy két részletben teszem fel. Telen szerint egyébként senki nem olvasná el a hossza miatt.

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

h, 2010-03-01 21:08 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Én egy senki vagyok? Igenis végigmentem rajta, de Norbié a hibalistázás joga. :P

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2010-03-01 21:21 Aures

Aures képe

Nem, nem vagy senki! (Öh, érted, hogy értem... :D  Ez sehogy sem ki jól: ha azt mondom igen, akkor azért, ha azt mondom nem, akkor még mindig kétértelmű.)

Ennél a novellánál különösen félek a hibalistától. Talán azért, mert még sosem ültem ennyit egy írás fölött. A végén már a fülemen folyt ki, (bár így sem lett egész tiszta a Halál-vonal, asszem.)

Ha hibalistát nem is, de egy szigorú, Dóris véleményt adnál nekünk? Megköszönjük...

Köszönöm.

Látod? :)

 

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

sze, 2010-03-10 17:36 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Próbálok írni valamit, de épp órán ülök (genetikai analízis előadás Orosz Lászlóval, ha érdekel... engem már rohadtul nem, és ez látszik is, gondolom), nem tudok figyelni mindenfelé. Folyamatosan jegyzetelem az órát is. :)

Szóval... izé... elválnak a különféle fejezetek. Ha jól sejtem, az elején szigorúan beosztottátok, hogy az eleje talán Sir Telené, a második fejezet a tied (illetve a páratlan számú fejezetek egy picit mintha humorosabb hangvételűek lennének, az agyonnyomó filozófia meg a többibe került, de ezt már csak az emlékeim foszlánya alapján mondom), a végén azonban összemosódik. Ez lehet az átolvasás-javítás hatása is, vagy az, hogy folyamatosan kommunikáltatok egymással. (Nem időben folyamatosan, hanem "cselekményében".) A stílus és a hibák összeésülése azonban sikerült, minkét rész ugyanolyan lett (hibaszámban is, ha jól emlékszem).

A két stlíus összefésülése még megtörtént, a történet azonban eklektikus marad. (Ez a "semmi értelme és zavaros" udvarias változata.) Mintha egy kezdeti versenyből indult volna az egész - volt egy történetváz, azt meg mindenki írja meg úgy, ahogy akarja. A többit majd a veszekedések eldöntik. :) Bármi is volt az igazság, ez érződik rajta, és nem kellett volna.

Amíg nincs igazi sztori, amíg nem indul be, addig követhető. Amint egyre több az esemény, nem is az adat, az esemény, annál több az össze-vissza utalás, ettől minden felborul. Van, ami tisztázódik később, van, ami egyre zavarosabbá válik. Pl. a Halál-vonalat sikerült annyira összezagyválnod a végére, hogy eskü nem értem, most mi van, mi volt, mi lesz, és miért megy mindenki boldog mosollyal, kézenfogva a naplementébe. (Ha nem ott érne véget a történet, és ha nem gépen olvastam volna, nem letszem a könyvet, az ötödikről repül kecses ívben.) Sajnos a humor addigra teljesen elfogy. Azt nem kellett volna, mert addig az tartotta bennem a lelket. Volt egyfajta kedves abszurditása, ami elveszett. Elkezdted (tétek?) halálosan (heheh) komolyan venni a történetet. Nem jó, mert annyit nem ér az egész, hogy ezt komolyan vegyétek.

Összességében: épp nem volt semmi dolgom, semmihez nem volt kedvem, végigolvatsam. A hármas halálképen, meg valami aranyos kezdőhumoron kívül semmi nem maradt meg, csak az, hogy annyira érthetetlen a vége, hogy nem éri meg elolvasni.

Sajnálom, de ennél mindkettőtöknek vannak jobb művei (megkockáztatom, hogy csak jobb műveitek vannak, de azért annyira nem rossz, írástechnikailag egészen tűrhető).

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2010-03-01 21:31 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Én már elkezdtem olvasni, csak jelzem, de kénytelen voltam megszakítani apró marhaságok miatt, mint elugrani suliba, edzésre, itthoni dolgok, stb..., hamarosan ismét felveszem a szálat :D

h, 2010-03-01 21:41 Aures

Aures képe

Ah, kösz Dom! Jó olvasást! :)

(Nekem pedig pótolnom kell a temérdek lemaradásomat: most a többiek feladatmegoldásait olvasgatom, de én is csak megszakításokkal.)

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

k, 2010-03-02 13:11 Obb_régi

I. fejezet

Első két mondatban két csalódott, mivel később is központi téma, azaz sokszor előkerü - megjegyzem nem vagyok szóismétlés ellenes, sokszor elfér, de az első mondatban lehet mondjuk: maga alatt volt

"Az anyukájában, aki megígérte, hogy sokáig vele marad, a tanárnőjében, aki egykor azt mondta neki, hogy ő az egyik legokosabb gyerek a környéken - pedig ez nem is volt igaz, mert azokat a fránya matekversenyeket mindig az a nagyfejű Zsolti nyerte meg, akinek a füzeteit az odaszáradt takonytól nem lehetett kinyitni." - nem kell ezt így egy mondatban tartani

"amire egy darab kartonpapírt ragasztottak." - nem értem (de ez lehet az én bajom)

"mikor a kényelmetlen fotelében ücsörögve," - amikor

"Odakint pedig besötétedett." - egészen eddig nagyon hosszú mondatokkal operáltatok, ez nem jó kell adni valamijen lüktetést a szövegnek, amit a rövid és hosszú mondatok tudnak megadni

"amit elhunyása pillanatában meglátott: Halált." - elhunyása, nem egy szép szó, a halál elé elférne egy névelő

"– Te vagy a Halál – mutatott rá Béla bácsi, és megrázta a fejét." - azt hiszem itt kérdőjelet kellene tenni

"földöntúli csillogás lappangott," - ha lappangott, akkor nem lehetett volna észrevenni

"szellem-száját" - kell ide kötőjel?

"lelki szájára." - ez nekem dúrva

"Halál megállt az öreg előtt. Olyan egyszerűnek és aranyosnak látta, hogy egy pillanatra kedve lett volna megölelni." - valami elveszett: az alany

"De ő már vagy hatvan éve nem ölelt meg senkit," - nem hetvenéves, itt pusztán ölelésről vanszó, kisgyermekként biztosan megölelte az édesanyját

"mikor téli éjszakákon didergett az ágyában és nem volt ereje felállni" - vessző

"ugrott fel Halál is és összecsapta a tenyerét." - vessző

"– Tudod – mondta végül, –"  - –,

"gondolat telepedett meg Béla bácsi minden porcikájában" - gondolatok nem a porcikákban telepednek meg

"A szemére mintha hályogot húztak volna;"  - nőtt volna, de a hályog sem jó

"Sajnálta a kisfiút – a Halált –" - vessző

"s" - miért s?

 

k, 2010-03-02 19:21 Aures

Aures képe

Köszönöm, Obb! :)

Még mindig a vesszőkkel van a legtöbb gondom. Remélem nem kell örökké csatáznom velük; kinövöm, megtanulom, vagy csak megvilágosodom.

 

-- "amire egy darab kartonpapírt ragasztottak" - a tonik Béla bácsi keserűsége, a karton a szárazsága. Szerettem volna valami olyan hasonlatot, ami belénk vési ezt a két tulajdonságot. Elég érdekesen néz ki, ha egy üveg tonikra egy darab kartonpapírt ragasztunk, de így jobban kifejezi Béla bácsit. Ugyanis, ha azt írtam volna, hogy "mint egy üveg tonik, amibe egy darab kartonpapírt mártottak", akkor az már nem lenne igaz: az ital, amit így kapunk csak egy undorító maszlag. Béla bácsi akármennyire is nyomott figura, nem akartam ezt a képet kialakítani róla. :)

(Ráadásul a tonik egész finom ital, szerintem.)

 

De lehet, hogy jobb lett volna egy olyan hasonlat, mint: "Nem csoda hát, hogy Béla bácsi száraz és keserű lett, mint egy rakás homok, aminek a tetejére egy üveg tonikot tettek."

:D Vagy valami hasonló.

--"Odakint pedig besötétedett." - Szándékos a rövid mondat. Tételmondata az előző bekezdésnek, egyfajta konklúziója, de átvitt értelemben. Talán a "pedig" nem kell, de így sokkal rövidebb lenne. Hmm... gondolkodom rajta.

 

--"De ő már vagy hatvan éve nem ölelt meg senkit." - Így magában tényleg nem illik a képbe. Kapott egy rövidke kiegészítést.

 

--"s"- egyszerűen csak szeretem a "s"-t. :D Lírai fickó vagyok...

Még egyszer köszönöm!

 

 

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

k, 2010-03-02 19:41 Obb_régi

Mint egy rakás homok, amire tonickot locsoltak :)

"Odakint pedig besötétedett." - Szándékos a rövid mondat.

Nem a rövid mondat a gáz, hanem az, hogy eddig a pontig miért nem volt? Kellene. Nem jó, hogy a kezdés csak öszettettnél összetettebb mondatokból áll. Én szétszedném, úgy két-három hosszúra legalább jusson egy rövidebb is, érted, ez ad egy lüktetést.

Líra ide-oda, nem illik az az s oda :)

k, 2010-03-02 19:47 Aures

Aures képe

Aha... igazad van! :)

Így már tisztább! Megyek is, javítom. (A ritmikán inkább holnap dolgozom. Vagy ma, ha marad még időm a teljesen értelmetlen tanulás, és teljesen értelmes olvasás után. :D )

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

sze, 2010-03-10 14:48 Kentaur

Kentaur képe

Nah, átrágtam magam az első részen...

Először is, ejnye-bejnye!

Mert: szépen lecsúszott a többiekétől, és mert nem felel meg a feldatkiírásnak, erősen túllóg. Jó, mondhatni, hogy ez kis hiba, de szerintem nem az. Mert a ha nem a megadott hosszban írtok, pont a lényeg veszik el:hogy feldatszintűen, megadott keretek közt képesek legyetek rá.

Ha gonosz lennék, és én lennék a scriptvezető, emiatt a kettő miatt lazán úgy nyílvánítanám, hogy nem tudtátok megoldani a feladatot.

A veszőkkel ti is hadilábon álltok, látom. Az a tonikos poén nekem leesett, de nem a fájón jó poénok közé tartozik, csak a szimplán fájók közé, kicsit eröltetett, és nagyon kilóg stílusilag az egészből, ez nem paródia akar lenni.

"Legnagyobb kiábrándulásai közé tartozott, amikor a kényelmetlen fotelében ücsörögve, fonnyadt kenyeret rágcsálva, egyszer csak mintha kiszippantották volna a levegőt a szobából:" - mintha, akárha, valamiképp, stb-nagyon gyengíti a mondatot, ezt a feltételes és határozatlan szóhasználatot ha nem feltétlen szükséges, akkor jó elhagyni.

-egyszer csak úgy érezte, kiszippantották a levegőt a szobából-

Engem is zavart a ritmustalanság, hogy szinte Lovecrafti hosszúságú mondatok váltakoznak nagyon rövid odavetésekkel. Egy-kettő rendben van, mert kiemeli az ütős részeket, fontos infókat, de itt inkább már összevisszaság van tőle.

A teli szájjal-kifejezés többször is szerepel, ez egy nagyon erős képi megjelenítés, nem jó többször is elsütni.

"Talán 1949. Mit jelent ez?" -Évszámnál talán megengedett, hogy számokkal legyen, de itt még nem évszám, csúnya, úgyhogy tessék szépen kíírni betűvel!

 

"Egy pillanatra nem is tudta magáról, hogy kicsoda.

Halál? Gyermek? Kicsoda?"

-Sok a szóismétlés az egészben, itt még talán magyarázható azzal, hogy  erősíteni akarjátok a dolgot, de ez nem jön össze, kifejezetten zavaró a kétszeres kicsoda.

 

 

Összefoglalás tőlem a második rész után, mikor elvergődök odáig végre.

 

 

 

 

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

cs, 2010-03-11 20:28 Aures

Aures képe

Köszönöm Véres Dórim!

Igen, rendkívül zavaros.

Borzasztó sokat szórakoztam vele, hogy "pusztán ennyire" legyen zavaros, mert az első változatok bár valahol tetszettek, összeségében olyan zagyvák lettek, hogy már-már sírhatnékom volt. A fejezetek korábban borzasztó élesen elütöttek egymástól, ezt sikerült eléggé összemosnom, azt hiszem. (olyannyira, hogy már nem tudtad eldönteni melyikünk kié lehet :D ) Valójában én írtam a páratlanokat, a párosakat pedig Telen, aztán szabadkezet kaptam a hosszas, fárasztó de izgalmas utómunkákra, amelyek során megpróbáltam a művet egységessé és elfogadhatóvá tenni. Talán érdekesebb volt ez az utómunkaféleség, mint maga a nyersanyag írása.

Szóval tudtam, hogy rettentő nagy kavalkád, de igazán megpróbáltam kitisztítani ezt az öreges, halálos mocsarat.

Néhol talán egyszerűsíteni kellett volna, például Béla bácsi múltján, vagy Halál skizofréniáján, de azt gondoltam, talán a mű elvesztené a hangulatát vagy ízét. Úgyhogy nem töröltem, vagyis persze, töröltem sok helyen, és inkább azzal próbálkoztam, hogy ezeket a dolgokat kidomborítsam, kerekítsem és valahogy mégis "vízoldhatóvá" tegyem.

És mivel nagyon-nagyon szeretem ezt az írást, még messze nincs kész a javítás/szerkesztés/átírás.

Ez egy százszor jobb mű, és megéri, hogy még százszor annyi időmet rááldozzam. Akkor végre tiszta, emészthető és felejthetetlen lesz... Remélem. :)

 

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

cs, 2010-03-11 21:29 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hát, hogy ki mit írt, arról óra közepén még annyira sem volt fogalmam, mint most. (Most sincs semmi. Totál kiestek a dolgok.) ;)

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2010-03-11 20:29 Aures

Aures képe

Köszönöm Kentaur! :)

Azonnal javítom a hibákat!

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

cs, 2010-03-11 23:01 Obb_régi

A második rész már gördülékenyebb, sok hibát nem láttam inkább csak apróságokat, amik lehet nem is lényegesek. Ez az egy azért kirí, szerintem ezt cseréljed:

"Mostantól tíz perced van egyetlen feladat megcsinálására." - ez a megcsinálására borzalmas, nem használjuk írásban - feladat elkészítésére/megoldására

v, 2010-03-28 14:57 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

nkv = nem kell vessző

v = vessző

*

"legokosabb gyerek a környéken - a pedig ez nem is volt iga" – gondolatjel, nem kötőjel

"Talán a második, vagy a" - nkv

"pillantásra szerelmes lett belé" – lett szerelmes belé

" fotelében ücsörögve, fonnyadt" – nkv

"kiszippantották  a levegőt " - dupla szóköz

"csuklyás alak, kaszával " - nkv

"– Te vagy a Halál – mutatott rá Béla bácsi" – itt szeretném megjegyezni, hogy bár a Halál neve Halál, jobb lenne névelővel jelölni, hogy "a Halál" és nem csak mint "Halál". Ámbár ez írói szabadság, Béla bácsi mondata itt azt mutatja, hogy ti is rendre belezavarodtatok, hiszen következetesen a szerepőnek ezt kellett volna mondania: "Te Halál vagy"

"Szomorúan konstatálta, hogy az könnyebb a levegőnél, mivel most már szellemteste volt." - ebben az esetben rángatózott volna a feje. Gondolj arra, hogy ha felkapsz egy tárgyat az asztalról, amiről azt hiszed, hogy ólom, valójában meg pillekönnyű, akkor túl gyorsan kapod fel, hiszen félrebecsülted a hozzá szükséges erőt. Ergo Béla bácsi amikor először még nem tudja, hogy könnyű a feje, kissé erőteljesebben rázta volna a kelleténél.

"Szája szélén halvány mosoly. " - jelenidőre váltottatok

", hogy éppen sírt-e vagy nevetett." - ő vagy Halál?

"Halál hangja megdöbbentette a halott embert, mert abban olyan temérdek gyermekség visszhangzott, hogy egy pillanatra a hideg futott végig rajta. " - Halál hangján futott végig a hideg? :D

"Utoljára az óvodában hallhatott ilyen hangot... A kisfiú szégyenlősen csóválta a fejét." - kíváncsi lennék, mit keresett az óvodában idős fejjel. Vagy ilyen jól vissza tudja idézni az óvodás korában hallott hangokat? (Ti visszatudnátok?)

"– Nem tudod… – Így Béla bácsi." - huaaah. Nem biztos hogy legmegfelelőbb kommentezés egy semleges narrátornál.

"Tisztító Tűzbe" – piros pont ha megmondjátok mi a különbség a tisztítótűz és a tisztító tűz között.

"Az olyan egyszerűnek és aranyosnak látta, hogy egy pillanatra kedve lett volna megölelni." - itt nem értem az alanyokat. Ki látott kit egyszerűnek?

"Ott lebegett, karnyújtásnyira attól a valamitől, amitől hetven éven át – vagy legalábbis mióta az eszét tudta – rettegett." - az eddigi cselekedetei, a mondatai teljesen ellentmondanak ezzel

*

Innetől csak átgörgettem a szöveget. Nekem teljesen hiteltelennek tűnnek mind a karakterek, mind a párbeszédek. Béla bácsi például rákérdez, hogy tényleg ő-e a halál, de azt már nem, hogy ki az a Teo meg a többiek?

"zárt tartományban van (pl. egy kockában)" – szövegben zárójel?

"Ha nem nyersz, akkor játszunk tovább, ha nyersz, akkor is, de akkor Zsolti is meghal, jó? Tetszik?" - itt már nem csak a szereplők, a cselekmény is kezdi értelmét veszteni

"– Fura… most, hogy meghaltál, le tudtad győzni. " - hát igen. Az olvasó sem érti.

" Bármi legyek, csak ne olyan öreg, mint Béla bácsi." - hát, jó fiatal halál. Talán csak betaított inas?

*

Na, első feléhez ennyi volna.

Nem értem. Se a karakterek viselkedését, se a történetet. Kaotikus az egész, de nem abban a formában, hogy az ember kíváncsiságát felkeltse, hogy mi folyik itt. Talán a második rész tisztázza a dolgokat valamelyest.

_____________________________________________________________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."