Aures & Sir Telen: Játék a Halállal (3. és 4. fejezet)

III. fejezet

 

Miféle ördögi játék ez?, töprengett Béla bácsi, és hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye Halált, mintha csak most látná először.

Az iskola félhomályos folyosóján ácsorgott a fiú. Az angyali szemek huncutul csillogtak, és Halál arcát lángok fénye festette vörösre. A kezében újból megjelent a kocka.

– Átkozott játékszer… – motyogta Béla bácsi, a dobókockát vizsgálva. Elég volt ránéznie és hányingert kapott. Soha életében nem érezte annyire zavarban magát mint amikor a kockát az ujjai közé kapta. Talán még Haláltól sem tartott ennyire…

– Olyan nehéz… – Megremegett. Hihetetlenül súlyosnak érezte, nem is értette, hogyan bírja a markában tartani.

Béla bácsi nem tudta volna megmondani, hogy miből készülhetett a tárgy. Valóban, kimondhatatlanul nehéznek találta, mintha egy egész világot belepréseltek volna. Érezte azt a túlvilági energiát, ami belülről feszítette a kocka oldalait.

Csillagokat, egész csillagrendszereket látott az apró tárgyban kavarogni. Az űr sötétje feneketlenül és alattomosan derengett a fénypontok között. Béla bácsi elszédült, és egy pillanatra úgy érezte, ha nem vigyáz, egyenest belezuhan a végtelenségbe, amit a kezében tart.

– Nem lehet valami… mást játszani? – Ha Halál kitart a kockázás mellett, akkor Béla bácsinak igen nehéz dolga lesz…

– Dobd el! – Halál a fenekére huppant és némán meredt Bélára.

A kocka kigurult az öreg kezéből és csak gurult, mint egy egyre halványuló emlék, gurult, mintha sosem akarna véget érni az útja, és az öregember egy cseppet el is álmosodott.

Halál odaszaladt, felkapta a játékot, és mielőtt Béla bácsi ellenkezhetett volna, eldobta.

Újból végigsöpört a világon az az átkozott, kékes szélvihar, és az öreg érezte, hogy akaratlanul bukfencezik, hánykolódik.

Mikor a vihar kiköpte magából, a teste egy falnak ütközött. Legszívesebben elsírta volna magát, de arra gondolt, hogy ő már hatvan éve nem hullajtott egyetlen könnyet sem, és nem most akarta ezt a régi szokását folytatni.

– Te kis szaros! Elegem van belőled! – Legszívesebben elhajította volna az apró teremtést, mint egy darab követ. Isten tudja csak, milyen helyre ráncigálta őt megint!

Halál arca görcsbe rándult, a fiú szaporán szedte a levegőt, aztán… elsírta magát.

– Ne óbégass már! Jól van, bocsánat! Nem akartam! Tente baba, tente…

Halál egy kis idő után szárazon elmosolyodott és letörölte a könnyeit.

– Akkor játszunk megint? – A pizsamáján mintha fakóbban ragyogtak volna a csillagok; a szeme már nem tündökölt olyan ártatlanul, mint amikor belépett Béla bácsi szobájába.

Az öreg válaszra sem méltatva, körülnézett.

Utoljára akkor érzett ilyet, mikor egy nyári éjjel gyomron rúgta őt egy zsebtolvaj. (Bár az nem lett gazdagabb semmivel egy-két sörnyitónál.)

– Ez… ez… – Nem akart hinni a szemének. Megfordult, és mint egy fuldokló kapálódzott a levegőben: abban bízott, a bűvös vihar még képes visszarántani őt, és egy másik helyen kidobni.

De a levegő meleg és poros volt már, és Béla bácsi tisztán ki tudta venni az erdőt és a falut. Halál az öreg nadrágszárát rángatta.

– Fordulj meg! Hahó! Fordulj meg, és játsszunk! Odabenn!

Végtelenül hosszúnak hatott az a néhány másodperc, míg Béla bácsi visszafordult a helyre, amit nem akart látni soha többet. Miközben fordult, meleg enyv illatát érezte és a gondolattól csípni kezdett a szeme. Miközben fordult, egy vékony sebhely az ujján, mintha viszketni kezdett volna, és a szeme még erősebben csípett. Már majdnem teljesen megfordult, és ekkor a szél hangos, boldog nevetést vágott az arcához, és ez majdnem úgy fájt, mint az ütés, amit a teste elszenvedett.

A nevetés… Béla bácsi hatvan éve nem hallotta ezt a kacajt. Egy gyermek hangja volt ez, olyan valakié, aki még sosem csalódott, és csak hírből ismerte a Halált.

Ez Béla bácsi hangja volt.

– Menjünk be! Odabent jól lehet bújócskázni… – Halál négykézláb elindult a hang irányába.

A halott ember előtt egy épülőfélben lévő templom magasodott. Ugyanolyan hatalmasnak látta, mint gyermekként. A falak bőre száraznak és rücskösnek tetszett a délutáni napfényben, a harangtorony talán még csak gondolat lehetett. A bejárat helyéről, mint valami sötét szájból, hideg levegő kavargott elő, és mikor megérintette Béla bácsi bőrét, mintha azt súgta volna: Tudod, mi van odabent…

Az épület már így, félkészen is morózusnak és nagyon öregnek látszott. Mintha csak romok lennének az erdő szélén. Átkozott romok.

Nem tudta, hogyan szökhetne el, semmilyen tervet nem tudott kifundálni. Csak egy dolgot tehetett: követte Halált; belépett a templomba.

Odabent a hideg már csípte a bőrét, és olyan sűrűnek érezte, hogy szinte már szaga volt. Hideg, halott szag volt ez…

Végigcsoszogott a kis folyosón, amit ő mindig csak "előrésznek" hívott. Ujjait végigfuttatta a falakon: az még érdes és szemcsés volt.

– Számolj el tízig! – Halál hangja olyan hirtelen érte, hogy majdnem felordított.

– Ne ijesztgess már!

A kisfiú szomorúan, reszkető vállal nézett fel rá. De most nem tudta őt megszánni. Most, ezen a helyen nem tudott semmi másra figyelni csak…

…A nevetés újból felhangzott, és Béla bácsi akarva-akaratlanul gyermekkori önmaga irányába eredt. Oszlopkezdeményeket, bakokat került ki; egyszer majdnem felbukott egy halom vödörben, kacsázva kikerült néhány cementes zsákot. Mindezt nehezítette, hogy Halál a bal lábába csimpaszkodott, ő pedig úgy húzta maga után a remegő ajkú kisgyermeket.

És akkor megtalálta magát.

Kilépett a templomból, arra a helyre, ahová a sekrestyét tervezték. Közvetlen az erdő szélén ácsorgott, körülötte mindenütt építkezési kellékek árvállottak. Nem messze tőle, a fal mellett két gyerek beszélgetett. Az öreg óvatosan kukucskált a fal árnyékában.

– Olyan meleg volt a templomban… – mondta a kisfiú.

– Aha, majdnem megsültem! Persze még nincs kész, de már most látom, hogy problémák lesznek a szigeteléssel.

Erre a fiú elnevette magát; Béla bácsi szája pedig gyanúsan megrándult.

– Hagyd már abba! Sokkal jobb, mint a matek! A matek unalmas, és azért van, hogy akik nem tudnak semmi szépet csinálni, dolgozhassanak valamit!

– A matek szép! – vágta rá a másik... Béla bácsi pedig együtt mondta a szavakat a kisfiúval: a matek szép.

– Zsoltika is szereti, és látod, hogy milyen hülye!

– De én nem Zsoltika vagyok! – Nem Zsoltika vagyok.

Béla bácsi suttogást hallott, de így is emlékezett arra, hogy miket mondott: Ez az enyém? Köszönöm… – És a lelkét, erősebben, mint valaha, megtöltötte a sárga rózsa csodálatos illata.

A gyerekek hangja elhalkult. Béla bácsi emlékezett, hogy miről beszélgettek… Pár évvel ezelőtt az egyik kedves szomszédjuk vízbe fulladt sokuk szeme láttára… Az a férfi mindig mosolygott Bélára… és eszébe jutott a tó, a lágyan gyűrűző tó felszíne. Az öregember szívébe egy darab jeget döftek.

– Látod ezt? – kérdezte a lány, és gyengéden megfogta kicsi Béla kezét, aki most lehajtott fejjel állt, és nem tudott másra gondolni csak hideg tavakra, és arra, hogy a legrosszabb halál a fulladás lehet.

Béla bácsi emlékezett a malteroskanálra, amit a lány tartott. És arra is emlékezett, hogy a lány teljes erejéből a fák mögé vágta a szerszámot.

– Mit…

– Látod? Eltűnt…

– Mivel eldobtad…

A lány elmosolyodott; madarak csiripeltek a fák tetején.

– Igen. Eldobtam és eltűnt. De attól még nem szűnt meg létezni! Nekem mindig azt mondják, hogy a dolgok nem halnak meg, Béci! Sosem! Egyszer a malteroskanalak visszakerülnek hozzánk.

Sokáig csend volt, csak a madarak zenéltek. Az öreg Béla bácsi nagyon fázott, de az ölelés emléke, amit a rózsás lánytól kapott odakint, egy kicsit enyhített rajta.

– Bújócskázzunk! – A gyerekek most hangosabban beszéltek, az öreg pedig látta, hogy feltápászkodnak és a befejezetlen falak között visszaosonnak az építménybe.

A halkan szipogó Hallállal a lábán, követte a gyermekeket. Újból átjárta őt a fagy, ami a templomban kavargott.

– Iszonyú meleg van… Muszáj itt bújócskázni?

– Kőműves leszek, jobb, ha minél több időt vagyok ilyen helyeken. Ugye milyen gyönyörű már most, így félkészen? Kíváncsi vagyok, milyen szép lesz, ha elkészül.

– Tényleg nagyon szép! Sokkal szebb, mint az iskola! És finom illatú! Olyan fura, de finom! – mondta az apró Béla.

A halott ember szívét apró gyermeki kezek szorították meg, kedvesen, mégis fájdalmasnak hatott. A szeme már olyan erősen csípett, hogy egy pillanatra azt hitte… nem! Én már vagy hatvan éve nem!

Halál egyre hangosabban zokogott a lábán, könnyes arcát Béla bácsi nadrágszárába dörgölte.

"Kussolj be, és hagyd abba!" – Ezt szerette volna mondani a szipogó gyermeknek, de mikor találkozott a tekintetük, Béla bácsi elfojtotta a szavakat, melyek már a nyelvén viszkettek.

– Egy kicsit halkabban, jó? Hallani akarom őket…

– De mikor bújócskázunk? – Halál megdörgölte a szemét.

Az egykori Béla bácsi és a kislány újból sugdolóztak, aztán a fiú hátrébb lépett, a fal felé fordult, és fennhangon számolni kezdett.

A lány, mintha csak szöcske lett volna, vagy mint egy könnyű emlék, elillant.

Béla bácsi agya sebesen járt… Aztán döntött.

– Bújócskázni akarsz?

Halál arcára örömteli mosoly költözött, és a fiú szaporán bólogatott.

– Rendben van… Most te keresel meg engem! Számolj jó sokáig! – Azzal eliramodott.

Áldotta az eszét, ami még holtában sem hagyta cserben. Nem csak, hogy elszökhet kellemetlen látogatójától, de még találkozhat is a rózsás lánnyal!

Ahogy távolodott, egyre halkabban hallotta Halál számolását: négy, kilenc, húsz, száz, ötszáz.

A templom hirtelen nagyobbnak tűnt, és mintha egy labirintusban találta volna magát. Falak vették mindenütt körül; falak, melyekre sosem emlékezett. Hol balra, hol jobbra fordult, lépcsőkön baktatott föl; végig a megérzéseire hagyatkozott.

Annyira fázott, hogy komolyan sajnálta, hogy nem bundákba bugyolálva halt meg. A hullaszagtól hányingere lett.

Végül elérte a célját: a labirintusból kicaplatva azon a helyen találta magát, ahová az orgonát tervezték.

Kis barátja két bak között kuporgott. A bakokra léceket helyeztek; köröskörül szerszámok sorakoztak.

Tudtam! Mindig tudtam, hogy először idebújt!

A szavak gondolkodás nélkül rohantak ki a száján: – Szervusz!

A kislány ijedtében olyan hangot hallatott, amire csak egy egér képes, ha levágják a farkát.

– Nem bántalak! Én… csak egy bácsi vagyok.

– Nem akartam! Csak játszottunk!

– Csss! Nem bántalak! Ígérem, nem csaplak be!

Béla bácsi alig látott valamit a gyermekből, az olyan biztos búvóhelyet talált magának.

– De én… gyerek vagyok!

– Hát és aztán?!

Béla bácsi tisztán hallotta, hogy a lány hangosat nyel, és a sötét folt – a teste – remegni kezdett.

– A gyerekeket könnyű becsapni… nem igaz?

A halott ember szeme most már annyira égett, hogy kénytelen volt megdörgölni.

– Értsd meg, nem bántalak… – Gombóc nőtt a torkába, és ő is remegni kezdett, bár nem félt semmitől. – Én csak beszélgetni akarok! – Gondolatban hozzátette: – Hadd lássalak! Hadd lássam az arcodat!

A torka egyre szűkebb lett, a szeme egyre csak viszketett és csípett, mintha homokot szórtak volna bele, a válla pedig remegett.

– Beszélgessünk… Kérlek… Hiszen csak egy öregember vagyok…

A lány előjött, s mikor a tekintetük találkozott Béla bácsi megtört: a torka szelíd görcsbe rándult, a válla szaporán mozgott föl-le és… sírt. Folytak a könnyei, szipogott és kezét az arca elé kapta. Érezte, hogy a könnyek elnedvesítik a tenyerét… Egészen elfelejtette már, milyen érzés is ez. Mint egy gyermek, úgy meredt a kezére, majd megtapogatta az arcát; a függönyön túl pedig, amit a könnyek húztak a szemére, ott állt ő. A gyermek, aki sosem okozott neki csalódást… A gyermek, aki rózsát adott neki, és akitől tudta, hogy kell nevetni.

A lány megfogta a kezét, és a szemébe nézett.

– Miért sír, bácsi? – A szeme úgy ragyogott, mintha kékes csillag volna. És Béla bácsi hirtelen meztelennek érezte magát, és öregnek… meg olyannak, aki végre megtalált valamit, amit már igen régóta keresett.

– Az én nevem… – Nem folytatta. Recsegve, mélyet szívott a levegőből. Valóban… milyen finom illat áradt mindenből! Furcsa, de finom… És a hideg, hullaszagú szél? Hová tűnt? Most nyár volt a templomban…

Tenyerébe fogta a gyermek arcát; az nem ellenkezett. Így álltak hosszú ideig, és Béla bácsi élvezte a nyarat, ami hatvan éve elhagyta őt.

Mikor a hosszú idő letelt, Béla bácsi azt mondta: – Most már mennem kell… Te pedig, ha nem akarod, hogy a barátod megtaláljon, arra menj!

– Arra megyek… Köszönöm, B…

– Bácsi… igen.

Lassan, mint egy delejes álom, úgy csoszogott lefelé a lépcsőn az öregember; az emlékei pedig vele csoszogtak.

Mélyet szippantott az enyvillatú templomi levegőből, és arra gondolt, hogy akár a világ végéig ellenne itt. Most már nyugodtan véget érhet minden…

Aztán ahogy ott bandukolt a lépcsőn, az emlékek, melyeket úgy gyűlölt, valamiért elkezdtek kavarogni a fejében. Béla bácsi megtorpant: úgy érezte, egy centrifugával váltották fel a fejét… Nahát, nahát. Most talán tényleg véget érnek a dolgok… hol az a hülye kölyök? Ez nem az ő dolga?

Az emlékek őrjítő, fájdalmas vihara lecsendesedett és Béla bácsi koponyáját egyetlen hang és egyetlen kép töltötte ki: mély dübörgés, és egy hatalmas tégla halom…

Ó, ne… Istenem segíts! Ezt nem akarom!

Éles fájdalom hasított a kezébe, és az öreg reszketett, mint a kocsonya. Elindult, aztán gyorsított és végül már rohant lefelé a lépcsőn.

– Ne arra menj! – üvöltötte, de késő volt, a lány már messze járt. – Ne! Ne! Ne arra menj!

Megint, mintha labirintus nőtt volna a templomban. Hideg szél fútta keresztül a helyiséget, halott szagot cipelve magával. Az érdes falak gonoszul útját állták, és nem engedték tovább a kiáltásait.

– Ne hagyd! Szólj neki Béci! Ne!!! RÓZSA, NE ARRA MENJ!!!

Kiszabadult a falak, létrák és bakok fogságából, futott lefelé, a sekrestyék  irányába sebesen, mint valami rongyos, ráncos mozdony.

Mély dübörgés gurgulázott végig a templomon.

Béla bácsi kiért a napfényre, és falfehér arcú önmagával nézett farkasszemet. Közöttük hatalmas kupac tégla hevert.

Együtt, ugyanazokkal a mozdulatokkal, ugyanazzal a remegéssel hordták szét a köveket, közben ugyanazt rebegték. Ne halj meg! A kisfiú feljajdult, mikor az egyik tégla sarka felszántotta az ujját, Béla bácsi pedig vele érezte a fájdalmat.

A lány halott volt.

Béla bácsi egész életében csalódott. Csalódott az édesanyjában, a tanárnőben, a kutyájában… a tavakban.

És csalódott Halálban.

– Te átkozott, rohadt kis dög! – A nyakánál fogva emelte fel Halált, aki épp ekkor botorkált elő négykézláb.

A falhoz kente az apró kis testet, remegett a dühtől és fájdalomtól. Mögötte fiatalkori önmaga úgy sírt, hogy talán az erdő másik oldalán is hallották. A holttestet ölelte, és beszélt hozzá. Beszélt rózsákról és malteroskanalakról, templomokról és felhőkarcolókról. De a lány halott maradt.

Béla bácsi felvett egy kalapácsot és Halál felé fordult. Az az arca elé kapta a kezét és visított az életéért. A pizsamája teljesen kifakult, a szeme pedig nem ragyogott többé.

Béla bácsi térdre rogyott. A kalapács kihullott a kezéből.

– Öleld tovább Béci… Sírj…

Így, mint egy szobor, aminek vonásait különösen keményre és keserűre formázták, térdelt a kövek mellett. Közben a nap lenyugodni készült, ő pedig nézte az erdőt és hallgatta a tücskök ciripelését.

Mikor gyászra hajtotta a fejét, a tekintete megakadt a játékkockán, ami a fűben pihent. Kieshetett Halál kezéből, mikor megráncigálta őt. Újból fellángolt benne a düh, a kalapácsot a kezébe kapta, és lesújtott vele.

A világ pedig kirobbant a kockából, kitöltötte a teret, ami rendeltetett számára. Béla bácsi testét semmivé morzsolta… a lelke kiszakadt ebből a valóságból.

 

 

IV. fejezet

 

Az idő megállni látszott, a kocka darabjai a levegőben maradtak mozdulatlanul, és egy fájdalmas, mély bődülés közepette megfeszült az idő szövete. Kicsit olyan volt a hang, mint ahogyan Teo és a többiek beszéltek, amikor nagyon mérgesek voltak. Halál rémülten nézett körbe. Remélte enyhe lesz a büntetése, amiért Béla bácsi elrontotta a közös játékot. Nem tehet róla, hogy az öreg megmakacsolta magát. Ő mindent megtett, hogy Teo és a többiek elégedettek legyenek. Mindent! Nem rajta múlott, igaz?

A kisfiú érezte az energia remegését, ahogy az Univerzumon végigfutott a kalapács által keltett rezgéshullám. Tisztában volt vele, hogy még háromszor, egyre gyengülő amplitúdóval visszatér, mielőtt a tér, akár egy kaleidoszkóp képe, új elrendezést vesz fel. Hűha, milyen fura szavak!

Egyszerűen tudta, mintha már átélt volna hasonlót. Arra is emlékezett, hogy létrehozott valami spirálisan örvénylőt. Aztán még egyet. Meg még egyet. És még mindig nála vannak. Nála, a kis hülyegyereknél. Aki nem tudja, mennyi kettő meg kettő.

Ebben a pillanatban megérkezett az utolsó rezgéshullám, és a világ átalakult Halál körül. Egy roskatag, vén csigalépcső alján állt, melynek fokain sárgán pompázó, élettel teli rózsák burjánzottak. Valahol a magasban, egy robosztus fenyő tövében, karcsú nő árnya látszott.

A festmény! Halál rájött, hogy miért ismerős neki ez a szürreális táj. Az öreg szobájának falán látta már. Akkor jól megjegyezte, mert valami furcsa melengető emléket ébresztett benne. Most pedig itt van a festményben, mely valamiképpen életre kelt. A lépcső korhadt és repedt, de járható, a nő a magasban pedig reménykedve vár valakit. Halál tudta ki lehet az. A lépcső tövében, a hideg kőpadlón egy szürke szellem feküdt. Hozzálépett és szelíden megkavarta.

 – Bácsi, bácsi, ébredj! Indulni kell! Fontos!

Az öreg nehezen tért magához, és bambán meredt Halálra.

 – Mit? – kérdezte. – Miről vartyogsz, te anyaszomorító? Mibe hajszolnál már megint bele?

 – Kérlek, bácsi, higgy nekem, ez most nagyon fontos! – vette könyörgőre a kisfiú.

 – Neked egyedül a játék a fontos – mordult rá Béla bácsi. – Hagyjál békén! Öreg vagyok, fáradt vagyok, engedj végre békében meghalni!

 – Nézz oda!

A csigalépcső tetején vakító kék fény támadt, az előtte álló női alak pedig hívogatóan integetett. A rózsák, mintha karácsonyi csengettyűcskék lennének, minden rezdülésükre földöntúli dallamokat játszottak. A fényben a korhadt lépcsőfokok sora csillogó arannyal bevont széles feljárónak tűnt, mely csak arra vár, hogy valaki rajtuk a magasba hágjon. A levegőben halvány enyv illat terjedt, s mintha bájos szirénhang búgta volna sejtelmesen: jöjj hát, hamar!

Béla bácsi megbabonázottan meredt a látványra, majd lassan feltápászkodott és elindult a lépcső felé. Ám amint az első lépcsőfokra lépett, kialudt a fény és a félhomályból kísérteties alak lépett elé. Arcát sűrű fátyol fedte, ölelésre tárt karjáról a bomló hús félreismerhetetlen, édeskés szaga áradt. Az öreg rémülten megtorpant.

 – Ne félj tőle! – kiáltotta Halál. – Csak az elmédben létezik, a félelmeidből táplálkozik. Menj tovább!

Béla bácsi mintha meglátott volna valamit, fürkészően vizslatta a fátyolos arcot.

– Ne félj tőle, Béla bácsi! Győzd le, és menj! – Halál már szinte hisztérikusan kiabált.

Az öreg azonban döbbenten állt, és ajka némán formálta a szavakat:

 – Anyám?

A kísérteties alakról ebben a pillanatban lehullott a fátyol, Béla bácsi pedig zokogva borult a nyakába. Könnyei hűvös felhőfoszlányokként keringtek kettejük között.

 – Ez mi? – Halál csípőre tette a kezét; ez még őt is meglepte. Ritkán fordult elő, hogy váratlanul érte bármi is. Tudta, hogy Béla bácsi fiatalon vesztette el édesanyját, és a mai napig nem volt képes túltenni magát a veszteségen. Ám, hogy a tisztítótűz mezsgyéjén egyensúlyozva valaki ne az ellenségeivel találkozzon, akik mindenáron vissza akarják taszítani a sötétségbe, ez bizony meglepő volt. Teo és a többiek valamit nagyon összekutyultak.

 – Anyuci! – Béla bácsi mintha újra kisgyermekké vált volna, könnyes szemmel kapaszkodott az aszott testbe, miközben a foszló húsú kezek gyengéden simogatták, az ajaktalan fogsor pedig csókot lehelt a fejére. – Szeretlek anyuci! Ne hagyj el! Ne kelljen újból csalódni…

A másik azonban kibontakozott az öleléséből, és fényes glóriától övezve, immáron gyönyörű fiatal nőként, felsuhant a lépcső tetejére. Mielőtt az újra szikrázó fény magába szippantotta volna, hívogatóan intett a fia felé.

Halál bosszankodott. Eddig az ő kezében volt az irányítás, most azonban föntről valakik belekavartak. Nem szerette a váratlan dolgokat, azok után mindig szörnyen fájt a feje.

Mivel az öreg még mindig megrendülten állt az első lépcsőfokon, Halál úgy érezte, az események felgyorsításának érdekében tennie kell valamit.

 – Van még pár kockám – mondta bizonytalanul.

Béla bácsi, mint valami óriás fúria hajolt fölé.

 – Dugd fel magadnak a kockádat, te kis… – felháborodásában nem talált megfelelően érzékletes kifejezést. – Mit vétettem, hogy téged küldtek a nyakamra?

Halál először ijedten a fenekére huppant, majd szívszorító könnyhullatásba kezdett. Kisvártatva, miután látta, hogy ezzel Béla bácsinál nem érte el a kívánt hatást, minden átmenet nélkül, egyszer csak tudálékos arcot vágott.

– Ennek tételes felsorolása kimerítené a rendelkezésünkre álló időkeretet – mondta végül gyermekhez nem illő pedantériával.

Béla bácsi viszolyogva szemlélte Halált; és ő ezt meg is tudta érteni… Több lény lakozott benne, és mindegyik a teste uralmáért küszködött: egy gyermek, egy csupa tűz, vénséges szörnyeteg és egy másik, fényből szőtt aggastyán. Úgy érezte magát, mint egy rosszul működő gép. Az imént a tüzes lény szólt belőle.

Az öreg egy darabig értetlenül meredt rá, majd mintha hirtelen kijózanodott volna, körülnézett.

 – Tulajdonképpen hol vagyunk, és egyáltalán… mit keresek én itt?

Halál elkomorodott, mintha hirtelen éveket öregedett volna, gyermeki arcára fásult kifejezés telepedett, majd néhány percnyi csüggedt szünet után egy nagyot sóhajtott.

Nem válaszolt az öregnek. A száján csupa felnőttes káromkodás akart feltörni, dühöngeni akart, hogy elcsitítsa a hangokat a fejében, hogy végre ő kerekedjen Béla bácsi fölébe. Mérgében tűz villant a tenyerén, ahol egy maroknyi, feketén csillogó kocka bukkant fel; ezeket dühösen a padlóra szórta. Amelyik kocka nem gurult elég messzire, azt egy nagy rúgással küldte távolabb. Azután letépett egyet a lépcsőt szegélyező rózsák közül, és ingerülten összegyűrte.

A helyén azonnal kinőtt egy hajszálra ugyanolyan sárga rózsa. Halál bosszankodva nézte, majd mérhetetlen önuralommal fogta vissza magát, hogy le ne tépje újra. Helyette a látszólag rozoga lépcsőbe rúgott egy nagyot. Az eredményen maga is meglepődött. Nem, nem a fájdalom miatt, azt már ismerte régebbről. Nem is a váratlan sötétségtől, hanem a lépcső homályából elővillanó egészalakos tárgytól maradt tátva a szája.

Az a valami fényes és sima volt; egy tükör. És Halál mégsem saját magát látta benne: a tükörképét sűrű, fényes szövésű fátyol fedte, de feltűnően alacsony termete és kilógó bányászlámpája kétségtelenné tette kilétét. Nem szólt egy szót sem, csak kicsiny csákányát rázta fenyegetően Halál felé.

– Teo? – kérdezte bizonytalanul.

Aztán a tükörkép összekavarodott, eltűnt, a helyén pedig egy lángoló férfi bukkant fel. Halál hátrébb lépett, és ugyanígy tett a tükörben a férfi is. Halál felemelte egyik kezét: a tüzes ábrázat szintúgy.

Lecsendesedett a tűz a tükörben, és Halál egy gyermeket látott fakó pizsamában.

 – Elég volt! Elég! – dühöngött; a hangjából minden gyermekség elpárolgott. A tükör megrepedt a kiáltása közben, és darabjaira robbant. Béla bácsi a falhoz húzódott a groteszk látvány hatására, ahogy az apró gyerek szájából egy felnőtt férfi hangja üvöltött: – Nem én vagyok, aki itt megmérettetik, hanem az öreg! Hát minden a feje tetejére állt? Nem nekem kell szembesülnöm a félelmeimmel, hogy megtisztulást nyerjek cserében, hanem neki! Valaki nagyon elszúrt valamit! Ezért felelnie kell!

Még tovább ordibált volna mindenfélét, ha meg nem pillantja Béla bácsit. Az öreg, szemét a földöntúli fényen tartva, valamiféle révületben, egyre szedte a lépcsőfokokat. Már az út harmadánál tartott.

Béla bácsi csak ment, ment fölfelé, közben alakok jelentek meg körülötte. Egyik pillanatban egy hatalmas, fekete kutya ugrott elé, de ő meg se rezzent, csak megvakarta az állat fülét futtában, és ment tovább. A kutya csodálkozva félrebillentette a fejét, aztán felröppent a fenyőfához, és a fény magába szippantotta.

Halál bosszúsan szemlélte, hogy Béla bácsi számára egyik felbukkanó figura sem jelent akadályt: pár lépcsőfokkal később az egykori tanárnője toppant elébe, de az öreg épphogy csak megérintette a vállát, már is a következő lépcsőfokokra hágott. Az asszonyt is magához rántotta a magasság.

Megjelent Zsolti is, de Béla bácsit ez sem zavarta; barátian megszorította a kezét, és máris továbbszaladt. Zsoltika fölszállt; eltűnt a fényben.

Egy apró, undok arcú kislány alakja gomolygott elő a lépcsőfokok közül, és öltött testet az öregember előtt. Béla bácsi egy pillanatra megtorpant, kedvesen, kisfiúsan megrángatta a lány copfját, és már nyargalt tovább, föl, föl, egyre csak föl.

A fény újból villant, a lány eltűnt.

 – Ez képtelenség! Senkinek nem sikerült még ilyen gyorsan! – kiabálta utána Halál, egészen elfeledve, hogy egy kisgyermek képét viseli. – Nem juthatsz csak úgy át! Ez mindjárt ott van, nem hiszem el! – Dühében felkapott a földről egy ott maradt kockát, és Béla bácsi után vágta. Az természetellenes szögben átszelve a levegőt, az öreg hátának ütközött, ám ahelyett, hogy megütötte volna, egyszerűen szétfolyt rajta, fénylő aurával körbevonva őt.

Halál döbbenten pislogott: ez idáig azt hitte, csak a szájban olvad.

Aztán felüvöltött, fájdalom futott végig rajta, nagyon is emberi kín… A belső szervei sisteregtek, tűz emésztette belülről. Három részre szakadt a tudata: egyszerre volt gyermek, egy nyavalyás, pokoli teremtmény, akinek lényege irdatlan tűzben nyilvánult meg, és minden egyes lángja egy-egy ember halálsikolya… és egyszerre volt fénylő, hatalmas áradat, amely képes sokmillió kockát teremteni, energia, amely képes egy hatalmas órát működtetni…

A fehér izzás a fejében elhomályosította a látását, de nagyjából ki tudta venni a lépcsőn felfelé igyekvő figurát.

Kiterjesztette az érzékeit… Egyszer már megtette, mikor Béla bácsi kifelé bámult az ablakán, de most valóban szüksége volt erre a képességére… Akárha az öregember egy különösen intenzív jeladó lenne, csak úgy ontotta magából az érzéseket és gondolatokat.

Micsoda kavalkád, micsoda ragyogó energiahullám!

Most már értette, hogy képes az öregember dacolni az akadályokkal…

Betöltötte Halál lelkét Béla bácsi esszenciája. És ez csupa-csupa illat és látvány volt: nedves föld, hideg éjszakák, tücskök és holdfény… a természet szeretete… és voltak sokkal erősebb kötődések: enyv… Béla bácsi minden porcikáját, mintha csak ezzel a tulajdonsággal fogant volna, átitatta az enyv illata, amihez sárga rózsák képe szegődött társul. És ezek fölé emelkedett a leghatalmasabb energiahullám: a kőműves lány képe. Olyan erős rezgéssel töltötte be az öregember lényét, hogy Halál képtelen volt tartani a kapcsolatot Béla bácsival: kiszakadt belőle.

Kábán rázta a fejét. A keze… Halál külön érezte Béla bácsi kezét is. Furcsa energia bizsergett benne… Az összes felbukkanó alakot megérintette, és azok rögtön felröppentek.

Ordítani akart. Nem hagyhatta, hogy Béla bácsi, dacolva a lépcsőkkel, csak így egyszerűen átjusson. Valahol a lénye mélyén fejet hajtott egy rettentő akarat előtt: engedte összesűrűsödni magában az energiapatakokat, melyek átszőtték az Univerzumot, és a következő pillanatban a kisfiú bőre megrepedezett, majd undorító recsegések közepette lefolyt a padlóra. Helyén egy lángokból álló, több méter magas férfialak magasodott. Testét tüzes páncél fedte, egyik kezében lángnyelv pallost forgatott. Helyből felugrott arra a magaslatra, ahol Béla bácsi caplatott, és elállta az útját.

– Állj meg, kicsi Béla! – Földöntúli basszusába az összes lépcsőfok beleremegett.

– Ki… ki vagy te? – kérdezte Béla bácsi, aki mintha kábulatból tért volna magához.

 – Én vagyok a Mindegyik – válaszolta dörgő hangon a lángember. – Első és Utolsó, Gyermek és Aggastyán, Élet és Halál… Bennem él Teo, bennem él a Halál… bennem él egy gyermek. Én vagyok a Mindegyik! Én vagyok Teo és a többi!

Pallosát megsuhintotta Béla bácsi orra előtt, élvezettel nézte a lobogó lángokat. Béla bácsinak szinte teljesen hátra kellett hajtania a fejét, hogy lássa a tüzes arcot, az égő teremtménynek pedig szinte teljesen le kellett hajtania a sajátját, hogy lássa az öreg halottat. Gyermek és Aggastyán… Mindketten megborzongtak.

 – Igazából fogalmam sincs, hogy most éppen melyik vagyok, az utóbbi néhány százezer évben kissé szétszórt lettem – mondta aztán elgondolkodva. Izzó szemgolyói olyan mélyen fürkészték az öregembert, hogy az újból megborzongott. – Előfordult már veled, hogy úgy érezted, te vagy a Világmindenség Ura, de a fejedben lévő fura kis hangok mind az ellenkezőjét bizonygatták? Nyilván nem… Néha azt hiszem gyerek vagyok, aztán meg hogy Halál, másszor meg Isten… Megőrjítenek a hangok…

– Istenem! – Béla bácsi térdre esett. – Mit keresek én itt? Mikor lesz már nyugodalmam?

Halál ügyet sem vetett rá. Megigézve kémlelte a mélységet, ahol a kockák hevertek elszórtan.  – A játék… tudod, a játék megmenti az embert. Azt hiszem, ezért találtam ki ezt a rendszert. Miközben játszom, csakis egyvalaki lehetek… Játék közben mindnyájan gyermekek vagyunk… És én ezt szeretem a legjobban a három közül: a bennem élő gyermeket…

Béla bácsi remegett. Felnézett a fenyőfa törzsére, az ott ácsorgó lány, mint valami angyal, szinte foszforeszkált a sötétben.

– Tudod, a Gyermek énem még viszonylag fiatal. Kezdetben csak Élet és Halál voltam, de… – a lángok most csendesebben pattogtak, és a szörnyeteg arcában ismerős, kisfiús vonások jelentek meg –, de ahogy mind több gyermeket rántottam magammal, bennem is egyre finomabbá vált egy újabb energia… egy újabb személyiség.

– Ez engem nem érdekel! – fintorgott Béla bácsi azzal a különös gyurmasággal az arcán. Halál elvigyorodott.

– Pedig jól esne… Tudod, engem nem sokan hallgatnak meg. Legfeljebb csak én saját magamat. – Mélyet szippantott az enyvillatú levegőből és arra gondolt, hogy itt olyan csendes, békés és olyan kellemes minden, hogy akár az idők végezetéig is itt ácsoroghatna.

– Megszületett bennem a Gyermek-Halál. Erősebb és élénkebb volt a jelleme, mint a régebbi tudatomnak. A gyermek képes volt elfojtani magában az igazi Halált és Életet… Aztán tudod mi történt? Miután felhoztam a lépcső tetejére, az egyik fiúnak meg tudtam szerezni az emlékeit… Szokás szerint az emlékek elvesznének.

Béla bácsi egykedvűen pislákolt Halál előtt. Láthatólag nem rázták meg őt az imént hallottak. Letépett magának egy rózsaszirmot és azt szagolgatta.

– A gyermek teste egy kórházban fekszik üresen… kómában van. De még van remény. Remény arra, hogy ezt a hideg porhüvelyt betöltse egy lélek. – A tűz diadalittasan lobbant fel, hosszú nyelvekkel csapdosott mindenfelé. – Milyen érdekes… – folytatta Halál. – Ezt a gyerkőcöt Teonak hívják.

Béla bácsi csak fél füllel figyelt, tekintetével a lépcső tetejét fürkészte.

– Hmmm… – A lángoló alak is a fenyőfa felé nézett. –  Mindnyájan gyerme… Hogy mi? Mit keresel itt? Ez a régi sterilizáló állomás. – Halál körülnézett, és kellemes, bizsergető érzés költözött a lelkébe. – Minden léleknek az ugrás előtt át kell esnie egy fertőtlenítésen, különben magával vinné a kórokozókat a következő stádiumba. Te még nem estél át teljesen a tisztításon. Csak akkor léphetsz tovább, ha ez megtörténik. Egyébként magam terveztem az egész kócerájt… merthogy egyben Isten is vagyok.

 – Hát igaz? – Béla bácsi elámult. – Tisztítótűz, Pokol és Mennyország, mind létezik?

 – Fura dolog ez – mélázott el a lángoló harcos. – Tudom, hogy mire gondolsz, de nekem nem jelentenek semmit ezek a szavak. Számomra… számomra az Óra a legfontosabb. – Ez utóbbit olyan halkan mondta, hogy Béla bácsi nem is hallotta igazán.

A lángöltözetű Halál megrázta tüzes üstökét. Hangja újból úgy szólt, akár a mennydörgés:

– Nem mehetsz csak úgy tovább, kicsi Béla! A kezed… nagy erő van benned, amit az elvakultságod vezet. Mondd, a kezed őszintén cselekedett, mikor megérintetted a lényeket a lépcsőn?

Béla bácsi vállat vont.

– Nem mindegy? – És újból a fenyőfára emelte a tekintetét.

Olyan hang hallatszott, mint amikor valaki hirtelen benzint önt a lobogó tűzre: Halál nevetett.

– Érzem rajtad, a lépcsőfokokat, kicsi Béla… Megbocsátottál az embereknek, igaz?

Béla bácsi megnézte a szellemkezét. Nem volt már igazi teste, mégis a seb, annyi év után újból fájni kezdett; Halál tudta ezt.

– Béci… – Halál suttogott, mégis hangosabb volt bármely embernél. – Magammal vittem a szomszédodat, a kis szerelmedet, az anyukádat, a kutyádat… mindened. Nem maradt más neked, csak az nyamvadt seb az ujjadon. És most ezzel a sebes kézzel érintettél meg mindenkit, akinek meg kellett bocsátanod… De még mindig van egy ember, aki arra vár, hogy feloldódjon az elmédben.

És félreállt Béla bácsi útjából.

Megtört lélek… micsoda szomorúság az élete, és most milyen gyorsan elengedi a béklyókat, melyek megkeserítették…

Béla bácsi fáradtan, beesett vállal állt a tűz előtt. Szemében lángok pattogtak: egy egész élet emlékei.

Ragyogó elme… Mégis, az élete csupa rom.

De ennek nem én vagyok az oka, Béci…

Az öreg szellem egy hatalmas sóhajtássá lett: nem csak a száján, de az egész lelkén végigcsoszogott egy mély, remegő hang… a belenyugvás hangja. Lehajtotta a fejét, fellépett a következő lépcsőfokra… és sebes kezét a szívéhez emelte.

– Jól van, kicsi Béla… Jól van – zengte Halál.

Ezután egyikőjük sem szólt, csak a lángok duruzsoltak halkan, szelíd szikrákat szórtak a lépcsőre.

Aztán Halál lángpallosát a fény felé fordította, és ekképp szólt:

– Mindjárt vége, Béci… – Lehajolt az apró teremtményhez. – Tisztítsd meg lelked, hagyd ezen az oldalon bűneid és fájdalmaid! Ragaszkodásod e röghöz kötött világhoz gyengévé teszi lelked… Szabadítsd hát fel! Hagyj hátra mindent, ami ideköt! Dobd el, mint egy használt ruhát! Dobd el magadtól az ablakon túli tájat, a föld illatát, a Holdat és fákat! Szabadulj meg a Rózsától és az enyvtől!

A beszéd hatására Béla bácsi önkéntelenül is megindult, de ekkor a lépcső tetején álló vastag törzsű fenyőfa alatt váratlanul felé fordult a nő. A mellette szikrázó földöntúli fény megvilágította az arcát, és Béla bácsi mozdulatlanná dermedt.

Halál kiesett a szerepéből, mélyet sóhajtott.

 – Mi van már megint? – kérdezte bosszúsan.

 – A lány – suttogta Béla bácsi. – Gyönyörű fiatalasszonnyá serdült, de kétségkívül ő az. Nem lehet más.

 – Miféle lány? – kérdezte Halál, de időközben rájött, hogy pontosan tudja, miféle lányról beszél az öreg. Jobban megnézte hát magának. – Tényleg gyönyörű! Akár egy angy… húú… a mindenit! Igen… miért is ne?

Béla bácsi ekkor még egyszer szemügyre vette a kezét, aztán a Halál szemébe nézett, és rendkívül elszántnak tűnt.

 – Nem! – mondta.

 – Mit nem? – kérdezte a másik, pedig ha jól belegondolt, tudta a választ.

 – Nem adhatom az emlékeim! Nem dobhatom el, mint egypár használt ruhát! Nem hagyhatom hátra a bűneim és a fájdalmaim! Nem, mert hozzám tartoznak, velük együtt vagyok én én! Béla bácsi. Meg a kis Béci, aki csúfolta taknyos Zsoltit, és aki irigykedett, mert soha nem lehetett első a matek versenyen. Aki soha nem tudta feldolgozni édesanyja korai halálát, fájdalmát és csalódottságát hurcolta magával egy életen át. Aki ott zokogott a lehullott téglák felett, siratva életet és halált, olyasmiért bőgve, ami már nem lehet az övé! – Béla bácsi szeme ragyogott, a hangja pedig megváltozott. Gyengéddé lett, akár a tavaszi szellő és erőssé, mint a friss, ropogós kenyér: – Az a könnyfakasztó, szívfacsaró, mindent elborító fájdalom viszont igen, az az övé, egyedül az övé. Vagyis az enyém. Az én részem. Nem hajíthatom el lelkem egy darabját!

Ekkor Halál megértette.

Fejében felsikoltott egy női hang Nézd, megmozdult, mindjárt kinyitja a szemét!… A többi mormogás ellenben végérvényesen elcsendesült… A hatalmas, teremtő energia elpárolgott belőle, magával rántva az elképesztő hatalom ízét; aztán a tűz is elszunnyadt benne, s többé nem volt Halál… csupán egy gyermek.

– Ma éjjel abban a kórházban felébred egy kisfiú… én élek majd benne. – Kihúzta magát: – Tudod, az időt, soha sem én szabtam meg. Mindig azok döntöttek a jövetelemről, akik az ajtók mögött vártak rám. Köszönöm, hogy behívtál a szobádba és játszottál velem… – És ekkor olyan dolgot kérdezett – félszegen, lesütött szemmel –, amiről Béla bácsi azt hitte, soha többet nem fogják neki feltenni: – Leszel a barátom?

Béla bácsi olyan arcot vágott, mint akit gyomron rúgtak.

De Halál érezte, hogy az öreg beletörődött a sorsába, és valahol mélyen még örült is, hogy így alakult a dolog. – Hát… ha nem kell többet játszanunk…

– Ó… ha nem akarod, akkor nem kell, Béla bácsi.

– Ez esetben, te kis hü… akarom mondani, Halál… Lehetünk barátok.

Halál örömkiáltást hallatott, kisgyerek módjára ugrándozott ragyogó, tüzes testében.

– De előtte mondd meg, mennyi kettő meg kettő! – mosolygott Béla bácsi szelleme. Igen, az a gyurmaszerű, mogorva arc… mosolygott.

Halál felnézett a fenyő magasába, aztán Béla bácsit vette szemügyre és saját magát. – Három – mondta, és úgy gondolta, hogy ez így is van. Aztán egy kis szünet után, mikor valami furcsa, melengető érzés futott át rajta, így szólt: – Igazad van öreg! – mondta rekedten. – Én sem hagyhatom a gyermek emlékeit… Anyu, Apu, kisbicikli… jövök!

Boldogan hátba vágta Béla bácsit – akinek az arca megmerevedett a döbbenettől, mikor az irdatlan izzó tenyér átszaladt a lelkén –, és rohanni kezdett az átjáró felé. Futtában visszaalakult kisgyermekké, ekkor megtorpant, körbenézett, majd visszasietett, szabadkozva felsegítette az öreget és immár kéz a kézben lépdeltek tovább. A fa alól előlépett a lány, alakját kékes glóriaként vette körül a ragyogás, hátán megcsillant két hatalmas hófehér szárnya. Egyik kezében malteroskanalat tartott, a másikkal kézen fogta Béla bácsit, és így, hárman, egyszerre léptek a fénybe, a sok-sok fogaskerék és olajos alkatrész áramlatába…

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2010-03-02 13:05 Maggoth

Maggoth képe
5

 Azt akarom mondani, hogy ez nagyon király volt. Bizonnyal hemzseg a szóismétlésektől meg minden, de én remekül szórakoztam, és az egész sztori rohadtul olvasatta magát. Nem tudom, érdemben számít e valamit a hozzászólásom, vagy hogy egyáltalán jogosult vagyok e ilyesmire, de nálam öt csillagot dobtatok a kockátokkal, grat!

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

k, 2010-03-02 19:29 Aures

Aures képe

Jogosult vagy, és igenis komolyan számít a véleményed! :)

Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy jól szórakoztál. :D

Köszönjük szépen, Maggoth!

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

cs, 2010-03-11 20:32 Aures

Aures képe

Maggoth, ha erre jársz, akkor idebiggyesztenéd kérlek, hogy mit gondolsz a Halál-vonalról, skizofréniáról, egyáltalán mennyit értettél belőle?

Nagyon fontos lenne, előre is köszönöm! :)

Aures

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

v, 2010-03-28 16:17 Maggoth

Maggoth képe

 A Halál-vonal nagyon tetszett, illetve az, hogy skizofrén a vén Kaszás. Igazából rég olvastam, és már nem igazán tudom felidézni a dolgokat, de a misztikus része, és az a sajátosan fanyar humor, amely átszövi, mély nyomot hagyott bennem. Amikor elolvastam értettem vagy legalábbis azt hittem, hogy értem, most viszont már gőzöm sincs, hogy akkor mi jött le nekem. És sajnos nincs annyi időm, hogy még egyszer elolvassam. Kicsit arra a pénzistenes cuccra is emlékeztetett, ami szintén nagyon tetszett annak idején, Telen stílusa pedig nekem úgy tűnik, remekül összepasszolt itt a tiéddel. Sajnos ennél több most nem jut eszembe. :(

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

v, 2010-03-28 15:25 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

"Talán még Haláltól sem tartott ennyire…" - nem hát, leordította a fejét, hogy még számolni se tud. (ezért mondom, hogy nem értem a karaktereket)

"Béla bácsi nem tudta volna megmondani, hogy miből készülhetett a tárgy. Valóban, kimondhatatlanul nehéznek találta" – mi az, hogy "valóban"? A narrátor megerősíti önmagát?

"A kocka kigurult az öreg kezéből és csak gurult, mint egy egyre halványuló emlék, gurult, mintha sosem akarna véget érni az útja, és az öregember egy cseppet el is álmosodott." - az előbb Béla bácsi meg aggódott, hogy ne, csak ezt a játékot ne folytassák...

"– Te kis szaros! Elegem van belőled! –" megint 180 fokos csavar. Az előbb még majdnem elsírta magát

"Halál arca görcsbe rándult, a fiú szaporán szedte a levegőt, aztán… elsírta magát." - most mégis inkább a Halál sírja el magát... Mi van?

Kétszer elolvastam idáig, hogy jól értem-e a dolgokat, arra jutottam, hogy valószínűleg nem.

"És csalódott Halálban." - öhm, eddig sok reményt fűzött hozzá?

Több helyen előfordul dupla szóköz.

"Ez a régi sterilizáló állomás." - szép kifejezés...

*

A második felének a második fele már egységesebb, ámbár elnyújtott, mint a rétestészta. Aztán később megint összekuszálódik az egész. A végénél a szemöldököm már a plafont verdeste...

Huh, a csillagozást inkább kihagynám. Nekem ez nagyon nem jött be, bocs.

 

 

_____________________________________________________________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."

v, 2010-03-28 15:47 Aures

Aures képe

Kösz Norbi! :)

 

Akkor a karakterek egymáshoz viszonyulásán még finomítok, ráfér, de a végét nem hinném, hogy ennél jobban le tudnám tisztázni.

Igazából Béla bácsi sokáig nem igazán hiszi, hogy tényleg a Halállal játszadozik. Erősen kételkedik, bár ez nincs ábrázolva. Úgy képzelem, hogy inkább csak a vége felé, a harmadik negyedik fejezet környékén eszmél rá, hogy valóban a Halál az, akivel van. Ezért engedte meg magának a sajátos, durva hangnemét, amiben csak felbátorította az, hogy Halál egy védtelen gyermek képében van jelen.

De attól ő még félt a saját halálától.

Remélem így értehtő, de majd a műben is dolgozok rajta.

_______________ Behunyom a szemem, hogy lássak.

v, 2010-03-28 16:01 Hantos Norbert

Hantos Norbert képe

Igen, így érthető, de továbbra sem ennek megfelelően viselkedik... Szerintem alaposan át kell gyúrni Béla bácsi szövegeit és viselkedését, hogy tényleg ehhez igazodjon. Egyébként akkor meg az fura, hogy tudja, hogy a feje levegőkönnyű, vagyis tudja, hogy meghalt - mégse hiszi el, hogy ez itt előtte a Halál, csak azért, mert mást várt? Nekem valahogy az egész nem passzol egybe.

_____________________________________________________________

"Felülhetsz egy sárkány hátára, de ő dönti el, mikor és hogyan szállsz le róla."