Angyalok Krónikája - Előszó (SHC)

Előszó

A távolba kémlelek, a horizontra, ahol vörösben derengenek a messzi hegycsúcsok. Arcomat a szélnek fordítom, hagyom, hogy a hajam mögöttem szálljon. Pont úgy, ahogy lila ruhám is, amit nemrégen kaptam. Pedig nem kérem.
A gondolatra egy könnycsepp gördül végig az arcomon, lecsorog az államig, ahonnan a mélybe hull, le az apró kavicsokkal meghintet ösvényre.
Bemutatkoznék. Laki Henriettnek hívnak, vagyis hívtak. 1984 telén születtem Sopronban, egy kertvárosi házban, egy ápolónő és egy villanyszerelő lányaként. Életem első éveiről nincsenek emlékeim, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Csak egy halom fénykép, ami tudatja, én is voltam pici és ártatlan. Több tucat fekete-fehér, vagy épp elsárgult fotó.
Egész két éves koromig voltam egyke, akkor megszületett a húgom, Anita. Emlékszem, csöpp kis lány volt, kunkori, szőke fürtökkel. Arcán mindig mosoly bujkált, két aprócska gödröcskével.
Az idilli hangulatban hosszú évek teltek el. Én elkezdtem az iskolát, a húgom óvodába került. Erre az időszakra már emlékszem, de azt kívánom, bárcsak ne tenném. Akkor arra se kéne, ami azon az ősz végi estén történt.
Kint játszottam az udvaron, míg anya Anitát fürdette. Ilyenkor még kaptam egy kis haladékot, amit rendszerint pakolással töltöttem, de közben mindig azt játszottam, hogy egy tündér vagyok, a húgom Jótündére, és csak neki segítek. Így aztán nem is volt olyan nehéz a rendrakás.
A menetrend ezen az estén is hasonló volt, egész addig, míg meg nem halottam a kiabálást. Először csak az anyám kétségbeesett sikoltása csapta meg a fülem, majd apám hangja. Nálunk sosem volt hangos szóváltás, nagyon megijedtem és beszaladtam.
A nappali képe csatatérre emlékeztetett. A felborult fotel mögött a törölközőbe csavart húgom reszketett, míg a szoba másik felében apám állt. Ahogy ránéztem elakadt a lélegzetem. Hol volt a fényképeken mosolygó férfi? Hol volt az az ember, akit annyira szerettem? Helyette egy tomboló, vérszomjas lény állt előttem.
Anya a teraszajtó előtt hasalt. Oda akartam szaladni, de aztán a húgom felé indultam, mire apa csak felkacagott. Hangját életem végéig hallottam a fülemben: – Ostobák.
Azt nem láttam, hogy mit tesz, mivel szorosan behunytam a szemem. De a fülem nem foghattam be, mert Anitát szorítottam magamhoz. A kárörvendő kacagás ott visszhangzott a szobában, majd egyszer csak meghallottam anyám hangját. A máskor oly szelíd és gyengéd hang megtelt félelemmel és gyűlölettel: – Ne merd bántani!
Erre a mondatra kinyitottam a szemem. Amit abban a pillanatban láttam, egy életre beleívódott a fejembe.
Anyát különös, ragyogó fény vette körül. Egész testét körüllengte, mint egy fényes aura. Csak vibrált és hullámzott körülötte.
Ekkor apára pillantottam. Az arca egyre jobban elhalványult a fehérségen keresztül, majd úgy rémlett, egészen el is tűnt. A következő pillanatban aztán megszűnt a jelenség, csak anya és apa állt a szobában egymással szemben. Egészen rövid ideig néztek egymásra, majd anya megfordult, és felénk lépett. Láttam rajta, hogy gyenge, és egy könnycseppet is felfedeztem nagy, barna szemében. Akkor még nem értettem, ha anya és apa is barna szemű, hogy lehet Anitának ragyogó kék írisze. Anya felkapta az ölébe a húgomat, és velem nem törődve, a gyerekszobába sietett. Követtem őket.
A következő napok kicsit feszültebbek voltak, mint máskor. Anita többet volt a mamánál Fertőrákoson, míg apa is eltűnt pár napra. Mi ketten anyával nem beszélgettünk arról az estéről. Csak egyszer kérdeztem meg, mi volt, amit láttam, de csak azt felelte, ne érdekeljen. Én pedig, nem kérdeztem.
A hetek folyamán feledésbe merült az eset. Apa hazajött, a húgom is újra járt óvodába, én pedig, iskolába.

Ahogy az évek teltek, az első veszekedés után egyre fagyosabbá vált anya és apa kapcsolata. Egész addig, míg egy este, mikor apa nem jött haza, anya leültetett minket a nappaliba, szembe magával.
– Elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy tudjátok, mi van köztem és apátok között – kezdte. Én ekkor 15 és fél éves voltam, és volt már sejtésem a mondandójáról. Sokat beszélgettünk az osztálytárasaimmal, akik a lehető legrosszabbra készítettek fel. A sejtésük beigazolódni látszott. – Ahogy ti is észrevettétek, megromlott köztem és apátok között a viszony. Mostanra úgy döntöttünk, inkább elvállunk.
Tehát megtörtént. Alig fél évvel a kijelentése utána, a tél közepén, a bíróság végleg szétválasztotta őket. És én még csak nem is sejtettem, ezzel közel sincs vége a bonyodalmak sorának.
A következő, nagy veszekedésre alig két hónappal később került sor, amikor is apánál kellett volna töltenünk a hétvégét. Csakhogy Anita belázasodott, az ágyat nyomta, anya pedig, nem akarta elengedni velünk. Apa viszont ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön. A veszekedést nem hallottam, mert anya elküldött a sarki boltba, és mire visszaértem, apa már nem volt sehol.
Ám este újra meglátogatott minket. Egyből anyának esett, és olyan dolgokat vágott a fejéhez, amiket akkor még nem értettem. Olyanokat mondott, hogy Anita igenis két vér gyermeke, nem tudja megakadályozni, hogy az legyen, aki valójában. Nem törölheti ki belőle a lelke egy részét.
Anya először csak sírt, de aztán megkeményedtek a vonásai, szemében harag gyúlt. Amikor meglátta, hogy ott állok az ajtóba, elfordította a fejét, ami soha nem volt jellemző rá. A szívem elfacsarodott, hogy nem akar tudomást venni rólam, így ekkor már én sírtam. Felrohantam a szobámba, és bezártam az ajtót. Egyedül akartam maradni, miközben a lelkem mélyén úgy éreztem, egyébként is egyedül vagyok. Éreztem, anya titkol előlem valami, és ez nagyon fájt. Rávetettem magam az ágyamra, és keserves sírásra fakadtam. Az sem érdekelt, hogy alig negyed órával később bekopogott, hogy beszéljen velem, csak sírtam egész addig, míg bele nem aludtam.
Másnap reggel Anitát találtam magam mellett. Nem tudtam, hogy került a szobámba hisz bezártam az ajtómat, az erkélyajtó pedig csukva volt. De nem foglalkoztam vele, örültem, hogy mellettem van. Tündöklő kék szemében megértés csillogott.

Nem tudom, meddig éltünk volna így, ha nem történik meg a tragédia. Karácsony estére készültünk, amikor anyát behívták a kórházba. Köd gomolygott a városban, esett a hó, az utak csúsztak. Hiába kérte Anita, hogy ne autóval menjen, ő mégis beszállt a volán mögé.
Már fél kilencre járt, amikor csengettek; én nyitottam ajtót. Amikor megláttam a lépcsőn a rendőrt, belém hasította szörnyű gondolat, de mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna, sikítva megjelent mellettem Anita.
– Nem, az nem lehet.
A rendőr megszeppenve nézett rám, majd bólintott.
– Az édesanyjukat baleset érte. Nagyon sajnálom.
Anita a karomba kapaszkodott, éreztem a súlyát, miközben az én térdem is meg-megroggyant. Visszavánszorogtunk a nappaliba. Valószínű a rendőr csukta be az ajtót, erre nem emlékszem. Arra riadtam, hogy megállt előttünk a mama. Szeme megdagadt és bevörösödött a sírástól. Nagyon szerette anyát, még ha ő csak a nevelőanya volt. Egész este velünk maradt, vigyázott ránk, ringatott minket.
Másnap reggel érkezett meg apa. Mivel én csak 17, Anita pedig 15 éves volt, nem gondoskodhattunk magukról, apához kerültünk. Apa megértő volt velünk, azt mondta, nem kell elköltöznünk, ha nem akarunk, inkább ő jön vissza. Egyedül élt, nem alapított új családot. Ahogy anya se, ő se kereset párt magának.
Így kerültünk vissza apához.
Egy héttel a temetés után, éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Sehogy sem tudtam elaludni, képek és emlékek cikáztak a fejemben. A sötétbe bámultam és váratlanul ráeszméltem, Anita már tudta, mi történt, a rendőrnek nem is kellett mondania. Akkor nem is tűnt fel, annyi elkötött a hír. Aztán azon kezdtem töprengeni, talán sejtette, mit hoz a jövő, mert nagyon kérlelte anyát, hogy ne üljön autóba. Kedvem lett volna átmenni hozzá, de nem akartam felébreszteni.
Ahogy forgolódtam, elnyomhatott az álom – akkor legalábbis még ezt hittem -, mert egyszer csak anyát láttam magam előtt. Ugyan az a sejtelmes, szikrázó fény borította, ami azon az estén, mikor apával először veszett össze. A szája mozgott, de a hang nem hallatszott el hozzám. Időbe telt, mire suttogásként, majd egyre erősödve érteni kezdtem, mit is mond.
– Sajnálom, hogy azt kellett érezned, veled nem törődöm. Nem a te hibád volt, mert tudom, hogy ezt hiszed. Én ugyan úgy szeretlek, mint a húgodat. De ő más. Még nem érted, én pedig nem tudtam neked elmondani, nem maradt rá időm, de egyszer te is rájössz mindenre. Akkor majd megérted, miért tettem mindezt. Benned van az erő, amivel rátalálsz az ösvényre. Csak higgy magadban, abban, hogy te is értékes vagy.
Hangja mind jobban elhalkult, alakja lassan halványodott, a fény kialudt a sziluettje körül, végül a semmibe veszett. Magam maradtam a szobában tengernyi kérdéssel.

Apával nem is volt olyan nehéz együttlakni, mint azt először gondoltam, nagyon megértően viselkedett. Sokat jártunk a mamához, ki a szabadba, kirándultunk a Fertő tóhoz, a Kőfejtőbe, de volt, hogy átruccantunk egy-egy bevásárló körútra Bécsbe is. Úgy éltünk, mintha nem is váltak volna el a szüleink.
Lassan évek teltek el. Én elvégeztem a gimnáziumot, és beiratkoztam az egyetemre. Óvónő szerettem volna lenni, és szerencsémre nem is kellett kilométereket utazgatnom a főiskolára. Ám éppen hogy csak elkezdtem a második évemet, amikor ismét történt valami. Valami, ami kettétörte az életemet.
Egy péntek délután haza felé tartottam, miközben azon gondolkodtam, ha másnap is ilyen szép idő marad, mint azon a napsütéses, őszi napon, kimegyek Anitával a Fehér úti tóhoz. Lassan sétáltam, de ahogy a ház felé közeledtem, kiabálás rántott ki a gondolataimból. Először még azt hittem, a szomszédok kaptak össze valamin - akkoriban gyakran megesett -, de aztán villámcsapásként ért a felismerés: a húgom kiabál. Rohanvást indultam befelé.
A táskámat a kapuban hagytam, feltéptem a bejárati ajtót, és szembe találtam magam az iszonyattal.
Anita a nappali közepén térdepelt, tőle alig négy lépésre magasan fölé tornyosult az apám. Anita reszketett a félelemtől. Abban a pillanatban nem gondolkodtam, csak cselekedtem: beugrottam apám és a húgom közé
Ekkor különös érzés járt át. Nem láttam magam, de tudtam, az a szikrázó fény vesz körül, mint akkor, nagyon régen az anyámat. Akkor ő, most én nem hagyhattam, hogy apám bántsa a húgomat.
Ahogy ott álltam, minden porcikámban éreztem az apámból felém áradó sötétséget, gyűlöletet és gyilkolni vágyást. Tekintete ugyanolyan eszelős volt, mint azon az estén, amikor először láttam őt így. Arca megnyúlt, szeme elvörösödött, már nem is volt benne semmi emberi. Egy idegen állt előttem. Vártam, hogy majd a fény, ami belőlem árad, ellepi, ahogy gyerekként láttam, de nem történt semmi. Csak álltam, és fogalmam sem volt, mit kéne tennem.
Mielőtt teljesen ellepett volna a kétségbeesés, megjelent előttem anya arca. Ugyanolyan békésséget tükrözött, mint ahogy gyerekként emlékeztem rá. Lassan kirajzolódott apa mögött az alakja, és őt is körül vette a tündöklő fényesség. Apa arcán a kín fintora hullámzott végig. Teste körül szürke-fekete aura bontakozott ki, ami lassan elért engem is. Éreztem a hideg és a forró hullámokat, ahogy elérik a testemet. Egyszerre volt dermesztő és égető.
A kettősség csak lassan szűnt. Az én aurám is terebélyesedni kezdett, míg végül összeállt anyáéval, és körbevette apát. Abban a pillanatban, ahogy a két aura magja összeért, elemi erő tört fel. Csak tompa dübörgésként hallottam a teraszajtó üvegét szétdurranni. A szerterepülő szilánkok elsüvítettek mellettem, de nem értek hozzám.
Váratlanul fájdalom hasított a testembe; felsikoltottam. Láttam, ahogy anya alakja lassan a semmibe tűnik, majd apa is szertefoszlott a levegőben. Testem elnehezül, pihenni akartam, lassan lehunytam a szemem.
Amikor ismét kinyitottam már nem a házunkban voltam. Egy virágos kertben álltam, körülöttem idős nők és férfiak sétáltak el, nem törődött velem senki. Magam voltam.
Egész addig ácsorogtam magányosan, míg meg nem hallottam, hogy valaki a nevemet suttogja: – Heni.
Megfordultam. Az anyám állt előttem. Halványlila egészruha fedte a testét, ami egész a földig leért. Szemembe könnyek szöktek.
– Anya – suttogtam én is.
Anya megfogta a kezem, és leültetett egy közeli rózsalugas padjára. Szemében szomorúság csillogott, ahogy rám emelte.
– Nem így kellett volna lennie – mondta aztán csendesen.
– Minek? – kérdeztem tőle.
– Neked nem itt lenne a helyed, hanem a húgod mellett. Túl korán jöttél el.
– Túl korán? Honnan? Egyáltalán hol vagyok? – Rengeteg kérdés kavargott bennem.
– Mindig is érezted, hogy a húgoddal többet foglalkoztam – tért ki a válaszok elől. – Ez nem a te hibád volt, bár azt hitted, te érsz kevesebbet. De ez nem így van. Csak… a húgod más – Lehajtotta a fejét, ahogy ezt mondta. – És erre te is rájöttél. Számold csak össze, hányszor érezted, hogy különböző, mint a többi ember?
Elhallgatott, én meg elgondolkodtam. Rájöttem, igaza van anyának. Amikor Anita bejött a szobámba, úgy, hogy be volt zárva az ajtóm, amikor megérezte, hogy anya meghalt… és még hány ilyen eset történt az életünkben. Hirtelen össze se tudtam számolni őket.
– Na látod – mosolyodott el anya, most először, hogy találkoztam vele. – A húgod nem hasonlít az emberekre. Mert ő nem az. Angyalnak született. Az én feladatom volt, hogy megvédjem. A baleset azonban megakadályozott benne. Így lettél te, az Őrzője.
– A milye?
Fogalmam sem volt, mit is takar ez a szó, anya azonban rögtön válaszolt.
– Őrzője – ismételte meg. Mintha ezzel együtt meg is könnyebbül volna. – A mi faladatunk volt védeni az Angyalokat, amíg a földön élnek, az emberek között. Ők az emberiséget védik, mi pedig, őket.
– És ezt miért nem mondtad el eddig? – A szavak keserűen törtek elő belőlem, miközben ugyanezen a szavakkal végre értelmet nyert a kirekesztettség érzése is, a titkolózás, ami gyerekként körülvett egész addig, míg anya élt. – Miért nem tudhattam, mi is húgom, mi voltál te? Ha elmondod, segíthettem volna. A mama tudta?
– Heni! – tette rá a tenyerét a karomra. Ujjai hidegek voltak. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, hidd el. De attól félem, nem érted meg. Gyerek voltál, az ég szerelmére. Azt hittem, az a jobb, ha nem tudsz róla. És közben bíztam benne, apád békén hagy, ha nem tudsz semmiről. Nagyanyád sem tudta, mi vagyok, hisz az édesanyám volt Őrző, az ő halálával váltam azzá én.
– Ezért lettem Őrző, amikor te meg… – Még ennyi év távlatából sem tudtam kimondani a halál szót.
– Igen. Csak így örökölhető a képesség, amivel az Angyalokat tudjuk megvédeni. Te csak ember voltál egész a halálom napjáig. Most már tudom, beszélnem kellett volna veled erről, hogy felkészülj, hogy megértsd ezt a világot.
– És apa? – kérdeztem óvatosan, anyát azonban láthatóan nem zavarta az említése.
– Ő egy volt a számos ellenségük közül. Kitaszítottak, akik az angyalok erejével akarnak visszakerülni a mennyekbe. Megölik a valódi Angyalokat a szárnyaikért.
– Ezt nem értem. Ha ő gonosz, hogy lehetett a férjed? Miért mentél hozzá?
– Jaj, Heni! – nevetett fel anya. – Tudod, milyen a szerelem. Nem válogat. Egyébként nem úgy mutatkozott be, hogy ő egy Kitaszított. Mire rájöttem, már megszületett Anita is. Én pedig azt hittem, kordában tudom tartani. Tévedtem.
Hangja egy szemvillanás alatt váltott színt, amiből rájöttem, ez volt élete legnagyobb tévedése. Csak még nem értettem, miért hiszi ezt.
– És, most mi lesz Anitával? Hisz ha apa gonosz, akkor félig ő is az.
– Nem, ez nem így van. Anita tiszta. Hisz kék a szeme. Egyetlen Kitaszítottnak sincs kék szeme. Hiába mondta azt apád, hogy két vér gyermeke, benne nincs egy szemernyi gonoszság sem – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzá tette: – A húgod új Őrzőt fog kapni.
Először nem is fogtam fel, mit mond, aztán:
– Nem! – kiáltottam, miközben felugrottam a padról. Többen felém fordultak, akiknek az arcán jóhiszemű megértés csillogott. Egy pillanat alatt elöntött a harag. – El karok menni! Vissza akarok menni a húgomhoz!
Anya lassan felállt a padról, és megérintette a karomat. Érintése még mindig hűvös volt.
– Nem lehet. Nem tudsz visszamenni. A kapu bezárult utánad. Sajnálom.
Hirtelen ismét gyengének éreztem magam. A felismerés mázsás súllyal nehezedett a testemre, nem kaptam levegőt, forgott velem a világ. Meghaltam. Meghaltam. Meghaltam; dübörgött a fejemben a gondolat.
Aztán elkapott a sírás. Rázkódott a vállam, térdre zuhantam. Lassan halvány fény vett körül, és rajtam is hosszú, lilás ruha jelent meg. Nem volt visszautam. Megértettem, ez volt anya legnagyobb tévedésének eredménye.

A szél lassan felerősödik a hegyek irányába, a vörös lilába, majd kékbe vált. A csengő hangját hallom a fülemben, és tudom, ideje visszatérnem a szobámba. Oda, ahova immár tartozom, és ahonnan soha többé nem jutok ki.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2008-09-27 17:45 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Várjuk a véleményeket.

szo, 2008-09-27 19:04 Ameli Eftímea Paitha

Ameli Eftímea Paitha képe

Köszi, én is :-)
És legyetek kemények, őszinték, mert csak így tudom kijavítani. Lennének terveim ezzel a történettel, de csak akkor, ha szerintetetk is megéri vele foglalkozni, és javítani. Én szeretem írni, nagyon hamar megszületett, igaz nem is hosszú.
Szóval kérek mindenkit, őszintén írjon.
*-*-*-*-*
ÁlomÁlmodó
http://www.youtube.com/watch?v=TB16jyHX2N4&feature=related

szo, 2008-09-27 20:23 ColemanV

ColemanV képe

Vélemény mint olyan: kíváncsi vagyok a folytatásra, és szerintem ez az első szakasz is megállná a helyét novellaként is ;)
.
Én nem nevezném igazi hibának, de furcsán vette ki magát az anya magyarázata, ami a házasságot illeti, két okból is.
Kicsit felelőtlenül hangzik a "majd lesz valahogy" viselkedés olyan valakitől akire egy angyalt bíztak rá...
Aztán ott az Őrző foglalkozásos probléma is. Mert ha Heni nagymamája is Őrző volt, és Heni anyukája is, akkor a kedves nagyi kit őrzött?
.
Gondoltál már arra, hogy mi lenne, ha az apa eredetileg nem lenne kitaszított?
Úgy értem, hogy pl. csak Anita megszületése után "szállná meg" egy kitaszított?
Ez egy érthető magyarázat lenne Heni szüleinek szerelmére, és nem tüntetné fel Heni anyukáját kissé felelőtlen színben.
.
Remélem hamar folytatod, mert kíváncsi lettem ;)
---------------------------------
Minden hozzászólásod segítség,
Minden értékelésed öröm,
Minden örömöd megtiszteltetés. ;)
---------------------------------

v, 2008-09-28 07:49 Ameli Eftímea Paitha

Ameli Eftímea Paitha képe

Ez nagyon jó ötlet. Már ami az apát illeti. Amúgy eredetileg ez a megmagyarázom dolok kimaradt, csak mások hívták fel rá a figyelmem, úgy került bele utólag. De nem is rossz, amit írtál. Sőt. :-) Köszönöm.
Ami meg a novella érzést illeti. Nem jársz messze, ez a történet ugyanis egy novella volt, amit egy lány halálára írtam. Kicsit sarkosítva, kicsit misztifikálva, de a halála egy újságcikk alapján született. (micsoda hülye mondat: halál miatt született - bizarr!!!)
*-*-*-*-*
ÁlomÁlmodó
http://www.youtube.com/watch?v=TB16jyHX2N4&feature=related

v, 2008-09-28 14:35 Kentaur

Kentaur képe

A kék szem nekem kicsit furán jön ki...jó, oké, hogy valamivel meg akartad különböztetni, de ez olyan fura, hogy egy genetikai, testi dologgal. Az Őrizők picit több magyrázatra szorulna. Nagyon befejezett, és picit egyszerűsített. Valami átfogóbb, monumentlisabb ok vagy bonyodalom érdekesebben jönne ki. A szereplők kicsit gépiesek nekem, nem egészen életszagúan reagállják le a történéseket, főleg a lány. Egy kicsit nagyobb kiakadás, vagy hitetlenség, döbbenet, lázadás, valami ilyesmi várható ilyen helyzetben.
Amúgy jól megfogod a történéseket, de szerintem picit száraz.
----------------------------------------------------------------

"Az emberek néha belebotlanak az igazságba... Aztán fölállnak és továbbmennek."

v, 2008-09-28 20:53 Ameli Eftímea Paitha

Ameli Eftímea Paitha képe

Köszönöm, hogy olvastad.
Az igaz, hogy nem sokat írtam az Őrzőkről, csak ez nem egy novella, igazából Heni számára sok mind csak később derül ki. De igyekszem minden tanácsot megfogadni, életet lehelni a karakterekbe (ez valahogy nem megy, vagy itt még még annyi sem, mint most).
*-*-*-*-*
ÁlomÁlmodó
http://www.youtube.com/watch?v=TB16jyHX2N4&feature=related