Aki sárkánytól tanult repülni... (SHC)

Kalliopé Bendegouse: Aki sárkánytól tanult repülni

Első fejezet
Amelyben máris belevágunk a dolgok elejének közepébe, rövid betekintést ka-punk a teleport varázslatok működésébe, megismerjük a Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett vendéglátó egység nagytermét, ahol színre lépnek az első hősök és a nem annyira hősök, s bár nem tudjuk meg hogy milyen volt a világ 1426317 éve, de egy rövid (törpe) történettel máris megtörténtté tesszük az első fejezetet
1.
Meleg nyári nap délutánja volt. Az erdő élte saját életét, az ég sugározta kékjét, mint jól-lakott troll arca az elégedettséget egy épp az imént bezabált állatka combját, kezét, s többek között aromás beleit emésztvén, a fák zöldelltek monoton kitartással mintha-csak előre tudnák, hogy ötven, száz, kétszáz év múlva is tehetik ugyanezt. Ugyanitt. Nyugalom volt, de persze nem mozdulatlan. A növények helyzetváltoztató mozgásukat gyakorolták, már-már tökélyre fejlesztve azt, s mit sem törődve a lengedező széllel, ami bele-belekapott ágaikba, bogaikba, leveleikbe, hajtásaikba, gallyaikba, virágaikba, mikor éppen mit talált tovasuhantában.
Egy kisebb sziklán ülve néztem a tájat, amennyi éppen elém tárult belőle. Valamilyen bogár zúgott el fejem felett, rendíthetetlen haladva távoli célja felé, mint egy ork orgyilkos, amint kitartóan követi leendő áldozatát, nem törődve olyan apróságokkal, mint az időjárás szeszélye, az utak egyre romló minősége, vagy az a pár zsoldos, akit éppen akkor evett arra a fene. Egyre halkulva távolodott, mint idegbajos öngyilkos ordítása ugrás közben, egyenes arányban azzal, amennyi figyelmet fordítottam rá.
A nyári nap lassan közeledett a nyugati irányban elnyúló hegyek felé, szerintem nem sok kedve lehetett lenyugodni, bár lehet, hogy tévedtem, nem éltem bele magam teljesen a helyzetébe. Az ide-oda szorgalmasan futkosó szél is hűlni kezdett, mintha csak bosszantani akarna engem, mint kissé becsiccsentett illuzionista a köré gyűlt kergebalga tanyalakókat, kisebb-nagyobb nem létező szörnyek képét vetítve eléjük.
A szél persze nem csak engem fújt, mint a morcos ork orgyilkos hosszas víz alatti úszás után kiemelkedve, mivel a franc gondolta, hogy még ahhoz is kedvük támad, hogy csónakázzanak egyet. Bele-beletépett a kis tisztás selymes füvébe is, mint az ork orgyilkos a hajába. Mármint azért persze nem a saját hajába, mert az ugyebár mégiscsak az önuralom elvesztésének szemmel látható, s kézzel markolható jele, hanem egy a vízparton az útjába akadó árva-lányhaj nevű növénynek kikapaszkodás közben, miközben azon gondolkozott, hogy látott-e már valaha ilyen virágot vízparton.
Az árnyékok egyre jobban megnyúltak, mint az ork orgyilkos ábrázata, mikor egy marék árvalányhajjal a kezében – arra azért vigyázva hogy ne üssön túl nagy zajt – visszacsobbant a tóba.
Felnéztem egy lassan távolodó felhőre, amely majdnem az egész eget uralta, mivel kevés volt belőle, mint sikeres vadászatot ünneplő ork baráti körben a józan ész a nyolcadik sörös-hordó kiszipolyozása után. Kinyújtóztattam kellemesen elfáradt öreg csontjaimat (no persze hogy mennyire öregek a csontjaim, meg a testemet felépítő többi alkotórész, mint például agyvelő, jobb és bal fülcimpa, vagy éppen a szívem csücske, az eléggé relatív dolog, s így százhuszonhat évesen nem jogos a fenti jelzős szószerkezet, mivel egy elf sok száz évig él, de a kellemes elfáradságot csak azért sem vonom vissza), s elindultam a tisztás közeli széle felé.
A fák ágai úgy borultak egymásra, mint a fent említett troll baráti kör tagjai hajnalhasadtakor a szélrózsa összes irányába.
Pár perc kényelmes gyaloglás árán elértem kis kunyhómat, beléptem az ajtón, mely kissé már nyikorgott, mint torony tetején a szélkakas, ha cudar szél cibálja, ami nem átall gyorsan egymás után több irányból is fújni. Rövid keresgélés után megtaláltam a jegyzeteket, majd már majdnem megfeledkezve róla bereteszeltem a bejárati nyílászárót (a retesz persze nem nyikorgott, csendben végezte dolgát, mint besurranó tolvaj, amint éppen egy íróasztalt vizsgál át a keresett irat után), s belekezdtem a varázslatba.

2.

A teleport varázslatok közé tartozik többek között a fogadói teleport, vagy közismert ne-vén a kocsmaport. Ezt a varázslatot népes csoport tudja értékelni. A megfáradt vándor, aki az út porát szeretné lemosni magáról, majd kényelmes ágyban aludni. Az űzött tolvaj, aki árkon, bokron, réten, erdőn, legelőn, háztáji veteményesen, kisebb méretű mocsáron, kopár kősivatagon, vagy éppen sűrű erdőn menekül egész álló nap, s már alig várja, hogy beesteledjen. (Ugyanis a varázslat használatának a térbeli mellett időbeni korlátozása is van, csak az est beálltával lesz sikeres.)
De nagyra értékelte ezen varázslatot az az ork is, aki nem sokkal utánam érkezett ide, a Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett műintézetbe. Hogy ő mi célból használta a fogadói teleport varázslatot, az érkezése után már fél perccel kiderült, amint becsukott szemmel, arcán üdvözült mosollyal belekortyolt söröskorsójába. Én a megszokott asztalomnál helyezkedtem el, a terem egyik sarkában, s a fogadó messze földön híres specialitását kortyolgatva nyugodtan szemrevételeztem a ma esti összegyűlteket.
A kissé fanyar ízű italnak az összes alkotóelemét csakis a kocsmáros ismerte. Beszélik, egyszer egy varázsló mágia segítségével próbálta analizálni, s az lett a nem várt eredmény, hogy pohara felrobbant, szakálla lángra kapott, s önszántából megfogadta, többé nem teszi lábát e minden kritikán aluli csapszékbe, mivel egy vidám gnóm asztaltársaság megkérte, kö-vetkező este is próbálja meg az analízist, mert határozottan szórakoztató látványosság.
Megint érkezett valaki. Egyszer-kétszer már láttam itt a Nyakonöntöttben, de sosem ma-radt sokáig. Általában enni tért be ide, na meg persze némi alkoholt is fogyasztani, ami cselekedet nem számíthatott csodálkozó pillantásokra, értetlen vállvonogatásokra, egyet nem értő fintorokra, tömeges rosszallásra. Első benyomásom róla az volt, magányos utazó lehet, bár tapasztalt kalandor. De nem őt vártam már napok óta. Így hát kényelmesebb testhelyzetbe mocorogtam magam a széken, s italom kortyolgatva belemerültem a feljegyzésekbe.

TELEPORTVARÁZSLATOK

Sokféle teleport varázslat létezik. A legelterjedtebbek azok, amelyek a használójukat el-repítik egy megadott helyre. Egy az érdekesebbek közül az, amelyikkel például ennivalót tudsz varázsolni magadnak. Köztudott dolog, hogy a mágiahasználat veszélyessé is válhat. Egyrészt a használójára nézve, ha a felszabadított varázsenergiát nem tudja kordában tartani, másrészt egy olyan személyre nézve, akit a tökéletesen kordában tartott varázsenergiával, mint támadó varázslattal célba vesznek. Egy az érdekesebbek közül az a veszély, ami a mágiahasználat által megváltoztatott valósággal szembekerülő személyt fenyegeti.
Gondolok itt arra, hogy például megy, mendegél egy próbagoblin az erdő egy kacskaringózó ösvényén, amikor is elér egy keskeny, ámde annál hosszabb függőhídhoz, ami egy gyors sodrású hegyi folyó fölött ível át, miközben játékos tavaszi szél cibálja, mint alkoholos befolyásoltság alatt álló troll a törpe kocsmáros szakállát, amiért nem átallott letagadni a pincében még igenis fellelhető négy hordó bivalyerős manópálinkát. A próbagoblin el sem gondolkozva azon, hogy hogyan a nyüves francba is került az erdő egy kacskaringózó ösvényére, s onnan a fent említett függőhíd elé (sokak által ismert dolog, hogy a próbagoblinok intelligenciája messzemenőleg elmarad négy tucat barlangi pocok szellemi képességétől), mit sem veszítve lendületéből rálép a függőhídra, s elindul a messzebbik vége felé.
Nos, a kísérlethez kell még egy varázsló, aki meglehetősen utálja a próbagoblinokat, s megteszi nekünk azt a szívességet, hogy a függőhíd egy darabkáját egyszerűen eltünteti a mit sem sejtő áldozat lábai alól, már persze akkor, amikor rálépne. Az utolsó előtti momentum, amint a próbagoblin erős fejhangon visítva, s kecsesnek nem mondható mozdulatokkal pörögve erősen közelít a szép nagy sziklákkal kibélelt folyómeder irányába.
Vagy itt van a fent már említett kajateremtő teleport. Elmondod a varázslatot, s máris az öledbe hullik az étek. No ez is potenciális veszélyforrás, sőt többrétű. Gyakorlatlan varázs-használóknak szomorú meglepetést okozhat a kaja megjelenése is, feltéve ha egy egész ökröt kívántak meg, s az mély nyomot hagyva tényleg az ölükbe érkezik. De legtöbbször nem ez a gond...
Ugyanis ha kaját teremtesz, az jön valahonnan. Na már most közvetlen hatással nincs rád, ha a kaját valahonnan messziről teleportálod középhangosan követelőző gyomrodhoz közel, azt minden gond nélkül bekebelezheted. Akkor sincs semmi különös probléma, ha a kaja hiánya (ahonnan jött) nem kelt túlzott feltűnést. A gond akkor nyilvánul meg, ha az eléd telepor-tált étket valamilyen oknál fogva keresni kezdik, s a kereső illetőnek reális esélye van, hogy rád találjon, miközben épp vígan fogyasztod az ennivalót.
Ez kínos bonyodalmakhoz vezethet. Például kínos lehet annak az illetőnek, aki rád talált, ha te egyáltalán nem akarod visszaadni a szerzett ennivalót, s ráadásul jóval erősebb is vagy nála.
De azért ha kaját akarsz magadnak, javasolt dolog, hogy ne egy a láthatáron belül tartózkodó, épp táplálkozással foglalatoskodó valakinek a kezéből tüntesd el a libacombot, főtt sárgarépát, vagy lekváros palacsintát. Mert ha keresni kezdi, s a szádban találja meg, még olyan gondolatok is megfordulhatnak szürkeállományában, hogy szádonkérje, azaz számon kérje rajtad a dolgot, már persze a számonkérésnek azzal a módozatával, ami igencsak kimeríti az agresszivitás fogalmát.
Egyszer valaki úgy próbálkozott a kajateremtő teleporttal, hogy nem fordított kellő figyelmet a varázslat kivitelezésére, bár az sikerült, de zavaró körülménynek számíthatjuk azt az alkart, ami a rántott marhahússal együtt érkezett. Egy troll, aki nem messze leste a bizonyos varázslót egy bokor mögül, arcán először meglepődés tükrözött (ezt az érkező kaja nem várt tulajdonsága keltette), majd kissé lenéző gúny (mivel a varázstudó arcából kifutott a vér, s összecsuklott), amit felváltott valami kellemesebb érzés, s szépen fejlett agyarait az alkarba mártotta. Később mivel nem csillapította mardosó étvágyát a rögvest utána elfogyasztott rántott marhahús sem, megette a varázslót is. Aki nagyon ízlett neki.
Tulajdonképpen a teleport varázslat a lehetőséget adja meg használójának, s csak rajta múlik, hogy milyen célra fordítja. Persze legtöbben arra, hogy nagy távolságokra kényelmesen, sőt egyik pillanatról a másikra tegyen meg. De ezt a feljegyzést azért készítettem, hogy rávilágítsak olyan felhasználási módokra is, amelyek hogy is mondjam igen egyediek.
Létezik valahol, nem is olyan messze egy sokak által ismert helytől egy labirintus. Ezt a labirintust egy varázsló készítette. No persze ezt nem kell szó szerint értelmezni, nem állt neki ásóval, csákánnyal, lapáttal, kalapáccsal, vésővel földet túrni, sziklát bontani, falakat építeni, mint huszonhat megveszekedett törpe, ő csak a már-már elkészült labirintus biztonsági rend-szerét alkotta meg. Mert persze – mint ahogy azt sejteni lehetett – egy földalatti teremben egy láda van elhelyezve, benne… nos hogy mi van benne elrejtve avatatlan szemek elől, az mind-ezidáig még nem derült ki, mivel a biztonsági rendszer igen jól funkcionál. Ebben különböző teleport varázslatok nagy szerepet játszanak. A leírás számos forrásból táplálkozik, azok elbeszéléséből persze, akik élve, s józan eszüket megőrizve jutottak ki a labirintusból, bár némelyikük eléggé különös, avagy bizarr módon.

3.

Asztalomnál ültem, a helyi specialitást kortyolgattam, s a jegyzeteket tanulmányoztam. A Nyakonöntött Próbagoblin monoton morajlott, a vendégek hangja zsongta be a teret. A fogadó messze földön híres volt. Bár a városban legalább húsz hasonló műintézmény virágzott, voltak olyan utazók, akik csak itt voltak hajlandóak megszállni, vagy azért, mert már máskor is ezt a helyet választották, s ezt nem bánták meg, vagy azért, mert már hírből ismerték e helyet, s nem hagyhatták ki a kínálkozó lehetőséget.
A központi terem egyik sarkában egy színpad állt. No nem volt valami hatalmas tákolmány, de úgy ötven centivel meg volt emelve a padlószinttől. A kocsmáros két embere a rajta lévő négy asztalt cipelte éppen le róla. Pár idegen, akik először jártak itt, nem értették a dolgot, kíváncsian várták, hogy vajon mi fog történni.
Én persze tudtam, hogy mi fog kisülni a dologból, s nem is volt kedvem ellen a nemsokára megkezdődő előadás. A pódium immár üresen leledzett, csak egy kényelmes széket hagytak rajta, ami nem sokáig árválkodott üresen. Egy bárd indult el feléje, mocorogva elhelyezkedett az ülőalkalmatosságon, ölébe vette hangszerét – ami leginkább egy lanthoz hasonlított, bár eléggé egyedi darab volt –, párat pengetett rajta, majd belekezdett a zenélésbe. Kellemes dallam áradt szét a Nyakonöntöttben, messzire elhallatszott, még a konyhában sürgölődők is hallhatták. Mikor már majdnem mindenki őrá figyelt, a bárd énekelni kezdett:

Állok a parton, a hullámot nézem,
hullámok habját és Rád emlékszem.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.

Arrébb megyek lassan csendben,
semmi se moccan, szellő se rebben.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.

Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napot.

Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napsugarat.

Állok a parton, a víz mossa lábam,
csobban a hullám, nem erre vágytam.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.

Hűvös szél fúj végig a parton,
dacosan feléje fordítom arcom.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.

Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napot.

Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napsugarat.

Hűvös szél fúj végig a parton,
dacosan feléje fordítom arcom.
Messze vagy már, közel az álom,
nyugszik a nap a látóhatáron.

Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok és nézem a lemenő napot.

Állok a sivatag homokpartján,
állok a tenger homokpartján,
állok a sivatag tengerpartján,
állok, és már nem nézek feléd!

Lassan halkult a zene, csendesen oszlott el a dal keltette hangulat. A jelenlévők várták a következő számot, de a bárd szó nélkül felállt, s befejezte. Kalliopé Bendegúz – így hívták a bárdot – kezében hangszerével felém indult el, majd megállt előttem, s megkérdezte, helyet foglalhat-e. Természetesen vállaltam, hogy titkos megfigyelők egy asztalnál lássanak egy eléggé híres művészlélekkel, ő le is ült velem szembe, s azonnal írni kezdett valamit.
Elnézegettem egy ihletett ember arcvonásait. A külvilág mintha megszűnt volna számára. A helyiség tompa moraja mindinkább eltompult, perifériára szorult, csak az előtte fekvő papír létezett. S az írószerszáma, amin keresztül gondolatait tolmácsolta, mintha csak egy közvetítő varázslat útján jelennének meg a betűk, szavak, sorok. Tanúja lehettem egy vers születésének, s megtisztelve éreztem magam, amint művébe belepillantást engedett:

nem messze őrült angyalok
járják az éjszaka táncát
én itt mégsem várhatok
lelkem szelek cibálják

nem messze őrült ördögök
hiszik, hogy szép az élet
nem hallják csituló zajait
szomorú éji zenének

nem is nekik zenélek

De értékelő hümmögésemre már igazán oda sem figyelt, mivel elindult a színpad felé, s ismét a húrok közé csapott…

4.

Hátradőlve hallgattam egy ideig, majd körbenéztem a helyiségben. A Nyakonöntött Próbagoblin nagytermében jelen pillanatban tizennégy asztal állt, ami a legnagyobb teret foglalta. A terem jobb sarkát foglalta el a színpad, balra a bárpult helyezkedett el, a kettő között félúton volt az emeletre vezető lépcsősor, ami alatt egy apró helyiség volt kialakítva, amolyan portajelleggel.
A jobbra eső első asztalnál három törpe poharazgatott, ők már végeztek vacsorájukkal. Az esti italozást szemmel láthatóan többre tartották, mint a szilárd táplálékot, s úgy gondolom, jóval hosszabb időintervallumot is szántak rá. A bárd játékát valószínűleg csak háttérnek tekintették, kortyolgatás közben igencsak belemerültek valamilyen témába.
Most éppen a vörös szakállú vitte a szót, a másik kettő – nekik dús fekete szőrzet borította koponyájukat, szinte csak az orruk, szemük és fülük képezett kivételt ez alól – figyelmesen hallgatta őt. Mindhárman úgy 140 centi magasak lehettek, határozottan törpés törpék benyomását keltették.
Egy elf ismerősöm egyszer úgy jellemezte a szakállas mokány teremtményeket, mint egy öreg tölgyfát, ami sziklás talajon kapaszkodik, s egyedi tulajdonsága, hogyha olyan vadállat próbál megtelepedni árnyékában, amit nem szívlel, zokszó nélkül fél kiló makkal dobálja meg, utána vastag ágakkal, majd a jobb hatásfok elérése miatt baltákkal, harci kalapácsokkal és pörölyökkel. No igen, egy törpe sziklaszilárd és temperamentumos jelenség.
Ha egy láthatatlan illető kicsit belehallgatott volna beszélgetésükbe, ezeket a szavakat csípte volna el:
– Szerintem nem olyan hatalmas probléma az a pár nap kitérő. Egyébként is tartozunk neki egy szívességgel, ami ezzel le is tudhatunk. S ki tudja, talán még szórakoztató is lesz ez a kis összeesküvés. Úgy gondolom, nem árt kicsit megmozgatni öreg csontjainkat. No meg azt ígérte, hogy lesz egy kis csihipuhi is. Szerintem ne tétovázzatok, vagy talán olyannyira nyámnyilák vagytok, hogy már egy kis kalandtól is megrettentek?
– Hogy mi nyámnyilák lennénk? Na idefigyelj, te parafafejű bányarém, akit egészen pici korában számottevő alkalommal a fejére ejtettek több tárnaszint magasból! Mit képzelsz te rólunk? Azt hiszed, valami elpuhult emberek volnánk, akik a mamájuk szoknyája mögé bujdosnak, ha, mondjuk, feltámad a szél, vagy esetleg hasonló veszélyes dolog közelít, mint például egy sebesült hegyi patkány?
– Kit neveztél te bányarémnek? Mindjárt leszaggatom azokat az elálló füleidet!
– Mi bajod van a füleimmel? Irigykedsz, mert sokkal szebb vagyok nálad? Ne is csodálkozz, ha minden tisztességes törpelány neked esik egy baltával, mert hirtelen összetéveszt egy hegyi trollal. S csak miután már feldarabolt, fogja felfedezni, hogy tévedett, mert úgy cafa-tokban még sokkal rondább leszel, mint egy hegyi troll, aki szépségkirálynői alkat hozzád viszonyítva! Beléd csak az igavonó állatok szeretnek első pillantásra. De csak azért, mert ők meg maguk közé valónak gondolnak, amivel nem is tévednek olyannyira óriásit!
– Igavonó?!! Szálanként tépkedem ki a szakálladat, te nyomoronc próbagoblin – ordította erre válaszként a vörös szakállú, s neki akart rontani beszélgető (azaz jelenleg éppen ordító) partnerének, mire a harmadik törpének kellett beavatkoznia. Persze ezt nem azért tette, mert szomorú lett volna, ha a másik kettő verni kezdi egymást, hanem mert észrevette Gyökketest, aki felfigyelt a hangoskodásra.
Gyökketes volt a Nyakonöntött Próbagoblin hivatásos kidobó embere, azaz mit is beszélek, trollja. Hivatásos volt, bár senki se hívta. Főleg nem azok, akik bizonyos félreértéseiket tettlegességgel szerették volna megoldani a fogadó falai között. Nem tudom, Nyakonöntő hol találhatott rá, de mióta ide került, ritkaságnak számított, ha akár csak egy-egy pofon elcsattant, persze ebbe nem számítva bele Gyökkettes pofonjait, ha be kellett avatkoznia.
A törpékkel átellenben lévő oldalamon két ember fogyasztotta jóízűen vacsoráját, egy fiatal férfi és egy hasonló korú nő. Szemmel láthatóan közben egymással voltak elfoglalva, a külvilág igencsak perifériára szorult számukra. Szemükben utánozhatatlan fény csillogott, amihez az szükségeltetik, hogy két valaki igencsak jól érezze magát egymás társaságában. Ha egy láthatatlan illető,akinek különösebb dolga nem lévén, kicsit belehallgatott volna beszél-getésükbe, az alábbiakat hallotta volna:
– És a múltkor is lehoztam neked egy csillagot az égről.
– Attól eltekintve, hogy nem volt valódi csillag, igenis értékelem próbálkozásodat.
– Mi az, hogy nem volt valódi? És mi az, hogy próbálkozás? Én itt az életemet kockázta-tom érted, na jó, nem az életemet, de akár veszélyben is lehettem volna. És igenis fáradságos dolog olyan sokáig egy helyben ülni, s csak összpontosítani, összpontosítani…
– Most ezt úgy mondod, mintha nem lettem volna végig veled.
– Persze, hogy velem voltál, de valld be, nem egyszerű dolog egy csillagot lehozni az égről!
– Aha.
– Egy kicsi segítséget kellett kérnem attól az istentől is, tudod, akitől már egyszer-kétszer kértem.
– Nem érzed úgy, azért furcsa dolog, hogy minden egyes alkalommal elvárja tőled az áldozatbemutatást?
– Hiszen ő isten, és pont az áldozatbemutatásból tudja, hogy általa jónak ítélt dolgot cselekszem. No meg persze én is úgy tartom, hogy az az áldozatbemutatás jó dolog. És amint megfigyeltelek közben, neked sem volt ellenedre e cselekedetsor végrehajtása…
Még egy asztallal arrébb, az első sorban legszélen, legközelebb az italpulthoz, s legtávolabb a színpadon zenélő Kalliopé Bendegúztól, négy gnóm foglalt helyet. Mikor odapillantottam, nagyban vitatkoztak valamin. Hárman próbálták meggyőzni társukat, akinek széles mozdulatai tiltakozást fejeztek ki. Egyikük talán a meddő vitát megelégelve sóhajtva felállt az asztaltól, a pulthoz sétált, s nem sokkal később már négy pohárral a kezében csatlakozott újra társaihoz. Ha egy láthatatlan illető, akit esetleg egy gonosz varázsló kényszerítene arra, hogy a láthatatlanságát kihasználva szerezzen neki információkat, az alábbi párbeszéddel gazdagodott volna:
– Egy nyavalyát van igazatok! Nem! – mondta az első gnóm.
– De igen! – felelte a második.
– De nem! – kötötte a házőrzőt a karóhoz az első.
– De igen! – vágta rá a második.
– De igen! – kapcsolódott be a párbeszédbe a harmadik gnóm is.
– Akkor sem! – fejezte ki magát más szavakkal is az első, jelezve ezzel, hogy megtántoríthatatlan, és hogy a vitában ő győzzön, képes gazdag szókincsét is bevetni, mint titkos fegyvert.
– De igen! – tajtékzott viszonylag szelíden a második gnóm.
– De igen! – értett egyet vele a harmadik.
– Igen, hogy igen! – csatlakozott társaihoz a negyedik gnóm is, aki visszaért az italokkal, s mivel pár percre kimaradt a vitából, e felszólalásával álcázta, hogy tulajdonképpen elvesz-tette a fonalat, de ossza társai véleményét.
– Nagyon-nagyon nem! – cifrázta az első, s ezen elmés megjegyzésével lélegzetnyi időhöz jutott, ami arra használt ki, hogy felhörpintse az egyik pohár tartalmát.
– De igen! – folytatta eddig bevált taktikáját a második gnóm, miután ő is megitta poharából az italt.
– De igen! – jelezte tántoríthatatlanságát a harmadik gnóm is, akinek az volt fő életfilozófiája, hogy ne lógjon ki soha a sorból, mert az csak kellemetlenségek sorozatát indíthatja el.
– De igen! – sóhajtott a negyedik, aki még ezen kívül azért engedte ki közepesen halk huuu-t hangoztatva tüdejéből a levegőt, mert látta, hogy társai annyira belemelegedtek az első gnóm meggyőzésébe, hogy ismét neki kell perceken belül italért mennie, amire nagy szükség volt, hogy az állandó beszédtől ne száradjon ki a torkuk. De mivel hirtelen elege lett belőle, hogy csak őt ugráltatják, elhatározta, hogy drasztikus eszközhöz fog folyamodni, és a pultos-tól az eddigi kimért huszonnyolc pohár gyümölcslé helyett legközelebb manópálinkát fog kérni! Vagy ha nem is rögtön azt, de valami olyasfélét, ami képes változást elindítani a monotóniában, mivel már kezd fájdulni a feje. Leleményességén felvillanyozódva azonnal neki is fogott terve végrehajtásának, s elkacsázott a pult felé.
A törpék mögött a teleport varázslattal érkezett ork itta szinte számlálatlanul a korsó söröket, de ez nem okozott viselkedésében szemmel látható változást. Éppen most végzett egy újabb adag kellemesen hűs, habzó itallal, majd az asztalra könyökölve, állát öklén megtámasztva merengve szemlélte a színpadon játszó bárd produkcióját, aki egy hosszabb dalba fogott bele, ami furcsamód szerelemről és harcról szólt.
Ha csak a bizonyos láthatatlan illető nem rendelkezne még olyan képességgel is, ami fel-ruházná azzal, hogy bizonyos közelségben képes legyen a gondolatokat is meghallani, hiába ácsorogna az ork mellett. A sörét kitartóan kortyolgató megtermett, első ránézésre, sőt másodikra is határozottan fegyverforgatásban jártasnak tűnő barátunk ugyanis nem szenvedett a monológ nevezetű betegségben, ami ha rátör valakire, abban nyilvánul meg, hogy az illető hangosan beszélni kezd, rosszabb esetben egy csak általa valósnak vélt személyhez intézve szavait.
Az ork mögötti sarokasztalnál egy szürke köpenyt viselő alak hintázott székén, aki szintén Kalliopé előadását kísérte figyelemmel. Arcát a fejére húzott kámzsa takarása miatt nem tudtam kivenni, de nem akartam sokáig bámulni, gondolom, nem véletlenül választotta azt a sarokasztalt. Néha-néha belekortyolt poharába, de szemmel láthatóan nem annak alkoholtartalma miatt. Ellőttem rá egy egyszerű kutatóvarázst, de – valójában számítottam is rá – pár méterre asztalától már elenyészett. Viszont – kisebb meglepetésemre – a sarokban hintázó észlelte próbálkozásomat, mivel hirtelen felém fordult, megcsóválta fejét, kezében tartott poharát üdvözlésre emelte, majd visszafordult a színpad felé, s nem szentelt nekem több figyelmet. A láthatatlan kém, akit még gondolatolvasással is megspékeltek, szerintem csak akkor járhatott volna nála sikerrel, ha jó sok álcázó, és védő varázslattal szerelik fel, de akkor is igencsak kétesélyes a dolog.
Közvetlen mögöttem két elf ült, s amint feléjük fordultam, egyikük elegáns mozdulattal emelte meg a kezében tartott poharat, melyben szépen csillogó vörösbor talált átmeneti tartózkodási helyet, útban vérkeringése felé. Viszonoztam köszöntését, s én is belekortyoltam poharamba. Velük pár napja már elbeszélgettem. Nagyjából egy heti járóföld távolságból érkeztek a városba, azzal a céllal, hogy itt beszerezzenek néhány egzotikus virágot, amit ajándéknak szántak egy köztiszteletnek örvendő druidának, kinek szinte már szenvedélyévé vált újabb és újabb növények megismerése, felkutatása, amelyekből egy-két darabot saját kertjében is elhelyezett. Ez a kert messze földön híres volt. Már persze csak azoknak, akiknek hírértékkel szolgált e fenti információ. A láthatatlan hallgatózónak velük könnyű dolga lett volna, hiszen szándékukból nem csináltak titkot, most is éppen azt vitatták meg, hogy mely virágokat, cserjéket, vagy éppen kúszónövényeket, folyondárokat vegyék meg. Délután ugyanis a város messze földön híres piacán nézelődve igencsak bő választékra leltek.
Az elfek mögötti asztalnál négy ember egy kockajátékkal volt elfoglalva, melyet a múlt héten magyarázott el nekem egyikük, sőt még arra is rá tudott venni, hogy beszálljak a partiba. Ezt utóbb négy pohár pálinkám bánta, de nem vettem szívemre az esetet. A városi őrség tagjai voltak, persze szolgálaton kívül, mivel a rend védelmekor az italozás nem volt megengedett. Most viszont pótolni igyekeztek abbéli mulasztásukat, hogy a fogadó italfogyásából például tegnap és tegnapelőtt sem vehették ki részüket.
A hallgatózó illető, amennyiben nem lenne tisztában a játékszabályokkal, egy ideig valószínűleg nem mindent értene az asztalnál elhangzottakból. No persze kivétel ez alól a káromkodás, az ujjongás, a csalódott szavak zöme, a szitkok özöne, valamint az egyszerűbb hang-utánzó és hangulatfestő szavak.
A játékban elmerült társaságtól balra lévő két asztal üres volt. Ha most azt feltételezzük, hogy a láthatatlanná varázsolt hallgatózó valakit, aki elvarázsolta egy láthatatlanná tévő varázslattal, ezt csak úgy tudta megoldani, hogy fellépett egy nem várt mellékhatás is, vagyis az, hogy a valaki ugyan láthatatlanná vált, de egyúttal ideiglenesen elvesztette látóképességét, no, ha ez az est állna fenn, akkor a hallgatózó illető mindkét asztalnál csak a néma csendet regisztrálhatná. Esetleg ha hallgatózás közben nekimenne egy széknek és felborítaná, akkor hallana egy olyan zajt, ami határozottan egy felboruló szék által okozott zörejre emlékeztetné.
A hátsó sorban a legszélső asztalnál négyen ültek. Egy ember, egy törpe, és két ork. Figyelmüket ők sem a színpadon zenélő bárdnak szentelték, hanem egymáshoz közel hajolva suttogva beszélgettek. Az asztalon középen egy határozottan kopott benyomást keltő papír feküdt, ami furcsa írásjelekkel volt teleróva. A sípcsontját tapogató (1. vagy azért, mert a fel-tételezett mellékhatás miatt tényleg elvesztette egy időre két szép kék szeme világát, s ezen asztal felé lopakodva felborított egy széket, amely hirtelen kölcsönhatásba került bal sípcsontjával, 2. vagy azért, mert ugyan nem vakult meg, hiszen az elvarázsolója nem sorolható a mágiatudók azon részéhez, amely legélethűbben a pancser szóval írható körül, de miközben az asztal felé settenkedett, elhaladt a kockázók mellett, s egy szakállas zsoldos, aki éppen veszített, csalódottságát azzal is kifejezésre juttatta, hogy gazdagon díszített sisakját széles, ámbátor kissé koordinálatlan mozdulattal földhöz vágta, s nem figyelve fel arra a furcsaságra, hogy a gazdagon díszített kedvenc sisakja puffanva gellert kap a semmin, éppen nagy hangon azt ecseteli, hogy hirtelen támadt álomképében az szerepel, miszerint e két kockát, ami már megint nem arra az oldalára fordulva állapodott meg, ami számára kedvező lett volna, meg-fogja szépen, belehelyezi a szerinte igenis gúnyosan önelégedett nyertes szájába, s addig nyomja lefelé, amíg a két kocka szépen utat nem tör egészen a gyomra közepéig, már persze nem hagyva ki a légvonalban közbeeső szerveket, dolgokat, belsőségeket, ahol is segítséget nyújt annak megemésztésében, hogy vajon miért nincsen neki szerencséje ma este. A hallgatózó megállapítja, hogy szerinte viszont nem ott van a probléma, hogy a kocka rosszul fordult, hanem hogy a gazdagon díszített sisak a bal sípcsontján kapott gellert) közben odasettenkedett illető e szavakat hallaná:
– Biztos vagy benne, hogy az a kelekótya ismerősöd hibátlanul fordította le ezt az ősi szöveget? – a kérdést a törpe tette fel, miközben inge egyik rejtekéből előhúzott egy összehajtogatott lapot, valószínűleg azt a bizonyos fordítást.
– Azért a kelekótya kicsit túlzás, de nem vennék mérget rá, hogy nem lett hibátlan – válaszolta rá az ember, miközben a két ork reakcióját figyelte, akik mindezidáig nem merültek bele a társalgásba, csak bólintásokra és fejrázásokra szorítkoztak.
– Csak azért kérdezem, mert egy-két kifejezésnek nem értem a jelentését. Szerinted például mi az, hogy együttálló teliholdkor lehet csak kinyitni a belső kaput? – kérdezte szemöldökét összehúzva a törpe, aki a papírlapon apró ikszekkel jelölte meg a szerinte problémás részeket.
– Valószínűleg valamilyen csillagászati kifejezés lehet, utána tudok nézni neki – volt kész a válasszal beszélgetőpartnere. Erre a megjegyzésre az egyik ork határozott bólintással reagált.
– No és ez a rész, hogy halálon túli kreatúrák jelennek meg, ha elvéted lépésedet a forgó-szél átka alatt? – vetette fel újabb kétségét a kisebb termetű kalandozó.
– Szerintem egy része lesz a föld alatti járatnak, amit talán valamilyen díszítés fog jelezni – ez inkább már csak találgatásnak hangzott.
– Na jó, de milyen halálon túli kreatúrák? Egyszerű csontvázharcosok, zombik vagy lidércek, netán lícsek? – tett fel egyszerre több kérdést is a másik, s közben mintha a szemében megcsillanó fény apró félelemre utalt volna. Ekkor a másik ork is bekapcsolódott a társalgás-ba, de csak egy, „hát aztán nem tökmindegy? szétaprítjuk őket!” jelentésű kézlegyintéssel.
– Ezt meg honnan a fenéből tudjam? Ha be vagy ijedve, nem kell velünk jönni, de persze akkor jóval kisebb lesz a részesedésed a kincsekből. – kezdett elege lenni az embernek a folyamatos akadékoskodásból.
– Oké, ne kapd már fel a vizet! Inkább nézzük tovább… – dörmögte a törpe, s pillantása már a következő jelre ugrott a kezében tartott lapon, melyen még szép számmal sorakoztak hasonlóak alább.
A balra mögöttem lévő asztalnál egy rettenetesen kövér ember ült, s vacsorájával birkózott. Ugyan már jó félórája tartott küzdelme, mégis a különböző finomabbnál finomabb fala-tok álltak vesztésre. A feltálalt ételek nem kerülhették el sorsukat, mind-mind bekebelezésre kerültek.
Ha a láthatatlan hallgatózó itt is elidőzött volna, a következő hanghatásokat tapasztalta volna:
– Csamcsamcsamcsamcsamcsam – ezt a hangot a sült tyúkhús adta ki, amint találkozva az emésztés első lépcsőfokával a csámcsogó szájában (melyben tekintélyes mennyiség fért el bárminemű ételből) nyállal keveredve őrlődött.
– Tylupphakkhörff – e következő észlelt zaj már a nyelőcső felől érkezett, ahol a többé-kevésbé megrágott hús szinte olyan lendülettel csusszant le, amilyen lendületet egy szépen kivitelezett jobbegyenes biztosít egy nyomoronc próbagoblinnak, amit arra a kísérletre használnak fel, hogy megfigyeljék, milyen nem kívánt elváltozásokat tud okozni egy feldühödött barlangi troll.
– Gluglugluglugszörts – volt a következő, amit egy teli pohár bor keltett. Ha hasonlatot keresnék, jó lenne például egy olyan, ami egy teli vizes tömlővel, egy kegyetlen sivatagi rab-lóval, egy igen éles karddal, annak megsuhintásával, és a kiömlő víz szempillantások alatt történő porba szivárgásával kapcsolatos. Vagy egy olyan is megfelelne, amiben egy tikkadt tengeri szivacs, egy szokatlanul eltérő apály, a trópusi napkorong gyilkos sugarai és egy élet-mentő zápor szilajul hulló esőcseppjei szerepelnek. Netán egy olyan hasonlat, hogy és akkor a félelmetes tengeri szörnyeteg mivel rosszul ébredt reggel, elhatározta, hogy aznapi első jó cselekedete az lesz, hogy elveszejt egy halászcsónakot. Persze ez csak azért jó cselekedet, mert a szörnyeteg eredendően egoista, így mindent a maga saját kényelmes szemszögéből ítél meg, melyben nem zavarja, hogy több mint tizenhét szeme van, szemszöge akkor is csak egy. Esetleg az is megfelelne a fenti tizenkilenc betű szemléltetésére, hogy és a következő pillanatban hirtelen viharos szél támadt fel és rá az alant mit sem sejdítő próbagoblinokra. A nyomorult kis teremtményekbe belefagyott még a segélykiáltás is, riadtan nézték, amint az események szoros egymásutánban lerohanják őket. Tehetetlenül sodródtak a viharban, mintha akár csak szalmabábok lennének, persze azzal a nem is leheletnyi különbséggel, hogy amikor egy-egy testrészük a szikláknak vágódott, nem szalmaszálak görbültek, hanem csontok roppantak ketté, hárommá, avagy szilánkosra törtek. Koponyák reccsentek, mint érett dinnyék, s mint dinynyemagok, apró agyvelődarabkák fröccsentek szerte-széjjel, akárha pajkos álomtündérek hintenének kecses csuklómozdulattal kellemes képeket keltő álomport a tavaszi szellő szárnyaira, ami elrepíti hátán a rendeltetési cél felé, ami mondjuk egy nyitott ablaknál békésen szendergő fiatal lány lehunyt szempillája, aki azzal a kívánsággal aludt el, hogy de jó lenne, ha folytatódna tegnapi álma, ami igencsak erotikus és akció dús volt.
Az utolsó asztalnál pedig (a középső sorban balra legszélen) egy szomorú tekintetű hszonhét év körüli fiatal férfi foglalt helyet, aki már megint annyira szerencsétlennek érezte magát. Ezt az érzést pedig az okozta, hogy neki is, mint minden értelmesnek mondott faj egyedeinek, még a ködbe vesző időkben kifejlődött az emlékezőkészsége. Ez nem vitatott dolog. Ami vitatott, az az, hogy ha már a ködbe vesző időket említettük, hogy is nézett ki a világ mondjuk egymillió-négyszázhuszonhatezer-háromszáztizenhét évvel ezelőtt.
Hogy milyen volt akkor, szerintem ezt senki se tudhatja igazán. S mivel szerény tudomásom szerint az időben nem lehet előre-hátra lépkedni, mint mondjuk egy egyszerű teleport varázslattal a térben, senki sem tudja bizonyítani feltevése helyességét. Ez természetesen azt eredményezi, hogy mindezidáig rengeteg elképzelés keletkezett. Vannak ismertebbek, kevés-bé ismertek. Vannak elterjedtek, kevésbé elterjedtek. Általában ezek a kevésbé ismertek, s kevésbé elterjedtek a legizgalmasabbak.
Él valamerre egy kicsi törpe közösség, nekik határozott elképzelésük van a témát tekintve. Szerintük a világ régesrégen pont ugyanolyan volt, mint most. A világmindenség maga egy hatalmas sziklatömb. Szikla jobbra. Szikla balra. Szikla előre. Szikla hátra. Szikla le. És szikla fel. Ezenkívül szikla hétfőn. Szikla kedden. Szikla szerdán. Szikla csütörtökön. Szikla pénteken. Szikla szombaton. Szikla vasárnap. És szikla a nyolc nyolcadik napján is, ami általában a semmittevésé, hiszen pihenni is kell valamikor.
Hiszen ez egy kemény világ.
Változtatni éppen lehet rajta, csak fölösleges, mivel bármit csinálsz, igazán nem is változik. Hiszen érvényes rá az anyagmegmaradás törvénye. Ha fogod magad, no meg egy csákányt, csinálhatsz például egy új tárnát. Csak nem érsz vele sokat, mivel a sziklát, amit kifej-tesz, egy régebbi tárnába kell elcipelned.
Vagy csinálhatsz egy új aknát. Csak nem érsz vele sokat, hiszen a kitermelt köveket el kell helyezned egy régebbi aknába. S e dolog független attól, hogy az aknát lefele, avagy fel-fele kezded-e ásni. Csak az a különbség, hogy felfele elkezdeni életveszélyesebb.
E törpe közösség világképe egy a kevésbé elterjedtek közül, sőt sose került napvilágra, mivel ezen törpék még életük folyamán sohasem jártak a felszínen.
Egy másik elmélet szerint viszont a világ régesrégen igenis más volt, mint most. Sőt most is más! Egy ifjú törpe ugyanis kőkemény kobakjába vette, hogy a világ nem lehet ilyen kegyetlen. Nem lehet szikla jobbra, szikla balra, szikla előre, szikla hátra, szikla le, és szikla fel. Nem lehet szikla hétfőn, szikla kedden, szikla szerdán, szikla csütörtökön, szikla pénteken, szikla szombaton, szikla vasárnap és szikla a nyolc nyolcadik napján is, ami általában a szórakozásé, hiszen szórakozni is kell valamikor.
Elhatározta, hogy ezt be is bizonyítja ezeknek a besziklásodott gondolkodású csökött tör-péknek. Összehívta őket, s bejelentette, hogy expedíciót indít a sziklán túli világ felfedezésé-re. Hiszen csak annyit kell tenni, valaki kutató alagutat ás, mindig csak ugyanabba, ugyanabba az irányba.
Elmondott még egy hosszabb beszédet a sziklán túli világ fontosságáról, majd elbúcsúzott. Többé nem látták.

Második fejezet
Amelyben másnap meghalljuk a város zaját, meglátjuk a színeit, megismerjük Mogyoró Mamfréd levélírói stílusát, és végre megtudjuk, hogyan indul el a tényleges cselekmény, melyben szerepet játszik egy igazi félork is

5.

Kellemes napsütéses délutánvégen ballagtam az utcán a Nyakonöntött Próbagoblin felé. A város élte szokásos hétköznapjait, emberek, elfek, törpék, orkok, gnómok, s ki tudja még hányféle faj, valamint félgnómok, félorkok, félelfek, s félemberek siettek elintézendő dolgaik után, monoton háttérzajjá olvasztva a nyüzsgésükkel keltett hanghatásokat. Mint például:
1, Egy kétségbeesett gnóm férfi ordítását, aki azért vitte véghez a cselekedetet, mert egy sietősen haladó troll testőr a lábára lépett, majd hangja nemsokára halkabb sziszegésbe váltott, mikor rájött, hogy ezentúl bal lábára nagyobb cipőt kell húznia.
2, Egy csalódott törpe méltatlankodását, amit azért tett, mert felfedezte, hogy a nemrégen vásárolt négy üveg manópálinkából az egyiket felvizezte az a nyavalyás kicsi zöld zugárus, de rögvest felderült, amint végiggondolta, hogy ha megtalálja, tíz percen belül a zöldön kívül számos színben fog tündökölni, s ehhez még komolyabb fegyverre se lesz szükség, elég lesz intenzíven pofozgatni őkegyelmét.
3, Egy pár éves, maximum 120 centi magas ork suhanc visítását, amint szélsebesen menekült egy habzó szájú veszett macska elől, északkeleti irányba.
4, Egy szépséges elf lány sóhaját, miközben azon gondolkozik, hogy éjjel hogyan tudna ellógni, ugyanis pár napja egy ork testőrt kényszerítettek rá azzal az igenis átlátszó indokkal, hogy megvédje őt, amíg ebben a városban tartózkodnak.
5, Egy fekete szakállas ember morgását, mert lopva hátranézve egyből kiszúrja azt a szürke köpönyeges alakot, aki már kora délután óta a nyomában jár, s egyszerűbb trükkökkel ez idáig nem tudta lerázni.
6, Egy pár éves, maximum 120 centi magas ork suhanc visítását, amint villámgyorsan menekül két habzó szájú veszett macska elől, délnyugati irányba.
7, Öt könnyűpáncél diszkrét csörömpölését, amint a városi őrjárat elhalad az út közepén.
8, Egy fiatal félork lelkes harci ordítását, aki egy galambot vesz üldözőbe nem messze a Nyakonöntött Próbagoblintól.
9, Egy pár éves, maximum 120 centi magas ork suhanc és egy vézna gnóm kissrác visítását, amint ijedten menekülnek két habzó szájú veszett macska elől, lefelé, a piactér irányába.
10, Egy morcos tekintetű varázsló káromkodását, miközben egy ablakon kihajolva nézi az ork suhancot és a gnóm kissrácot üldöző két habzó szájú veszett macskát.
Gondolataimba merülve reflexből kikerültem egy pár éves, maximum 120 centi magas ork suhancot, megszokásból belerúgtam egy habzó szájú veszett macskába, majd felfedeztem úti célomat, a Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett fogadót. Olyan hatvan-hetven méter választott még el tőle, mint pillanatnyilag igencsak reményvesztett szerelmes ifjút hőn áhított élete párjától, mivel annak apaági felmenője befalaztatta a hátsó bejáratot, amin keresztül mindezidáig viszonylag titokban közelíthette meg szíve választottja hálószobáját. Az egészen széles utcán (mert persze mint minden városban, itt is akadt jó pár sikátor) visszafogott forgatag hömpölygött, mint a zöldárral megspékelt folyó, amint magával sodor faágakat, ezt-azt, no meg halakat is, de ők némán tűrik, hiszen megszokták már. Ahogy szemem végighordoztam a siető, tétován bandukoló, vagy csak délutáni sétáját végző személyeken, kicsit elméláztam, s tudatomig csak a színek kavalkádja hatolt el.
Egy beletörődött arckifejezésű, monotonon sántikáló gnóm férfi a játékos szél által vidáman lengedeztetett köpenye kék színű volt, mint kora ősszel, későtélen, nyári hajnalon vagy tavaszi délutánon feletted az ég, amikor morcosan arcodat felé fordítva felfedezed, hogy na tessék ott van az a hely, ahol ha ott lennél, biztosan békén hagynának, nem nyüstölne senki azzal, hogy például tedd meg ezt, hozd ide azt, vagy hogy még mindig nem csináltad meg, pedig már hányszor szóltam neked ez ügyben.
Egy vidám mosollyal az arcán a piactér felé elsiető törpe sisakja szintén kék volt, mint kora ősszel, későtélen, nyári hajnalon vagy tavaszi délutánon feletted az ég, amikor éppen azon tűnődsz, hogy hogyan lehetne elérni, mert az nem elég, hogy a környék legmagasabb dombjára felcaplatsz, az nem elég, hogy kitartóan szökdécselsz olyan magasra, amilyenre csak bírsz, az nem elég, hogy ezt abbahagyva felmászol egy fenyőfára, ami a domb tetején zöldell télen-nyáron, az nem elég, hogy szúrnak a tüskéi, még a hajadba is beleakadnak, az nem elég, hogy felértél a fa tetejére, még mindig ugyanolyan távolinak tűnik, s ugyanolyan megfoghatatlannak.
Egy pár éves, maximum 120 centi magas ork suhancot üldöző macskának a szeme volt kék, mint kora ősszel, későtélen, nyári hajnalon vagy tavaszi délutánon feletted az ég, amikor azon morfondírozol, hogy milyen furcsák is az istenek, amikor szeretnél tőlük valamit, fülük botját sem mozdítják, s ha erre kitartóan nyüstölöd őket – akár imádkozás elkövetésével, akár konkrét rossz kívánságaidat tolmácsolva feléjük –, akkor nemsokára már azt szeretnéd, hogy kopjanak le rólad, szórakozzanak inkább más halandóval, ne téged nyaggassanak, vizsgálva problémamegoldó lépességed tűréshatárait.
Egy szépséges elf lánynak, aki egy troll mögött caplatott nagy búsan, a kendője – amit kezében szorongatott – volt kék, mint egy sebesen hömpölygő folyó partján az a kavics, amit felfedezel a parton sétálva, lehajolsz érte, kiszeded a vízből, s ahogy a kezedben tartod, furcsa gondolatod támad, hogy ezt a követ valaki elvesztette valahol felfele folyásirányban, s már-már elindulnál a folyóparton, de aztán mégis meggondolod, zsebre vágod, s pár perc múlva más köti le a figyelmedet, pedig lehet hogy valaki téged vár nem is olyan messze.
Egy fekete szakállas embernek szintén a szeme volt kék, mint kora ősszel, későtélen, nyári hajnalon vagy tavaszi délutánon feletted az ég, amikor a térdig érő fűben hanyatt fekve egy zöld egyszikűt rágcsálva azon elmélkedsz, hogy mi is az oka ennek a hiányérzetnek, ami most gyötör, igaz, csak egy picit, igaz, csak épp érezhetően, csak épp észrevehetően, csak egy picit búsan-szomorúan.
Egy az út közepén elhaladó őrjárat tagjainak páncélján megcsillanó fény tündökölt kéken, mint annak az elf lánynak a szeme, akivel tavaly tavasszal találkoztál, kicsit megijesztett, ahogy hirtelen megjelent a tisztás szélén, tudtad, ha nem akarta volna, hogy meglásd, észre se vetted volna, van ott valaki; az a kis huncut mosoly az ajkán is jelezte ezt.
Egy vézna gnóm kissrácnak a sapkája volt kék, mint kora ősszel, későtélen, nyári hajnalon vagy tavaszi délutánon feletted az ég, amikor érdeklődve szemléled a fent tovasuhanó felhőket, alattuk a tovasuhanó különféle madarakat, alattuk a tovasuhanó bogarakat, alattuk, közöttük, s felettük a szelet, azazhogy a szelet nem is tudod figyelni, csak zúgását hallod a közeli erdő fái közt bolyongtában.
Egy morcos tekintetű, ablakon kihajoló varázsló kezében tartott doboz szintén kék volt, mint kora ősszel, későtélen, nyári hajnalon vagy tavaszi délutánon feletted az ég, amikor éppen semmi különös dolgod nem akadván reá téved két szép szemed világa e lenti világról, ahol rajtad kívül még sok-sok érdekes személy él, hal, bújócskázik labirintusok mélyén, gyötrik kisebb-nagyobb gondok, készül aludni tábortüze melegénél, bújócskázik régi elfeledett labirintusok mélyén, mereng egy korsó sör felett csipcsup magánügyek béli problémáin, rohan habzó szájú macskák elől, bújócskázik régi, majdnem elfeledett labirintusok mélyén, rendel még egy korsó sört, mert folyamatosan az a két igéző barna titokzatos (vagy csak a titokzatosság illúzióját sejtető) szemű lány jár eszében, rohan habzó szájú macskák elől, bújócskázik régi, majdnem mindenki által elfeledett labirintusok mélyén, vagy éppen semmi különös dolga nem akadván az égre téved két szép szeme világa.

6.

Amint beléptem a Nyakonöntött Próbagoblin főbejáratán, első utam az információs pult-hoz vezetett, s azonmód megérdeklődtem, jött-e levelem. Legnagyobb megelégedésemre már két levél is várt, így kifizettem őket, majd beléptem a fogadó központi termébe, s elhelyezkedtem annál az asztalnál, ahol tegnap este is múlattam az időmet. Az első levél feladója Mogyoró Mamfréd volt, egy kicsit hóbortos, néha-néha bőbeszédű ember, foglalkozását tekintve varázsló. Belekortyoltam italomba, amit az egyik felszolgáló kérés nélkül hozott ki (ezért előnyös, ha valaki törzsvendég), majd nagyot sóhajtottam, s nekikezdtem a szemmel láthatóan egyáltalán nem rövidre fogott levélnek:

Kedves barátom!

Először kissé gondolkodóba estem, szerencsére nem volt mély (mármint a gondolkodó nem volt mély, s egyáltalán nem veremszerű)  tudod, távoli vidékeken vad őslakosok különböző dolgokkal ásott csapdákat készítenek idegenek ellen, akik ott nemkívánatosak, s azt a gödröt nevezik gondolkodónak, mivel az áldozati zsákmány nem tud belőle kimászni, s egyéb fizikai mozgáslehetőség hiányában legfeljebb csak gondolkodhat azon, hogy most mit is csináljon (igaz, a nemkívánatos jelző nem fedi teljes egészében a valóságot, hiszen az áldozati zsákmány hirtelen áteshet a kívánatos című tartományba, miáltal megkívánják, s mondjuk sülve fogyasztják).
S igen jól láttad, fentebb már be is fejeztem levelem első mondatát, ígérem, a többi mind rövidebb lesz. Bizony. Íme. Nos? Azért ne félj, nem esem túlzásokba, valamint át a paripa túlsó oldalára, se kétségbe, se nem zuhanok olyan apatikus állapotba, hogy azon túl csak tő-mondatokban, egyszótagos szavakat használva közöljem mondandómat (talán lehagyva a ragokat, jeleket, képzőket is), amely állapot jellemző oly sok teremtményre bizonyos IQ küszöb alatt. Vagy bizonyos alkoholmennyiség felett. Vagy a kettő kombinációjának alkalmával.
S miután megállapítottad, hogy a bolondot, a zsenit és Mogyoró Mamfrédot esetenként csak egy hajszál, esetenként több ezer kilométer választja el egymástól, mint az éhes troll egymástól az érett, a félig érett, a zöld szilvát, leveleket, gallyakat, kisebb ágakat, nagyobb mértékben megszédült, de szintén kisebb madarakat miután korszakalkotóan felfedezte ama sokáig vonakodó gondolatot, hogyha megrázza a fát, leesik a szilva. Most már csak azon kell elgondolkoznia, hogy legközelebb milyen intenzíven, s mennyi ideig rázza a fát, bár a madarakat is szereti (persze nem repülve, hanem ropogtatva).
No de e bevezető rész után mindjárt bele is vágok mondandómba, oly sebesen, ahogy egy megveszekedett gondolat csak szárnyalni tud. Most persze hitetlenkedve olyan gondolatokra gondolsz, amik lassan szárnyalnak. Igen, léteznek ilyen gondolatok is. Sőt olyan gondolatok is léteznek, amik mintegy varázsütésre hipp-hopp-hupp elszivárognak a fejekből. S jó sok időt eltöltenek, míg újra rájuk találnak. A probléma viszont ezzel máris adott, mivel nem mindegy, hogy ki talál rájuk. Vegyünk például egy zsúfolt termet. Kis helyen sok-sok ember, törpe, elf, gnóm, ork, troll, tölteléknek egy-két próbagoblin is, ez az egyik fele. A másik felet pedig a többiek töltik ki. Akiket csak nemes egyszerűséggel többieknek nevezünk, no az az igazán érdekes rész. De most nem ez a lényeg. Fogunk egy gondolatot, s beeresztjük a szobába. S mivel most éppen azt bizonyítom, hogy egy elveszett gondolat milyen nehezen is talál vissza, hagyjuk kicsit bolyongani a bezárt szobában.
De gondolom téged jobban foglalkoztat az a dolog, ami miatt válaszomat várod. Mindjárt rá is térek a lényegre.
Tudod, nem nagyon szeretem a leveleket. Igaz a teleport biztonságosabbá teszi az információáramlás eme formáját, de a próbagoblin sosem alszik. Esetleg lehet, hogy alszik, de én nem tudok róla. Mert az igaz, hogy bizonyos veszélyesebb kísérletekhez előszeretettel használ a magamfajta varázsló is próbagoblinokat, mivel úgy sokkal egyszerűbb, gyorsabb, no és nem utolsó sorban olcsóbb a kísérlet. Viszont arra még nem használtam próbagoblint, hogy megfigyeljem, vajon alszik-e.
De mintha eltértem volna a lényegtől. Most mondhatnám azt is, hogy nyugodtan szólj rám, csak hát ez egy levél, így nem tudom mikor szólnál, mikor vágnál a gondolatomba. Ez talán csak úgy lenne lehetséges, ha valamilyen varázslatot alkalmazva ez, amit most írok, megjelenne előtted egy papíron, s közbe tudnál vágni oly módon, hogy amikor úgy érzed, most akkor leírsz valamit, s a varázslat oda-vissza hatása miatt az itt, előttem jelenne meg. No de ezt a varázslatot még senki sem találta fel, így meg kell elégedned azzal a már kidolgozott varázslattal, hogy amint kész leszek e levéllel, azt feladom (miután feladtam, hogy tovább is írhatok, mivel úgy sem tudsz közbeszólni), s hipp hopp már ott is terem a Nyakonöntött Próbagoblinhoz címzett vendéglátó egyik kisebb szobájában, amit direkt erre a célra különtettek el.
Mikor legutoljára ott jártam, beszélgettem is erről Nyakonöntővel. Eleinte nem tetszett neki az ötlet, mert azt a kisebb szobát, ami most a levelek fogadására van berendezve, éjszkai szállásként is fel tudta volna használni, igaz ha nem is trollok számára, de manók vagy törpék nem igazán panaszkodhattak volna a mérete kapcsán. Később azonban amint elterjedt a híre a levélteleport szolgáltatásnak, kezdte más színben látni a dolgot, mivel ha a levelét meg akarja kapni valaki, azért fizetnie kell, valamint ha már eljön a Próbagoblinba a levélért, akkor könnyen ott is maradt, s mondjuk eszik és iszik valamit, ami máris jó dolog neki. Mármint Nyakonöntőnek.
No meg persze annak az illetőnek is jó, ugyanis személyes tapasztalatom van a vendéglő ital- és étellapjain előforduló dolgok gasztronómiai vonatkozásában. Finomak. Így ha szerény személyem tetszését is elnyerte a dolog, gondolom, úgy cselekszik annak az illetőnek az ízlé-sével is, aki levélért megy a Nyakonöntött Próbagoblinba, s ha már ott van, megkóstol egy ínyencfalatot, és hogy az étek ne érezze egyedül magát a gyomrában, társít hozzá valamilyen itókát is a nem kis repertoárból, melyet a szintén nem kis pincerendszer rejt.
Ezt onnan tudom, hogy múltkorában Nyakonöntő abban a kegyben részesített, miszerint engedett lemennem a pincébe, sőt még ő is elkísért. No nem azért, mintha félt volna, hogy elteszek ezt-azt a föld mélyén, nem is azért, mert egyedül eltévedtem volna a tündeborok, manópálinkák vagy egyéb italkülönlegességek közötti bolyongásban, hanem mint büszke gazda, saját maga mutatta meg nekem hordókkal teli birodalmát. Persze egy kis kóstolóval egybekötve. Úgy gondolom, nem panaszkodhattam.
Mikor másnap estére kijózanodtam, jóleső borzongással emlékeztem vissza a pincerend-szerben töltött órákra.
A büszke tulajdonos mesélte, hogy egyszer egy embere a haragja elől ide menekült, de nem sokáig bujdoshatott, mert hangos énekszó vezette nyomra az őt bőszen kereső Nyakonöntőt, ugyanis a legény szoros ismeretséget kötött egy számára szimpatikus hordóval, s megfosztva tartalmától úgy érezte, most rögvest el kell énekelnie egy gyerekkorában hallott balladát, amit saját hangszereléssel elő is adott. Picitten hamisan kornyikálva találták meg, amint a számára szimpatikus hordót püfölte energetikusan, s teli torokból dalolt.
Amúgy azért bujdokolt el a fogadós elől, mert volt egy furcsa filozófiai elmélete bizonyos dolgok normál állapotával kapcsolatban. Szerinte minden dolognak van egy normális tulajdonsága. A szélnek, hogy fújdogál. A napnak, hogy fényét szórja a lenti világra. A virágok-nak, hogy szirmot bontsanak. A madaraknak, hogy repdessenek, daloljanak. Az embereknek, hogy jókedvűek legyenek. Ez idáig nem is okozott volna problémát. Viszont e szemlélete sze-rint az edényeknek az volt a normál állapota, hogy koszosak legyenek, mivel a jótét lélek arra használja őket, hogy egyen belőlük, s ettől jóllakjon. Nos ez az egy tézis lett a bibi forrása, mivel becses feladatai közé tartozott a fent említett edények azon tulajdonságának folyamatos megváltoztatása, hogy koszosak is maradjanak. S mivel rátaláltak a kiürült hordó társaságában, a későbbiekben csorbát szenvedett az az elképzelése is, hogy az embereknek vidámaknak kell lenniük. Ezt éppen ő nem tudta betartani, mivel amíg ledolgozta a hordó tartalmának értékét, igenis szomorúan teltek egyhangú percei, órái, napjai, hetei, hónapjai.
De úgy veszem észre, picit elkalandoztam, hiszen azért ragadtam papírt és írószerszámot, hogy kérdésedre válaszoljak, ami a közönséges macskák nem közönséges viselkedésével áll kapcsolatban, amikor is a cicusok túlontúl agresszívvá válnak, s bájos pofikájukat hab lepi. Bátor szívvel állíthatom, e probléma megoldása (mármint hogy feleljek feltett kérdésedre) nem állít elém legyőzhetetlen akadályokat. Nekem sokkal egyszerűbb dolgom van, mint Nyakonöntő ama alkalmazottjának, aki olyan szokatlan nézeteket vallott az edények normál-állapotával kapcsolatban, s ebből kifolyólag kártérítésre lett kötelezve.
No igen, ugyanis a számára oly szimpatikusnak találtatott hordó tündebort tartalmazott, méghozzá egy egészen kellemes évjáratból. Mosogatás közben elég ideje maradt gondolkodni, s saját negatív tapasztalatai alapján elkezdett egy újabb teóriát körvonalazni, ami a sors igazságtalanságáról szólt, bővebben kitérve az alkoholtartalom növekvése és a dolgok relativi-tása közötti szoros összefüggésekre.
A tündebort én is nagyon szeretem. Tudod, nem csak az íze kitűnő, az illata is határozottan kellemes. Erről jut eszembe, a múltkor, mikor Kalliopé Bendegúz pár napot elidőzött nálam, elolvastam pár rövidebb írását is, melyek közül egy igazán megtetszett. Mivel van még hely a papíron, hát mellékelem:

„A halottak illata

Csendben lapulok a fák között. Kezemben számszeríj, lélegzetem visszafojtva várom, hogy megérkezzen a közeledő karaván. Hogy befejezze útját, itt e vadregényes erdő kellős közepének közelében. Persze a kereskedők és a velük tartó csatlósok folytatnák útjukat tovább, ők még nem tudják, hogy semmi esélyük ellenem.
Egy kétszáz éves fa törzse mögül figyelem, ahogy a lent kanyargó úton feltűnnek az első szekerek, s a mellettük poroszkáló fegyveresek. Tizenötöt számolok meg belőlük, nem lesz semmi gond. Kézmozdulatokkal jelzek a többieknek, gyors bólintásokat kapok sorra válaszul. Megvárom amíg az első szekér lent egyvonalba ér velem. A csapda bezárul.
Kiszemelek magamnak egy morcona kinézetű törpét, máris száll felé a mérgezett nyilam. A kis szakállas figura a nyakához kap, ez életének legutolsó momentuma. Mire teste földet ér, már öten halottak.
Mellettem a sötét elf szélvész gyorsan varázsolja nyilait fegyvere húrjára, ahonnan mind-egyik végzetes útra indul. Soha nem tudnám megtanulni ilyen sebesen használni az íjat.
Hogy ne maradjak le a gyilkolásban, félretéve a nyílpuskát két tűzgolyót lövök egy-egy páncélos harcosra. Leszakadt és szétroncsolódott testrészeik összekeverednek az út porában, mely mohón felissza a vörös vért.
Még szinte el sem kezdődött a harc, máris vége van. No persze ez nem amolyan egy az egy ellen lovagi küzdelem. Ne nevettess, ez nem az a világ…
Sorra vesszük a szekereket, a zsákmány már első pillantásra ígéretesnek tűnik. Egy ládát hoznak elém, melynek mélye aranypénzt és drágaköveket rejt. Egy másikból pedig folyadékkal teli üvegcsék kerülnek elő. Egyet kinyitok, s beleszagolok. Emlékek törnek elő…

Meztelen testedet látom, s érzem, ahogy hozzámsimul. Bőrödön messze földről hozott il-latszer, egy különös, utánozhatatlan, magával ragadó illat. Karjaim között tartalak, magamhoz szorítalak.
Kis szobám elszigetelődik a kinti világtól. Ez már egy külön, saját univerzum. Kettőnké.
Csak mi létezünk. Csak egymásnak létezünk.

Ez az illat legelőször a boldogságot jelentette számomra. Az együtt töltött órákat, napo-kat. Amit kaptam tőled, szavakkal nem tudom visszaadni.
Később a mérhetetlen hiányérzetet, a szomorúságot, a kínt, az álnok megtagadást. A múl-tat, amit nem tudok visszahozni. Semmilyen varázslattal nem tudom igazán visszahozni.

A pillanatot.
Az érintésed.
Szemed tüzét.
Mosolyod.
Ölelésed.
Illatodat.

A halottakat egy körbe hordatom, középre lépek, s a kezemben tartott üveg tartalmát széthintem a földön fekvő emberekre, törpékre, elfekre, orkokra. A parfüm elkeveredik a szennyel, a vérrel…

Most itt állok a hullák között, és beszívom illatukat.
…Behunyom a szemem és Rád gondolok!”

De tulajdonképp nem is erről akartam most írni, hanem a macskákról. Tudod, nem igazán szeretem őket. Ha találsz egy kóbor macskát, amelyik éhes, teljesen másképpen fog veled viselkedni, mint a jóllakott. Ha éhes a macsek, s sejtése szerint te potenciális kajaforrás vagy, hát elkezd hízelegni. Hozzád dörgölőzik, hagyja hogy megsimogasd, s még dorombolni se átall egy-egy finom falat reményében. Ha vagy olyan balga és enni adsz neki, azonnal eltünte-ti feneketlen gyomrában, s ha ezt megcselekedte, már el is spurizik, mivel teli bendővel rög-tön rájön, hogy ő tulajdonképpen egy igenis szabad állat, akinek azonnali, sürgős csavaroghatnékja akad.
Többek között ezért nem szeretem a macskákat. Bár igazából a kutyákat se szeretem. Egyszer egy baráti összejövetel után kellemesen szalonspicces állapotban lépegettem hazafe-le, amikor megtámadott egy kutya. Sajnos rám ijesztett, mert tudod, úgy hajnal felé az ember reflexei kissé lelassulnak, főleg ha előtte különösen finom italokat is fogyasztott. Nagyobb kontingensben.
Tehát korzóztam hazafelé egy kisebb sikátorban, mivel úgy döntöttem, hogy rövidítek hazafelé, s átvágok egy kevésbé közkivilágított negyeden. Mint nem sokkal később rájöttem, a negyednek nem csak az volt a tulajdonsága, hogy sötétebb a kelleténél, hanem az is, hogy az ott megtalálható kutyák száma eggyel túllépte a számomra minden kisebb atrocitás nélkül elviselhető keretet. Ez a plusz egy kutya persze az volt, amelyik nem átallott megtámadni.
Dúdolgatva (s ha jól emlékszem, apró tánclépésekkel) haladtam egy keskeny, inkább ös-vényszerű utcán, ami néhol szélesebb, néhol még szélesebb, akarom mondani néhol keske-nyebb, s néhol – ez volt a túlnyomó rész – még keskenyebb állapotban leledzett. Valószínűleg azért botlottam meg, mert nagyobb fény hiányában nem vettem észre azt az út közepén fekvő követ, amit utána bár kerestem, de valószínűleg csak a fény hiánya miatt nem találtam meg. Egyensúlyomat elveszítve egy kerítésnek dőltem, ami köszönte, inkább összedőlt.
Következő külső hatás, ami ért engem, az egy harapás volt. Fájt. Nemsokára (amint úgy ahogy összeszedtem magam) felnéztem, s egy agresszíven vicsorgó kutyafejet pillantottam meg békaperspektívában. Első ösztönös reakcióm az volt, hogy teli szájjal felordítottam. Má-sodik reakcióm volt a meglepődés. Ugyanis az acsarkodó kutya megszédült, s kitartóan nyü-szíteni kezdett. Ezt ott akkor nem tudtam mire vélni, de kihasználva az alkalmat feltápászkod-tam, búcsúzóul orrba rúgtam az ebet, s folytattam hazafele tartó utamat.
Később gondolkoztam csak el a dolgon, s végül is arra a megállapításra jutottam, hogy a goromba kutyus azért szédült meg, mert amikor közelről a képébe ordítottam, egyszerre túl sok széndioxidot szippantott be. S azért kotródott el dülöngélve, mintha csak egy próbagoblin lett volna, akit egy vicces kedvű varázsló azért hozott elő, hogy elvégezzen rajta egy kísérle-tet, ami magával a próbagoblinnal, és egy hordó manópálinka elfogyasztásával volt kapcso-latban.
De csak most látom, hogy kissé elkanyarodtam a levélírásban. Már persze ezt az elkanya-rodást csak képletesen kell érteni, mivel a leveleknek van egy olyan általános tulajdonsága, hogy a betűk és a szavak nem kanyarognak benne, hanem sorokba rendeződnek, amelyek egyenesek. Több olyan személlyel találkoztam már, akik életszemléletükben szerintem túlzott hangsúlyt fektetnek a geometriára.
Például van egy kedves varázsló ismerősöm, aki kifejlesztett egy olyan tűzlabda varázsla-tot, amiben tulajdonképpen nem is tűzgömböket lő ki a célpont felé, hanem tűzkockákat. Amikor először láttam tőle e varázslatot, majdnem elhamarkodottan beskatulyáztam az olyan varázslók közé, akik a normálistól jó nagy mértékben elütnek. De később rájöttem, hogy csak furcsán rendmániás. Ezt a feltételezésemet bizonyítja az is, hogy borospincéjében (ahol szám-talan kellemes percet töltöttünk el a varázslóságról filozofálgatva, persze közben megkóstolva az ott található finom innivalókat rejtő tároló edények tartalmát is) a hordók is kocka alakúak, s mindez azért, hogy több elférjen belőlük egy helyen.
Ó, de most veszem csak észre, mennyire eltelt az idő! Ne haragudj, de most indulnom kell, mivel néhány ismerősömmel egy találkozót szervezünk, ahol fontos dolgokat fogunk megvitatni. S még előtte be kell ugranom egy helyre, ahol ritka finom manópálinkát lehet beszerezni, egy speciális fajtát, amit egy érdekes zöld növény bogyóiból készítenek.
S bár úgy érzem, még valamit el szerettem volna mondani neked, de sebaj, csak nem le-hetett olyan fontos. No minden jót neked.

Baráti üdvözlettel : Mogyoró Mamfréd varázsló

7.

Letettem a levelet, majd kortyoltam kettőt italomból. Igen, azért kettőt, mert e levél elol-vasása után egy korty kevés lett volna.
A fogadó kezdett lassan megtelni. Vacsorához készülődött mindenki, aki éhes volt, sőt az is, aki nem is volt annyira éhes, de megszokásból, avagy a pocakja szeretete miatt betért a Nyakonöntött Próbagoblin falai közé. Éppen nekiláttam a második levelem felbontásának, amikor nagy zajjal kicsapódott a bejárati ajtó, s Pepepe nem kis lármát csapva boldogan mu-tatta fel a kezében tartott riadtan lapuló madarat.
– Pepepe levadászta vacsoragalambot! – kiáltott fel, nem kis figyelmet magára vonva. A két lapáttenyerében lapuló madár tényleg galamb volt.
– Pepepe galambot fogja vacsorálni! – közölte nem sokkal később, s már szaladt volna a konyha felé.
– Pepepe! Gyere ide egy kicsit! – szólította meg a közben asztalomhoz érkező Kalliopé Bendegúz a félork suhancot, aki rövid habozás után felénk vette az irányt.
Először nem tudtam mire vélni a bárd Pepepe és a galamb iránti kíváncsiságát, de rögtön kiderült, hogy mire figyelt fel.
– Nyugi, visszaadom mindjárt a galambodat – vette ki az értetlenkedő félork kezéből a madarat, majd óvatosan leszedett annak lábáról egy ráerősített papírdarabot, visszaadta Pepepének a vacsora alapanyagot, s kitekerte az üzenetet. A papírlap úgy egy fél tenyér nagy-ságú lehetett, ennek ellenére csak annyi állt rajta: NYP C2!!!!
Kissé furcsálló arckifejezéssel méregettem a galambpostára bízott üzenetet, s az NYP C2!!!! értelmezésétől távol álltam, mint egy földművelő kezében lévő kapanyél egy zsoldos kezében lévő lándzsa kissé feldíszített fa nyelétől, azaz mintha valami halvány sejtelem mo-toszkált volna valahol agytekervényeim egy keveset használt, picit bepókhálósodott szegleté-ben. Kalliopé elgondolkodva nézegette, kezében forgatta a féltenyérnyi papírt. (Már persze hogy valami féltenyérnyi, az nem éppen pontosan meghatározott nagyság, mivel nem lehet tudni, hogy kinek a tenyeréhez viszonyítva egyketted. Mert más mérete van egy törpe tenye-rének, más egy ember tenyerének, más egy manó tenyerének, más egy ork tenyerének, most csak e négy tenyeret említve, valamint más méretű egy-egy tenyér kettő, öt, tizennégy, tizen-kilenc, negyvenkettő, vagy hosszabb életű fajok esetében százhuszonhat, háromszáznegyven-nyolc, vagy éppen hatszázhetvenkilenc évesen.) Pepepe közben elvesztette érdeklődését a szárnyason talált üzenettel kapcsolatban. Vigyorogva lóbálta meg a galambot, s a konyha felé szaporázta lépteit.
– Hm, még az sem lehetetlen, hogy… – mormolta Kalliopé Bendegúz, s hirtelen ötlettől vezérelten fogta az NYP C2-t, s elsietett. Éppen nekiláttam második levelem kibontásának, amikor Kalliopé már vissza is ért, Nyakonöntő társaságában. Arca ragyogott, kezében valamit nagyban lengetett.
– Ezt nézd meg! – nyújtotta felém a kezében lévő papírlapot, melyről közben kiderítet-tem, hogy egy lepecsételt levél.
– Hol szerezted? – érdeklődtem a bárdtól, aki vidámnak, s elégedettnek tűnt.
– Majd kedvenc kocsmárosunk elmeséli – közölte erre, s pár pillanat múlva már hárman ültük körül az asztalt. Ebben az volt a furcsa, hogy Nyakonöntő is letelepedett egy székre. S mivel nem most voltam először a Nyakonöntött Próbagoblin vendége, s nem is tizenhatod-szor, se huszonkilencedszer, meglepetten konstatáltam cselekedetét, mit még nem tapasztal-tam idáig.
– Érdekes a dolog – kezdett bele a kocsmáros, miközben kezében forgatta a lepecsételt levelet. – Emlékszem az illetőre, mert eléggé furcsán viselkedett. Mintha félt volna. Vagy legalábbis rettentően ideges volt. Nem is láttam még törpét ennyire idegesnek. Miközben be-adta a csomag- és értékmegőrzőmbe ezt a levelet, folyton azzal nyaggatott, hogy ugye itt biz-tonságban lesz, hogy ugye még nem fordult elő rablás, hogy ugye senki illetéktelen személy nem férhet hozzá. Elmagyaráztam neki a megőrző működését, hogy csakis személyesen az veheti ki a berakott dolgot, aki letétbe helyezte, vagy ha úgy gondolja hogy ő éppen akadá-lyoztatva lesz, akkor az a személy, aki nekem felmutatja azt a blankettát, ami jelzi, hogy va-lami letétbe került nálam. Erre azt válaszolta, hogy nem ő fogja kivenni, így kér egy papírt róla, aminek a felmutatójának adjam át a levelet. Én adtam neki egy igazolást, aminek felmu-tatója megkaphatja a C2-es rekeszbe elhelyezett dolgot. Még lelkemre kötötte, hogy a papír felmutatójának minden kérdés nélkül adjam át e levelet, így most, mikor Bendegúz hozta, meg is kapta. Én nem is kérdezősködöm, megyek dolgomra – közölte s indult … volna.
– Kérlek, maradj! – szólt a bárd. – A helyzet ugyanis kissé bonyolult. Ugyanis még tíz perce nem sejtettem, hogy én fogom neked odaadni azt a NYP C2-es papírdarabot.
– Hogyhogy, nem a te ismerősöd volt az a törpe?
– Nem hinném, ámbátor elég sok törpét ismerek.
– Akkor nem igazán értem, hogyan került hozzád.
– Tulajdonképpen közvetett galambpostával – folytam én is bele a beszélgetésbe. – Sose láttad még azt a törpét?
– Nem.
– Szerintem bontsuk fel a levelet – javasolta a bárd. – Az talán mindent megmagyaráz.
– Nem hiszem, hogy jó megoldás lenne.
– Ugyan már, hosszú életű barátom, miért ellenzed?
– Hiszen Nyakonöntő mondta, hogy nagyon is biztonságba szerette volna tudni a törpe.
– Mi a véleményed? – kérdezte Kalliopé Bendegúz a Próbagoblin tulajdonosát.
– Döntsétek el ti, nekem még sok a dolgom. Nem ellenzem, hogy felbontsátok.
– Akkor le vagy szavazva, kedves elfem – lelkesedett Kalliopé, s hirtelen mozdulattal már fel is törte a pecsétet. A mögüle előkerülő levél nem tűnt rövidnek.
Ez az óra már a hosszadalmas leveleké lett – állapítottam meg, székemen hátradőlve kor-tyoltam egyet poharamból, s a levelet olvasni kezdő bárdnak szenteltem figyelmemet.
„Tudd meg, átkozom azt a napot! És átkozok minden varázstudót! Legszívesebben visz-szapörgetném az idő kerekét arra a napra, s nem állnék szóba azzal az emberrel. Hiszen addig nyugodtan teltek a napjaim, csöndesen folyva a megszokott mederben, mint egy lomha, barát-ságos földalatti folyó. Nem is tudom, miért merészkedtem aznap a felszín közelébe, talán mert csak régen jártam azokban a járatokban. No de akkor éppen arra tévedtem. Úgy érzem, rossz-kor voltam rossz helyen. Persze az a varázsló másként gondolja, hiszen az életét köszönheti nekem. Talán kegyetlenség a számból, de ha előre tudom, hogy milyen galibák sorozatát zú-dítja rám a cselekedet, hagyom meghalni. De nem ezt tettem.
A felszín közeli járatokban haladtam, amikor távoli robbanás tompa hangját véltem felfe-dezni. Velem született érzékemmel meghatároztam az irányát, tudtam hogy kintről jött a hang. Mindenesetre mivel ott én érzékeltem, hangosnak kellett lennie, ezért gondoltam, hogy rob-banás, s sokat nem tévedtem ezáltal. A tévedést ott követtem el, hogy engedve kíváncsiságom csábításának, eldöntöttem, utána járok a dolognak, hiszen nem kizárható feltételezés, hogy e robbanás robbantás, ezáltal ellenséges tett, bár hiába jártam életem delén – ami törpéknél már jó pár évet jelent –, csak nálam jóval öregebbektől halottam történeteket, melyek külső táma-dásról szóltak, s bevallom nem hittem minden szavukat.
Tehát kíváncsiságom vezetett, s én elindultam egy közeli kijárat felé. Azon a folyosón még nem jártam, hiszen addig sosem hagytam el a Hegy mélyét. Apróbb idegesség is erőt vett rajtam, mikor aktiváltam a rejtett mechanizmust, mely a titkos ajtót működtette. Előtte persze meggyőződtem róla, hogy senki nincs a környéken; nem hallottam semmi árulkodó neszt és ameddig a kémlelőnyílás engedte tekintetem, nem láttam semmi rendkívülit. Azaz dehogy-nem! Hiszen első pillantásaim voltak a kinti világra. Most visszagondolva engednem kellett volna a szorongásnak, ami hirtelen erőt vett rajtam, s feledve a hallott zajt, vissza kellett volna fordulnom, de nem tettem. Azzal győzködtem magam, hogy igenis meg kell tudnom, mi tör-tént, hátha tényleg ellenség. Meg kell tudnom. Ha baj van, ezzel az összes Gyémánthegymélyen élő törpe érdekét szolgálom.
Megilletődötten kiléptem hát a felszínre, s elindultam azt felderíteni. Nagy szürke felhők úsztak az égen, sűrű homályba vonva a meredek hegyoldalt. Természetesen e sűrű homály csak a felszíni népeknek létezett. Engem kiléptemkor erősen vakított. Kicsit lassan alkalmaz-kodtam hozzá, így egy halk távoli nyöszörgés volt az, ami nyomra vezetett. Óvatosan indul-tam el a hang irányába, s egy termetes szikla mögül előbukkanva hihetetlen látvány tárult szemem elé. Egy embert pillantottam meg, térdig egy kisebb sziklában. Hiszen törpe vagyok, a varázslástól természetesen ódzkodom, s azt első látásra megállapítottam, hogy itt igenis va-rázslat forog fenn. A lehetetlen látvány hirtelen ledöbbentett, azon gondolkoztam, most mité-vő legyek, amikor a varázsló észrevett, s segítségért könyörgött. Igen, akkor ott kellett volna hagynom őt. De nem tettem.
Óvatosan szétvertem a lábait fogva tartó szikladarabot. Semmiképp sem tudtam megérte-ni, hogy került a tömör kő a lábára, azaz a lába hogyan kerülhetett bele a sziklába. Az egész mágiától bűzlött, mint egy törpe bányász, ha elkapja a lelkesedés, és négy napig folyamatosan dolgozik a tárnában. Ezt éreztem csak, de megbizonyosodni nem tudtam, a varázsló ekkor már elájult. Súlyos döntés előtt álltam. Ha segíteni akarok, azt csak úgy tehetem, ha beviszem őt. Viszont törpeemlékezet óta nem fordult elő, hogy idegen tegye lábát Gyémánthegymély sziklafalai közé. Végül úgy döntöttem, nem hagyhatom sorsára. A szikla mindkét lábát eltör-te, s ezen kívül még számos sérülés borította. Ütések, vágások nyoma és égési sebek. Nagyot sóhajtottam hát, s nekifogtam becipelni őt.
Eleinte hatalmas felfordulást keltett jelenléte a föld alatt. Szinte az egész népesség látni akarta, s szerény hajlékom – ahol rövidebb vita után elhelyeztem – mindennap tömegjelene-teknek adott otthont. S mikor megelégeltem a nagy jövés-menést, még a törpék voltak felhá-borodva. Pár hét elteltével viszont normalizálódott a helyzet, a napi tizenöt-húsz érdeklődő már minden nagyobb probléma nélkül elviselhetővé vált.
Kérdésemre, hogy hogyan szerezte a sérüléseit, eleinte nem szívesen válaszolt, szinte minden szót egyenként kellett kihúznom belőle. Viszont lassan összeállt a kép. Egy este szo-katlanul jó hangulatban találtam, minden kérés nélkül belekezdett az elbeszélésbe. Mint mon-dotta, éppen hazatérőben volt, mikor a hegyoldalon lefelé haladtában útonállók támadták meg. Nem közönséges útonállók voltak, mert volt közöttük egy varázstudó is, aki rögtön egy tűzgo-lyóval támadt rá. Még szerencse, hogy gyorsan tudott rá reagálni, így csak kissé pörkölődött meg. Látva a másik, hogy első varázslata nem ért célt, egy újabba kezdett bele, miközben tár-sai egyszerűen lerohanták. Valamelyikük fejbe vágta, mire elvesztette az eszméletét. Iszonyú fájdalomra eszmélt, mikor magához tért.
A földön hevert, lábait egy szikla tartotta fogságban. Ráadásul kirabolták és otthagyták magatehetetlenül a hegyoldalban. Két napja szenvedett étlen-szomjan, amikor én rátaláltam. Mindezt a segítséget nagyon köszöni, s megígérte, meg fogja hálálni, mivel nem szegény em-ber. Erre közöltem vele, hogy nem szükséges pénzt adnia, mivel a bányászélet igen szép hasznot hoz, így különösebben semmire nincs szükségem. Erre majd ha felépül, meghívott magához, mire azt válaszoltam, hogy ezt inkább mellőzném, mivel még csak egyetlen egyszer hagytam el a hegyet. Ezek után még sokáig elbeszélgettünk, de mivel nem túlzottan érdekelt a külvilág, a Gyémánhegymélyen élő törpék életére terelődött a szó. Én pedig, mivel akkor még semmit sem sejthettem, mesélni kezdtem.
Két hét múlva szökött meg, miután kirabolt engem és még számos más törpét, aki nem messze lakott tőlem. Mint később kiderítettük, valószínűleg egyszerűen elteleportált. A bűn-bak persze én lettem, mivel én szabadítottam rájuk a tolvaj varázslót. Így hát az én felada-tommá tették, hogy menjek utána és kerítsem elő.
Immáron három hónapja követem nyomait, s most végre rám mosolygott a szerencse, megtaláltam! A mellékelt térkép alapján kérlek, azonnal indulj, mihelyst abban a fogadóban kézhez kapod. Amint már megállapodtunk, segítségedért drágakövekben fizetek.”

8.

– Itt van hozzá a térkép is. – mondta Kalliopé Bendegúz, s kiterítette az említett papírla-pot az asztal közepére.
– Viszont így, hogy Pepepe elfogta az üzenetvivő madarat, nem juthat el oda, ahová szán-ták – állapítottam meg.
– Mit szólnál hozzá, ha mi segítenénk ennek a törpének?
– Hogyhogy mi?
– Például itt ez a térkép, igaz, kicsit kezdetleges, de el lehet rajta igazodni. Összeszedünk pár kalandra mindig kapható illetőt, s mi leszünk a felmentő sereg. Lennének is tippjeim a csapat összeállítását illetően.
– Komolyan gondolod, hogy te akarsz segíteni ennek a törpének, akit még soha nem is láttál életedben?
– Mi kifogásod van ellene?
– Tulajdonképpen semmi – feleltem elgondolkozva, s kezdtem egyre jobban beleképzelni magam egy pár napos kalandba.
A bárd egy ideig csöndben a térkép tanulmányozásába merült, majd hirtelen felpattant, s elviharzott valamerre. Kézbe vettem az asztalon hagyott térképet és vizsgálgatni kezdtem. Egy–két perc elteltével rájöttem, hogy a város körüli vidéket foglalja magában. Ahová a törpe a segítséget várja, két nap alatt lehet elérni, kényelmes tempóban, gyalog.
Kalliopé Bendegúznak határozott tervei lehettek amikor itt hagyott, mert mikor körülbe-lül öt perc múlva visszatért, azt nem egyedül tette. Népes seregletet vezetett ugyanis az aszta-lomhoz. A kalandozók elhelyezését három asztal összetolásával gyorsan elrendezte, majd végigfuttatta szemét a jelenlévőkön. Velem együtt kilencen foglaltunk helyet, s kíváncsian fordultunk a torkát köszörülő bárd felé.
– Először is, mivel még nem ismer mindenki mindenkit, egy gyors bemutatással kezdem a megbeszélést. Vörös szakállú barátom Acélöklű Valdemár, mellette régi ismerősei, A Két Barlangvadász.
– Amint megtudtuk, hogy egy fajtársunk bajba jutott, kötelességünknek tartottuk, hogy csatlakozzunk a segítségére indulókhoz – szólalt meg Acélöklű Valdemár, akiben és a másik két törpében ráismertem arra az asztaltársaságra, amelyik tegnap este mellettem foglalt helyet.
– A mellettük ülő ork neve Vérbocs. Hogy miért hívják így, az egy hosszú történet, nem akarlak untatni vele benneteket.
Az ork láthatóan nem sértődött meg ezen mellőzésen, nyugodtan ücsörgött székén, mi-közben rágott valamit.
– A sorban következő arra kért, hadd maradhasson inkognitóban, szólítsátok egyszerűen Árnyharcosnak.
Árnyharcosban a tegnapi csuklyásra ismertem, aki egyből kiszúrta a kémlelővarázslatomat. Vérbocs ugyanakkor ismeretlennek tűnt előttem. Ezek után Kalliopé a két elfet mutatta be, azokat, akik tegnap este szintén jelen voltak itt, a Nyakonöntött Próbagoblinban.
– Ők Zafír Songes és Ezüst Hajnal. Kicsiny társaságunk utolsó tagja pedig Tivald bará-tom.
Mindezek után engem is bemutatott. Nem igazán értettem, hogy engem miért hagyott utoljára, de nem firtattam. Mióta ismertem Kalliopé Bendegúzt, rengeteg olyan dolgot csele-kedett, aminek semmi értelme nem volt, s néha e dolgok meglepőek is voltak, amire nem le-hetett előre felkészülni. Kicsit következetlen és szertelen is volt néha, no de milyen is legyen egy bárd, aki még a bárdok közül is kilóg viselkedésével.
Tivald ember volt, s olyan érzésem támadt, láttam már valahol. De hiába is erőltettem memóriámat, nem ugrott be, hogy hol és milyen körülmények között találkoztam vele. Fekete szakálla volt és kék szeme, körülbelül harminc éves lehetett.
– Tehát, mint már felületesen mindenkinek felvázoltam, az események sorozatát, ami ide, ezen asztal köré vezetett mindannyiunkat, belekezdenék tervem részletes elmesélésébe.
– Nekem viszont még el kell intéznem holnapig egy-két dolgot, így engedelmetekkel még hazaugranék – szóltam, majd nem is tudom pontosan, milyen késztetésre, de úgy döntöttem, hogy látványosan hagyom itt őket. Elteleportáltam.
– Na végre, hogy elment – sóhajtott fel Kalliopé, majd a hallgatósághoz intézte szavait. – Tehát az az igazság, hogy most összeesküszünk, és csőbe húzzuk kedvenc elf barátomat – kezdett neki, s mindjobban belemerült a beszédbe, hangulata annál jobban átragadt a többiek-re is.

9.

Kis házikóm elé érkeztem, pontosan oda, ahova akartam. No igen, azért számít egy kis tapasztalat, amit az utolsó harminc évben értem el a teleportvarázslatok aktív tanulmányozása során. Megnyugodva könyveltem el, hogy a környék nyugalmát senki sem zavarta meg, majd megerősítettem az elhelyezett varázslatot, amely biztosította, hogy ha valaki illetéktelen pró-bálna behatolni házikóm negyven méteres körzetébe, az sehogy sem sikerüljön neki.
Ez tulajdonképpen egy összetett varázslat volt, amit több hónapig finomítottam, amíg je-lenlegi formáját elnyerte. Első fokozatban, ha egy idegen közeledne, apróbb varázslatokat aktiválna, ami elirányítja a nem kívánt látogatót. Ezek zömében egyszerű illúzióvarázslatok, melyek csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék a védett területet. Például ha valaki a közeli ös-vényre tévedne, amiről egy letérő a házhoz vezet, hacsak nem kimondottan keresne egy leté-rést, összefüggő növényzetet látna.
Az utóbbi nyolc évben csak egyvalaki jutott át a védelmem e legkülső szakaszán, egy törpe, akit Sárkánysziklának hívnak. Szeretetre méltó morcos törpe ő, akit azóta már barátom-nak nevezhetek.
Neki is csak azért sikerült rátalálni az álcázott kis ösvényre, mert ismerte a környéket, s emlékezett a leágazásra, mivel az egy olyan helyre vezetett, amit pár havonta mindig meglá-togatott. Nem messze itteni házamtól, mely egy kis völgyben fekszik, található egy magas sziklafal. Sárkányszikla azon a napon ehhez a sziklafalhoz igyekezett, de meglepetten tapasz-talta, hogy nem találta az elágazást, ami a kis völgybe vezet le.
Szakálla alatt morcos mondókát mormolva újra végigsietett az ösvényen, de legnagyobb meglepetésére nem járt sikerrel. Már éppen azon kezdett gondolkodni, hogy egye meg egy sötét járatokban bujkáló bumburnyák barlangi troll, még a végén kiderül, hogy elkezdett öre-gedni, amikor furcsa dologra figyelt fel.
Keresztben az ösvényen átvonulóban egy sündisznót vett észre, s ahogy morgolódva fi-gyelte a tüskéshátút, meglepetten tapasztalta, hogy az átgyalogol egy fatörzsön, mintha az ott sem lenne. Ráadásul a sün még mindig látszott, igaz kissé halványabban folytatta tovadöcögé-sét. Amikor a törpe a fához lépett, már meg sem lepődött rajta, hogy keze is áthatol rajta, akár csak pillanatokkal azelőtt a sündisznó.
Kicsit bizsergett a tenyere, hogy egy jókorát odacsapjon a fatörzsre, de elhatározta, hogy az odacsapást inkább elhalasztja, míg meg nem találja azt a valakit, aki ezt a fát odarakta. Nyolc lépés után elégedetten állapította meg, hogy éhen marad az a bizonyos sötét járatokban bujkáló bumburnyák barlangi troll, hiszen rálelt a keresett ösvényre.
Azonban röpke két perc alatt újra ott találta magát a nem létező fánál, amin a sünmalac nemrég átvándorolt. Ez kicsit meglepte. Miután ment még egy gyors kört, egyre jobban el-uralkodott rajta az az érzés, hogy még ma nagyon meg fog verni valakit.
E gondolat annyira fellelkesítette, hogy egyből, minden nekifutás nélkül kiváló ötlete tá-madt. Immár negyedszer ment át a fatörzsön, majd mikor az el már nem rejtett ösvényen talál-ta magát, bal kezét kinyújtotta, hogy ujjai hozzáérjenek a növényzet leveleihez, s féloldalas mosollyal az arcán, önmagával megelégedve elindult. Bal tenyerét kellemesen birizgálta az ösvény bal fala, egészen addig, amíg egy olyan részhez ért, ahol a fákat, bokrokat csak látta, de nem tapintotta. Ott rögtön balra fordult s négy lépés után kiért egy tisztásra, amit jól ismert.
–Háháháháháhá! – nevetett fel elégedetten, s határozottan elindult egy kis ház felé, ami-kor megnyílt alatta a föld, s egy verembe pottyant.
Ott találtam rá, ahogy mélabúsan ücsörgött. Egy kötél segítségével kihúztam a gödörből, s mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mi járatban van errefelé, nekem támadt. Gyorsan ellőttem rá egy mozdulatlanságvarázst, s röviden elmagyaráztam, nincs szándékomban ártani neki. Mivel úgy ítéltem meg, hogy felfogta mondanivalóm barátságos tartalmát, elengedtem. Erre persze megint rám támadt.
Gyorsan felhúztam köré egy láthatatlan energiafalat, s miközben a szakállas alak belülről folyamatosan püfölte, megpróbáltam értelmesen elbeszélgetni vele. Nagyjából ismertem a törpék természetét, Sárkányszikla konoksága azonban mégis meglepetést okozott nekem.
Tíz perc múlva úgy tűnt, hogy belefáradt az energiafal püfölésébe, így közöltem vele, hogy egyáltalán nem akarom bántani, megszüntettem az őt fogva tartó falat. Erre persze megint rám támadt. Mivel hirtelen nem tudtam újabb varázslattal előhozakodni, sajátságos futóverseny vette kezdetét.
Elől szaladtam én, középen egy balta, mögötte a törpe. Anatómiai adottságom miatt gyor-sabb voltam, s amint egy kis előnyre tettem szert, megpróbáltam meggyőzni üldözőmet, hagy-jon fel a kergetőzéssel. Mivel erre nem volt hajlandó, cselt kellett bevetnem ellene.
Előnyben voltam vele szemben, mivel nem lehetett tisztába a teljes védelmi rendszerem-mel. Bár az, hogy rátalált a tisztásra, már nem elhanyagolható teljesítmény volt, de második védelmi vonalam nem csak abból az egy veremcsapdából állt, amit már személyesen is kipró-bált.
Mivel szerencsére minden energiáját lefoglalta, hogy fejbe vágjon baltájával, nem esett nehezemre tőrbe csalni, miáltal fél perc múlva már egy kötélről lógott fejjel lefelé. Amikor a hurok elkapta, s látványos kényszerpályára irányította, veszélyes fegyvere kirepült a kezéből, így már kicsit fellélegezve dönthettem további sorsa felől.
Legelőszöris aktiváltam egy csendvarázst, mivel kissé zavart folyamatos morgása és ká-romkodása, majd besiettem egyik kedvenc eszközömért, ami első ránézésre egy egyszerű kö-télnek látszódott. Persze ha valaki ismerte a használatához szükséges varázsszavakat, több hasznos tulajdonságát is elő tudta csalogatni. S én éltem is ezzel a lehetőséggel.
Nem sokkal később házikóm egyik szobájában ültünk, Sárkányszikla velem szemben leg-inkább egy kötözött sonka és egy mélabús szárnyaszegett madárpillangó életérzését ötvözve magában. Szó mi szó, fáradságos munkámba telt, míg az első szót ki tudtam csikarni belőle. De ez végül is áttörést hozott, s onnantól már könnyebb dolgom lett. Két óra múlva már egy vidám történetébe belemerülten messzinek tűnt az az idő, amikor még apró cafatokra akart tépni engem.
E nem is olyan túl régi emléken felvidulva léptem be házikóm ajtaján, majd azon kezd-tem töprengeni, hogy mit lesz a legcélszerűbb holnap magammal vinnem az expedícióra.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2008-09-10 07:13 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Szia craz!

Nicsak, előkerültél :)
Ide leírhatod, mi a gondod ezzel a részlettel.

cs, 2008-09-11 00:34 craz

craz képe

Hát, a legfőbb gondom, hogy kb. 8 év alatt sem fejeztem még be... :)
Komolyra fordítva a szót, ha bárkinek van kedve beleolvasni, várom hol talál hibát, mi nem tetszik neki. Mi rossz szerinte :)

sze, 2008-09-10 19:47 Alexei B Fargas

Szevasz!
A kérés az volt, hogy 5-6 oldalas részek kerüljenek fel. Javallom, ezt te is szívleld meg és darabold fel ezt a művet több részre, különben senki sem fogja elolvasni. Se idő, se kedv nincs 260.000 karaktert egyszerre abszorbeálni.

cs, 2008-09-11 21:59 craz

craz képe

Bár így is csak 1 oldal volt :) , de lerövidítettem.

p, 2008-09-19 11:31 Kentaur

Kentaur képe

Atyavilág! Ez lenne a lerövidített verzió?!
Öhhhh, ígérem, hogy nemsokára elolvasom... :roll:
----------------------------------------------------------------

"Az emberek néha belebotlanak az igazságba... Aztán fölállnak és továbbmennek."

cs, 2008-09-11 18:50 Ameli Eftímea Paitha

Ameli Eftímea Paitha képe

Én is támogatom a rövidebb darabos verziót. Ez így első látásra nagyon sokkoló, holott biztos érdekes, csak nem sok értelme van így nekiesni. Lehetne részletekben? *esdeklőn pislog* :)
*-*-*-*-*
ÁlomÁlmodó
http://www.youtube.com/watch?v=TB16jyHX2N4&feature=related

cs, 2008-09-11 21:39 craz

craz képe

lerövidítettem csak az első két fejezetre :)