A szavak nem kellenének. Csak a gondolatoktól ne függnék. Csak a szívem ne verdesne.
Belenéztem a tengerbe. Világított. Mint a gondolat. Azt hittem, ez a nap más. Eldöntöttem: nem nézek vissza. A szürkeség sötét. Árnyalak reménysége. Ne lihegj! Magam köré álmodok mindent. Magamat is. Bele vagyok álmodva a világba. És álmodom magamat (mássá). Most akkor hol vagyok? Most akkor ki vagyok?... Álmatlanságot álmodok. Ébredést...
Az Édenfák néha hazudnak. De ennek még nem jött el az ideje.
Megváltoztathatatlan. 17 éve. Belevésődött. Beforrt. Heg. Feltépted. Cö...cö...cö...

Valaki egy dalt dúdol a terem sarkában.
Ezen kívül csak a ceruzák sercegése töri meg a csendet. Mindenki izzadva ír.... Pedig nincs meleg. Lassan írom a betűket egymás után, unottan húzogatom ceruzámat. Annyira nem érdekel... Miket beszélek? De, érdekel! Figyelek!... Ahogy figyelmen kívül próbálom hagyni... Kinézek az ablakon: "itt-ott előbukkan a kék ég, s a Nap is szövögeti aranyszálait a földfelszínen." Életre kelnek a színek. Milyen kiszámíthatatlan ez az időjárás! pedig nem is emberek csinálják... Hirtelen hangos ricsaj fut végig az iskolán: szabadság! Unott arccal búcsúzom társaimtól. Harmadszor is. Még mindig nincs válasz. Hát jó... Akkor megyek. Kicsapódom a folyosóra. "Előttem az eljövendő generáció tömege csordogál." Semmi más... csak tömeg. Arcokat látok, mozgó ajkakat, mintha csak a szél lebegtetné őket... hozzám beszélnek?... nem értem őket. Mindenki más, idegen nyelven beszél. Belevetem magam a tömegbe. Át szeretnék vágni közöttük. Minél hamarabb... úgy érzem, mindjárt megfulladok... miért nem engedtek?... Eresszetek!... Ne szorongassatok láthatatlan karmaitokkal!... Végre kiértem az épületből. Mennyivel könnyebb itt!

Lám-lám, ellátogattál a nem régen felállított 1956-os emlékművünkhöz? Milyen kedves tőled! Igazán szép gesztus!
Én is jártam arra a hétvégén. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is ábrázol az emlékmű, s mire rájöttem, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Nagyon elszégyelltem magam… Hogy én erre eddig miért nem gondoltam? Hát persze! Kiválóan alkalmas ez a hely meghitt üzenetek hagyására. Én is könnybe lábadt szemekkel olvasgattam őket: „I love me… stinky… köcsög… fucking… szex fűvel fával s az élet is szép lesz… the evil one…” Ugye milyen megható? Micsoda bölcsességek! Én is sokat tanultam belőlük, teljesen lenyűgöztek. S e sokat mondó mondatok mellett kincset lehetett még találni! Elég volt letekintenem a lábam elé, s máris elém tárult a tegnap esti kulturális programotok. Volt ott WC-papír, óvszer, sörös üveg, cigis doboz, újabb óvszer, majd egy injekciós tű. Biztos nagy élvezet volt tegnap. Ez ám az élet! Ezek után jöhet Berzsenyi a belülről szétrágott tölgy hasonlatával, az ezekhez képest semmi! Milyen pancser volt szegény! Féreggyilkos! Szegény ártatlan állatka már rég éhen pusztult volna! Bezzeg te, magyar társam! Ó, hogy irigyellek! Miért nem jutnak az én eszembe is ilyen gyönyörű, választékos és ízléses mondatok? Miért nem tud az én fantáziám is úgy szárnyalni, mint a tied? Bárcsak én is ilyen kreatív és erkölcsös lehetnék, mint te! De hajrá! Csak így tovább! Rajtad a világ szeme… hát mutasd meg nekik, mire vagyunk képesek! Műveltségünket és a múlt iránti tiszteletünket semmi nem múlhatja fölül! Előre magyar! Az EU mostmár nem panaszkodhat ránk. Rohamosan fejlődünk: szex, pia, drog nekünk már az emlékműveinknél is megy.

Hideg víz mossa partjaimat. Utálom a birtoklást, s mégis csak az én partjaim. Nincs aki itt, ezen a felfedezőre váró területen járna, ki nem félne belépni titokzatos országom kapuján. Rám hárult hát a felelősség, vagy inkább a feladat, hogy uralkodjam e kicsiny, elhagyatott világon. Kitűztem már birodalmam zászlaját: szívemet.
Szomszéd országokból tekintgetnek felém, s nézik, vajon célba talált-e ágyújuk, vajon nyilaik megsebezték-e már testemet?... Örülhetnek, mert birodalmam szerencsésen feldúlták, kiforgatták a földből virágaim, zászlóm is meg-megszakadozva áll a kietlen világ csúcsán. De még áll!

Volt egy csodaszép álarcom. Élénk színekkel, nagy, tágra nyílt szemekkel, sima, ránctalan homlokkal, s szélesen mosolygó szájjal. Nagyon szerettem őt. Vele mindenki nagyon szeretett engem. Szinte nem is emlékeztem igazi, álarctalan arcomra. Sosem vettem le. Miért is vettem volna? Nagyszerűen éreztem magam benne...
Aztán egyszer megismerkedtem egy igen érdekes emberrel. Sokat beszélgettünk, és csak nézett, nézett a sajátosan meleg tekintetével. Lágyan burkoló, mély szempár volt. S mégis visszatükrözve a képemet, egyszersmind távolságtartó. "Mit csinál ez?" Mikor vele voltam, az álarcom szorított... és egyre többet voltam vele. Nem akartam, mert fájt, de mégis ott voltam. "Fáj, nagyon fáj! Összenyomja az arcom!". És mégis megkerestem, és mégis lestem utána a sarkon. "Ne! Feszül. Szorít. Reped. Húz. Le fog esni! Nem akarom!... de mégis!" "Úgy, több szeretetet abba a tekintetbe!" - mondta ő, a taszító-vonzó. Sírtam. Sírtam? "Ne!" Arcomhoz kaptam. Igen. Ezek igazi könnyek... Szememről lejött az álarcom. "A szám is! Ne! Annyi időmbe telt, mire elkészítettem ezt az álarcot! Ne, kérlek ne!" Letörött a számról. Azt a kis mereven mosolygó porcelán darabot a kezemben tartottam. Összeráncoltam a homlokom csendben. Csak az álarcom utolsó darabjainak csörrenése törte meg a csendet, ahogy a padlóra hulltak... majd az egész szertefoszlott.

A szél megérkezett.
Suhogva rohant a part felé, mint kalóz a bárddal. Végigrohant az utcákon és hajtott maga előtt szemetet, port, embert, szagot, gyümölcshulladékot, állati piszkot. Minden felsepert, mindent szétdobált... az emberek arcába köpte. Aztán vijjogva, süvöltve rohant tovább a part, a Duna-part felé. Utolért a Rákóczin, lantot ragadott és énekelni kezdett. Lassú és ideges zengéssel, érchúrokon játszott. Ez az ideges, zengő, sziszegő, vijjogó hang ismerős volt. Álltam a szél szédítő ölelésében , s felnéztem a tiszta égre. Ez a siető levegő megszólított... Ismerős hangok szólítottak. Vinnyogva, dünnyögve, jajongva, de mindig ütemesen kiabáltak, akár egy pogány szertartáson közel a kéjhez, az önkívülethez. Ez a karének egyszerre volt trágár és misztikus. Visszhangzott a parthoz közeledve. Máskülönben minden és mindenki csendes volt. Ismerősen csendes, de mégis ismerősen hangos hangok harsogtak bennem... Szinte észrevétlenül leértem a Dunához. Ott háborgott a cipőm orránál. Sietett a Fekete-tenger felé. A szél végigfutott a vizen, s lépte nyomán porzott a víz. Szürke porral, mint az országút a sivatagban. A hullámok ájultan vetették magukat a part köveire. Valami ebből is ismerős volt. Félelmesen és megnyugtatóan ismerős...

Hirtelen előjönnek bennem érzések, képek, hangulatok, színek, szagok, szívek… S most minden egy gödörbe zuttyan. Egy gödörbe, ahol vannak olyan emberek, akik a nagy tengeren, ezen a kicsiny pocsolyán, már csak egy csónak roncsaiba kapaszkodnak. Van, aki gondolával, s van, ki tankhajóval közlekedik. De akadnak tengeralattjárók és vitorlások is. Azt hiszem, Ő egy ilyen vitorlás hajóban ül. Veszélyes vállalkozás. Mély a víz. Ingatag a hajó. A szél repíti. A szél visszafogja. A szél megszaggatja a vitorlavásznat. És mégis mindig van ereje újra foltozni. Sőt, az én hajómra is átjött zsákvarró tűjével. Kitéve minden veszélynek, önzetlenül otthagyta hajóját csak hogy segítsen. Csak hogy újra épp legyen a vitorlavásznam. Csak hogy újra repítsen a szél… Miközben őt talán épp most sodorja el… Hiányozni fog. De talán nincs igazam. A hiány voltaképpen egyszerű. És mivel hiány, nem pótolható. Akit igazán szeretünk, az nem hiányzik. Az velünk van.