S1 - 3. feladat

3. feladat - 2005. április

Az első két feladatban a csapat bemutatkozott és azt is megvizsgáltuk, hogyan hat ránk környezetünk. Ennek fontos eleme az érzelmi túl-reakció: a lázadás. A következő két feladatban a téma kevéssé kötött, ellenben az alkotásoknak formailag is idomulni kell. Mutasd be, hogyan hatsz te környezetedre, tehát a visszahatás áll a középpontban!
Ez lehet gyermek- vagy felnőttkori élmény, mit látsz te kívülről magadból, mit látsz abból, ahogy a környezetedre hatsz. Milyen tények, tettek, személyiségvonások hatnak ki környezetedre, te ezt hogyan látod kívülről. A nagy témán belül bármilyen kreatív megoldást nagy örömmel fogadunk! Nyilvánvaló, hogy az alkotásokat az eddigiekhez hasonló műfajokban várjuk. Maximum terjedelem 5000 karakter! (Az előrelátás kedvéért: a negyedik feladat hosszú terjedelemmel dolgozik, míg itt a frappáns, röviden is érthető fogalmazás a lényeg, ott a figyelem fenntartása lesz a feladat!)

0
Te szavazatod: Nincs

Hosszú még az út...

...és, hogy ilyetén szép gyermekségem esztendei letűntek, immáron a legénykorba léptem. Eddig óvón vigyázták cseperedésem,de én telve voltam ifjonti hévvel, s buzgalommal. Ez okból egy derűs reggelen úgy határoztam, elhagyom jó atyám házát. Ezt rögvest közöltem szüléimmel, kik nem igazán osztoztak velem lelkesedésemben. Tán a féltés, tán a bennem nem bízás miatt, de zord atyám bézáratott a szobámba, s őrzésemre egy fegyveres strázsát rendelt ajtóm elé. Könnyen tehette, hisz mint említettem már, régi barátság fűzte a főispán úrhoz.
Imígyen kényszerültem én, Giovanni de Palermo az ablakon át búcsú nélkül távozni, világlátás végett. Meglehet, ezzel cslódást okoztam szeretteimnek, de nem hatottak volna meg sirámaik. Elszántam magam mindenre! Első utam - mely alatt sűrűn nézegettem hátra, atyám fogdmegjeit kutatva magam mögött - a kikötő mocskába vitt. Köves gyűrűmért cserébe hajójára vett egy Toscani nevezetű, goromba külsejű kapitány. Eleinte húzódozott, finom ruházatom láttán úgy sejtette, valamely uraság haragját vonja a fejére, ha elvisz. Nem is tévedett, hisz atyám dühe bizonnyal csak rút halála árán csillapodott volna, amennyiben megsejti szerepét szöktetésemben. Ékszerem látványa azonban eloszlatta aggályait, bár szigorúan meghagyta, elszállításom költségeit hajósinasként vagyok köteles megtéríteni. Ráálltam az alkura, csak mielőbb a hajó rejtekén tudjam magam.

0
Te szavazatod: Nincs

Újra születés

A víz langyos volt és selymesen ölelte körül a testem. Ahogy ott kapaszkodtam a kötélbe várva a pillanatot, mikor készen állok végig gondoltam még egyszer utoljára mit is fogok tenni, illetve mi fog történni bennem. Lassan ütemesen, nyugodtan vettem a levegőt, előbb a tüdő alsó rétegeit megtöltve, majd a tetejét is. Ideális idő volt egy gyors merüléshez, hullámok itt a kis öbölben gyakorlatilag nem is voltak. A nap sem tűzött túl erősen és a szél sem fújt. Kinéztem a hajóra, csak egy pillanatra, de megláttam a barátaim szemében az aggodalmat, a biztatást és a remény. Három hete készültünk együtt ezért a pillanatért, amit bármennyire is közel állnak hozzám, de egyedül kell megélnem. Niki kedvesem a korlátnál állt derekára csavart kendőben és méretes szalmakalapban. Bár igyekezett erősnek látszani, de tudtam, hogy belül remeg és mindenki másnál jobban félt. Mosolygott, de láttam, hogy ujjai elfehéredtek ahogy szorította hajó korlátját. Két búvár már bent volt a vízben, míg másik kettő percekkel ezelőtt lemerült, hogy a mélyben vigyázzanak rám. A tartalék búvárok is ugrásra készen vártak a hajón, és az elsősegélyes srácok is csak arra vártak, hogy én kész legyek. Minden és mindenki arra várt, hogy végre lemerüljek. Megtöltöttem a tüdőm oxigénnel, és abban a pillanatban tudtam, sikerülni fog. Megszűnt létezni a világ, a zajok, a fények, család, barát, ellenség. Egyedül maradtam a teremtő kékséggel, mely a szívem ritmusában vért. Nem számoltam a métereket, még az egyenlítéseket sem*. A kötél ami mellett úsztam szinte száguldott. Tudatom mélyén érzékeltem a búvárt, ahogy elúsztam mellette és kezemmel jeleztem neki, minden rendben. Hallottam szívem ritmusát, mint egyre lassabban ver, ám egyre erősebben. Az úszás már nem jelentett nehézséget, szinte száguldottam a mélység felé. Átléptem a pontot, hogy nem vagyok képes egyenlíteni többet. Tudtam, hogy a tüdőm ebben a mélységben már nem lehet nagyobb mint az összeszorított öklöm. Nem gondolkoztam, kikapcsoltam a világot és a testem. A fájdalom ott volt, ám mégsem engedtem a tudatomhoz. Nem éreztem semmit, nem érezhettem. Az utolsó búvár, egy minden rendben jel, és úszom tovább. A sirályok sírnak az égen, a hullámok gyengéden ölelnek magukhoz. Niki csókolgat, szerelmes szavakat suttog a fülembe és átölel... Nem, ez csak káprázat!!! A cél, mindjárt elérem, csak még egy kicsit! A kötélen ott csüng egy aprócska érme, tompán csillogón. Megáll a kötél mellettem, letépem a medált és csuklómra fűzöm. Egy rántás a kötélen felfelé, egy lassú hullám mozdulat a testtel, és újra meglódul a kötél jelezve, immár felfelé tartok. Mintha megint lefelé úsznék lassan komótosan egyre zsibbadóbban. Ha nem lennének pár méterenként jelek a kötélen nem tudná fáradó tudatom, hol a fent és a lent. Egyre gyorsabban szalad mellettem a kötél miközben már csak az isten tudja hányadik tartalék erőimet élem fel. Látom mellettem a búvárt, már csak nem is intek, úszok felfelé. Egyre nehezebb kordában tartani testem szükségleteit, jelzéseit. A hányinger szinte leküzdhetetlen és a tüdőm fizikai méretei is egyre zavaróbb. Az légszomj pedig minden másodpercben erősebb és erősebb. Második búvár mellett is el. Koncentrálj! Gyönyörű buborékfüggönyben úszom egyre feljebb. A fény szinte elvakít felűről és bár a felszín oly közel hirtelen mégis minden kezd elsötétülni. A szabadtüdős búvárkodás legnagyobb veszélye a sekélyvizi ájulás, mely a szervezetedben felhalmozódó széndioxid hatására következik be, ahogy eléred az 5-6 méteres mélységet. Oktatóm és mentorom szavai mint puska dörrenése vágott az agyamba. Lassíts!!! Fújj ki egy kis levegőt. Emelkedés közben fokozatosan fújd ki!- mondogattam magamnak, miközben széttett lábakkal igyekeztem lassítani emelkedésem és egy adag buborékot engedtem ki a számon. Látásom kezdett tisztulni és végre láttam fényt a fejem felett. Még egy rúgás, még egy és … LEVEGŐ!!!

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

A Tárgyalás

A kollégium falain megcsillantak a napsugarak, amiket a felhők közül épp kibújó nap bocsátott ki magából. Olyan volt, mint egy szépséges gyémánt az épület, amit gondosan csiszoltak, hogy minél több pénzért adják el.
Belseje egész más képet mutatott: a szocializmusból itt maradt régi székek, falon futó műanyag védőfal és repedezett falak fémjelezték a szobákat és a folyosókat.
Az egyik kollégista nebuló épp valami falra kiragasztott cetlire rajzolgatott.
- Mit csinálsz?! – egy kisfiú, épp hatodikos, szólt oda neki a válla fölött.
- A francba. – kezét szívéhez tette, hogy nyugtassa. – Valentin hagyjál lógva. – mondta morcosan Isti, és visszafordult rajzolni.

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (2 szavazat)

Részvételem a közéletben

Nagy szenvedélyem a játékok. Volt otthoni gépem, mégis gyakran jártam a várost újabb programok, játékok, és egyéb újdonságok után. Ezek gyűjtőhelye a játéktermek. Fizetősek, de nekem pénz se kellet. Csak ismerkedtem, ingyen éltem. Infókkal kereskedtem. Volt egy központja, ahol három helyezkedett el szorosan egymás mellet, különböző tulajdonosú versengőkkel. A legfrissebb programok és díszek, poszterek. A legkisebben a NES típusú gép igencsak vonzotta a kuncsaftokat. Korábban szerencsésen hozzájutattam magam hat ilyen NES játékhoz. Gép hiányában a játékteremben játszottam velük. Ez olyasmi volt, mintha étterembe ételt vittem volna enni, csak ez esetben rendesen fizetnem kellett. Egy nap egész zárásig játszottam. Mondtam, hogy a kazetták nyugodtan maradhatnak és mások is játszhatnak rajta. Nagyon megköszönte és örült neki. Végig vártam a bezárást, az elköszönést, a kijáratig.

0
Te szavazatod: Nincs

Recept (hozzám)

Szépen fénylik a fólia az előkészített hús csomagolásán. Játszom egy kicsit vele, olyan, mint egy párna. Csülökpárna. De nem sokáig időzhetek, ideje nekiállnom a munkának. Elő a hagymát, fokhagymát. Szépen, módszeresen, mert minden varázslathoz gondos előkészület kell.
Szeretek főzni. Szeretem, ahogy a kés hibátlanul belesiklik az anyagokba, a rendszertelen formákból rendezett katonákat szelek. Mindennek megvan a maga dinamikája. A húst szeretettel, melegséggel kell vágni, tisztelve az erejét, a lüktetését. A hagyma virgonc, örökösen kisiklik a kézből. Fénylik csupasz önmagában, kissé vulgáris is, ahogyan kibontom a ruhájából. A hagymát egészen pici részekre aprítom, hogy amikor a kész étel a szánkba kerül, ne harapjunk rá a hagymadarabokra. El kell olvadnia az összetevőkben, hogy velük eggyé válva valami mássá alakuljon. Valamivé, ami úgy táplál, hogy közben a kulináris élvezetekben részesíti azokat, aki kapják. Táncol a kés a kezemben, szinte ritmusa van. Egy apró darabka sem csúszott félre. Tökéletes. Alább nem adom.

0
Te szavazatod: Nincs
Tartalom átvétel