Stoner - bestseller, CGI és a bordába nyomott revolver

"Pontius Pilátus (felszáll a hátulsó peronon): Jó helyen járok, kérem?
Galamb Epe: Mit tetszik keresni?
P. P.: A Krédóba akarok bejutni. De egy társ kellene.
Galamb: Parancsoljon velem.
P. P.: Jól van, gyermekem. (Zsebéből összehajtogatott akasztófát vesz elő, szögeket, kalapácsot): Megengedi? (A kalapáccsal gyorsan felszögezi Galambot, aztán feltámasztja.) Köszönöm szépen. Nem zsenírozzák a szögek?
Galamb: Ó, kérem, dehogy. Szakaszt tetszik?
P. P. Köszönöm, már leszállok. (Gyorsan leszáll az elülső peronon.)

(Alkonyodik. Galamb csendesen kifeszítve lóg a fán. Odakint csöngetnek a villamosok. A kocsi üres.)"
(Karinthy Frigyes – Így írtok ti)

A finnyás olvasó esete a bestsellerrel és a CGI-jal, avagy a bordába nyomott revolver ritkán kelt szimpátiát

Azt hiszem, egyvalamit biztosan a Stonernek köszönhetek: a döntést, miszerint ezentúl nem hagyom, hogy elszédítsenek a hátsó borítókon vagy fülszövegekben sorjázó ajánlások és ömlengések. Sőt: valószínű, hogy a fülszövegekben található ömlengés-mennyiség fordítottan arányos lesz a lelkesedésemmel. John Williams művénél engedtem, hogy a nagy szavak és széles gesztusok (na meg a moly.hu-s magas értékelés) elcsábítsanak. Legközelebb az lesz a minimum, hogy beleolvasok a sztárolt műbe.

Persze a fentiekből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a szememben a Stoner rossz mű. Sajnos nem. Nem rossz, rosszabb annál: középszerű.
Egy rossz művön bosszankodik, nevet, vagy bosszankodva nevet az ember; vitriolos kritikát ír róla, vagy nekidurálja magát, és néhány hajmeresztő mondatot idéz a molyon. A Stonernél ez nem játszik. A mű egy biztos kézzel, stiláris hibák nélkül megírt munka – mégis, akad néhány tényező, amely a mű olvasását számomra kínszenvedéssé tette.

Az első talán nem is a szerző hibája: ahol csak olvastam róla, mindenütt kiemelték, hogy a Stoner egy átlagember átlagéletének megrendítő erejű krónikája. Ebből a krónika stimmel. Amúgy nem átlagember és nem átlagélet nem megrendítő boncolgatása a mű témája.
Csak a külső körülmények terén: John Stoner noname, nincstelen senkiként, földműves szülők gyermekeként egyetemre megy (eddig oké), ott sunnyogva otthagyja az agrártudományi kart, hogy irodalmat tanuljon (hááát, elmegy…), majd tanár lesz, és nincstelen, kezdő, noname tanárként, szüzen elveszi egy bankigazgató lányát (oké, megtörténhet, de a hatos lottó esélyesebb…)
De ami igazán hiteltelen mint „átlag”, az Stoner jelleme. Átlagon aluli érdekérvényesítő- vagy konfliktuskezelő-képesség, az asszertivitás teljes hiánya jellemzi. Sorozatban rossz döntéseket hoz, vagy épp gyáva dönteni, aztán mártírként tűri rossz döntése/döntésképtelensége következményeit.

Persze ez akár még egy érdekes regényalap is lehetne. Emlékszem, kamaszként mennyire élveztem Updike Kentaurját, amely szintén egy szürke, (valóban) átlagos tanáremberről szólt. Salinger Holden Caulfieldje is egy csődtömeg, mégis kedveltem őt. Csakhogy a Stoner esetében darabokra hullik a koncepció.
A szerző ugyanis látványosan mindent elkövet, hogy mindenképpen szimpatizáljunk a karakterével.

A szerzői szándék egy regényben olyan, mint a CGI a filmekben: akkor működik igazán, ha észre sem vesszük, hogy ott van. A low-budget Asylum-filmekben és – sajnos – a Stonerban viszont nagyon is látjuk, nagyon is ott van. Csak amíg az Asylum-filmekben szórakoztatóan rossz, a Stonerben frusztrálóan középszerű.

Olvasás közben végig láttam a drótszálakat, amelyen John Williams rángatta egyik jelenetből a másikba a Stoner nevű marionett-figurát. A jelenetek lényege, hogy Stoner rosszul döntsön, szenvedjen, hogy pofonokat kapjon, hogy Poncius Pilátus felszegezze a keresztfára. Ha történik vele valami jó, ha kiáll valamiért, az csupán azért történik, hogy a jótól, a pillanatnyi örömtől megfosszák, hogy kiállása céltalan legyen – sőt, nem is céltalan, hanem egyenesen kontraproduktív. Ha konfrontálódik a tanszékvezetővel, és megbuktat egy diákot, nem elég, hogy a tanszékvezetővel egy életre ellenségek lesznek: nem, John Williams beleveri az orrunkat a ténybe, hogy a renitens, buktatott diák végül mégsem bukik meg, hanem továbbra is járhat az egyetemre.
A fentiekből is kitűnhet, hogy a mellékszereplők annyiban fontosak, hogy előkészítsék vagy előidézzék azt újabb és újabb helyzeteket, amelyekben Stoner szenvedhet és az olvasó szimpátiájára apellálhat.
Csak röviden: rosszul házasodik. Hitelre vesz házat, aztán nyomorog. Közel kerül a gyermekéhez, de a felesége elválasztja őket. Nem engedné át a link diákot, mire a tanszékvezetővel összerúgja a port. Szerelmes lesz, viszonyba kezd, de elválasztják őket egymástól. A lánya felnővén teherbe esik, férjhez megy, a férje meghal, alkoholistává válik – de még mindig ő a szerencsés, mert „legalább inni tud” – mert szegény, szerencsétlen, sorsüldözött, szánandó, szimpatikusnak-fogod-találni-ha-beledöglesz-is-Stoner az igazi pechvogel, hiszen ő még inni sem tud…

Williams ráadásul néha teljesen irracionális döntésekre kényszeríti a szereplőjét, vagy távolságtartó koncepcióját felrúgva derékig belebújik a főhőse fejébe, hogy megmagyarázgassa az önsorsrontó döntéseket.
Stoner felesége pl. semmit sem törődik a közös gyerekükkel. Napi öt percig, ha a karjában tartja csecsemőkorában, később pedig, mikor a lány olyan ötéves forma, se szó, se beszéd, a nej elutazik két hónapra, hogy divatozzon, magára hagyva férjét és gyerekét – aztán mikor visszatér, megpróbálja elvágni az apa és lánya közötti szálakat, elidegeníteni a gyereket az apjától. Adott a konfliktushelyzet. Ha Stoner nem tesz semmit, tejbetök, és elveszti az olvasó szimpátiáját. Ha sikeresen lép fel a feleség kísérlete ellen, oda a szenvedésben való, kéjelgő hentergés. Williams ezért megcinkeli a lapokat.
Stoner egy erőtlen kísérletére (ne használja fel ellene a gyerekét), a nej csak annyit mond, hogy „De hát tudod, hogy sosem használnám fel, szeretem őt”, mire Stoner hirtelen „üvölteni tudna”, hiszen „tudja” hogy a felesége igazat mond. Csak így, szerzői közlésben. Semmi posztmodern többféle értelmezés, semmi Nabokov-féle megbízhatatlan narrátor. A jó öreg, klasszikus, E/3. korlátozott narrátort kapjuk, akinek a szavát készpénznek vehetjük – Stoner nem csak úgy érzi, hanem tudja, hogy felesége, aki addig levegőnek nézte, valójában szereti a gyerekét, slussz, nincs itt semmi látnivaló, sajnáljuk szegény Stonert, amiért lehetetlen helyzetbe került – hiszen ki kételkedne egy anya szeretetében, aki addig maximum napi öt percig törődött a gyerekével? És marad a nyomorban dagonyázás, hősünk végignézheti, ahogy elidegenítik a gyerekétől, akiből idegroncs lesz…

Mindez annak fényében ironikus még inkább, hogy a narrátor más helyeken távolságot tart a főhősétől: nem tudunk meg semmit Stoner belső vívódásáról, mikor azon töpreng, belépjen-e a seregbe; kívül maradunk akkor is, mikor az apja halála után ellátogat a rég maga mögött hagyott szülői birtokra. És ezek a regény jobb pillanatai, a szikár, egyszerű próza itt még működik is, a sorok mögött felsejlik valami kimondatlan, valami hatásos… De minden ilyen jelenetre jut öt másik, groteszkségig eltúlzott, a pisztolyt az ember oldalának nyomva szimpátiát és együttérzést zsaroló pillanat.

Néhol tényleg groteszkbe fordul a szerencsétlenségek sora. Mikor Stoner végre szerelmes lesz, de intrikák miatt el kell hagyni a szeretőjét, vissza kell térnie a családjához (ahol ugye vár rá a démoni felesége, és később jön az alkesz lány nyomor-vonal), a főhősünk ágynak esik, és félig meg is süketül. Ezt csak egy kőszívű ember képes szemforgatás nélkül kibírni.
Ha valakinek a fejére esik egy zongora, szörnyülködünk, az tragédia. Ha azt látjuk, hogy a rajzfilmben Tom macskára esik egy zongora, mire ő kidugja a fejét a roncsok közül, elvigyorodik, és a fogsora helyén a billentyűk sora van, az komédia, az geg, az túltolt, túlzásában nevetséges jelenet.

Azt meg már csak a cinikus énem mondatja velem, hogy ugyanakkor érthető a Stoner sikere. Hiszen az efféle inkompetens figurákból remek referenciacsoportot lehet alkotni. Bárki, aki egy pillantást vet erre az átlagnak mondott, átlagon felül szerencsétlen és elfuserált életre, nyugodtan hátradőlhet, és megállapíthatja, hogy „ha ez az átlag, akkor én sokkal különb vagyok az átlagnál!” Vagy épp cuppoghat egyet az elbaltázott, „átlagos” élet felett, ahogy családi összejöveteleken szokták némi kárörömmel vegyes, részben megjátszott, részben valódi szánalommal felemlegetni a jelen nem lévő, szerencsétlen rokont.

Mindent összevetve kár a kötetért. Néhol, Stoner irodalom-tanszékbeli kalandjainál, a szikár, kívülről mutatott jeleneteknél vagy a szeretőjével való egymásra találásnál felvillannak a regény értékei, ám ezeket maguk alá temeti a lelki nyomorpornó, a mártíromkodás, Wiliams sajnálatra apelláló mesterkedése. Így aztán kaptam egy kötetet, amelyet – szörnyűség – nem csupán szeretni, de jó szívvel elítélni sem lehet.

Annál is szomorúbb az egész, mert a napokban olvastam két Maigret-kötetet is. És számomra sokkal szórakoztatóbb volt a jellemrajzokat, hiteles embertípusokat felvillantó krimi, amely nem is akart több lenni, „csak” őszintén és becsületesen az, ami: krimi – szemben a Stoner machinációival.

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2021-03-08 18:50 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hogy neked semmi sem elég jó... hát vágd ki a jó részeket, ragaszgasd össze, és lesz egy remek regébyed! Problem solved.
Mit ne mondjak, azért ezzel nem hoztad meg a kedvemet az említett műhöz...

_____________________
Dr. Bloody Dora