A maga módján

A maga módján

Simon házelnök úrnak egész jól alakult eddig a napja. A reggeli kis incidenst a feleségével feledtették a hírek, amiket a telefonján pörgetett a szolgálati Mercedes hátsó ülésén. Miközben sofőrje - a tenyerestalpas Józsi - kikanyarodott a Fehér Háztól a gyér fogalmú Balassi Bálint utcára, Simon fel-felkuncogott a szalagcímeket olvasva. Ha ez az elmúlt napok történései alapján nem lett volna egyértelmű, a miniszterelnök nyilvánvalóan kiadta a kilövési parancsot Vadházira. A szerencsétlen barom ellen elkövetett karaktergyilkosság néhol már szinte Simonnak fájt, a srácok nem fogták vissza magukat a pártközpontban az biztos. A cikkek ütötték az ellenzéki politikust, ahol csak érték. Az új feleség nevére íratott és a képviselői vagyonnyilatkozatban fel nem tüntetett csopaki luxusvilla, évek óta nem fizetett gyermektartásdíj az előző házasságból született gyerek után, de Simon személyes kedvence a szír jó barát (valami Mohammad vagy Hassan, tomátó-tométó, ki a faszt érdekel) volt, akivel többször látták tárgyalni Vadházit mostanában és aki közel áll egy nyíltan migrációpárti alapítványhoz.

Simon elégedetten csettintett a nyelvével, Vadházi hosszas és kínos magyarázkodásokra fog kényszerülni a következő hetekben, mi tagadás, nem irigyelte az ellenzéki faszkalapot. A hírek fele persze köszönőviszonyban sem volt a valósággal, és a lehozott történetek nagy részét semmilyen ellenőrzésnek nem vetették alá, de mivel a híreket már réges-régen nem újságírók írták, ezért Simon meglátása szerint (ahogy azt pártkörökben is gyakran elmésen hangoztatta) igazán nem lenne fair számon kérni azokon bármilyen újságírói szakmai követelményt. De hát ez van, annak a pöcsnek egyre merészebbek voltak a felszólalásai és egy-két kérdése a Nemzetbiztonsági Bizottságban már-már egészen közel csapódott be. Persze ezzel már több baja a pártnak nem lesz, a ma nyilvánosságot látott tevebaszós sztori után a nemzetbiztonságot érintő kérdéseivel Vadházi elmehet…

- A jó kurva anyjába! – szisszent fel Józsi az első ülésen, miközben nagyot fékezett. Simon előre dőlt az ülésben és meglepetten kapta fel a tekintetét a telefonjából. Átnézett Józsi válla felett, hogy felmérje a helyzetet és megállapítsa, mi késztette a sofőrt a hirtelen megállásra. Éppen a Balassi Bálintról fordultak volna le a Markóra a Duna irányában, de Józsi majdnem elcsapott egy járókelőt. Simonnak egy kicsit hevesebben kezdett verni a szíve és kezdte érezni keményedő hímtagját is, amikor meglátta, hogy a járókelő nem más, mint a csinos kis szőke gyakornoklány a Költségvetési Bizottságtól. A nevét már elfelejtette, meg azt is, hogy milyen ismeretség révén került a pozíciójába, de a lány formás seggének látványa már az első találkozás után beégett Simon retinájába.

- Kanyarodó jármú elsőbbségadási kötelezettsége, Józsikám! – dorgálta meg Simon a sofőrt. – Hagyja már átkelni a szerencsétlent!

- Jajj, elnézést, főnök, csak azt hittem, hogy sietünk. – szabadkozott Józsi.

- Sietünk, mint mindig, de hát nem látja, hogy milyen szép példány? – válaszolta Simon és ahogy összeakadt a tekintete a sofőr tekintetével a visszapillantó tükörben, halványan elmosolyodott. Józsi annál szélesebben vigyorgott, tudta jól, hogy mire gondol a főnöke. Simon nemigen csinált titkot a nőügyeiből, Józsi is már többször hozott neki a lányokat. Ha nem kellene ennyire sietnie, Simon valószínűleg kiszólna a lánynak, hogy szálljon be és tartson vele ebédelni, aztán egy kis kocsikázás után Józsi kiszállna és elmenne egy cigiszünetre, Simon pedig elővenné a farkát és megmondaná a lánynak, hogy amennyiben bármilyen tervet dédelget a politikusi pályával kapcsolatban, akkor gondolkodás nélkül szopja le szépen.

Csak hát Simonnak most sietnie kellett, meg mostanában nem árt amúgy sem óvatosnak lenni ezekben az ügyekben, egyrészt sose lehet tudni, hogy ki kinek a kije, másrészt ott vannak ezek a kurva telefonok a profi kamerákkal. Láttuk, hogy mi történt a szerencsétlen Kájzerral is azon a jachton, a hülyéje úgy tűnik, hogy nem kapta meg a memót a témában. Szomorú történet, de hát inkább ő, mint én, gondolta kárörvendően Simon, ahogy tekintete a távolodó formás fenékről visszavándorolt a telefonja képernyőjére. Aki nem képes az ügyeit rendesen intézni, az elmehet…

- A picsába! – csattant fel ismét Józsi, miközben elkezdett lelassítani. – Ezek meg mi a jó istent csinálnak, nem látják a rendszámot?

- Józsikám – emelte fel a hangját és tekintetét Simon a telefonból ismét. – Tudja, hogy nem szeretem az istenkáromlást. Mi a probléma?

De közben Simon maga is észrevette a szolgálati Mercedest leintő két tagbaszakadt rendőrt az út szélén. Mi tagadás, elég rendhagyó látványt nyújtottak. Eleve nem a rendőrség számára néhány éve rendszeresített egyenruhát hordták, amennyire Simon ezt meg tudta állapítani, ráadásul a két járőr két különböző típusú egyenruhát hordott, és csak úgy kígyóztak elő a legkülönbözőbb tetoválások a feltűrt ingujjak alól. Simon ráadásul a járőrkocsijuknak sem látta nyomát sehol. Mire ezek a gondolatok átcikáztak az agyán, Józsi már lehúzódott az út szélére és az egyik járőr már kocogtatott is, hogy engedje le az ablakot.

- Józsi, mondja meg nekik kérem, hogy sietünk és vessenek már egy pillantást a rendszámra. Mentelmi jogunk van…

Simon legnagyobb meglepetésére miközben az instrukciókat sorjázta Józsinak, a másik járőr néhány öles lépéssel elhaladt kollégája mellett, és egy határozott mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját a Simon melletti utasülés oldalán.

– Mi a faszt csinál ez? – méltatlankodott magában Simon. A következő pillanatban a járőr feje jelent meg az ajtónyílásban, és a házelnök egy karikatúraszerű arcot látott valószerűtlenül göndör hajjal és széles vigyorral:

- Szálem alejkum, Házelnök Úr! – rikkantotta a rendőr. – Legmélyebb tiszteletem, Gáspár járőr vagyok és hadd jegyezzem meg, hogy mentelmi joga itt legfeljebb Önnek van, de nem a sofőrjének. - Ahogy ezeket Gáspár járőr Simon tudomására hozta, már el is helyezkedett tekintélyes méretű testével a Simon melletti ülésen és becsapta az autó ajtaját.

- Honnan tudhatnánk ugyebár, hogy például a maga sofőrje nem húzott-e fel egy vastag csíkocskát indulás előtt? Nem lenne egyedi eset, higgye el nekem! - folytatta Gáspár járőr kedélyesen.

Simon nem talált szavakat, annyira fel volt háborodva a rendőr viselkedésén. Mit képzel magáról ez a szerencsétlen, és hogy érti, hogy Szálem alejkum? Mi történik itt? A helyzethez és a mellette tornyosuló járőr fenyegető jelenlétéhez képest próbálta megőrizni a hidegvérét.

- Na ide figyeljen fiacskám – kezdett bele Simon – én nem tudom, hogy maga mit képzel hol van, kihez beszél és mit csinál, de ha nem száll ki azonnal a kocsiból…

- Jaj, elnézést, házelnök úr – vágott a szavába Gáspár járőr – be sem mutattam a kollégámat, Boldizsár járőrt – és ezzel a Józsi ablakán behajoló másik járőr felé intett. – Most kérem, hogy tiszteljük meg a pillanatot egy kis csenddel és hagyjuk, hogy Boldizsár járőr elvégezze hivatali feladatait.

Simon nem tudta eldönteni, hogy mi szürreálisabb? A tény, hogy a szolgálati Mercedest leintő rendőrpáros neve Gáspár és Boldizsár, vagy az, hogy Boldizsár járőr benyúlt a vezető oldali ablakon, megragadta Józsi nyakkendőjét és egyetlen mozdulattal kirántotta Józsit a kocsiból, mint egy rongybabát úgy, hogy a sofőrnek csak a lába pumpálta a levegőt és a bőrülést. Majd Boldizsár járőr tiszta erőből belefejelt Józsi arcába, akinek az orra hatalmas reccsenéssel kettétört. Józsi azonnal eszméletét vesztette a fájdalomtól. Boldizsár az ernyedt testet kirángatta a kocsiból és ugyancsak tekintélyt parancsoló méretű testével el is foglalta a sofőr ülését.

- Hivatali ügyek, mint említettem. – jegyezte meg jelentőségteljesen Gáspár járőr.

Simon házelnök sokkot kapott a jelenettől. Nem volt képes megmozdulni. És ami a legmeglepőbb volt számára, hogy a szörnyen erőszakos jelenet ellenére a világ kereke gond nélkül forgott tovább. Az Olimpiai parkban továbbra is békésen sétáltak a gyerekes anyukák, a kutyasétáltatók és a turisták. Senki ügyet sem vetett a jelenetre és a Józsi ernyedt testére sem a kocsi mellett. Biztosan mindenki sokkot kapott, gondolta Simon.

- De hát maguk…maguk….maguk mit képzelnek…meg fogják ütni a bok…- rebegte maga elé. Az eddig még hanyagul kezében tartott telefonját elengedte szorításából.

Gáspár járőr a testének tömegét meghazudtoló módon egy gyors mozdulattal elkapta Simon telefonját, mielőtt az a földre esett volna. Egy pillantást vetett a telefon képernyőjére és széles vigyor terült el az arcán.

- Ááááá, a Vadházi ügy. Legszebb öröm a pártöröm, ugyebár házelnök úr? – kérdezte kuncogva Gáspár rendőr. – Hogy is hívják az arab barátot? Mohammad vagy Hassan, de hát kit érdekel ez, nem? I say tomátó, you say tométó, ahogy az angol mondja, ugyebár. Jajj, előre elnézést kérek, kényszeres viccelődő vagyok.

Az egész helyzet annyira valószerűtlen volt, hogy Simon agya nem tudott mit kezdeni az információkkal. Valahogy teljesen oda nem illő módon az egyetlen gondolat, ami kitöltötte az űrt, az volt, hogy az egész jelenet teljesen olyan volt, mint valamelyik szemét sorozatban, amiket a felesége szokott bámulni a Netflixen.

- Remélem, hogy reggel elköszönt a szeretteitől, ez a történet ugyanis a maga számára valószínűleg szomorúan fog véget érni. – folytatta kedélyesen a monológját Gáspár járőr, mintha a házelnök gondolataiban olvasna.

Hát nem volt teljesen ideális a reggeli elköszönés, gondolta magában Simon. Ami azt illeti, Veronika, a második felesége a földön nyöszörgött, amikor Simon betette maga mögött az ajtót. De Simon biztos volt benne, hogy rendben lesz a nő, mindig rendben volt utána, nem voltak olyan erősek azok a rúgások. Már egy ideje amúgy sem aggódott azon, hogy ilyenkor mit kezd magával Veronika. Majd elmegy a Borbélyhoz a magánrendelésére, annak nincsen nyoma sehol, Borbély pedig sose szólna a hatóságoknak. Jó barát, párttárs. A ma reggeli eset pedig most tényleg nem Simonon múlt, Veronika kezdte el felhozni a titkárnős dolgot megint. Ezer éves sztori, nem is érti, a felesége miért éppen erre az ügyre csavarodott rá az elmúlt évekből. Lehet, hogy a titkárnőnek elintézett abortusz miatt. A fene tudja, mindenesetre Veronika addig hajtotta a magáét reggel, hogy Simon kénytelen volt lekeverni neki kettőt. A rúgások meg már csak jöttek a pillanat hevében. De lehet, hogy nem is a pillanat heve volt, hanem a csalódás kényszerítette ki őket. A csalódás az egykor gyönyörű basznivaló nőben, aki most antidepresszánsokon és sorozatokon él. És az afelett érzett csalódottság, hogy Veronika is ugyanolyan, mint bármelyik másik hülye picsa, egy követelődző, méltóságát vesztett kis senki, aki nem érti meg őt és a vágyait. Voltak persze dolgok, amiket Simon szeretett még a nőben: még mindig formás volt, feltalálta magát a helyzetekben, és könnyen megtalálta a hangot másokkal, néha talán túl könnyen is. És nem volt buta, sőt, tulajdonképpen egész okos és művelt volt, több nyelven is beszélt, csak úgy tűnik, hogy Simon nyelvét nem beszélte, a roppanó csontok és tompa puffanások nyelvét. De ahogy Simon mondani szokta, jó pap holtig tanul, ha pedig így nézzük, akkor Veronika határozottan jó pap lenne. Simon még mindig szerette Veronikát. A maga módján.

Azonban a házelnöknek most kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy hogyan köszönt el reggel a feleségétől. Semmit nem értett a helyzetből és kétségbeesetten próbálta tudata legmélyebb zugaiból előkaparni azt a tudást, amit valamikor valamelyik kabinetülésen a fejükbe vertek. Biztos van erre valamilyen protokoll, kell lennie, nem? Kiáltson segítségért? Tudakolja meg a nyilvánvalóan álrendőrők szándékait?

- Ki a megbízójuk és mit szándékoznak tenni velem? – nyögte ki Simon a hirtelen a kocsiban támadt néhány másodpercnyi csendben.

- Hallod, Boldizsár? – szólt előre társának Gáspár, akinek Simon eddig csak a tarkóját látta. – A megbízónkra kíváncsi. Hát mi a tippje, házelnök úr?

- Az ellenzék? – dadogta Simon. – Magukat az ellenzék küldte? Vad-vadházi?

- Naaaa házelnök úr, ne sértsen meg és hagyjon ki minket a szánalmas politikai civódásokból, méltóságomon alulinak tartom még csak reagálni is erre. Feljebb keresgessen. – mondta Gáspár és a felfelé tartott hüvelykujjával is mutatta az irányt.

- Valaki a pártból? – vágta rá Simon. Igen, ez lesz az, ez egy belső viszály, pártharc, intrika, árulás, hosszú kések éjszakája, sejlett fel előtte.

- Feljebb! – replikázott Gáspár járőr.

- A titkosszolgálat? – nyögte ki Simon?

- Feljebb! – jelezte Gáspár.

Simon fejében geopolitikai érdekek cikáztak, szereplők, erőviszonyok, törésvonalak.

- Az oroszok? – kérdezte kiszáradt szájjal.

- Feljebb, házelnök úr!

- Az amerikaiak? – kérlelte az álrendőrt.

- Házelnök úr – ingatta fejét Gáspár, mintha egy oktondi gyermeket oktatna éppen – Célunk és következésképpen megbízónk magasabb rendűek, úgyis mondhatnám magasztosabbak. Megbízónk maga… - dörögte az utolsó mondatot a járőr és mintha teste kétszeresére nőtt volna Simon mellett.

- …az ATYAÚRISTEN? – rebegte a házelnök megilletődötten.

Egy végtelennek tűnő másodperc után Gáspár járőr hangos kacajban tört ki és úgy tűnt, hogy sose fogja abbahagyni, csapkodta a térdét és néha rácsapott kollégája vállára is, aki továbbra is mozdulatlanul ült a sofőr ülésében, de változatlanul rajta tartotta szemét Simonon a visszapillantó tükörben villogó szempárjával.

- Csak szopatom, házelnök úr, vegye már észre. Már eltalálta korábban, de megbízónk szeretné, ha kiléte titokba maradna. Maradjunk annyiban, hogy ki lett önre adva a kilövési parancs és ez pedig, ami éppen itt történik, nem más, mint a MŰVELET. – mondta jelentőségteljesen Gáspár. - És most, ha megengedi, a kollégámmal elvinnénk egy csendes félreeső helyre beszélgetni.
Simon ezt a pillanatot használta ki arra, hogy villámgyorsan leengedje az autó ablakát az ő oldalán és hangos ordibálásba kezdjen.

- Segítség, el akarnak rabolni, meg akarnak ölni. Az Országgyűlés elnöke vagyok. Segítség! – hangja a körülményekhez képest egész magabiztos volt.

Az utcán sétálók közül egy-ketten odafordultak, de igazán nagy érdeklődést szemmel láthatóan senki nem tanúsított a dolog iránt. Furcsa módon a mellette ülő Gáspár pedig nem tett semmilyen lépést annak érdekében, hogy megakadályozza a kiabálást, kedélyesen és széles vigyorral az arcán terpeszkedett tovább Simon mellett.

Végül egy arra sétáló pár megállt a kocsi mellett és benézett az ablakon. Ez az, gondolta magában a házelnök.

- Segíthetünk valamiben? Van esetleg valami probléma? – kérdezte a páros férfitagja, harmincas éveiben járó figura.

- Igen, kérem, el akarnak rabolni, a sofőrömet bántalmazták…-hadarta Simon.

A mellette ülő Gáspár áthajolt Simon felett, kinézett az ablakon és mosolyogva megnyugtatta a párt:

- Köszönjük, minden rendben, filmforgatás zajlik éppen.

- Áááá értjük, gondoltuk, hogy valami hasonlóról lehet szó. – nevetett megkönnyebbülve a pár. – Érdekes, nem is látjuk a kamerákat.

- Persze, a mostani modern kamerák az átlagember számára láthatatlanok, főként drónokkal dolgozunk, de ha jobban megnézik, ott a fák között is van egy kamera, ami minket vesz. – magyarázta nyugodtan Gáspár.

Simon nem talált szavakat.

- Normálisak maguk? Ez nem filmforgatás, ez a valóság! Engem éppen elrabolnak. Nézzenek rá a sofőrömre, ott fekszik a földön ájultan. Ezek az emberek tették ezt vele! – hadarta a korábbinál is gyorsabban.

A páros gyanakodva végig mérte a házelnököt majd Józsi eszméletlen testére néztek.

- Method acting, ugye? – kérdezte somolyogva a fickó. – Már hallottam róla.

- Pontosan. – nyugtázta Gáspár- Sztanyiszlavszkij-módszer.

- Áááá értjük…hát akkor további jó munkát. – köszönt el a pár és tovább indult.

Simon teljesen leforrázva meredt maga elé. Ez nem történhet meg, ez nem lehet a valóság.

Gáspár mintha ismét olvasott volna gondolataiban:

- A valóság? De hát ön tudja a legjobban, hogy a valóság olyan relatív lett mostanában.

Simon az ajtónyitó gomb felé nyúlt és próbált kijutni a kocsiból. Gáspár járőr azonban gyorsabb volt, és visszakézből egy irdatlan erejű pofont kevert le a házelnöknek. Simon négyet látott az ütés erejétől, ha ez lehetséges. Utoljára gyerekkorában kapott pofont apjától, de emlékei szerint az nem volt ilyen erős, ettől az utóbbitól azonban valószínűleg agyrázkódást kapott.

- Házelnök úr, mint mondtam, a valóság relatív, de biztos vagyok benne, hogy ez a pofon abszolút fájt. – jegyezte meg Gáspár.

- Maga engem…maga engem….megpofozott. – nyögte Simon.

- Na látja házelnök úr, ez például relatív. Nagy valószínűséggel ide tudnék állítani öt tanút, aki váltig állítaná eskü alatt, hogy Ön pofozott meg engem. De hagyjuk a filozofálást, és szeretném figyelmeztetni, hogy ha még egyszer megpróbál menekülni, akkor feldugom ezt a gumibotot a seggébe. – és azzal Gáspár járőr az oldalán hordott fegyelmező eszközre mutatott. - Bár ez így is úgy is bekövetkezik. – mélázott tovább az álrendőr.

Simon ezzel a lendülettel tele okádta az ülését és a ruháját. A két rendőr türelmesen végig nézte.

- Az nem gumibot…- sziszegte fogai között Simon.

- Hogy mondja? – hajolt közelebb Gáspár

- Mondom, hogy az nem gumibot, maga barom….hanem egy tonfa. Úgy hívják, hogy tonfa.

Gáspár hitetlenkedő arckifejezéssel nézett a házelnökre, egy pillanatra úgy tűnt, hogy lekever még egyet Simonnak, de aztán megint kacagásban tört ki.

- Ez zseniális. Komolyan mondom, zseniális. – rötyögött Gáspár és szinte már a könnyeit törölgette. – I say tomátó and you say tométó, de amúgy teljesen igaza van. Ez egy tonfa. És ha már így felhívta rá a figyelmemet, és így alakult a dolog, akkor el kell sütnöm egy viccet. Készen áll? Boldizsár, te is készen állsz? Na szóval, mivel ez nem egy gumibot, hanem egy tonfa, na most figyeljen:…TONFASZ A SEGGÉBE!

Ezen a viccen még Simon is elmosolyodott, bár gyűlölte a szóvicceket.

- Na de amint már említettem, most elvinnénk a kollégámmal egy csendes, távol eső helyre kicsit elbeszélgetni. – a rendőrjárőr korábbi kedélyes hangszínének már nyoma sem volt.

A szolgálati Mercedes lassan elindult a Margit-híd irányában. Józsi ernyedt testét tovább szívták a kora nyár napsugarai és elzúgott mellette néhány kocsi.
----------
A rendőrjárőrt egy órák óta megállás nélkül üvöltő sziréna miatt hívták ki a félreeső ipartelepre. Ahogy közeledett a szervizúton, már látta is, hogy mi adja ki magából a hangot. Érdekes módon nem az egyik telep beindult riasztója volt, hanem egy gazdátlan fekete Mercedesből jött az út szélén. A rendőrjárőr beszólt a diszpécsernek, hogy intézi a dolgot, majd kiszállt a kocsiból, hogy közelebb menjen az üvöltő járműhöz.

A látvány, ami elé tárult, egyszerre volt bizarr és gyomorforgató, de mint ahogy az autópályán is nyújtogatjuk a nyakunkat a baleseti helyszín mellett elhaladva, valahogy egyben vonzotta is a tekintetét. A Mercedes háztetőjére egy anyaszült meztelen férfi lett hasra fektetve kifeszítve, akinek feldagadt arca különböző színekben pompázott, orra több helyen el volt törve és felsőteste tele volt lila véraláfutásokkal. Mindez még nem lett volna különös és nem is ütötte volna meg a járőr ingerküszöbét, de a férfi végbeléből egy a rendőrségnél rendszeresített tonfa állt ki, éppen ugyanolyan, mint ami az ő oldalán lógott. A tonfa felét elnyelte a férfi végbele. A rendőr járőr visszafojtotta az öklendezését és közelebb ment a testhez. Az illető nyilvánvalóan életben volt, csendben nyöszörgött.
Ahogy közelebb lépett, a rendőr járőr számára egyértelművé vált, hogy honnan ismerős neki a férfi.

- Óóóó, baszki, itt valami nagyon nincsen rendben, gyerekek. – szólt be remegő hangon a diszpécsernek.

- Hallgatunk 220-as, mi nincsen rendben? – recsegte a diszpécser a rendőrségi rádióból.

- Óóóóó baszki…na szóval az a helyzet, hogy itt van egy fekete Mercedes, a rendszáma DESZ-567, ismétlem DESZ-567, és van egy sértettünk is, aki…..aki…Simon házelnök, ismétlem az Országgyűlés elnöke.

- Ismételje meg, 220-as! – követelte a diszpécser. – Beszéljen érthetőbben.

- Mint mondtam van egy sértettünk, Simon elnök úr az Országgyűlésből. És hát…hát bocsánat központ, de nem tudom szebben mondani, egy tonfa lóg ki a végbeléből….

- Hogy mi? – recsegett a diszpécser. – Egy tonhal lóg ki a seggéből?

- Nem tonhal, te szerencsétlen! – sziszegte a rendőr a rádióba. – Egy tonfa. Egy rendőrségi tonfa áll ki Simon házelnök úr seggéből!!! Kurva gyorsan küldjetek ide egy mentőt, de ha lehet, akkor ne csináljatok körülötte túl nagy hírverést, mert szét fogják rúgni odafentről a segg…

A rendőr elharapta az utolsó szót, ahogy meglátta az út végén bekanyarodni a fehér Skodát az oldalán a Telex felirattal. Az autó nagy sebességgel közeledett, és a rendőr látta az anyósülésen ülő újságíró hitetlen és elkerekedő arcát, ahogy közelebb érve értelmet nyert számára a szolgálati Mercedes motorház-tetőjén díszelgő bizarr installáció.

- A kurva istenit, ki hívta ide ezeket? – kérdezte elhaló hangon a sápadt járőr.
--------
A nappali egyik falát kitöltő lapos képernyőn felváltva követték egymást a groteszk felvételek a Simon ánuszából kiálló tonfáról és a házelnök fájdalomtól és súlyos ütésektől eltorzult arcáról. Az ellenzéki tévécsatornák és az online portálok azzal próbáltak meg egymással versenyezni, hogy ki tudja a lehető leglehetetlenebb szögből közvetíteni az eseményeket oly módon, hogy a nyilvánvalóan gyomorforgató jelenetek még a viszonylagos jó ízlés és a leközölhetőség keretei között maradjanak. Már egy-két külföldi csatorna is átvette a hírt és a felvételeket, egy angol hírolvasó éppen most zárta beszámolóját a „…up his rectum” fordulattal majd elköszönt nézőitől.

Veronika a laptopján is folyamatosan követte az eseményeket és most éppen lestoppolta az egyik videó felvételt. A kimerevített képen Simon még mindig ki volt kötözve a motorház-tetőre, a tonfa kiállt a seggéből, mint egy hosszú farok és mindeközben a háttérben az egyetlen magányosan és hősiesen küzdő rendőrjárőr próbálta meg visszatartani az újságírókat. Veronika csinált egy képernyőfelvételt és átváltott egy másik ablakba a laptopon.

- Átküldtem a másik felét, köszönök mindent. – gépelte be majd elküldte az üzenetet a titkosított deep-web csatornán és finoman összezárta a laptopot.

A két férfi kriptóban kérte a díjat, milyen okosak, gondolta Veronika, gondolnak a jövőjükre. Itt az idő, hogy ő is gondoljon a sajátjára. Még egyszer végignézett a penthouse lakáson, a konyhapult többmilliós márványlapján, az L-alakú végeláthatatlan hosszúságú kanapén és a tágas teraszon az isten se tudja már honnan külön hozatott tujákkal. A gyűrűt és a kulcsot letette a pultra, behúzta maga után a bejárati ajtót és hívta a liftet. A taxi már lent várta a ház előtt.

Ahogy a reptérre tartva elsuhantak mellette az út menti fák, Veronika azon gondolkozott, hogy milyen érdekes, hogy amikor a két férfival egyeztette a megbízásuk (a MŰVELET, ahogy ők hívták) részleteit, egyáltalán nem ragaszkodott a kínzás legválasztékosabb formáihoz és abban sem volt túl találékony, hogy pontosan, hogyan is történjen a dolog. Egyetlen kikötése volt, ez pedig a végbélbe feltolt gumibot volt. Gáspárnak és Boldizsárnak (már ha ez volt az igazi nevük) a szemük sem rebbent a kérés hallatán, valószínűleg ennél sokkal cifrább dolgok is voltak a portfóliójukban. Ez akkor vált egyértelművé, amikor kifejezetten visszakérdeztek, hogy csak ennyi? Semmi egyéb specifikus kérés? De Veronika nem akart ennél sokkal többet, egy kiadós verés és gumibot a faszfej seggébe, ennél több fájdalmat nem akart Simonnak.

Lehet, hogy még mindig szerette őt.

A maga módján.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2022-07-03 11:22 craz

craz képe

Legközelebb a cím nem kell kétszer. :)
meglepetten kapta fel a tekintetét a telefonjából. / telefonjáról
Éppen a Balassi Bálintról fordultak volna le a Markóra a Duna irányában / irányába
többször hozott neki a lányokat. / -a
– Mi a faszt csinál ez? – méltatlankodott magában Simon. / Ha magában, akkor nem mondja ki, így nem kell az első gondolatjel.
- Na ide figyeljen fiacskám – kezdett bele Simon – én nem tudom / - Na ide figyeljen, fiacskám – kezdett bele Simon –, én nem tudom
mit képzel hol van / mit képzel, hol van
- Jaj, elnézést, házelnök úr – vágott a szavába Gáspár járőr – be sem mutattam / - Jaj, elnézést, házelnök úr – vágott a szavába Gáspár járőr –, be sem mutattam
A párbeszédhez pedig gondolatjel kell. Útközben elfogyott?
a kollégámat, Boldizsár járőrt – és ezzel / a kollégámat, Boldizsár járőrt. – És ezzel
Simon nem tudta eldönteni, hogy mi szürreálisabb? / Simon nem tudta eldönteni, hogy mi szürreálisabb.

A párbeszédekben van még sok hiba, meg több egybe- különírás.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

v, 2022-07-03 20:30 Kentaur

Kentaur képe

Kapcsold ki az automatikus felsorolást, és akkor előre is tudsz gondolatjelet tenni.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.