Kriminális

1932. június 19.

A férfi dudorászva sétált hazafelé, léptei ütemesen kopogtak az utca szürke macskakövein. Fekete keménykalapja hetykén félrecsapva ült a fején, karimája keskeny árnycsíkot vetett a homlokára. Szája szegletében huncut félmosoly világított, amit néhány krigli folyékony kenyér elfogyasztásával festett az ábrázatára. Kezeit magabiztosan zsebrevágta, s erre két jó oka is volt: egyfelől mert hűvösödött az éjszaka, másrészt pedig önmagának akarta demonstrálni, hogy nincs itt semmi szükség egyensúlytámogató karmozdulatokra. A ligetben rendezett sörfesztivál sramlizenekara már a záróakkordokat játszotta, az utolsó taktusok idáig hallatszottak. Alig halt el a zenebona, mikor a főtéri templom toronyórája elütötte az éjfélt.
A szükség olyan hirtelen tört rá, hogy azon maga is meglepődött. Egy perce még nem érzett semmit, most meg úgy rémlett, dinnyét cipel a hólyagja helyén. Rekordméretű görögdinnyét ráadásul… Kikapta kezeit a zsebéből, jobbjával villámgyorsan kigombolta zakója elejét, mialatt bal keze máris a nadrág sliccén matatott. Lépteit megszaporázva a járda széli hirdetőoszlop felé vette az irányt; az ég állíttatta ide – gondolta hálásan.
Úgy tűnt azonban, hogy a felsőbb hatalmak egyik kezükkel adnak, míg a másikkal elvesznek: nyikorgó kézikocsit toló alak sziluettje tűnt fel az utca végén. Ahogy közeledett, a köztéri lámpák sápadt fénye hosszú, imbolygó árnyékot dobott hol elé, hol mögé.
- A keservit! – szitkozódott az oszlop tövében a férfi – Még jó, hogy nem fogtam hozzá a manőverhez úgy istenigazán – tette hozzá magában -, most bajos lenne félbeszakítani a mutatványt!
Lélegzetét visszatartva körülnézett - és mily szerencse -, alig öt lépésnyire sötét sikátor ásított a komor bérházak között. Ember még nem lépett olyan gyorsan ötöt, mint ő, s azonmód eltűnt a mellékutca jótékony homályában.
- Ez jobb mint egy rossz kártyaparti – gondolta, miközben óriási sóhajjal adta át magát a megkönnyebbülésnek. – Hiába, kevés is elég a boldogsághoz! – kontrázott rá saját adujára.
Új erőre kapva gombolta be a nadrág elejét, közben szája széle ismét felfelé görbült. Megpördült, s már-már dalra fakadt volna féktelen jókedvében, de az előtte álló fickó látványa a torkára forrasztotta a nótát.
A figura borostás képén barátságtalan farkasvigyor ült. Kopott ingét mellény s zakó nélkül, feltűrt ujjakkal viselte; az izmok úgy dudorodtak az alkarján, mint a fonott kalács hepehupái. Feje búbján viseletes kockás sapka trónolt. Némán bámulták egymást néhány másodpercig.
- Hát jó estéket! – törte meg a csendet váratlanul a rosszarcú, majd hegyeset köpött.
- Jó…jó estét…- hebegte a meglepett férfi. Próbált nyugodtnak tűnni: rántott egyet a zakóján, hátha attól határozottabbnak tűnik, de mivel önmagát sem sikerült átverni ezzel, úgy döntött nem kísérletezik többet.
- Mi…mit akar? – kérdezte miután nagyot nyelt.
- Épp csak azt érdeklődném meg, hogy mennyi az idő? – nézett rá rezzenéstelen tekintettel a másik.
- Nemrég kondították el az éjfélt – méltatlankodott a férfi. – Nem hall…
- Én pontosan akarom tudni! – vágott közbe amaz. Már nem vigyorgott.
- Jól van, jól van, megmondhatom magának, ha annyira akarja! – tapogatózott mellénye felé emberünk. Remélte, hamarabb szabadul a kellemetlen szituációból, ha azt teszi, amit az idegen mond. Tulajdonképpen nem is tévedett sokat a helyzetét illetően. Előhalászta a zsebóráját, ami lánc nélkül pihent az órazsebben, majd remegő kézzel felpattintotta a fedelét.
- Tíz perc múlva negyed egy, no, most már tudja, Isten áldja! – hadarta egy szuszra, és megpróbált ellépni kéretlen társasága mellett.
- Ne siessen úgy az úr! – ragadta ekkor nyakon a rosszarcú.
- Eresszen…
- Hiszen elereszteném én – röhögött a zsivány -, de úgy megtetszett az órája! Valósággal szerelmese lettem a szépségének!
- Ezt az órát még az apám hagyta rám, mit képzel…- vergődött az áldozat, de a vasmarok megszorult a torkán. A haramia lassan felemelte a másik kezét; öklén bronzbokszer sárgája csillant.
- Úgy szájon váglak, hogy kihullik az összes fogad! – sziszegte.
- Itt van, vigye, csak ne bántson! – adta fel a férfi, és a féltett órát támadója felé nyújtotta.
- Ez a beszéd! – kapta magához zsákmányát a rabló – És most ide a tárcádat is!
- Ne…
- Mi a fene…!? – az öblös kiáltás az utcáról csattant. A szemetes volt az, aki kétkerekű kordéját tolva ekkor ért a sikátor elé. Rögtön látta, hogy valami nincs rendjén, hosszú nyelű vaslapátját fenyegetően maga elé tartva közeledett a kettőshöz.
A lator hamarjában felmérte az esélyeket, és mivel verekedést nem tervezett ma estére – legfeljebb verést -, menekülőre fogta a dolgot: eliszkolt a mellékutca túlsó vége felé.
- Kirabolta magát? – kérdezte csak úgy futtában a szemetes, merthogy nem tett le az hajszáról.
- Elvitte a zsebórámat! Még az apámtól kaptam!
- Kiáltson rendőrért! – kurjantotta hátra a válla fölött az üldöző, és már el is nyelte a sötétség.
A férfi kibotorkált az utcára, kapkodó mozdulatokkal meglazította nyakkendőjét, majd összegörnyedve köhécselt párat. Néhányan lézengtek csupán a háztömbök között, a fesztiválról szállingózók lehettek. Kőhajításnyira, a saroknál, két rendőr egyenruhás alakja tűnt fel.
- Biztos urak! Biztos urak! – sipította elbicsakló hangon. A közegek azonnal odafutottak.
- Kívánok! – intett csákója felé tisztelgésképp az idősebb. Őrmester volt a rangjelzése szerint, a másik tizedes. – Mi a tényállás kérem?
- Kiraboltak! Az órám! Még az apám…
- Merre menekült az elkövető? – szakította félbe a fiatal rendőr.
- Arra! Egy jóember már kergeti! – mutatta az irányt a férfi. A tizedes gondolkodás nélkül eliramodott.
- Addig is felrögzíteném az adatokat – az őrmester kis keményfedelű füzetet vett elő. Lefejtette róla a gumiszalagot – azzal volt tintaceruzája a noteszhoz fogatva -, akkurátusan nyelvéhez érintette az írószerszámot, hogy biztosan fogjon, azzal ő is munkához látott:
- Neve, foglalkozása, bejelentett lakcíme?
Még be sem fejezték az adminisztrálást, amikor felbukkant a tizedes, meg a szemetesember. Bilincsbe verve hozták a rablót, aki ebbéli helyzetében már nem tűnt olyan félelmetesnek, mint az előbb.
- Ez a maga órája? – kérdezte a tizedes, kezében a becses időmérő szerkezettel.
- Igen! Köszönöm! – hálálkodott a kárvallott, nem leplezve örömét. Szeretettel simította meg kedves tulajdonát, majd visszasüllyesztette a rejtekébe. A szemétszállítóval külön kezet is szorított.
- Hát ezzel megvolnánk. A további fejleményekről postai úton értesíteni fogjuk. Vigyázzon magára!- köszönt el mindkettőjük nevében a rangidős tiszt, azzal közrefogták a gyanúsítottat, és elindultak az őrs felé.

1982. június 19.

A férfi magányosan baktatott hazafelé. Nem volt jó kedve, elvégre a munkahelyéről jött. Utálta a délutános hetet: ilyenkor este tízig tartott a műszak, és mire megtisztálkodott meg átöltözött, tuti, hogy lemaradt az utolsó buszról is. Caplathatott gyalog hazáig. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a tévénézést is kilőhette a további programok közül, hisz adás is csak tízig volt… Hogy oldja a feszültséget, az útba eső krimóban – az még nyitva volt - bedobott egy felest, kísérőnek meg egy másikat. Fojtásnak megivott két korsó sört. Két rövidre két sör, úgy igazság, nehogy valamelyik vissza találjon ugrani! - okoskodott magában. Csak ezután folytatta útját.
Már majdnem otthon volt, amikor rájött a szapora. Olyan erős volt a késztetés, hogy tudta: nem fogja kibírni hazáig. Muszáj rögtön kezet fognom az asszony legjobb barátjával! – villant bele a felismerés. Körülsandított, látja-e valaki, majd az első villanyoszlophoz lépett és könnyített magán. Nem zavarta meg senki.
Felhúzta a nadrág cipzárját, és elégedetten konstatálta, hogy szükségtelen is lenne kezet mosnia – már ha lenne csap a közelben. Hiába, a sok éves rutin! – vihogott fel, és egy kicsit jobb kedve lett. Ekkor hallotta meg a dulakodást.
Vagy száz méterre lehetett a csetepatétól, nem látta pontosan, hogy mi történik, de a zajokból ítélve semmi keresnivalója nem volt ott. Behúzódott egy sötét kiszögellés mögé; hál’ Istennek csak minden harmadik utcai lámpa világított – a többiből vásott kölykök kihajigálták az izzót. Az itt lakók mindig átkozódtak emiatt, de ő most nem bánta.
Rövidesen futó lábak dobogása hallatszott, és néhány alak szaladt el mellette. Ha észre is vették a fickók, nem álltak meg miatta.
- Hülye állatok – gondolta indulat nélkül. Várt még egy keveset, hogy biztosan eltávolodjanak, aztán újra nekiindult.
Egy alak hevert a járdán, majdnem a házuk előtt. A lakása ablakából pont idelátott volna. Bár csak nemrég sötétedett be, egy lélek sem volt az utcán. Az ablakok zöme is feketén szomorkodott, csak itt-ott szinezte olvasólámpák kiszűrődő gyér fénye az éjszakát.
Odalépett a földön fekvőhöz, és óvatosan felé hajolt. Borzadva vette tudomásul, hogy a figura körül egyre gyarapodó vértócsa körvonalazódik. Az áldozat ekkor felhördült.
- Hú a francba! – kiáltott fel a férfi ijedtében. Olyan fürgén ugrott hátra, mint egy nagy béka.
- Kirámoltak haver – nyögte a sebesült -, asszem meg is szúrtak…
- Jól van cimbora, tarts ki! – toporgott mellette amaz. Kétségbeesetten kutatott az emlékezetében a helyes teendők után. Végre beugrott a kedvenc krimisorozata. Abban mindig azzal jönnek, hogy: – Szorítsd rá a kezed a sebre! Hívok segítséget! – süvöltötte, és már rohant is a sarki telefonfülke felé. Nem volt benne biztos, hogy van-e aprója – futás közben a zsebében lévő érmék úgy csörömpöltek, mint valami harangjáték, de ijedtebb volt annál, semhogy észrevegye. Aztán eszébe jutott, hogy a kocsmában kapott visszajárót. Nagy kő esett le a szívéről.
A fülkében már úgy remegett a keze, hogy alig bírt tárcsázni. Elsőre a tűzoltókat hívta, az utolsó számjegyet pörgette, amikor észbekapott; idegesen lecsapta a kagylót, és korrigált.
Visszaügetett az áldozathoz – még magánál volt -, és ott is maradt amíg a szirénázás közelről nem hallatszott. Tán tíz perc is eltelt, mire ez megtörtént.
- Öreg, bírd ki, jó? Már itt is vannak! – biztatta a másikat, aztán a kapuhoz osont, előkotorta a kulcsát és bement. Felliftezett a lakásáig, és a konyhaablakon kilesve követte az eseményeket. A mentősök jöttek elsőként, kicsit később értek oda a zsaruk.
- Mi a fene…!? – a felesége állt mögötte, felébredt a szirénákra.
- Megtámadtak egy ürgét – válaszolta a férfi hátra sem nézve. – Én hívtam segítséget! – tette hozzá büszkén, és egy kicsit kihúzta magát.
- Akkor mit keresel itt? – csattant fel értetlenül a neje – Szemtanú vagy, indíts lefele!
- Úgy szájon váglak, hogy kihullik az összes fogad! – sziszegte a férje zordan – Majd még azt hiszik, hogy én voltam! Járkálhatok a bíróságra, meg minden!
Az asszony elgondolkodott, és – vagy azért, mert végül is egyetértett, vagy mert aggódott a fogsora épségét illetően – szó nélkül visszament aludni. Miután végeztek a hatóságok, a férfi is követte.
Két nap múlva elolvasták az újságban a további fejleményeket.

2032. június 19.

A férfi komótosan ballagott a szobor felé. Úgy érezte, menten bepisál, mégsem kapkodott – higgadt jellemmé formálták már az évek. Még csak szürkült az ég alja, de ő nem zavartatta magát: egy mozdulattal kicsatolta a nadrágját, aztán levizelte a talapzatot. Tehette bátran, hisz kutya sem járt az utcán. Szabad kezével ügyesen elővarázsolt egy laposüveget a belső zsebéből, felpattintotta a kupakot és nagyot húzott belőle. A tévében hallott a folyamatos folyadékpótlás fontosságáról, hát most ezzel is meglett volna. Elégedetten csettintett a nyelvével. Ekkor dörrentek el a lövések.
A férfi nem ijedt meg, befejezte amit csinált, helyére csúsztatta a flaskát is, aztán visszasétált a járőrkocsihoz. Őrmesteri rangjelzésén utolsót csillant a lemenő nap fénye.
- Hallottad? – kérdezte újonc társa. Ő tizedesként szolgált.
- Ja – vetette oda a spanja.
- Megnézzük?
Az őrmester nem válaszolt azonnal. A csuklóján lévő órára sandított, elhúzta a száját, majd közölte döntését:
-Ja.
A gombnyomásra a kocsi motorja felberregett, majd a jármű halkan elindult. Megkülönböztető jelzéseiket nem használták, de kinek is vijjogtak volna ezen a kihalt környéken...
A sarkon túl egy fickó feküdt az út közepén, majdnem áthajtottak rajta. Szerencsére nem mentek gyorsan, így a tizedes – ő vezetett – idejében le tudott fékezni. Alaposan körülkémleltek, a keresőreflektorral végigpásztáztak a szurtos betonfalak mentén, de a járdán csak a langyos nyáresti szél kergette a szemetet. Előhúzták fegyvereiket, kiszálltak és közelebbről is megvizsgálták a mozdulatlan testet.
- Mi a fene…!? – vonta fel szemöldökét a tizedes.
- Ennek annyi – az őrmester párszor gyengéden belerúgott a fekvőbe. – Lepuffantották.
- Na jó, akkor beszólok – nyúlt rádiója felé a tizedes.
- Úgy szájon váglak, hogy kihullik az összes fogad! – sziszegte előljárója villámló szemekkel. Az újonc keze megállt a levegőben.
- Most miér’?
- Háromnegyed tíz van, negyed óra múlva lejárna a műszakunk! Ha most beszólsz, meg kell várni a nyomrögzítőket, azok egy órán belül biztos nem érnek ide, mert van dolguk elég! Amíg itt bogarásznak, addig is mi biztosítjuk a helyszínt, jegyzőkönyv, tanúk után kajtatás, hiányzik ez neked? – hangzott a felelet.
- Hát, annyira nem…
- Ugye-ugye. De ne szívd mellre! – veregette meg az ifjonc vállát rutinosabb főnöke – Megtalálják az éjszakás kollégák! Ők majd elbíbelődnek vele, ráérnek reggelig! Nem hiszem, hogy meglógna innen! - ezen jót derültek mindketten.
- Bízzál bennem, ilyet az akadémián nem tanítanak! Inkább nézd meg, hagytak-e nála valamit! – bökött állával az áldozatra.
A tizedes végigtapogatta a halott ruházatát.
- Semmi. Még a papírjait is elvitték.
- Sejtettem.
- Várj csak, itt egy doboz cigi!
- Milyen?
- Arany Marlbi…
- Nocsak, de jól ment valakinek! Hozzad! Tüzed van?
- Van.
- Helyes – bólintott az őrmester. - Na gyere, húzzunk el innen, a nagyfilmre haza akarok érni – azzal elporzottak.
További fejleményekről nem tudni.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2009-02-26 19:29 Blade

Blade képe

Eg régi ismerős...1752-ből vagy mikor is...? :)

Érezni a "civilázió fejlődését", még ha egy kicsit hiányérzete is támad az embernek a legvégén, hogy ez lett volna a poén? ;)

Jól megírtad, kivéve a vesszőket, azokkal bajban vagy.

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

cs, 2009-02-26 19:48 Mickey Long

Mickey Long képe

Az első néhány bekezdésnél már éreztem, hogy ez ötös lesz! Viszont a közepe fele már nem éreztem annyira átütőnek, és a végére lecsúszott egy négyesre. Lehet velem van a baj, (mostanában előfordul ;) ) , hiszen megvolt a hangulat, a stílus, a humor, mégse jött át teljesen nekem... Ááá, várok egy napot, és újból elolvasom.
(Viszont a Gyűrűk ura paródiád az fenomenális! :lol: )

---
"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." /Morpheus/

cs, 2009-02-26 20:13 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Sziasztok!

1652, ha jól emlékszem! :-D
Kissé kiestem a gyakorlatból az elmúlt két (3?) év alatt... (ezzel mintegy azt szuggerálom - legalábbis magamnak -, hogy valaha benne voltam):-(
Hiába, ahogy öregszik az ember, a vesszőt egyre megbízhatatlanabb módon próbálja a megfelelő helyre varázsolni... :lol:
Egyszóval: ne kíméljetek! (ez nem is egy szó, kettő...)

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."