Muzsikusok lakomája

Olyan simán haladtunk a főúton, mintha jégen siklanánk. Írországot smaragdzöld mezők, reggelenként a tájat misztikussá varázsoló köd, mindenhol előforduló bárányok és apró, de annál csalogatóbb települések jellemezték. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben, hogy talán nem is akarok visszafordulni a hazánk felé. Sok napja tartó koncertturnénk hihetetlenül olajozottan zajlott, ami már-már gyanakodásra adott okot, mi mégis inkább csak igyekeztünk jól érezni magunkat. Egyedül Ernő bá’, a turnébusz öreg sofőrje maradt ki minden jóból, mert ő egy ajtóval volt elválasztva tőlünk.
– El sem hiszem, hogy a Gazdálkodj okosan!-t is elhoztad! – tromfolt le Ricsi, a bandánk féktelen energiákat felszabadító dobosa, amikor előhúztam gyerekkorom kedvenc társasjátékát a bőröndből. Egyik kezével göndör hajába túrt, mint egy lány, a másikkal fenyegetően kalimpált. – Hahó, ember, már két éve megtörtént a rendszerváltás, rémlik?
– Hagyd békén! – csapott a vállára Csilla, a dauerolt szőke, aki a basszusgitár húrjait is ugyanilyen jól csapkodta a hüvelykujjával, amikor slappelnie kellett egy dalban. – A Gazdálkodj okosan! sosem megy ki a divatból. És ami kortalan, az király. Nem, Petya?
A Petya én voltam, bár jobb szerettem, ha Petinek szólítottak. A Péter is belefért, ha komolyabb arcokkal beszélgethettem komolyabb dolgokról.
– Igen, ami kortalan, az király, úgyhogy tessék játszani! Mindenki benne van, ugye?
Körülnéztem a kis társaságunkon, Magyarország legismertebb rocker üdvöskéin, akik a nyugaton már befutott shoegaze zsánert erősítették zenéjükkel, és kiérdemelték, hogy európai turnéra mehessenek. Büszkék voltunk magunkra, hiszen Londonban együtt léptünk fel a kicseszett My Bloody Valentine-nal! Azt írták rólunk, széttorzítottuk a világot, felrobbantottuk milliók fülét a hangzásunkkal, és pusztán a zenénk elég ahhoz, hogy bárki irtó jó tripet élhessen át.
De ahogy végignéztem magunkon, mégis ugyanazokat az amatőr, ám lelkes különcöket láttam, akik az első koncertjüket a suli tornatermében tartották. Ricsi hozott össze minket, ő volt a legidősebb közöttünk, ugyanis matekot tanított a gimiben. Azelőtt Richárd tanár úrnak hívtuk, mégsem esett nehezünkre tegezni, hiszen még be sem töltötte a harmincat, amikor felvették a suliba. Észrevett minket, meglátta bennünk a potenciált, és elmondta, hogy ő már gyerekkora óta dobol, méghozzá elég frankón. Eleinte klasszikus hard rockkal próbálkoztunk, aztán amikor egyetemisták lettünk, Rita, a szólógitáros vokalistánk bemutatott minket a késő nyolcvanas évekbeli dreampopnak és shoegaze-nek. Mint ahogy az utóbbi műfaj nagyjai, mi is bámulni kezdtük tornacsukánk orrát, ahogy tapostuk a torzító pedálokat, és szinte észbe sem kaptunk, máris világszerte ünnepeltek minket.
Ehhez képest újra Gazdálkodj okosan!-t játszani, mint gyerekkoromban, igazán nosztalgikus élmény volt. Persze csakis nekem, hiszen a többiek nem lelkesedtek érte. Még a szólógitárosunk sem, aki térdre ereszkedve ült le mellém a széles „játszómatracra”, amit leterítettem a busz közepén.
– Később játszunk Advanced Dungeons & Dragons-t is? – kérdezte Rita olyan félénken, mintha azt kérte volna, hogy menjünk vissza Budapestre, mert honvágya van.
– Megmondtam, hogy szar az angolom, és hacsak nincs magyar vagy orosz fordításod, én kurvára nem tudok részt venni a tündérmesédben! – fortyogott Ricsi, majd átkarolta Csillát, és úgy beleszippantott a hajába, mintha tele lenne heroinnal. – Óóh, igen! A társas után úgyis inkább Csillukámmal szeretnék kettesben társasozni, ha érted, mire gondolok. Csilla csiklója epekedve vár!
Gyorsan Ritára néztem, aki ajkát lebiggyesztve gyűrögette a szoknyáját. Kicsit közelebb araszoltam hozzá, mire végre felpillantott rám, és elmosolyodott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, megpusziltam az arcát, és ezzel valahogy telepatikusan az értésére adtam, nem kell foglalkoznia a kretén dobosunkkal, majd én játszom vele. Az eredeti, angol nyelvű Advanced Dungeons & Dragons szerepjáték szabálykönyvét egy dublini könyvesboltban vette két napja, amikor felléptünk a Slowdive előtt.
Rita egy – mások szerint idegesítően – csendes lány volt, de szerencséjére én mindenhová magammal vittem már a gimiben is. Igazából sosem éreztem azt, hogy össze kellene jönnünk, mindig csak barátok voltunk, egészen idáig. A turné kiélezte a bandában lévő ellentéteket – bár komoly veszekedéseket sosem generált –, és ahogy Ricsi meg Csilla belemerültek a drogok, a balhék és a perverziók világába, mi Ritával összefonódtunk, mint egy kalács. Berlinben megcsókoltam a színpadon, kamerák tucatjai vették fel, ahogy esetlenül átöleltük egymást, és gitárjaink zajosan összekondultak. Másnap megírták valamelyik német újságban, hogy új akkordot szült a szerelmünk. Ezt ugyan kurva nyálasnak találtam, de a lány boldog volt, és csak ez számított.
Amikor először elővettük a Gazdálkodj okosan!-t, Galwayből tartottunk Belfast felé – az Ír-szigeten mindössze három állomást terveztünk be: Dublint, Galwayt és Belfastot –, és nagyon hamar besötétedett. Rita félt egy kicsit attól, hogy Ernő bá’ el fog aludni, ezért a játék végeztével bekopogtam hozzá, majd a tesséknek vélt horkantására beléptem az ajtón. Az öreg háta mögé állva tökéletes rálátásom nyílt majdnem teljesen tar fejére, amit összesen csak öt hajtincs próbált lefedni, és valamit a fényszórók által bevilágított úttestből is kivettem.
– Mi a helyzet, Ernő bá’? Álmosak tetszünk már lenni?
– Lófaszt tetszünk, fiam – röhögött öblösen, majd megpaskolta az anyósülést maga mellett. – Ülj le!
Az ember jobbnak látta, ha nem vitatkozik Ernő bával. Ez alól persze kivételt képezett Ricsi, aki valahányszor leváltotta az öreget a volánnál, mindig beszólt neki.
– Az imént haladtunk el Dundalk mellett, aztán jön mindjárt valami nemzeti park vagy mi a szösz, a Ravensdale erdő.
Vetettem egy gyors pillantást a műszerfalra ragasztott térképre, ami nélkül nehezen boldogultunk volna. Az öreg idestova tíz éve élt Londonban, de az Ír-szigetre még csak kétszer tette be a lábát.
– És akkor utána már Észak-Írországban leszünk, igaz?
– Ja. – Ernő bá’ felszippantott egy nagy adag taknyot, és azt hittem, mérgében ki is köpi a szélvédőre. – De nem örülök neki, basszák meg! Az IRA idén áprilisban is robbantott Londonban, nem igazán csípem őket.
– Nem minden észak-ír tagja az IRA-nak, Ernő bá’! Ugyanolyan emberek, mint mi.
– Ezzel vitatkozhatnék, de nem teszem, mert tizennyolc éves suttyó vagy.
– Huszonkét éves vagyok.
Kopaszodó sofőrünk legyintett egyet, és valószínűleg azt akarta mondani, hogy „tök mindegy”, amikor torkára forrt a szó, mert a következő kanyarban elénk tárult egy tömegkarambol iszonyatos látványa. Két rendőr- és egy mentőautó állta el az utat, az összeroncsolt kocsik ajtóit pedig tűzoltók próbálták felfeszegetni, de akárhogy skubiztam, nem láttam a balesetet szenvedett, összezúzódott testeket.
Amint észrevettek minket, az egyik rendőr megálljt jelző kézzel elindult felénk, úgyhogy Ernő bá’ lelassított, majd leállította a motort. Amikor a zsaru odaért a busz mellé, bekopogott az ablakon, amit erre a sofőrünk gálánsan letekert.
– Jó estét! – köszönt ír akcentussal. – Elnézésüket kérem, de erre mostan nem tudnak elmenni! Francos tündérek csalafintasága, összecsapták az autókat.
Majdnem felnevettem, mert Rita korábban mesélt arról, mennyire babonásak az írek, és nagy részük mai napig hisz a tündérekben. Mellesleg Rita ezt onnan tudta, hogy tavaly a szüleivel elutaztak Írországba, és alaposan bemagolt mindent, ami az ír kultúrával kapcsolatos. Ráadásul megszállottan kutatta a kelta mitológiát, a mesevilágokat, és falta a fantasy irodalmat.
Ez persze egyáltalán nem volt elmondható Ernő báról.
– Basszus, ember, karambolozott három szerencsétlen, maga meg tündérekről hablatyol?! – szidta meg a rendőrt, aki igazából csak végezni próbálta a dolgát.
– Ha Írországba jön, tisztelje a tündéreinket is, uram – biccentett a férfi. Aztán sóhajtott egyet, és elmutatott kelet felé. – Ha lefordul a következő földúton, egy kis kerülővel vissza fog tudni térni az N1-esre. Bár ha a maga helyében volnék, Dromadig hagynám a főutat. Ezek a szerencsétlenek szőrén-szálán eltűntek, elvitték őket az erdőbe, azt gyanítom. A tűzoltó urak nem hiszik, amíg nem látják tisztán, ezért töviről hegyire átfésülik a roncsokat. Aszondják biztos csak túl sötét van, és túlságosan széttrancsírozódtak a nyomorultak. Pedig én megmondtam, a sidhe népe ma tényleg meg van bolondulva.
– A sidhe népe?!
Mielőtt Ernő bá torkon ragadhatta volna a rendőrt, hogy behúzza az ablakon, és kitekerje a nyakát, elköszöntem helyette is, és noszogattam az öreget, hogy induljunk.
– Ó, bazmeg, szólj a többi sihedernek, hogy mindjárt rázósabb utunk lesz! – kurjantotta sofőrünk, aztán nemsokára rá is fordult az emlegetett földútra.
A balesettől enyhén felfordult gyomorral visszaléptem a bandának kialakított társalgói térbe, és azt láttam, hogy már csak Rita van ott, aki éppen tátott szájjal elmélyedve olvas egy könyvet.
– Hát a többiek? – kérdeztem tőle.
Révetegen felpillantott a lapokból, aztán a busz hátsó felét elválasztó virágos függönyre mutatott. Csak ekkor hallottam meg a szex félreismerhetetlen hangjait.
– Ó, értem – csóváltam meg a fejem, aztán leheveredtem Rita mellé a matracra. – És mit olvasol? Ez nem a szerepjátékos könyved, igaz?
– Igaz – bólintott boldogan, és zöld szemével szinte keresztülfúrta a lelkem. – Ez itt A tündérkirálynő Edmund Spensertől. Tizenhatodik századi angol hősköltemény.
Elnevettem magam, és közelebb bújtam a lányhoz. Szőkésbarna fürtjei a nyakamat csiklandozták, miközben kivettem a kezéből a könyvet, és letettem egy párnára. Úgy tűnt, nem zaklatja fel, hogy megzavarom az olvasásban, mert engedte, hogy végigsimítsam az arcát, és aztán megcsókoljam. Teljesen belevesztünk egymásba, nem okoztak gondot a hátsó fertályból kiszűrődő nyögések, és az sem, hogy a busz zötykölődésbe kezdett. Rita ujjai fürkészőn a hajamba túrtak, egyre közelebb húzott magához, aztán átöleltem, és hirtelen eldőltünk a matracon. Tenyerem a bugyiját keresve a szoknyája alá vándorolt, mire ő kuncogva megragadta a csuklómat, és megállított. Látni véltem a vágyat a szemében, így azt gondoltam, talán csak azért nem folytathatom, mert fél, hogy a többiek meglátnak.
Egyszer csak velőtrázó kiáltást és szitkozódást hallottunk a kormány irányából, majd a busz olyat rázkódott, hogy legurultam Ritáról, és a függöny mögött kefélgető barátaim is felsikítottak.
Járművünk azonnal megállt, Ricsi pedig üvöltve toppant be közénk, félig felhúzott nadrággal, pucér felsőtesttel.
– ERNŐ! Majdnem eltört a farkam, a kurva életbe!
Csilla fél pillanattal később, melltartója pántját igazgatva bújt ki a függöny mögül, és vörös arccal, hebegve kérdezte:
– Mi történt? Elütöttünk valakit?
A basszeros csaj nem lőtt mellé. Miután hallottuk, hogy kinyílik a busz kormány melletti ajtaja, és a vén sofőr szitkozódva elindul hátra, mindnyájan felkaptunk magunkra valamit, és kiléptünk a hűs, ír éjszakába.
Ernő bá’ már odakint várt minket a busz mögött, és kevéske haját tépve, hisztérikusan panaszkodott, miközben jobb kezében egy elemlámpát tartott, és ide-oda forgatta.
– Nézzétek! Nézzétek, gyerekek! Ez az istenverte izé elém ugrott a semmiből, és… bassza meg, nem tudtam semmit tenni!
– Nyugodjon meg, Ernő bá’! – próbáltam csitítani. – Milyen izé volt ez? Állat?
Ricsi már ott guggolt az elütött akármi mellett, és elborzadó hangjából ítélve, úgy gondoltam, nem biztos, hogy tudni akarom a választ.
– Srácok, asszem tényleg jobb, ha ezt a saját szemetekkel látjátok.
Mindannyian a dobosra néztünk, aki undorodva szája elé tette a kezét, majd felállt, és lassú lépésekkel elhátrált a holttesttől. Összepillantottam Ritával, aki biccentett, hogy menjünk, aztán mi is lehajoltunk a furcsa, elsőre formátlannak látszó izéhez. Ernő bá’ is közelebb jött Csilla társaságában, hogy megvilágítsa nekünk az elemlámpájával.
A lény nem hasonlított se emberre, se állatra. Vagyis talán úgy pontosabb a leírása, hogy mindkettő keveréke volt. Két kecskeszem ült a szemgödrében, hegyes volt a füle, rendkívül széles a szája, a bőre kérges és szürkésbarna, mint egy faág, a végtagjai vékonyak, ruhát pedig nem hordott, csak a hátát fedte két hártyás szárny.
– Jaj istenem, jaj istenem, úristen! – sápítozott Csilla, és gyorsan elfordult, hogy Ricsi karjaiba vethesse magát. – Látjátok?! Látjátok azt a ronda… péniszét?!
Most, hogy így említette, észrevettem, milyen vékonyka, viszont döbbenetesen hosszú férfi nemi szerv lóg a teremtmény lába között.
– Ez valami hecc lehet – ráztam a fejem, majd én is feltápászkodtam, és magamhoz húztam Ritát, aki eddig még teljesen szótlanul tűrte a helyzetet. – Nagyon durva, de nyilvánvalóan nem igazi. Egy bábu, amit kihajítottak az útra, pontosan a busz elé, és Ernő bá’ elütötte.
Sofőrünk idegesen tiltakozott.
– Nem, nem, nem, ez az átkozott szarság még határozottan élt, amikor kijött elém. Rebegtette a picsa szárnyait, és vicsorgott. Nem vagyok az az ijedezős fajta, de jól beszartam. És nem bírtam időben lefékezni. De hát ez érthető, nem?! Nem vagyok gyilkos!
Rita egy kis empátiát tanúsítva odament az öreghez, és kedvesen megsimogatta a hátát. Ernő bá’ majdnem elbőgte magát, úgy támaszkodott neki a busz farának.
Szerettem volna ésszerű magyarázatot találni a helyzetre, és kiötleni valamilyen megoldást – mert szinte kivétel nélkül én hoztam a józan döntéseket a csapatban –, azonban valaki ránk kiáltott a Ravensdale erdőt alkotó ősrégi fák közül.
– Emberek, emberek! – hallatszott a harsány férfihang. – Az ott egy aos sí, innen látom!
Mindenki a hang irányába fordult, pontosan úgy, mintha rendőr leplezett volna le minket egy szörnyű bűntény elkövetésénél. Aztán jól megdöbbentünk.
Egy meztelen, egyetemista korú, szőke srác álldogált két fenyőfa között, és annyira nem volt szégyenlős, hogy eszébe sem jutott eltakarni a farkát. A fején fehér virágokból szőtt koszorút hordott, és egy különös, antiknak tűnő lámpást tartott a jobb kezében. A lámpást mintha parányi, világító bogarak izzították volna fel. Nehezen hittem a szememnek, kezdett egészen álomszerűvé válni ez az éjszaka.
– Bocsánat, elnézést! Afféle naturista, hippi partit tartunk a haverokkal az erdőben, azért vagyok… ilyen – mutatott végig magán, aztán elvigyorodott, mint egy elmegyógyintézetből frissen szabadult pszichopata. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom.
– Ilyen? Ilyen pucér? – kérdezte Csilla, és bár sötét volt, úgy láttam, mintha felcsillant volna a szeme, és még bele is harapott az ajkába.
A fiú el sem pirult, csak jóízűen felkacagott, és végignézett a társaságunkon. Mivel Ernő bá’ lámpájának fénye egy pillanatra odatévedt, a busz oldalára felpingált logónkon is megakadt a tekintete. Tekergőző lángok nyaldostak rajta egy ezüstszínű, csurig töltött feles poharat, amin ott állt a nevünk: Silver Palinkas.
– Szóval, jól sejtem, hogy ti egy együttes vagytok? Mit játszotok?
Mielőtt bármelyikünk is válaszolhatott volna az idegen kérdésére, Ernő bá’ végre erőt vett magán, és közbelépett.
– Na, álljon csak meg a menet! – rázta a mutatóujját fenyegetően az ádámkosztümös jövevény felé. – Te csináltad ezt?! Tényleg egy bábu volt csak ez a micsoda? A haverjaiddal úgy gondoltátok jó mulatság lesz ráhozni a frászt az utazókra? Talán a balesetet is ti okoztátok a főúton?! Ne félj, idehívom a zsarukat, és lesz ne mulass!
– Hé, fiúk-lányok, fordítana nekem valaki? – szólt közbe Ricsi, mint akit kissé aggaszt, hogy nem érti, mi folyik körülötte. Ez az aggódás egészen szokatlan volt a részéről. – Csak mert mondtam már, hogy szarul megy az angol.
Csilla újra a pasijába karolt, és a fülébe súgta a tudnivalókat.
– Nem kell semmin sem idegeskedni, kedves emberek – próbált mindenkit nyugtatgatni a szőke hippi. Felemelt kézzel közeledett Ernő bához, aki majd’ felrobbant a méregtől. – Ez bizony nem egy otromba tréfa. Liam vagyok, egy egyszerű bölcsészhallgató Dublinból, akinek nem szokása másokat halálra rémíteni. Az a csodálatos teremtés pedig, akit elütöttetek, egy aos sí, ahogy az előbb is mondtam. De nem kell félni, a rendőrség nem csuk le senkit, aki aos sít öl véletlenül.
– De mi a fasz az az aos sí?! – csapkodta Ernő bá’ a térdét. Szinte eszelősen pánikolt.
– Egy tündérféle – mondta Rita olyan határozottan, hogy mindenki elnémult és felé fordította a tekintetét. – A sidhe-ekben laknak, a tündérdombokban.
Nem tudtam eldönteni, büszke legyek-e csodaszép barátnőmre, amiért ilyen dolgokat is tud, vagy inkább ijedjek meg pontosan úgy, mint Ernő bá’. A vén sofőrt már csak egy hajszál választotta el a teljes kikészüléstől, amit ez az idegen fiú is észrevett, mert puha léptekkel kisétált az erdőből, és Ernő bá’ vállára tette a szabad kezét. Egymás szemébe néztek, szinte úgy tűnt, mintha a fiú elbűvölné – de én egészen biztos voltam benne, hogy Ernő bá’ a nőket szereti –, és aztán két kis könnypatak folyt le az arcán. Nem értettem, hogy csinálta ezt vele.
– Én… én…
– Te szépen elmész, öreg, elmész északnak, gyalogolsz fél órát, és eljutsz egy telefonfülkéhez. Tárcsázod a rendőrséget, visszajössz a buszodhoz, aztán minden megoldódik. Én pedig addig elviszem a srácokat, bemutatom őket a barátaimnak. Talán zenélnek is nekünk, mi meg cserébe ételt és italt adunk.
– Na, ezt asszem értettem! – kurjantott fel Ricsi, és vidáman összecsapta a tenyerét. – Kaja, pia, buli! Felőlem jöhet!
Szerettem volna az éjszakába kiáltani, hogy itt mindenki megőrült, és el kéne húznunk innen, amíg még lehetőségünk van rá, de éreztem, hogy teljesen hiábavaló lenne. Ricsi és Csilla már eldöntötték, hogy megnézik a pucér partit, Rita pedig hajlandó volt sodródni az árral, talán mert úgy érezte, van valami közös benne és a szőke hippiben. Ernő báról meg ne is beszéljünk, ő ugyanis fogta magát, és lámpáját előre tartva, nagy léptekkel elindult az említett telefonfülke felé, mint aki nem azonos azzal az emberrel, aki nemrég még majdnem megfojtott egy babonás zsernyákot.
– Biztos jó ötlet ez? – kérdeztem szinte suttogva.
Senki sem válaszolt. Csilla beugrott a buszba, hogy kihozza egyetlen akusztikus gitárunkat és egy kisméretű darbuka dobot. Előbbit az én kezembe nyomta, majd adott egy puszit a homlokomra, a másikat meg Ricsinek passzolta oda, mielőtt rácsapott volna a fenekére.
Zenésztársaim a nudista fiatalember, Liam köré gyűltek, mint akik hirtelenjében egészen megfeledkeztek a halálra gázolt tündérről, és abszolúte figyelmen kívül hagyták jogosan értetlenkedő megtorpanásomat. Pedig én voltam a frontember, igazán nem kellett volna kihagyniuk a döntésből.
– Jól van, barátaim, gyertek! – invitálta őket az erdőbe a különös jövevény, és lámpásával világította nekik az utat.
Ahogy elindultak, Rita még vetett egy utolsó pillantást rám, mielőtt elnyelte volna a fenyők rengetege, és abban a pillantásban volt egy kis könyörgéssel vegyes szerelem, ami miatt elkövettem életem legborzasztóbb hibáját: utánuk szaladtam.
Mihelyst utolértem őket, introvertált barátnőm szorosan belém karolt, és olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, a fülembe súgta:
– Lehet, hogy ártalmatlan a pasi, de ha buli van az erdőben, biztos sok drog előkerül, és nekünk vigyáznunk kell a skacokra.
– Én most a legkevésbé a drogok miatt aggódom – motyogtam válaszul.
Rita finoman oldalba bökött, amire én feljajdultam, és majdnem belesétáltam egy csenevész bokorba.
– Csak be akar mutatni minket a barátainak, és szeretné, ha zenélnénk nekik. Addig, amíg Ernő bácsi el nem intézi a dolgokat a… a busz körül.
– És te elhiszed, hogy egy tündért ütött el? – kérdeztem, miután kevés híján hasra vágódtam egy kiálló gyökérben. Az erdei séták nem tartoztak leggyakoribb elfoglaltságaim közé, pláne nem éjszaka.
– Te is láttad a testét, Peti. Még ha nem is egészen hasonlított azokra a lényekre, amikről a könyvekben olvastam, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy egy aos sí volt.
Nem akartam parttalan vitába bonyolódni éppen azzal a lánnyal, aki csak hosszú évek után került ki a barátzónából, és lett a párom, úgyhogy inkább befogtam. Kart karba öltve verekedtük át magunkat a fenyvesen és a páfrányok folyton elénk tolakodó hatalmas levelein, miközben vezetőnk, a daliás termetű ír lámpáshordozó jókat kacarászott Csillával meg Ricsivel. Utóbbi nyilván egy árva szót nem értett abból az akcentusos dumából, amit a fiú levágott a csajának, különben már rég a torkának ugrott volna. Egy pillanatig még attól is tartottam, hogy a pasas ellopja tőlünk a basszerosunkat, és soha többé nem látjuk.
Nem is tudom, mennyi idő telhetett el ezzel a folyamatos aggódással, kutyagolással és flörtölgetéssel, mire kiértünk arra a szabályosan kerek tisztásra, ahol Liam egyetemista haverjai buliztak. Első blikkre egyáltalán nem tűnt ijesztőnek a parti, hiszen gyönyörű lampionok világították meg a tisztást, igényesen megterített asztalokról lehetett ételt és italt venni, és a fiatalok is normálisnak néztek ki, azt leszámítva, hogy mind meztelenek voltak.
– Óó, yes, yes, yes! – bokszolt a levegőbe Ricsi, aztán lelkesen rácsapott Liam hátára. – It’s a cool party, man!
– Összvissz ennyit tud angolul, ne is foglalkozz vele – magyarázta Csilla.
Kísérőnk szélesen elvigyorodott, majd karjával az asztalok felé intett.
– Egyetek, igyatok, amennyit csak szeretnétek! De kérlek titeket, tartsátok be a mi kis szerény szabályainkat, és vetkőzzetek le!
Ritát és engem természetesen sokként ért a dolog, pedig igazán számíthattunk volna rá, hogy ez lesz. Azonban barátaink egy másodpercig sem hezitáltak, máris gyorsan leszedegették a ruhadarabjaikat, és odaadták Liamnek, aki mintha megérezte volna a félszünket, rögvest így fordult felénk:
– A zenészek maradhatnak így, ahogy vannak, ha nagyon viszolyognak szabados életstílusunktól. Márpedig úgy látszik, ti ketten lesztek a zenészek, mert a barátaitok már meg is rohamozták a füves sütis pultot.
Valóban, úgy volt, ahogy mondta. Dobos és basszusgitáros társunk azonnal lecsapott a gyanúsan zöld süteményekre – szerintem nem sima marihuána volt bennük –, majd le is öblítették a cuccot egy-egy kékes rózsaszín koktéllal.
– Hát, ennek tutira nem lesz jó vége – állapítottam meg rezignáltan, mert ekkor már semmi kétségem nem volt afelől, hogy Liam végig ezt akarta.
De mégis azt tettük, amire kért minket. Leültünk a fűbe – én Ricsi darbukájával, Rita meg az akusztikus gitárunkkal –, és a dalaink torzításmentes verzióit játszottuk, miközben delejezetten néztük, hogyan bolondulnak meg a társaink. Minél több zöld sütit és kékes rózsaszín koktélt fogyasztottak, annál pirosabb lett az arcuk, és annál őrültebben táncoltak, hahotáztak, vonaglottak és csókolóztak mindenkivel. Tapasztaltunk már hasonlókat a fellépéseink utáni bulikon, amikor a vadóc páros többet ivott és füvezett a kelleténél, de úgy emlékeztem, ennyire gyorsan soha nem vesztették el a fejüket. Az pedig tényleg tuti, hogy nem smároltak le egymás után egy tucat tök idegen embert.
– Mi ne fogadjunk el semmit, jó? – szólítottam meg Ritát hosszú-hosszú percek után, de nem néztem az arcára, mert nem bírtam elfordítani a tekintetem a tivornyáról.
– Minket nem fognak megkínálni – felelte a lány olyan nyugodtan, mintha csak a bevásárlási listát ellenőriztük volna.
Nem firtattam, honnan gondolja ezt, de való igaz, Liam csak azért jött oda hozzánk, hogy más zenét kérjen.
– Figyeljetek csak, barátaim, játszatok inkább népzenét, mi azt szeretjük! Olyat, amire szépen lehet táncolni, tudjátok – mosolygott negédesen, aztán bemutatta szteppelős tánctudását. – Így ni! Így ni!
Nem emlékeztem, hogy valaha is lettek volna ír népdalok a repertoárunkban, Rita mégis belekezdett egy jigbe, amit az írek annyira imádtak, én pedig improvizációs képességemmel doboltam rá a darbukával.
Minél tovább néztem ezeket a meztelen embereket, annál jobban fáztam. Az ír éjszakák nyáron sem voltak fülledtek, ők mégis olyan fantasztikusan érezték magukat! Valahonnan az erdő mélyéről kihoztak egy hatalmas sült malacot, és ráemelték az egyik asztalra. – Ez elgondolkodtatott, vajon hol hagyhatták az autóikat, honnan szerezték ezt a sok mindent, és mégis melyik egyetemen ennyire népszerű a nudizmus?! – Többen odagyűltek, nagy darabokat vágtak le belőle, kézzel ették, majd borral öblítették le. Csakhogy Ricsi és Csilla nem kaptak ezekből, nekik kizárólag a szokatlan színű sütik és koktélok jutottak, és ha mégis mást akartak elvenni, valaki rácsapott a kezükre, ők meg csak kacagtak. Ezt látva természetes, hogy felment bennem a pumpa, és oda akartam menni, hogy visszavigyem a barátaimat a buszhoz, vagy lényegében bárhová, ahol kijózanodhatnak.
– Rita – hebegtem. – Amikor el akarom lökni magamtól a darbukát, éles fájdalom nyilall a kezembe. Mi a fene folyik itt?
A barátnőm egyszerűen lepisszegett, nem érdekelte a nyomorom. Ez pedig sokkal jobban kétségbe ejtett, mint bármi más, ami a tisztáson történt.
A furcsa, hallucinogénekkel feltüzelt lakoma lassan átcsapott féktelen orgiába, és Liam barátai azzal szeretkeztek, akit épp értek. Ricsinek és Csillának már egyáltalán nem számított a kapcsolatuk, nekik is teljesen mindegy volt, ki állt velük össze egy izzasztó menetre. Az izzadság, a szex, az ételek és a fenyők illata összekeveredett, és facsargatta az orromat, de hiába akartam otthagyni ezt az egész őrületet, a testem nem engedelmeskedett. A lábam törökülésben maradt, a kezem nem bírta abbahagyni a dobolást, és a szemem nem tudott másra figyelni, csak a tisztáson elszabaduló tébolyra.
Liam virágos koszorúját igazgatva, kivirulva, táncos léptekkel jött hozzánk, miután keményen megdugta Csillát és Ricsit. Dobosunk valamiért teljesen megfeledkezett heteroszexualitásáról, és arról is, hogy korábban ő volt domináns a szexben, hiszen hagyta, hogy egy férfi ledöntse a földre, fölé másszon, és hatalmas erőbedobással döfködje az ánuszát. Basszusgitárosunk pedig azt felejtette el, hogy féltékenységében dühkitörésekre hajlamos párja miatt korábban elhatározta, sosem fekszik le más férfiakkal. Kábítószeres sütemények és tömény piák ide vagy oda, ezekről az elveikről sosem mondtak volna le. Mégis miféle erő vehette rá őket arra, hogy most mégis behódoljanak ennek a rettenetes Liamnek?
– Barátaim, barátaim, jó zenészek! – kurjantotta az állítólagos egyetemi hallgató. – Látjátok, mily jó kedvet hoztatok közénk a muzsikával? Ilyen a muzsikusok lakomája, ha boldog a népem.
Nevetve letérdelt elénk, és mindkettőnk ajkára forró csókot nyomott. Muszáj volt köpnöm egyet, annyira undorodtam tőle.
– Egyet se féljetek, a lakomán a szarvas isten csakis a felkínált áldozatokból fogyaszt! És biza, ő is módfelett imádja az ír dallamokat. Ó, de még mennyire! Csak annyi a különbség köztünk és közte, hogy ő nem szeret úgy szeretkezni, mint mi. Ő csak eszik és eszik és eszik.
Azzal Liam ismét magunkra hagyott, és csatlakozott a lüktető tömeghez, ami egyre jobban összesűrűsödött barátaink körül; annyira, hogy nem is láttam már őket.
– Ezt… ezt én nem hagyhatom – szűrtem a szavakat a fogaim között. – Teletömik őket drogos szarokkal, aztán amikor már öntudatlanok, megerőszakolják őket! Mert ez erőszak, Rita! Erőszak, tudod?!
– Úgysem tudsz közbelépni. Moccanni sem tudsz – mondta ki Rita az egyértelműt.
– És te csak így beletörődsz?!
Annyira, de annyira szerettem volna látni a pillantását! Azt akartam, hogy belenézzen a szemembe, és úgy mondja ezeket a hihetetlenül érzelemmentes szavakat.
– Ezért jöttünk, Peti. Ezért tettük fel a listára Írországot.
Elsőre köpni-nyelni nem tudtam ettől a választól. Végigfuttattam a fejemben számos lehetőséget, hogy mégis mit jelenthet, amit mond, de semmi logikát nem találtam benne.
– Mit jelentsen ez? – kérdeztem, valószínűleg szánalmasan riadt hangon. – Mi az, hogy ezért jöttünk? Azért, hogy Csillát meg Ricsit totális bódultságig teledrogozzák, aztán véresre keféljék a testüket? Mégis honnan a fenéből számíthattál te erre?!
Akkora düh tombolt bennem, amivel bárkit el tudtam volna intézni, ha nem uralkodik el rajtam ez az érthetetlen átok, ami mozdulatlanná tett.
Rita fél percig válaszra sem méltatott. Aztán, amint megláttuk, hogy a tömeg a hosszadalmas orgia után megkötözi tébolyodott barátainkat, és ősi – minden bizonnyal ír – nyelven kántálni kezd a zenénkre, félig nevetve kimondta:
– Igazából tényleg nagyon meg akartam venni az Advanced Dungeons & Dragons-t. Alig várom, hogy játszhassunk a tündérdombok népével! De persze nem ez volt az elsődleges célom, csak hát olyan nagyon imádom ezt a kelta csodavilágot, és úgy szeretem a tündéreket! Amikor anyáékkal eljöttünk Írországba, és lerobbant a bérelt autójuk a Ravensdale erdő mellett, megszólítottak. Azt üzenték, közéjük léphetek, megláthatom őket teljes valójukban, és együtt élhetek velük mindörökké, ha hozok nekik áldozatokat.
Egyszerre elszörnyedve és hüledezve néztem magam elé – mivel a lányra nem tudtam –, és olyan csodát vártam, ami sosem jöhetett el. Mert nem menthetett ki senki ebből a végtelenül beteg és képtelen szituációból. Az egyetlen ember, akiben eddig maximálisan megbíztam, ott ült mellettem, kelta dallamokat pengetett, és láthatóan módfelett boldog volt, hogy a barátainkat egy pogány szertartás keretében mindjárt kivégzik.
– Nem értelek, Rita. Ilyesmi nem történhet. Ilyenek csak a rémálmokban vannak – hebegtem. – És… és engem miért nem áldoztok fel?
– Jaj, te butus! – kacagott fel, tőle egészen idegen, fülsértő hangon. – Megkértem őket, hogy fogadják be a szerelmemet is. Te vagy a szerelmem, Peti. És ezt te nagyon jól tudod, azóta tudod, hogy melléd csapódtam a gimiben, és oda is elmentem veled, ahová akkoriban rettegtem volna egyedül betenni a lábam. Ha te nem vagy, nem játszom a bandában, és nem ismerem meg a világot teljes valóságában. Ha te nem vagy, nem tudom meg, hogyan buliznak az emberek, hogyan oldódnak fel egymás társaságában. Felvillanyozó tapasztalat volt, de a tündérek megmutatták nekem az álmaimban, hogy ők nálatok százszorta jobban ismerik a bódulatot és a gyönyört. És az ő gyönyörük tiszta, mert az igaz istenek előtt tisztelegnek vele. Szóval, ha te nem vagy, nem fogadom el a tündérek ajánlatát, hogy segítsek nekik az áldozásban.
– Hogy mi?! Rám kened az egészet? – kiáltottam fel megrökönyödésemben. – Én tehetek róla, hogy meghalnak a barátaink? Te egy szörnyen ostoba lány vagy, Rita! Teljesen félreismertelek!
Rita dallamosan csengő hangon kuncogott.
– Meg fog változni a véleményed – jelentette ki sejtelmesen.
Próbáltam csapkodni, toporzékolni, de csak ordítani tudtam, mint egy eszelős.
Nem sokkal később elhaladt mellettünk egy förtelmesen csúf szörnyeteg, ami kísértetiesen hasonlított arra a kecskeszemű lényre, amit elütöttünk, és bizony Ernő bát vonszolta maga után. Hártyás, áttetsző szárnyát épp csak megrebegtette kicsit, nem bírt felszállni halálra rémített áldozatával. A szebb napokat is látott öregember üveges szemmel bámulta a semmit, de mintha még lélegzett volna. Tekintetében páni félelem tükröződött, ami ráfagyott az arcára. Talán sóbálvánnyá vált a szerencsétlen, amikor a telefonfülke felé sétált, és ismét elébe ugrott a halottnak hitt tündér.
Az aos sí a zenénket dúdolgatva húzta a buszsofőrt Ricsihez és Csillához, majd örömtáncot járt egy meztelen lánnyal, akit az előbb egy másik csaj leöntött borral, majd lenyalta róla.
Ezután történt az, hogy Liam és minden cimborája fokozatosan átvedlett ugyanolyan gusztustalan tündérré, mint ez a gonosz teremtmény, aki átvert minket. Bőrük megkérgesedett, beszürkült, szemük kecskeszemmé vált, fogaik kihegyesedtek, hátukon egy pár hártyás szárny nőtt.
– Nem fogadhatják a szarvas istent emberalakban – magyarázta Rita. – Az borzasztó tiszteletlenség volna.
– Embereket áldozni, na az a tiszteletlenség! – üvöltöttem.
A lány csak nevetett a dühömön, majd belekezdett egy eddigieknél sokkal pörgőbb zenébe, amibe a torz kreatúrák is becsatlakoztak számomra ismeretlen, ír kelta énekükkel, hátborzongató hívódalukkal. Fájt a tenyerem, ahogy akaratlanul csapkodtam a darbukát, és az izzadság már az államról is csöpögött.
A hold a tisztás felett váratlanul vörösre színeződött, majd a gigászi mindenható előlépett a fenyőfák szúrós lombjai közül. Lenyűgözően magas lényként jelent meg, fején hegyes szarvakkal, szájában tűéles fogakkal, zöld testén számtalan, kelésszerűen elburjánzott gombával, ujjain pedig az emberhúst könnyedén felhasító karmokkal. Egyetlen horrorfilm, egyetlen rémmese sem készíthetett volna fel egy efféle szörnyeteg látványára.
– Ah… – nyögött fel a barátnőm, mintha éppen eljuttattam volna a csúcsra. – Ah, ez igazán, ez igazán csoda! Eljött a szarvas isten, itt van Cernunnos!
Az aos sí, a sidhe népe leborult a monstrum előtt, mire a monstrum is lehajolt, hogy szépen belekezdjen a falatozásba.
Először csak a társaink bőrét nyúzta le a karmaival, és azon csámcsogott, aztán kiszedegette a szerveiket, elcsócsálta a zsigereiket, letépte a fejüket – koponyáik nagyot reccsentek a fogai alatt –, és a legvégén, kéjes elragadtatással elfogyasztotta a szívüket is. Én pedig mindezt végignéztem, és nem szóltam semmit, mert a tiltakozó szavak elvesztek valahol az ír éjszakában. Éreztem, ahogy a lelkem meghasad, és az énem egy része elhagyja a testem. El sem köszönhettem tőle, elszállt az ismeretlen világok felé, és akit hátrahagyott, az már valaki egészen más volt.
Amikor újra Rita szemébe tudtam nézni, mert a bűbáj elszállt megújult tudatomról és testemről, ő csak mosolygott, mintha minden tökéletes rendben lenne.
Nem kellett mondania semmit, rájöttem magamtól is, hogy mostantól örökkön örökké csak a tündéreknek fogunk muzsikálni, és újabbnál újabb áldozatokat keresünk nekik, mígnem talán mi magunk is tündérré válunk.
Ez pedig maga a valóra vált csoda.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2021-10-08 22:38 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Pár kisebb technikai hiba, ami tőled azért fura, de alapvetően rendben van a történet. Nem lesz a kedvencem, de rendben van.
Az ír tündérmondáktól amúgy teljesen kivagyok, nekem is volt gimiben ír kultúrát imádó barátnőm... pár kiló könyvet elfogyasztottam a témában, de nem kívánom vissza azt az időszakot. Viszont érdekes és jó alapanyag, az biztos.

_____________________
Dr. Bloody Dora

h, 2021-10-11 08:31 Kiss Balázs

Kiss Balázs képe

Oh, köszi, az már valami, ha rendben van! Próbáltam ám nagyon alapos lenni, de ezek szerint maradtak még problémás részek. Hadd tegyem hozzá, bétáztattam annak idején, mert ezzel neveztem a Gabo SFF éves novellapályázatára. (Sajnos elbuktam, úgyhogy gondoltam, közzéteszem itt, hátha valaki ízekre szedi, és megtudom, miért nem kerültem be a kiadványba.)