Őszi sirám

Itt van az ősz, itt van újra, s szép, amennyiben eltekintünk a zuhanó hőmérséklettől, a borongós, nyákos, szeles, szürkébe hanyatló rettenetes háttértől, és a totális reménytelenség érzésétől, amit az olyanokból vált ki, mint én.
Radikálisan nyári gyerek vagyok. Nálam két évszak létezik: a nyár és a nem nyár. Így hát ismét gyűlölettel nézem ezt a taknyos, nedves, tragikus kínlódást, a természet éves orrfolyását.
Nem bírom idegekkel. Annyira most ólálkodott még csak tova a számomra egyetlen értelmezhető évszak, hogy óhatatlanul utánafordulok, és sóvárogva próbálok elkapni néhány langymeleg bárányfelhőfoszlányt. Persze hiába. Valahol már Egyiptom felett járnak az összes gólyával, fecskével meg minden egyébbel, ami költözni szokott.
Mi bezzeg maradunk. Itt éljük tovább ezt az életnek nevezett vigasztalan eseménysorozatot, és azzal áltatjuk magunkat, hogy milyen gyönyörűek az őszi erdő színei. Szánalmas.
Olyan ez, mint az olimpiai második helyezett ezüstjének csillogása. Persze nagy dolog az is. Pontosan annyi munka van benne, mint az aranyban, a világ mégis elég gyorsan érdeklődését veszíti iránta. Második helyezett, tehát nem bajnok.
Ugyanez van az ősszel. Az aranyérem tovaszállt, most pedig abba próbálunk kapaszkodni, hogy azért még ez se olyan rossz. Egy szép kora őszi délután is lehet kellemes. Süt a nap, langyos szellő jön-megy mindenfelé, nyílik egy rakás virág, satöbbi.
Sovány vigasz. Valójában már megállíthatatlanul száguldunk a tél katasztrófája felé.
Megérdemeljük.
A természet ezt vágja a képünkbe, amiért anno lefékeztünk a Kárpát-medencében. Személyes meggyőződésem, hogy ősapáink eltévesztették a házszámot. Igazából a Karib-térségbe indultak csak menet közben összezavarodtak. Megzavarta őket a földrajzi nevek elejének összecsengése. Milyen furcsa egybeesés, hogy élőhelyünket Kárpát-medencének hívjuk, miközben alig van benne víz, legalábbis a Karib-térséghez képest. Ezzel szemben a Karib meg csak egy térség, amivel pont nem mondtunk semmit. Térségnek bármit lehet nevezni, így akár a Kárpátokat is. Nem kizárt, hogy jelenlegi lakhelyünk egy nyelvi tévedés következménye. Karib-medence, és Kárpát-térség lennének a helyes földrajzi elnevezések. Kettő közül a helyünk természetesen a Karib-medencében lenne, legalábbis az enyém biztosan. Semmi mással nem tudom magyarázni ellenállhatatlan vonzalmamat a kókuszpálmák, a flip-flop papucsok, és a rummal teletöltött dolgok iránt. Ez utóbbiak egyébként sokat segítenek abban, hogy túléljem azt, ami most jön.
Jelenleg október van, és ez már önmagában nagyon fáj. Az egyik elméletem szerint valójában mindig október van. Mit sem sejtve botorkálok végig az éven, de amikor észbe kapok, valahogy állandóan októberben találom magam. Biztos vagyok benne, hogy ez az év leghosszabb hónapja, olyan háromszázhatvanöt napos. Ezt amúgy jellemzően mindig októberben hangoztatom.
Mindenesetre az utolsó hónap, amit még valahogy elviselek. Ami ezután jön, az maga a lelki megsemmisülés. Ellenállhatatlan vágyat érzek egy szezonális eutanázia iránt: szeretnék márciusig halott lenni. Talán nem véletlen, hogy az év legrettenetesebb négy hónapja pont halottak napjával kezdődik. November elsején - mivel általában senki sem helyez mélyaltatásba - masszív nyavajgásba kezdek, amit abba se hagyok február végéig. Kizárt, hogy ebben az időszakban a viselkedésem akárcsak nyomokban elviselhető elemeket tartalmazzon.
Mindentől undorodom, ami a két időpont között van, és ez nem tesz túl jót például a karácsonynak. Ráadásul van még egy rakás veretes alkalom a családban, amit ilyenkor kell ünnepelni: egy csomó szülinap, egy szilveszter, egy farsang. Mindegyiken próbálok önfeledt lenni, de saját szezonális haldoklásom megakadályoz benne.
És ha mindez nem lenne elég, van a feleségemnek egy borzasztó vonzalma, amit minden évben kezelni kell: a síelés.
Nem tudok rá megfelelő hasonlatot találni, mekkora kreténségnek tartom az egészet. Nincs elég hideg magától is? Biztos, hogy fel kell vonszolni magunkat többezer méter magasba, hogy azután minden esélyét megadjunk egy térdszalag szakadásnak? Ki kíváncsi erre? Persze tudom a választ: a feleségem, meg még párszázmillió ember.
Hemzsegnek a hegyoldalakon, csúsznak-másznak, ki merre lát, és meg vannak róla győződve, hogy remekül szórakoznak. Közben Dominikán meg ott van egy csomó kókuszpálma liget elhagyatva.
Ahelyett, hogy térdig gázolnék a forró naplementében, egy hütte jégerkészletét bámulom vigasztalanul, bár kétségkívül hatékonyan. Ilyenkor megvilágosodom és elméleteket gyártok a nyárral kapcsolatban.
Legutóbb például rájöttem, hogy Einstein relativitáselmélete kiterjeszthető az évszakokra is. Tudjuk azt, hogy a fény sebessége állandó, még akkor is, ha a téridőnek rumbát kell járnia körülötte, hogy így legyen. Például, ha egy fénysebességgel haladó vonaton előreszaladunk a büfébe, akkor elvileg a fénynél sebesebben haladtunk, ami a valóságban lehetetlen. Ebben az esetben is fénysebességgel száguldottunk, viszont közben a vonat hossza megrövidült, az idő másként telt, az utasellátó italkészlete pedig kifogyott, persze szintén fénysebességgel.
Ehhez hasonló jelenségre gondolok, amikor kijelentem, hogy valójában mindig nyár van.
Ez az évszakrelativitás, avagy költözési anomália, ami alapján például a fecskék is működnek, akik a közhiedelemmel ellentétben nem mennek sehová. Ülnek a kis tollas seggükön és mindössze a nyár mozdul el alattuk. Ezt látjuk mi költözésnek.
Tehát míg most a naptár szerint ősz van, a fecskék szerint nem. Amennyiben az elmélet helyes, nincs is más tennivalója egy hozzám hasonló nyárfüggő hülyegyereknek, mint tartani otthon egy fecskét. Ha az évszakrelativitás működik, márpedig ajánlom neki, hogy működjön, akkor a költözési anomália értelmében, ahol a fecske van, ott van a nyár is. Ez látszólag homlokegyenest ellentmond a népi megfigyelésnek, miszerint egy fecske nem csinál nyarat. Már hogyne csinálna, mindössze a nép figyelte meg a jelenséget rosszul.
Amit sajnos nem tudunk az az, hogy egy fecske mekkora területen tud nyarat csinálni. Nekem az lenne ideális, ha legalább a tizenötödik kerületet el tudná látni, tekintettel azonban a madár kicsi méretére, valószínűbb, hogy a hozzá tartozó nyár is kicsi. Inkább kvantummechanikai mérettartományról lehet szó. Pár molekulányi nyár. Egy egész kerületnyi nyárhoz annyi fecskét kellene összefogdosni, hogy nem férnénk el tőlük az utcán.
Eszerint mégiscsak a népnek volt igaza, annak ellenére, hogy nem határozta meg a nyárhoz szükséges fecskék darabszámát, mindössze annyit állapított meg, hogy egy kevés hozzá.
Mindezeket figyelembe véve attól tartok, nem tehetek mást, mint egész eddigi életemben: duzzogva várom a tavaszt.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2021-10-16 20:03 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Én szeretem a telet, de csak a meleg szobában. A kinti hideggel akkor nincs bajom. Plusz a télnek van egy nagy előnye, hogy elviszi azokat a mocskos kis szúnyogokat, amiket a nyár hozott. Persze lehet, hogy ezt a problémát egy kerületnyi fecske is megoldaná, de annyival még nem találkoztam.

_____________________
Dr. Bloody Dora