Tüske

Imádtam a kertemet. Elkápráztatott a zöld megannyi árnyalatával, főleg amikor a fű megéledt téli álmából; egyszerűen mesés látványt nyújtott a tavaszi zsongás idején. A virágok pedig úgy díszítették a kert széleit, akár a torta szélein kacsintgató színes cukorkák, amik türelmetlenül várják a születésnapozó gyerekek armadáját. Viszont egyetlen fa nőtt a kertem közepére, mégpedig egy akácfa, ami édesanyám halála után sarjadt. Tudom, furcsán hangzik, de mégis ez volt a kedvencem, még ha szúrtak is azok a fránya, hatalmasra nőtt tüskéi. Ezért felmászni nemigazán vágytam rá, de azon a bizonyos napon kivételt tettem. Mégpedig azért, mert szerettem volna megkeresni a legnagyobb tüskéjét. Egy kicsit csaltam a létrával, hiszen azon másztam fel a fatörzs közepéig, de akkoriban a „szükség törvényt bont” elvén éltem a mindennapjaimat. Igazából ez az eszme csak jó kifogásnak tűnt, hiszen a méretes tövisektől jobban tartottam, holott tudatában voltam annak, hogy sose okoznának nekem fájdalmat.

Kölyökkoromban bezzeg nem használtam efféle segédeszközöket, ha éppen mászni támadt kedvem. Nemhiába mondogatta édesanyám, hogy elkényelmesedik az ember, ha túllép a negyedik ikszen. Én pedig már két évvel el is hagytam. Bár eme helyzetben inkább óvatosságból tettem, amit tettem. Anyám ezt úgyse értette volna meg. Ráadásul eléggé frusztráló az idő múlása, de ha egyedül él valaki, akkor alattomos és sunyi módon lelassul, mintha az univerzum így akarná megleckéztetni a szingliséget. Vagy csak az érzéseim bosszantanak, s így ösztönöznek, hogy rálépjek jómagam is a családalapítás ösvényére. De mi van, ha nem akarok? Mi van akkor, ha nekem mást utat szánt a sors? Szaftos kérdések áztatták akkori életem kiszáradt kenyérdarabját.

Két percnyi keresgélés után ráakadtam a világ legszebb tövisére! Legalább hat centiméter hosszú volt, és egy sas talonjára hasonlított. Ez érdekes jelenség volt, hiszen az akácfák tüskéi egyenesen nyúlnak a szélrózsa minden irányába. Egyszóval tökéletesen görbült a maga nemében. Óvatosan mozgattam jobbra-balra, nehogy kettétörjem, míg leszakad a helyéről. Ténykedésemet siker koronázta egy halk reccsenés kíséretében. Már csak a lefelé vezető utat kellett valahogy megszerveznem, mert a tüskeszüreti eufóriában felmásztam az akácfa legfelső ágára, ami még valamennyire elbírta a súlyomat.

Mielőtt elindultam óvatos léptekkel lefelé, eszembe jutott egy régi film, amiben az ősembereket egy kardfogú tigris kergetett fel a fára. A szerencsétlenül járt férfiak –jobb híján– leették az összes falevelet, mindezt két nap leforgása alatt. Arra gondoltam, vajon én képes lennék napokig akácfa leveleken élni, míg alant egy nagy fogú szörny lesné minden mozdulatomat? Aligha. Mégis megpróbáltam a televízióban látottakat, és leszakítottam egy levelet. Az íze nem volt kimondottan rossz, csak keserű, de legalább az akácfalevél rágcsálást is kipipáltam az instant bakancslistámról.

Épségben és tüskeszúrás mentesen értem földet, olyannyira, hogy a NASA parancsnoksága is állva tapsolt volna a visszatérésem tiszteletére. De nem tétlenkedhettem. Tennem kellett a dolgomat, és a tüske volt az utolsó esszencia akaratom megvalósításához.

Sárát az egyik közösségi hálón keresztül ismertem meg, és eszméletlenül várakozott a szobámban, míg én akácfára másztam.

Jó ég, anyám mennyire utálta az internetet! Ördögtől valónak tartotta a technológiai fejlődést. Annak idején egy vacak mikrohullámú sütőre se bírtam rábeszélni. Egyedül a televíziót tűrte meg a házban, viszont azt is csak este lehetett nézni. De a legjobban az fájt, hogy nagyon csúnyán nézett, ha lányokkal akartam megismerkedni. Állandóan arról beszélt, hogy ne hagyjam magam elszédíteni. Hogy a nők csak kihasználják a jószívű férfiakat, és hogy a lábuk között bűzös démonok hemzsegnek. Úgy éreztem, anyám teljesen birtokolni akart. Valószínűleg azért, mert apám is hasonló dolgok miatt lépett le az életünkből. Szerintem nem tudott neki megbocsátani, de sose beszéltünk ezekről a dolgokról. Elnyomtuk magunkban, mint valami agyon taposott egeret, amit a csibész gyerek söpör a szőnyeg alá, amikor rosszalkodni támad kedve.

Idővel a szomszédos településen, ahová dolgozni jártam, megismerkedtem egy nővel. Titokban akartam tartani a dolgot, ami egy ideig működött. Ám a nő csalfa volt. Mondhatni, több vasat is tartott egy időben a kovácstűzhelyében. Mukkanni se tudtam, mikor elmondta az igazat. Csak bambán néztem magam elé. Mit is mondhattam volna? Végül kacagva sarkon fordult és otthagyott. Ekkor döbbentem rá, hogy anyámnak igaza volt nőket illetően. Végig sírtam az éjszakát, akár egy ötéves kisgyerek, és másnap reggel bocsánatot kértem tőle.

Édesanyám két hónapra rá meghalt. Az orvosok azt mondták, hogy szívroham vitte el. Elviselhetetlen űrt hagyott maga után. A magányosság bestiája minden órában kitépett belőlem egy darabot, mert magamat okoltam a történtekért. Miattam idegeskedett, mert hűtlen voltam. Pedig ő előre megmondta, mi lesz a sorsom, ha odaadom magamat a poshadt szagú démonoknak.

A temetés után, egyik pillanatról a másikra feltűnt az akácfa a kertem közepén. Először arra gondoltam, kivágom, hiszen olvastam róla régebben, hogy agresszív faj, de valamiért nem tudtam megtenni. Hagytam növekedni, ami naponta legalább fél métert jelentett. Aztán egy éjszaka felkeltem az ágyamból, és kinéztem az ablakon. Anyámat láttam sétálni a fa mellett, miközben sötét lepel kígyózott a teste körül. Intett egyet csontos kezével, végül eltűnt a holdfényes éjszakában. Ez egy jel volt számomra. Úgy éreztem, hogy anyám lelke tovább élt az akácfában. Nem igazán hittem az ilyesmiben, de azon az éjjelen sok minden megváltozott. Reggelre más emberként ébredtem fel. Első dolgom volt a fához kimenni. Óvatosan megsimogattam, suttogtam hozzá. Teljesen megnyugtatott. Olyan volt a közelsége, akár egy csecsemőnek az anyja ölelése.

Az eset után vettem egy laptopot a spórolt pénzemből, és beköttettem az internetet. Hamar rákaptam a közösségi hálók ízére. Sára jókor jött, vagy inkább kapóra. Álmában se gondolta, hogy pásztoróra helyett elsötétedik a világ körülötte, mert lecsaptam egy fejszével. Mikor magához tért, rémülten, de inkább sikítva vette tudomásul, hogy kikötöttem anyám kedvenc tölgyfaszékébe, mégpedig a nagy tükörrel szemben. Sára vergődve próbált kiszabadulni, főképp mikor megmutattam neki a tüskémet. Icipicit azért sajnáltam, mikor láttam a félelem könnyeibe áztatott tekintetét. „Szükség törvényt bont!” – jutott eszembe aznap másodjára sajátos életfilozófiám, hiszen Sára könyörögni kezdett. Szükségszerű volt egy rongyot beletuszkolnom a szájába. Aztán belemarkoltam a hajába, és hátrahajtottam a fejét. Feltartottam a tüskét az akácfa irányába, jelezve ezzel akaratomat a túlvilág felé. Végezetül beleszúrtam ficánkoló áldozatom bal szemébe. Muszáj volt tövig belenyomnom. Sára szeméből egy vércsepp indult lefelé, miközben a fejét visszabillentettem. Belenéztem a tükörbe, ahol édesanyám büszkén nézett rám, mindezt teljes életnagyságban. Bár arca fakó volt, élettelen, mégis megörvendeztette a szívemet pár pillanatra. És megint igaza volt, mert egyszer azt mondta, hogy az emberi szem a lélek valódi tükörképe. A vért könnyező alkalmi Madonnámat pedig neki ajánlottam engesztelésnek. Reménykedtem benne, hogy megbocsátja bűneimet.

Szerettem édesanyámat, akármilyen boszorkány is volt.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2021-05-10 18:52 Dana

Dana képe

Imádtam a kertemet. Elkápráztatott a zöld megannyi árnyalatával, főleg amikor a fű megéledt téli álmából; egyszerűen mesés látványt nyújtott a tavaszi zsongás idején. A virágok pedig úgy díszítették a kert széleit, akár a torta szélein kacsintgató színes cukorkák, amik türelmetlenül várják a születésnapozó gyerekek armadáját. Viszont egyetlen fa nőtt a kertem közepére, mégpedig egy akácfa, ami édesanyám halála után sarjadt. --> Túlírsz. Legalábbis szerintem. Pluszban nem használod jól a kötőszavakat, ugyanis azok szerepe, ha jól rémlik, az lenne, hogy összetartsák a szövegedet. A "pedig"-nek és a "viszont"-nak itt nincs keresnivalója, inkább szétesik tőle a mondanivalód, legalábbis addig, amíg a mondataid ebben a formában írod le.

Imádtam a kertem. Különösen tavasszal kápráztatott el, téli álmából ébredve, amikor a fű a zöld ezer árnyalatban pompázott, a virágok pedig úgy sorakoztak a kerítés mentén, ahogy torta szélén a színes cukorkák. Fa csupán egyetlen nőtt a kertben: középen egy akácfa, amely édesanyám halála után sarjadt.

Az írásról című könyvben szerepel valahol, hogy húzz le mindent, ami felesleges. Ha pl. egyszer már leírod, hogy elkápráztat, minek írod le még egyszer, hogy mesés látványt nyújt? Tudjuk, elmondtad. A tortának nincsenek szélei, a hasonlat a virágok és kacsingató, születésnapozó gyermekek armadáját türelmetlenül váró cukorkák (bocs, de még leírni is gyötrelem volt ezt az igen hosszú és felesleges képet) közt felesleges.

Ha már rövidítés, én ilyeneket is kiszórnék, átírnék: azok a fránya, hatalmasra nőtt tüskéi. --> fránya (?), hatalmasra nőtt tüskéi --> szokatlanul nagyra nőtt tüskéi/szokatlanul nagy tüskéi. (Nyilván valahogy utalni akarsz rá, hogy a közönségesnél nagyobbak a tüskék.)

Ezért felmászni nemigazán vágytam rá, de azon a bizonyos napon kivételt tettem. --> Ez jellemző rád, hogy valahogy rosszul tördeled a mondataid, vagy nem a legjobb kötőszót választod. "Tudom, furcsán hangzik, de mégis ez volt a kedvencem, még ha szúrtak is azok a fránya, hatalmasra nőtt tüskéi. Ezért felmászni nemigazán vágytam rá, de azon a bizonyos napon kivételt tettem." --> Tudom, furcsán hangzik, mégis ez volt a kedvencem, bár tüskéi szokatlanul nagyra nőttek, ezért sosem másztam fel rá -- egy alkalmat kivéve.

Tök fura, ha az átíráson gondolkodom, keresem a logikát. Miért említed, hogy tüskés? Ja, mert nem vágysz felmászni rá. De miért vágynál? Nos, később említed, csak épp rosszkor, későn szerintem: mert gyerekkorodban másztál. Úgy érzem, hogy ráférne az írásra tényleg egy olyasfajta gyakorlat, hogyan lehetne rövidíteni, logikusabbá, jobban szerkesztettebbé tenni.

A szaftos kérdéseknél ledobtam a láncot -- amúgy sem nagyon értettem, minek jön be a képbe egy negyvenes pasi agyalása a családalapításról a sztoriba. Bocs, kiugróan nem illik ebbe az egészbe, legalábbis nem ilyen hosszú, se füle, se farka formában.

Két percnyi keresgélés után ráakadtam a világ legszebb tövisére! --> Honnan tudod, hogy a legszebb a világon? Az eredeti cél, amivel elindultál, hogy a fa legnagyobb tüskéjét megtaláld, nem?

A következő láncledobás a sas talonjánál jött. Bocs, hogy ennyire tudatlan vagyok: rá kellett keressek, mit is jelent, mert hogy csak kártyatalonról hallottam eddig, sas talonjáról nem. Kérlek, segíts, miért is kellett itt használni egy szót, amit mondjuk angol-magyar szótárban találtam meg (karom) -- miért nem lehetett egyszerűen annyit írni: saskaromra/ sas karmára hasonlított? Mire akarsz felvágni? Miért akarod, hogy az olvasód hülyének érezze magát, vagy egyszerűen csak hagyja a pi...ába az egészet, ha szótárazni kell olvasás közben?

Mielőtt elindultam óvatos léptekkel lefelé --> Vagy elérted a létrát, de akkor azt mondani kellene, vagy nem lépdelsz, hanem mászol.

Ha valakit lecsapsz egy fejszével, nemigen fog magához térni.

Tetszik, hogy próbálkozol, de... tudod, mi jött le nekem ebből az írásból? Hogy van egy frusztrált, impotens karaktered, aki jobb híján egy saskarom formájú tüskével csinál fel egy nőt, amely tüskét ráadásul az anyja szelleme lakta akácfáról szakatja le. Mi? Lehetne jó is, de így nem az. Elbagatelizálod a viccelődéssel, meg azzal, hogy képtelen képet fesztesz egy srácról, aki kb. negyven évig anyuci otthonkája mellett, a nőktől és a világtól elzárva él, megcsalja egy nő, és még csak nem is azt öli meg, hanem felszed egy másikat, aki rögtön szobára megy vele... ja, és van egy akácfánk, ami látszólag csak azért varászlatos, mert hatalmas tüskék nőnek rajta, és nem azért, mert ha követem a novella idővonalát, kb. két-három hónap alatt kinőtt.

Egyszer próbáld meg külső szemlélőként olvasni az írásod. Tedd fel minden mondat után a kérdést: megállja a helyét? Logikus? Nem ütöttem agyon vele egy előző állításomat? Lehet egy írás kitaláció, mint a Tiéd is, ezzel nincs baj, mármint azzal, hogy behozod ezt a misztikus elemet, a fát meg anyukát. Nincs baj az impotens, bosszúálló sráccal se. Az elemekkel külön-külön nincs baj. Az inkább a baj, hogy amint összefűzöd őket, az írásmód, a szövegkohézió hiánya, a karakter hiteltelensége (abban a környezetben, ahová helyezted eredetileg vs ahová kerül vs ahogy beszél, gondolkodik, cselekszik stb.) agyonüti az egészet.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2021-05-10 20:34 SzaGe

Köszönöm a kritikádat. Egy-két dolgot írnék csak le, ami a történet megírása közben mocorgott a fejemben.

Szóval olvasgattam régebben ismertetőket ragadozó madarakról, és több helyen talonnak hívták a karmokat. Nem gondoltam volna, hogy ebben a szövegkörnyezetben "idegennek" hat, és a kártya-akármi ugrik majd be.

A fejszének két vége van: az egyik maga az éles rész, amivel hasítják a dolgokat, a másik pedig a tompábbik vége, amivel, ha fejbe vágnak valakit, nem feltétlen patkol el tőle. Ami igaz, az igaz, nem írtam le, hogy melyik végén volt szerencsétlen nő, mikor a megcsapták vele. Nem éreztem fontosnak, hiszen úgy gondoltam, a végkifejletből ez egyértelmű lesz.

Az akácfa növekedésének idővonalát jól ítélted meg, hiszen különleges fa volt.

Az akácfa tüskés, ezt jól tudjuk, akárcsak a főszereplő édesanyja. Lehet, hogy jó/megnyugtató ücsörögni a tövében, de emberünk a világért se váltaná ki anyja haragját azzal, hogy felmásszon rá. Mégis látni akarta utoljára. Úgy érezte, "tüskeszúrós" áldozata kiengeszteli majd, aminek nem sok köze volt a szexualitáshoz. Az csak a csali szerepét töltötte be. Az áldozat kiléte lényegtelen, hiszen nem a bosszú hajtotta emberünket, hanem az anyja iránt érzett "szeretete". Talán jobban/máshogyan kellett volna kifejtenem ezt a részt, hiszen erre épül fel az egész. Ezeket mindenképpen át/újragondolom a leírásod alapján.

A főszereplőt egy élő és lélegző ismerősömről mintáztam, aki valóban ilyen "impotens" életet él, persze akácfa és gyilkosságok nélkül. Remélem nem haragszik meg érte, hogy alapanyag egy történetben. A családalapításhoz fűződő gondolatokat, viszont én tapasztaltam meg személyesen. Szerencsére ez már csak a múlt(am). A mama hotel jó dolog, és hidd el, piszok nehéz leszokni róla, főleg, ha birtokolják is az ember, illetve férfit. Ezért írtam, hogy kb. mit érezhet egy efféle személy, ha kitörne a burokból.

Sajnos hajlamos vagyok a túlírásra. Folyamatosan a kezemre fogok ütni, ha legközelebb habzik az írásom ezektől :)

Még egyszer köszönöm Dana a segítséget!

Üdv Geri

k, 2021-05-11 10:05 S7ABO

Nekem sok minden lejött az írásodból, de az pont nem, hogy a főszereplő anyja szúrós volt, akár egy akác. Inkább egy maradi, "falusi" asszonynak gondoltam, aki nem bízik meg semmiben, ami új. Vagyis inkább feleslegesnek tartja, hiszen eddig is megvolt nélküle, ezután sem fog kelleni, felesleges pénzkidobás. Ha elmeséltél volna egy-két konkrét, bizarr esetet, amikor előbújt az anyjából a tüske, csak hogy óvja egy szem fiát, akkor jobban átjött volna az anyja birtoklási vágya, ami aztán a fia tettének fő motivációja lesz később.
A fiú elborulása sincs eléggé felvezetve. Amikor csak úgy félvállról megemlítetted, hogy bent fekszik eszméletlenül egy lány, akkor azt mondtam magamban, hogy: "Na most majd beindul, jó lesz ez!" De nem így lett. Maradt ugyanaz minden: Az elmúlt fiatalkorán barokkos mondatokban merengő gyilkos története, aki az első gyilkosságát úgy követi el, mintha a századik lenne, és az anyja szellemének kiengesztelése közben egy csipetnyi kielégülést (nem szexuálisat of korsz) sem érez. Legalábbis nem tudjuk meg.
Ebből annyira jó Norman Bates sztorit lehetett volna kerekíteni, hogy ihaj!

Ui.:
Ez a kép!
"Szaftos kérdések áztatták akkori életem kiszáradt kenyérdarabját."
Őszintén, nekem tetszik. Baromi hangulatos. De nem érzem idevalónak, és akaratlanul is ez jutott róla eszembe:
"Te vagy életem hatalmas kuglófjának egyetlen szem pici édes mazsolája." :)

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

p, 2021-05-14 20:24 SzaGe

Igazad van, bővebben ki kellett volna fejtenem pár részletet, hogy jobban elveszhessünk a részletekben :) Tervezem a bővítést a véleményetek alapján! Köszönöm a hozzászólást!

Üdv Geri