Az ajtó halk nyikorgással tárult ki. Kicsit meg is akadt a padlószőnyeg bolyhaiban, de Rita erőteljesebben tolt egyet rajta, így könnyedén felfedte a belépő előtt az apró világítótestekkel borított fenyőfát, melyen ezüstös gömbök szórták pirinyó csillagokká a fényt.
Máskor nyúlt volna a villanykapcsoló felé, de most eszébe sem jutott. A karácsonyi díszek a fenyőn, az ablakkereten, a kandallópárkányon, de még a könyvespolc oldalain is elegendő fényt adtak ahhoz, hogy minden gond nélkül elnavigáljon az árnyak között. Régen elmúltak az ünnepek, Vízkeresztet is a hátuk mögött hagyták már, a fenyő tűlevelei is holtan terítették be a puha szőnyeget. Jó lesz felporszívózni, villant be Ritának a gondolat, de tovább is hessegette. Nem azért jött, hogy a jövőre gondoljon.

A múlt kísértette. A vidám, gondtalan, bizakodó múlt, amelyet még a fehér hó borított be. Évek óta nem látott havat.

Lassan, óvatosan lépkedve, nehogy a földön heverő csomagolópapírokkal zajt csapjon az ablakhoz sétált. Szenteste voltak itt utoljára, amikor csengettyűszóra berohantak a gyerekek, hangos kacagással széttépték a gondosan becsomagolt dobozokat, majd az ajándékba kapott játékokkal kivonultak a szobából. A szülők minden természetességükkel, a pezsgőspoharaikat szorongatva követték őket, majd a konyhában telepedtek le az est további részére. Rita magába fojtott sóhajjal csukta be akkor az ajtót, hogy majd másnap rendet rak.
Valahogy azóta sem lépett be ide. Nem vitte rá a lélek. Amíg lehetett, meg akarta őrizni annak az estnek az önfeledt varázsát. A család apraja nagyja összegyűlt, és boldog, önfeledségben töltötték az ünnepet. A félelmet, amit az elmúlt évben megismertek, sikerült néhány napra távolűzniük, míg önkéntes karanténba zárkóztak. Viszont az idő nem állt meg, és az élet ment tovább. A félelem pedig visszaköltözött a szívükbe.
Óvatosan elhúzta a vékony sifonfüggönyt, és kinézett az udvarra. Ott nem állt meg úgy az élet, mint a szobában. A kutyák az ablak előtt egy csonton marakodtak, míg a fekete autójuk mellett a sárban egy komoly tekintetű kisfiú rajzolgatott egy korhadt fűzfavesszővel. Távolabb a kopár veteményes búskomorsága közepén egy varjú kutatott élelem után.

Ifjú lányként gyakran állt ugyanígy itt.

Olyankor még a kényelmes gázfűtés helyett a kandallóban ropogó fahusángok tüze adott meleget. Ugyan az egyenletes hőmérsékletet még nem ismerték, de a lángok sokkal melegebb hőt adtak, mint a lemezradiátorok. Bent hófehér ruhában, apró mintás harisnyában hókirálynőnek képzelte magát, ahogy odakinn hatalmas hópelyhek lepték be a tájat. Idén még egyetlen egyet sem látott, míg anno térdig gázolhatott a porhanyós hóban, hógolyózhatott, szánkózhatott a barátaival.
A gyerekeknek már nem vettek szánkót. Felesleges. Örülhetnének, ha egyszer elővehetnék. Sőt csoda számba menne a dolog! Neki kettő is volt. Egy régi, hagyományos faszánkó, hatalmas felfelé álló orral, besüppedő, kockás szövetülőkével, amivel csak úgy siklottak lefelé, mint a szél. Vízhatlan, egyujjas kesztyűjével alig sikerült megfognia a szán vaskos hevederét, miközben a csúszós hegyoldalon négykézláb mászva felfelé rángatta maga után. A csúcson már kacagva egyenesedett ki, és állt be a sorba, hogy újra átélhesse a repülést. Repültek ők bizony! Ahogy a szánkó egyre sebesebben száguldott lefelé, óvatos irányítással keresték meg a kiálló, hepehupás, megfagyott bukkanót, amitől a szán hirtelen irányt vétett, és egy pillanat erejéig nem lefelé tartottak, hanem az égbe, majd onnan dübörgő csattanással siklottak tovább a havon. Ha rosszul vették be az ugratót, akkor a repülés helyett jött egy mély gödör, és a szánkó-borulás. A sok gyakorlás ellenére is estére számos kék-zöld folt virított a testükön. Ennek ellenére újra és újra húzták-vonták felfelé a nehéz faszánkót.
A másik pont az előbbi ellentéte volt. Könnyű, műanyag gyerekszánkó. Feltűnő piros színe volt. Az apukája azt mondogatta, hogy ne féljen, ezt még kilométerekről is meglátja. Nem igazán tudta, mitől kellene félnie. Amíg egyszer…
Akkoriban nem olyan apró terrierjeik voltak, mint amik az ablak előtt egy darab csonton morogtak. Hatalmas, délceg német dogjuk volt. Fekete, fehér mellfolttal. A fülét kiskorában csonkították, amitől örökké éber tekintetet kapott. Házőrzőnek szánták, de helyette a család jámbor ölebe lett. Egy felnőtt férfi súlyát is megszégyenítő kutya kedvenc helye a családfő öle volt.
Játékos, kíváncsi természete révén imádta a havat. Először óvatosan kémlelte a hófödte tájat, majd apró, kimért lépésekkel közelítette meg. Miután már mind a négy mancsa elsüllyedt a hótakaróban, kutyamódra elmosolyodott, és vad táncba kezdett. Bakkecskeként ugrálta körbe a kertet, majd fogta magát, és belefetrengett a legnagyobb hókupacba. Egy pillanattal később már újra talpon volt, hatalmas pofáját megrázva csak úgy repkedtek a hódarák. Nem ugatott, de hallani lehetett szíve kacaját.
Rita legjobb barátja volt, neki pedig Rita volt a mindene. Ha a kislány kint játszott a kertben, a kutya végig mellette lófrált. Fejével böködte, ha éppen nem figyelt rá, húzta-vonta a nála jóval gyengébb teremtést. A kislány meg csak nevetett és nevetett rajta.
Kedvenc téli játékuk pont a piros szánkó volt. Ahogy Rita megjelent az udvaron, a kutya ráharapott érthetetlenül hosszú, kétoldalt is a szánhoz csomózott kötélre, és odahúzta a lányhoz. Rita, mint egy kantárt, átemelte a dog nyakán, és a szájába helyezte, éppen úgy, ahogy tette volna egy lónak a zablát. A lány a csizmájával ráállt a szánkó lábtartójára, majd helyet foglalt az ülésen, és meggörbült háttal megkapaszkodott a fogantyújába. Füttyentett egyet, mire a kutya boldogan kitört.
Egyetlen szabályt kellett volna betartaniuk: nem hagyhatták volna el a kertet. Viszont ilyenkor a játék hevében Rita gyakran kilógott a kutyával a kertjükön túli búzamezőkre, ahol a látóhatár végén összeért az ég ragyogó kékje és a hó végtelennek tűnő fehérsége. A kutya ilyenkor hatalmas kört szaladt le maga után húzva a szánkón kacagó kislányt, aki talán ekkor volt életében a legboldogabb.
Önfeledt szabadság, ami ott a földeken körbe lengte a kutyát és a kislányt.
A vadászokra egyikőjük sem számított. Arra a hatalmas, hátborzongató dördülésre, amit hazafelé hallottak a hátuk mögül. Rita is összerezzent, de a kutya úgy megrémült, mintha őt magát lőtték volna ki egy ágyúgolyóból. Ugrott egyet, a szánkó hevederét elejtette, és a remegő állat ott sem volt. A kislány hiába kiabált torkaszakadtából utána, a kutyából csak egyre kisebb fekete foltot látott.
Félni kezdett. Eddig a magányos táj boldogsággal töltötte el, most már félelemmel. Egyedül volt a semmi közepén, csak a néha elsülő puskák hangja törte meg a természet csendjét. Félt, nehogy vadnak nézzék azok a rossz bácsik, akik az állatokat ijesztgetik, bántják őket.
Reszketve felállt, megfogta a szánkó kötelét, ahol még az imént a kutya harapta, és lassan elindult hazafelé. Míg a kutya pár perc alatt a kert védelmében pihengetett, a kislány eltévedt, hiszen neki nem volt olyan jó szaglása, hogy a búzamezők kellős közepéről hazavezesse az otthon sülő kalács finom illata. Hiába kereste a szánkója nyomát, bármerről jöhettek, miután a kutyája keresztül-kasultan, cikkcakkban húzta, vonta a táblamezőn. A nagy fehérségben egyetlen egy ház körvonalát sem tudta kivenni, így a lövésekkel ellentétes irányba kezdte el húzni a szánkót.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Lehetett pár perc, de lehetett akár néhány óra is. Fázott, és egyre jobban félt. Sírni kezdett, a könnyek csípték a hidegtől rózsás orcáját. Apja nevét mondogatta, de még a közeli vadászok sem hallották meg. Egy árválkodó bokorhoz ért, és fáradtan, reményvesztetten a szánkóra ült. Fejét a térdeire hajtotta, karjaival védekezőn ölelte magát. Egyre álmosabb lett…
Talán el is aludt, nem hallotta meg, hogy a messzeségből a nevét kiabálják. Az érintésre riadtan kapta fel a fejét, és azt hitte álmodik.
Az apukája állt ott előtte, és mosolygott. Legalábbis ő mosolyogni látta, pedig a férfi komor, mérges, de leginkább aggódó tekintettel zárta a karjaiba.
- Ugye, a piros szánkó… - lehelte alig hallhatóan, miközben befészkelte magát az édesapja ölelésébe. A megkönnyebbülés könnyeit a nagydarab férfi arcán ugyan nem látta, de néma sírásának remegését a vaskos kabátokon keresztül is megérezte, mire ő maga is hangos zokogásba kezdett. Most ijedt meg igazán. Eddig sosem látta sírni az apját. Az apja a világ legbátrabb embere volt, ő sosem sírhatott!
Rita az ablakban melankolikusan elmosolyodott. Azóta többször látta az apját könnyezni, hisz ő is ugyanolyan halandó, érző lélek volt, mint bárki más. Sírt a lánya diplomaosztóján. Sírt a lánya esküvőjén. Sírt az unokái születésekor. És szívet tépően sírt a német dog elvesztésekor. Ahogy már télen nem esett hó, úgy a kutya is a múlt emlékeihez tartozott.
Ugyanúgy, ahogy a dombon lévő ház sincs már meg. A kivilágított kísértetház, ahol a véreskezű orvos lakott. Legalábbis a képzeletében.
Akkoriban olvasta a Frankensteint. A téli estéken könnyen elbújhatott a szülei szeme elől egy-egy felnőtt irodalommal. Ilyen volt Mary Shelley gótikus regénye is, mely jobban megmozgatta gyermeki fantáziáját, mint akkoriban bármi más.
A kutyával többet nem szánkózhatott, de a téli szünetekben megengedték neki, hogy sötétedés után is kint maradhasson az utcájukkal merőleges, lejtős, ám kivilágítatlan zsákutcában. Autóknak akkoriban híre-hamva sem volt, így a sarkon álló – utolsó – utcai lámpától az utca kellős közepén húzta fel a szánkót a hatalmas, fényes ház kapujában álló, apró kőoroszlánokhoz, ahol szélsebesen rápattant a járművére, és leszáguldott a dombról, hogy aztán ismét felmerészkedjen a sötétben várakozó szobrokhoz. Közben az árnyékokat nézte, a bentlakók sziluettjét.
Sosem derült ki, a valóságban mi zajlott a falak között azon az estén. A ház urát látta az emeleti ablakban, ahogy behúzta a függönyt, amin a lámpa fénye könnyedén átszűrődött, és fekete pantomimekként a kislány képzeletére bízva a történéseket. Végtelen fantáziájában, a félelmetes orvos gonosz tervet eszelt ki a családja ellen. A fekete árny egy hosszú, egyenes tárgyat emelt fel. Biztosan nehéz, öntöttvas piszkavas az, amivel a kandallót szokás kitisztítani, ám most nem arra szükségeltetett. A férfi már emelte is fel a feje felé, hogy lesújtson vele. Ekkor egy macska nyávogott valahol a közelben, amitől a kislány szíve hatalmasat ugrott, és már látta is, ahogy a halálos tárggyal lesújtanak, és egy nő aléltan esik össze. Hirtelen vad kacajt hallott, mire sikoltva ugrott fel a szánkóra, és csúszott vissza a lámpa biztonságos fényébe. Remegett az ijedelemtől. Felnézett a házra, végül hevesen dobogó szívvel hazavánszorgott. Otthon ugyan meglepődtek a korai hazaérkezésétől, de ő nem árult el semmit a vad fantáziálásáról. Biztosra vette, hogy kinevetnék.
Különösen másnap érezte magát kínosan, amikor a piacra menve összetalálkozott az orvossal és a hiánytalan létszámú családjával. Illedelmesen köszönt nekik, de a bűntudattól nem mert az orvos szemébe nézni. Hiába csak magában, de gyilkosnak kiáltotta ki. A legsúlyosabb bűnnel illette.
Többet nem ment oda szánkózni.
Azóta már máshol sem szánkózik. Ahogy a gondtalan gyermekkor véget ért, úgy elmúltak a havas telek is.Az elmúlt években nem esett már annyi hó, hogy érdemes lett volna a szánkókat elővenni. Az idő vasfoga pedig nem kímélte őket: állásukban tönkrementek.

Az éghajlat melegszik, a földi élet változik, állatok pusztulnak, míg a vírusok virulnak.
Rita félt. Félt a jövőtől. Talán, ha lenne hó…

Lassan visszaengedte a sifonfüggönyt a helyére, és megfordult. A figyelmét a szobára irányította, ahol pillanatképként rekedt meg a karácsony idilli, örömteljes hangulata. Ha tehette volna, visszapörgette volna az időt oda, amikor épp a karácsonyfa körül nevetgélve ölelték egymást. Megállította volna a pillanatot, azt sem bánta volna, ha megmerevedtek volna, akár egy kivetítőn, amin a mosoly örök, bár megfagyott. Az együtt töltött este után még fájóbb volt a felismerés, mennyire szüksége van személyes találkozásra, a bővebb, szeretett családjára.
Lassan állandósult kétségbeesését legyűrve, erőt gyűjtve lehajolt, hogy felvegyen egy piros, szétszakított csomagolópapírt a lába mellől.
- Anya! – Rontott be hozzá egy nyúlánk, kiskamasz fiú. A szeme csak úgy csillogott az örömtől. – Nem hiszed el!
Rita kiegyenesedett, halvány mosollyal, kérdőn ránézett.
- Gyere, nézd! – ragadta meg a kezét a fiú, és már húzta is. – Havazik!

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2021-03-20 21:55 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"az apró világítótestekkel borított fenyőfát" - Égő. A szót, amit keresel az égő. (AMúgy durva egy bolyhos padlószőnyeg az, aminek a bolyhai megakasztanak egy ajtót... A boholy olyan kis törékeny.)
"adtak ahhoz, hogy minden gond nélkül elnavigáljon az árnyak között" - Adtak. És pont. A végét húzd, túlírod a hangulatot. Értjük, elég fényt adtak, ezért nem kellett villany, oké. A karácsonyfa-égők helyett ritkán raknak fel százas izzókat, tehát sejthető a félhomály.
"zajt csapjon az ablakhoz sétált" - Hiányzik egy vessző.
"apraja nagyja" - Ez nem kötőjeles? (Kérdezem, lehet, hogy nem.)
"boldog, önfeledségben töltötték az ünnepet." - Itt meg plusz vessző van.

A szánkótól kezdve beindul a dolog. Nehezen írtad meg az elejét? Van ugyan benne fura hiba - egy gondolatjelből kötőjel lett, de később vannak gondolatjeleid, tehát szerintem valami Word javítás lehet az oka.

"telek is.Az" - Szóköz hiányzik.
"Gyere, nézd! – ragadta meg" - Itt is nagybetűs a kommentár.

Kicsit off: a kutya aranyos. Eszembe jutott annó a mi gyerekkorunk - nekünk is volt egy szánkónk, de csak egy. Nagy fa borzalom vasalt talpakkal, dögnehéz, és az ülése is fából volt, mindenféle szövet nélkül, mert így könnyebben megszárad. Mi pesti panelkölykökként kerestük a lehetőséget, ahol szánkózhatunk, de domb nem igazán volt - oké, egy, de azt később elbontották, beépítették. A ház előtt meg volt ugyan egy parkos rész, de az sima... eh, nem egy szánkózós környék. Szóval valaki húzta a többieket (két öcsém van), és beleszakadt.
Na, volt a házban egy husky. Egyszer levitte a gazdája, amikor mi épp a szánkóval szenvedtünk és kérleltük Aput, hogy húzzon ő minket. A másik lakó odajött, mondta, hogy ha már szánhúzó kutyája van, miért ne szórakozhatna a kutyus is, szóval szabályosan befogták a szán elé, és végre egyszer megtapasztaltuk, milyen a kutyaszán. Ha tudtuk volna irányítani a kutyát, talán még jobb lett volna, mert egy idő után félelmetessé vált, hogy az ösztöneire vagyunk bízva, az ösztönökben pedig nincs benne az, hogy a park végén sózótt betonjárda van meg főút. Később sokszor láttam egy-egy télen, hogy valakit húz egy szánkón. :)
Off vége. Aranyos sztori. Anyuék is mindig halogatják a karácsonyfa leszedését (műfenyő, hell yeah), de eddig csak egyszer fordult elő, hogy farsang idején még fent voltak a díszek. A te karakteredhez képest jók vagyunk. :D Nálunk meg nincs klasszikus értelemben vett fa, mindig valami marhaságot találunk ki, azt könnyű leszedni.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2021-03-21 18:54 Viv

Köszönöm! Az apraja-nagyja valóban kötőjeles. :)
Az elején egy belső félelmet szerettem volna érzékeltetni, szerintem emiatt lett döcögősebb.
A gondolatjel-kötőjel hiba az egy új gépnek köszönhető, amin valami kezdetleges szövegszerkesztő volt, amit nem ismertem még ki. A többi inkább figyelmetlenség a részemről. :)

v, 2021-03-21 18:54 Viv

Köszönöm! Az apraja-nagyja valóban kötőjeles. :)
Az elején egy belső félelmet szerettem volna érzékeltetni, szerintem emiatt lett döcögősebb.
A gondolatjel-kötőjel hiba az egy új gépnek köszönhető, amin valami kezdetleges szövegszerkesztő volt, amit nem ismertem még ki. A többi inkább figyelmetlenség a részemről. :)

h, 2021-03-22 11:08 Stelvio

3

Szerintem teljesen rendben vannak a "világítótestek", és a nem tartom túlírtnak az elejét (mondom én, akinek szintén felrótták, hogy túlír :-) ).

Kedves, melankolikus történet, szépen van megfogalmazva (a helyesírás nekem sem az erősségem, úgyhogy azt nem véleményezem).

A történet maga nekem nem jön be, de ez nem von le irodalmi értékéből.

h, 2021-03-22 16:09 Viv

Köszönöm!

sze, 2021-05-12 11:03 A. Dixon

A. Dixon képe
3

Szia,

Az írásod számomra is kedves emlékeket idézett fel a gyerekkoromból.
A kutyusos gondolatszál nagyon tetszett, az orvososnál úgy éreztem, kicsit megbicsaklik a mesélés, illetve nem éreztem át kellőképpen,.

Nagyon szépen köszönöm a történetedet, remélem, olvashatok még több hasonlót tőled a közeljövőben!

D.

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

sze, 2021-09-29 07:19 Viv

Én köszönöm, hogy olvastad és kommenteltél!