Vérbosszú

James Green a lemenő nap fénye alatt, a karám deszkájára támaszkodva nézte a fiát, ahogyan körbefuttatta a barna pejt.
Reggel mikor hazaállított a lóval, a gyerek odavolt az örömtől, és az minden pénzt megért neki, hogy láthatta a szemében a csillogást.
James minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a fiának boldog gyerekkora legyen. Ő apa nélkül nőtt fel, ezért jól tudta, hogy egy gyereknek mennyire szüksége van egy szerető apára, akire felnézhet. Mellette nem volt senki, aki egyengette volna az útját. A többi gyereket irigyelte, amiért nekik volt apjuk; őket felkészítették, hogy helyt tudjanak állni a világban, neki viszont, felkészületlenül kellett szembenézzen a kihívásokkal. Mindent magától kellett, hogy megtanuljon, néha a saját kárán.
Ezért a fiának minden tapasztalatát át akarta adni, hogy meg tudjon állni a saját lábán, bármilyen nehézséget is hozzon az élet. Azt akarta, hogy különbséget tudjon tenni, jó és rossz között –, ezáltal, majd derék, és becsületes férfi váljon belőle.
Az idei nyár forró volt és száraz. Északkeleten, a nap narancsszínű korongja, a közeli hegycsúcs mögött, éppen lebukott. Az ég alja vörösen izzott. Lassan alkonyodni kezdett, és a hegyek felől, hűvös szellő ringatta a préri füvét.
Nyugatról, a város felől, lovas vágtatott a tanya felé. Utána porfelhő kavargott.
James érezte az ereiben a közelgő vihart.
– Josh, mára elég volt. Vidd be a lovat a pajtába!
– De apa! Még egy fél órát, hadd fusson! – kérte a fiú. Már két órája fárasztotta a lovat, a halántékáról folyt az izzadság, de még most sem adná fel. James csodálta a kitartását.
– Azt mondtam, mára elég!
A fiú engedelmeskedet, amint meghallotta apja hangjában az élt, és elvezette a lovat –, de mikor elhaladt James mellett, az megborzolta a haját –, mert látta rajta, hogy nincs ínyére a dolog. – Holnap, majd folytatod, kölyök. – mondta neki békítően.
Nemsokára, Bill Perkins, James sógora vágtatott be a kapun. Könnyedén leugrott a nyeregből, és James elé sietett.
– Két mexikói lovas érkeztek a városba, és téged keresnek! – szavalta miközben az inge ujjával letörölte a verejtéket a homlokáról. – Az egyik fickónak sál takarta az arcát, de így is jól látszott, hogy csúnyán meg van égve. Valami bajba keveredtél, James?
– Biztos vagy benne, hogy az arca meg volt égve? – James érzékszerveit lassan kezdte átjárni, egyfajta nyugtalanság, amit akkor érez az ember, ha veszélyt szimatol. A testét elöntötte a forróság, és ezzel együtt, egy régi emlékkép elevenedett meg előtte, amiben tűz és halál tombolt.
– Igen, biztos. Miért? – válaszolta Bill, de látva James ábrázatát, azonnal tudta, hogy komoly dologról lehet szó.
James hosszú idő óta nem érzett olyan félelmet, mint most. Végül eljött az a nap, amitől a legjobban tartott. – A kapitány életben maradt – suttogta, teljes elképedve. Mindig is tudta, hogy egyszer, a múltban elkövetett bűntettekért, számot fog adni. Vér tapadt a kezéhez, és ezt semmi nem moshatta le róla, még az idő sem.
Gyorsan felmérte a helyzet súlyát, miközben körbefordult a saját tengelye körül. Tudta, hogy sokat veszíthet, és kockáztatni nem akart.
Hírtelen Bill Perkins felé fordult.
– Baj közeleg, Bill! A segítségedre van szükségem! Fel kell, hogy vidd őket az öreg, hegyi vadászházba, még ma! Nem kérnélek rá ha…
– James, ők az én véreim is, azt ne felejtsd el! – mondta a férfi, a szavába vágva. – Ha baj van, rám számíthatsz! De mi folyik itt? Kik azok a fickók, ki az a „kapitány˝?
Billt, azon kevesek egyikéhez tartozott, akit James mindig is kedvelt. Ha számítani kellett rá, a férfi mindig is, készséges volt. Ráadásul nagyon szerette a nővérét, és Josht, – ezért tisztában volt vele, hogy akár az életét is adná értük, és ezt nagyra becsülte.
– Most az nem lényeges! – felelte James, miközben Bill vállára tette a kezét.– Már nem sok időnk maradt! Később mindent elmondok, de most, biztonságba kell, hogy tudjam őket!
Bill Perkins nem kérdezett többet. Abból, amit hallott, rájött, hogy komoly dologról van szó. Nem tétlenkedett tovább: besietett az istállóba, hogy felnyergelje a lovakat.
Mikor James bement a házba, a fia már az asztalnál ült, vacsorához készülve. A felesége Mary, pedig evőeszközöket pakolt az asztalra.
– Éppen időben – mosolyodott el az asszony, amint meglátta a férjét. – Mosakodj meg, mert mindjárt kész a vacsora.
– Most az várhat. – James odalépett az asszonyhoz, és halkan a fülébe súgta, hogy beszélni akar vele, majd megfogta a kezét, és bevezette a szobába, aztán becsukta az ajtót maguk mögött, hogy a fia, ne halja, hogy miről beszélnek.
– Mi a baj, James? – kérdezte az asszony megrémülve.
James leültette az ágyra, ő pedig letérdepelt eléje, és megfogta a kezeit.
– Emlékszel, egyszer azt mondtam, hogy régen elkövettem sok törvénytelenséget, és ebből még bajom származhat. Emlékszel?
– Igen, emlékszem – felelte a nő, tágra nyílt szemekkel.
– Most utolért a baj, kedvesem. El kell, hogy menjetek az apád hegyi vadászházába, most azonnal! Bill kint van a ház előtt, ő majd vigyáz rátok.
Az asszony hírtelen összezavarodott. Nemrég még békésen vacsorához készültek, most pedig el kell, hogy hagyják az otthonukat. Ez képtelenségnek tűnt!
– Megrémítesz, James! – szúrós tekintettel nézve a férjére. – Mi történt? Nélküled egy tapodtat, sem teszek!
– Te ezt nem érted, Mary! – rázta meg a fejét a férfi. – Ezek bárhová követni fognak! Nem állnak le, míg meg nem találnak! Már isten tudja mióta… Most csak a ti biztonságotok a fontos, semmi más!
Mary, ahogy nézte a férje megrémült arcát, lassan megértette, hogy komoly dologról van szó. Hírtelen, belehasított a tudat, hogy innentől, valószínűleg, vége a felhőtlen életüknek. Hosszú éveken át, boldogan éltek. Lassan már magával is elhitette, hogy semmi baj sem történhet, és most, még is megtörténhet mindaz, amitő a legjobban félt: elveszítheti a férjét! – de veled mi lesz? – A szemébe könnyek szöktek. A két tenyerét a férje arcára tette, és úgy nézett rá, mintha most látná utoljára. – Bajod fog esni James, érzem! – és zokogásban tört ki.
– Miattam ne aggódj, kedvesem. Nem lesz semmi baj. – nyugtatta meg a férfi, miközben letörölte az asszony legördülő könnycseppét. – Értesítem a seriffet, és hamarosan utánatok megyek. – Ez volt az első hazugság, amit a házasságuk ideje alatt mondott az asszonynak. Nem akart senkit bajba keverni, ez az ő ügye volt, és ezt, neki kell lezárni.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz meghalni, James! – Mikor a férfi nem válaszolt, és kerülte a nő tekintetét, az megszorította a kezét. – Ígérd!
James megadta, amire vágyott, a szemébe nézett: – Ígérem. – válaszolta, majd hosszan átölelték egymást.
Kint már kezdett alkonyodni. Halványan, már pislákoltak az égen a csillagok. A holdsarló a hegyek felé emelkedett.
Az asszony egy alacsony szürke hátaslovon, míg a fiú a barna pej hátán útra készen állt. Mindkettőjük arcáról aggodalom tükröződött.
James nem tudta, hogy mit mondhatna nekik. Elbúcsúzzon? De ha így tesz, akkor csak, még jobban felzaklatja őket. Végül így szólt: – Minden rendben lesz. Hamarosan utánatok megyek. – mondta, de legbelül, egy pillanatra sem hitette el magával, hogy őrá nézve, ebből bármi jó kisülhet.
Aztán, Bill felé fordult, és egy Dreyse márkájú, M/41-es puskát nyomott a kezébe. – Ha használni kell, ez pontos! – Bill elkapta a puskát, és a fejével biccentett.
Mikor kilovagoltak a farmról, James, a fia után kiáltott. – Hé, kölyök!
Josh meghúzta a gyeplőt, és szembefordult az apjával.
Amint a tekintetük találkozott, a férfi egy pillanatra gyerekkori énjét látta benne. Az ő fia!
– Vigyázz az anyádra, kölyök! – mondta neki.
A fiú jól megnézte magának az apját, elraktározta magában a pillanatot.
– Igen, uram! – válaszolta, majd megérintette a kalapja peremét, és elvágtatott.
James még sokáig állt ott, egészen addig, míg a lovasokból, már csak egy apró pont nem lett. A fejében mindvégig ott motoszkált a gondolat, hogy lehet most látta őket utoljára.
Mikor visszament a házba, az alkony sötét leple már leszállt a prérire.
A szemközti falról, levette a 11mm-es karabélyt. A szekrényből kivette, a maradék töltényt. Ezeket az asztalhoz vitte. Lesöpörte a földre a tányérokat és a kanalakat. Lerakta a puskát, a töltényeket pedig kiöntötte a dobozából.
Összesen tizenöt lőszer pergett az asztalra. Megnézte a tárat, üres volt. Miután újratöltött, bement a szobájukba, és előszedte a komódból az apja régi 45-ös hat lövetű forgótáras revolverét, amit egy fa dobozban tartott.
Amint a kezébe vette a pisztolyt, egy régi emlék elevenedett meg előtte: mindössze tízévesen volt, mikor elsőnek, elsütötte.
Mikor az apjuk lelépett, ő még csak négy éves volt, az öccse pedig kettő. (Az anyjuk mindig azt mondta, hogy az apai felelősség alól menekült el). Az egyetlen dolog, ami megmaradt utána, az a fegyver volt, amit az ágya alatt őrzött.
Pár évvel az után, hogy az apja felszívódott, az anyjuk, egy jobb élet reményében, hozzáment egy Texasi alakhoz – aki utóbb kiderült –, egy részeges disznó volt, és minden nap a földig lerészegedett. Ráadásul verte az anyját.
Az öccsével, tehetetlenül, végig kellett, hogy nézzék, amint, nap mint nap, bántalmazza az anyjukat.
Forrt benne a düh. Esténként az ágyban fekve, az apja megtöltött revolverét szorongatva, eljátszott a képzelettel, hogy kinyírja a fickót. Egyszerűen bemegy a szobába, és ott az anyja mellett, lepuffantsa.
De mindez, csak a fejében zajlott le, a bántalmazás pedig tovább folytatódott.
Egy szeptemberi borult nap, a fickó, a szokottnál is kegyetlenebb volt: reggel, hulla részegen állított haza, a szeme alatt egy monoklival. Elkóválygott a konyhaasztalig, leült, majd az anyjáért kiáltott.
Az anyja, mint látta, hogy milyen mérges, azonnal a szolgálatára sietett, és elé rakta az ételt, amit a fickó azonnal megszagolt. Mikor ezt megtette, minden ok nélkül, a falhoz vágta a tányért. „Mit raksz elém asszony? Talán disznónak nézel, hogy ilyen moslékkal akarsz etetni?!”
James a mai napig tisztán emlékezett a szavaira. Jeges félelem futott végig rajta, mert tudta, hogy mi fog következni.
A fickó, mintha mi sem történt volna, sodort egy cigit –, és a harmadik slukk után, hírtelen, megragadta az anyját: hátulról, egy kézzel a mellkasánál lefogta, és a cigi parázsló végét, a szabad kezével, az arcának nyomta.
Az anyja sikoltott és kapálózott a fájdalomtól, de a fickó erősen tartotta, így nem tudott szabadulni.
James fejében megszólalt a vészjelző. Nem habozott: beszaladt a szobába, előszedte a revolvert az ágya alól, és visszament a konyhába.
Megállt a rohadék előtt –, aki még mindig az anyját lefogva tartotta.
– „Engedd el, te mocsok!” – kiáltotta, de a hangja kétségbeesett volt, amit a fickó azonnal kiszagolt.
– „Na, mi lesz kölyök, húzd meg a ravaszt!” – mondta, miközben vigyorgott, kivillantva megsárgult fogatit. – „Betojtál? Látom olyan vagy, mint az apád, egy gyáva féreg!” – és ismét a cigi forró végét, az anyja arcához közelítette.
Mielőtt újra fájdalmat okozhatott volna, James megcélozta a fejét, majd minden teketória nélkül, (amit akkor, maga sem értett) meghúzta a ravaszt.
A lövés ereje hátralökte a kezét, a fickó agyveleje pedig beterítette a falat, és az anyját.
A durranástól, sokáig csengett a füle. Ott állt remegő lábakkal, és nézte az eléje tárult mészárszéket. Még hosszú hónapok után is, kísértette a jelenet. Átélte újra és újra, amitől teljesen kikészült.
Az anyja egy teljes napig takarította a mocskot, mire sikerült eltüntetnie a nyomokat.
Az öccsével pirkadatkor eltemették a hullát a kert végében, és többé nem beszéltek a történtekről, és más sem tett fel kérdéseket.
Ez volt az első gyilkosság, amit elkövetett.
Idővel helyre jöttek a dolgok. Minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Az öccsével találtak munkát egy szomszédos farmon, és a fizetésből megvolt a mindennapra való betevőjük. Hosszú évekig békében éltek, de a múltban átélt traumák, nyomot hagytak bennük, és az öccse, hamar, a whiskyben keresett menedéket. A rabjává vált, és zülleni kezdett. Folyton összetűzésbe került a helyiekkel, míg végül, egy kocsmai összetűzésben, lepuffantották.
Az anyja gyenge szíve, ezt már nem bírta. Négy hónapra rá, hogy az öccse meghalt, ő is utána ment.
James már hallva talált rá, mikor hazament a munkából. Arccal lefelé feküdt a padlón. Éppen vacsorát főzött, mert még az étel, a tűzhelyen főtt.
Hírtelen, egyedül találta magát. Nem maradt senkije, csak a bánat, az üresség, és a düh.
Hamarosan ő is elkezdett vedelni, mert csak így el tudta viselni a fájdalmat.
Minden nap, a sárga földig leitta magát. Aztán jöttek a kocsmai balhék, és legtöbbször a fogdában ébredt.
Még az év júniusában, a városba, egykori katonákat sodort a szél –, köztük egy hajdani veteránt, név szerint: Stephen Taylor ezredest –, aki részt vett, az amerikai-mexikói háborúban, még 46-ban. Embereket toboroztak, hogy visszamenjenek Mexikóba, és elégtételt vegyenek a régi sérelmeken.
James volt az egyetlen a városban, aki közéjük állt. Lehetőséget látott, hogy kiadja a haragját, ami szűnni nem akaróan, ott tombolt benne.
Útjuk a nap perzselte síkságon át vezetett. Az első falut, ami az útjukba esett, feldúlták, kirabolták, és aki szembeszállt velük, azt kegyetlenül legyilkolták. James az alkohol hatása alatt, szinte fel sem fogta, a tettei súlyát. A gyilkolásban olyannyira jó volt, hogy a kapitány megtette a jobb kezének.
Hadjáratuk során, rábukkantak Manuel Gomez kapitányra, aki hajdanán a mexikói csapatokat vezette. A kapitány, El Gato- ban élt a családjával, egy kisebb birtokon.
Az éj leple alatt csaptak le rájuk: a szolgálókat, és a lovászokat megölték. A kapitányt, és a megrémült családját kirángatták az ágyból, és egy helységbe cipelték őket. A fiát (aki akkor, egyidős lehetett Josh- al) és a feleségét összekötözték. A kapitányt félholtra verték, majd ez után, rájuk gyújtották a házat.
James a mai napig, álmatlan éjszakákon, ha visszagondolt, szinte még mindig érezte az arcán, a tűz égető erejét. Magasra csaptak a lángok, miközben kétségbeesett sikolyok törték meg az éjszaka csendjét.
A tettüknek hamar híre ment, és a mexikói csapatok megállították őket. Váratlanul rajtuk ütöttek, és a nagy részüket pedig szétszórták.
James visszatért nyugatra. Mikor kitisztult az elméje, felfogta, hogy milyen szörnyűséget követtek el, ártatlan embereken. Elvették az életüket, szinte csak kedvtelésből. Mélységesen megvetette magát, és kerülte az embereket.
Visszagondolva, úgy tűnt előtte, mindaz a szörnyűség, amit elkövetett, mintha csak egy lidérces rémálomban történt volna.
James mélységes önutálatban szenvedett.
Hogy enyhítsen a kínon, ami a lelkét nyomta, legelsőnek az alkoholtól mondott búcsút –, mert meg akart attól az embertől szabadulni, aki egykoron volt.
Álmatlan éjszakák következtek: izzadt, remegett, hányt. Minden porcikája az alkoholért sóvárgott. A szervezete, már annyira legyengült, hogy a végén már azt hitte, belehal.
Végül, egy hosszadalmas küzdelemben, ő győzött.
Miután felerősödött, minden vasárnap eljárt a templomba. Meggyónta a bűneit, és lassan kezdett enyhülni a fájdalom, ami a lelkét nyomta.
Az istentiszteleten ismerkedett meg, a leendő feleségével. James, már az ismerkedésük elején, bevallotta a nőnek, hogy nem volt mindig jó ember, és sok szégyenteljes dogot elkövetett.
Maryt nem érdekelte a múltja, mert látta a szívét, hogy jó.
Hamarosan összeházasodtak.
James kipofozta a családi fészket. Keresett tisztességes munkát. A fizetésből vett pát lovat és marhát, majd gazdálkodásba fogtak.
Egy évvel a házasságuk után, megszületett a fiúk, és boldogabbak voltak, mint valaha.
De éjjelente rémálmok gyötörték. Megelevenedett előtte, mindazoknak az arca, akiket megölt. Nem tudott szabadulni az emléktől, és legtöbbször kiállt ébredt.
Ilyenkor Mary vigasztalta, és virrasztott vele – amiért James örökre hálás lesz neki –, mert nem csak a felesége volt, hanem egyben, a lelki társa is.
Végül utolérte a múlt. És most, egy olyan ember vadászik rá, akinek nincs vesztenivalója. Minden célja az, hogy megbosszulja a családját.
Felborította az asztalt, és meglapult mögötte. A puskát erősen markolta. A szíve a torkában dobogott.
A hold magasan állt az égen, megvilágítva a szoba körvonalait. Így legalább nem kell majd vaktában lövöldözni, gondolta.
Fülelt: nem halott semmit, csak a prérin süvítő szelet, de aztán, valahol a távolban, felnyerített egy ló.
Nem sokkal ez után, a kutya nyugtalankodni kezdett.
James ebből már tudta, hogy közel járnak.
Percekkel később, léptek csikorogtak a kövön.
Két embert számolt. Sejtette, hogy két oldalról fognak támadni, így nagyobb az esélyük.
Egy árnyék suhant el az ablak előtt. Kisvártatva, kivágódott a bejárati ajtó.
Türtőztette magát, hogy ne fedje fel a rejtekét. Várt.
Hamarosan, egy pisztoly csöve jelent meg az ajtóban, majd egy alak bukkant fel: óvatosan bekukkantott, aztán beljebb merészkedett.
Mikor már elég tiszta célpont volt, James előugrott a búvóhelyéről, és a puskát a csípőjénél tartva, elsütötte.
A fickó, mire észrevette, már késő volt. A lövés ereje nekivágta a falnak, és nyöszörögve hullott a földre, mint egy rongybaba.
Csengett a füle, így nem halhatta, hogy a konyha felőli ajtó kicsapódott.
Egy árny jelent meg mögötte. Mire megfordult, már csak a torkolattüzet látta

*

Harry Webster seriff, pirkadatkor, harmadmagával végigvágtatott Miles City főutcáján. A korán nyitó üzletetekből kijöttek az emberek, és az aggódó tekintetükkel, mindaddig követték őket, míg ki nem lovagoltak a városból. Ugyanis, hamar híre ment, hogy két mexikói alak kereste James Greent. Pár embernek szemet szúrt az egyik fickó, akinek az egész arca meg volt égve.
Ide, az isten háta mögötti helyre, ritkán tette be a lábát idegen. Itt mindenki ismert mindenkit. A törvényszegés kimerült egy-egy kocsmai verekedésben, és a családi perpatvarokban.
De mindezek ellenére, a seriff megérzése, most nem jót szimatolt. Volt az a tehetsége, hogy mindig megérezte a bajt. Nem tudta, hogy mit fog találni James Green farmján, csak reménykedni tudott benne, hogy a családnak nem esett semmi baja.
Jól ismerte őket; Jamest, rendes, tisztességes férfi volt. A felesége hű keresztény, és jó családanya, akinek a felmenői, már a városalapításnál is itt éltek. Viszont halott már férfi múltjáról. Tudta, hogy régen más utat járt. Eltévelyedett, és letért a helyes útról. Úgy vélte, hogy ölt is, de idővel megváltozott, ehhez kétség sem fért.
Hajdanán még seriff helyettes volt, mikor az öccsét lepuffantották. A kölyök, még húsz sem volt. Nagy törés volt az a család életében. Az anyja, aki így is beteges volt, pár hónap múlva, belehalt a fia elvesztésébe.
A mai napig, tisztán emlékezett James szemeire –, amelyben mélységes ürességet látott –, amit ember tekintetében, előtte, és utána sem fedezett fel.
A seriff úgy vélte, hogy mindenki elkövet kisebb-nagyobb hibákat az élete során. Két fajta embertípust ismert: az egyik tanul a hibáiból, és megváltozik, és van a másik; aki képtelen a változásra. Na, az ilyen embert, ő, mélyen megvetette.
Mikor rátértek a farmra vezető poros földútra, a nap már a déli égbolton ragyogott. Az út enyhén emelkedett, és egy domboldalban végződött.
A seriff mögött, a fiatal seriff helyettes, Lee Wilson lovagolt, és Buck Carey, zárta a sort, egy nagydarab, szakállas farmer.
Mindketten megbízható emberek voltak.
Amint a domboldal tetejére értek, a seriff meghúzta a gyeplőt. Innen már jól látszott a farm épületei, a préri ölelésében.
Felettük, a felhőtlen égbolton, egy héja körözött, kiterjesztett sztárnyakkal. Egy mérföldre keleten, tehenek legelészték a préri zöld füvét.
A seriff, a nyeregtáskából előhúzta a távcsövét, és lassan körbepásztázta a birtokot.
– Lát valamit seriff? – kérdezte Buck Carey, a mély reszelős hangján.
A seriff még egy ideig szemlélődött, mielőtt megszólalt volna: – semmi mozgás. – válaszolta. Aztán mikor leemelte a szeme elől a távcsőt, megcsóválta a fejét. – Nem tetszik ez nekem, Buck.
Buck, válasz helyett, morgott valamit az orra alatt, amivel kifejezte egyetértését.
Úgy száz méterrel a tanya előtt, egy bozótosban, egy tarka kanca volt kikötve.
Az állat amint meglátta őket, felemelte a fejét, és csapkodott a farkával.
A farmot szétválva közelítették meg, csőre töltött puskával a kezükben.
A nagykapu nyitva volt. Az udvaron, csirkék csipegették a füvet.
Nyomasztóan nagy volt a csend, minta mindenki elment volna hazulról.
Az istálló ajtaja, tárva nyitva állt, amit a nyári szellő, ide-oda ringatott. A lovaknak hűlt helye volt.
Hátul, a csűr sarkánál, belebotlottak a kutya tetemébe. A kést a lapockájánál döfték bele, ami egyenesen a szívébe hatolt.
– James, Harry Webster seriff vagyok! – kiáltotta el magát a seriff, miközben a szétválva a bejárathoz közeledtek. – Minden rendben van odabent?
Válasz nem érkezett, a bejárati ajtó pedig nyitva volt.
Buck hátulról hatolt be az épületbe, míg Lee Wilson elől lépett be a házba, a seriffel a nyomában.
Ami legelsőnek szemet szúrt Lee Wilsonnak, az a mexikói hullája volt, ami a bejárattól pár lépésre, a falnak dőlt. A feje lecsuklott. A mellkasán, egy bemeneti seb vöröslött. A pisztolyt az ölében hevert. A legyek, már kezdtek köré gyűlni.
Beljebb hatolva, a felborult asztal mögött, megtalálták James hulláját. – Attól tartok elkéstünk – mondta elképedve Lee Wilson. – Aztán, jobban megnézte a holtestet: Jamest hasba lőtték, és elvágták a torkát. Nem volt szívmelengető látvány. – A szerencsétlent csúnyán elintézték… – állapította meg. A vér látványát nem bírta. A gyomra felkavaródott, majd gyorsan, kiszaladt a házból, mert érezte, hogy egy gombóc jön felfelé.
A seriff megállt James holteste felett, levette a kalapját, és nagyot sóhajtott.
Hamarosan Buck is előkerült, ő is megállt a seriff mellett.
– Hát ez lett a vége – szólalt meg a seriff.
– Összehangolt támadás volt, Jamesnek esélye sem volt. – mondta halkan Buck. Megrázta az eset, ugyanis, nem mindennapi dolog volt erre felé, a gyilkosság. Arra gondolt, hogy akár ő is feküdhetne ott, James helyett a földön. Végül hozzátette: – valószínű, hogy a mexikóinak, már bottal üthetjük a nyomát.
– Az meglehet – válaszolta a seriff, aki próbálta megőrizni a hidegvérét, ennek érdekében, felállított egy felborult széke, leült, előszedte a zsebéből a dohánytartó, és pipára gyújtott.
Ha ideges volt, mindig így tett.
Buck miután letakarta James holtestét egy lepedővel, odament az ablakhoz, és elnézett a hegyek felé. – Vajon mivel haragíthatta magára James a mexikóit, hogy az idáig eljött, csak azért, hogy megölje? – tanakodott.
– Kering egy történet – szólalt meg a seriff, a háta mögött, mikor kipöfékelte a füstöt. –, miszerint, James, még fiatalon, beállt egy szedett-vedett bandába – akik hajdani katonákból tevődött össze. Átmentek Mexikóba, és kényük-kedvük szerint gyilkoltak. Úgy tartják, hogy egy mexikói tábornokra, és a családjára, rágyújtották a házat, és azok bent égtek el, elevenen. De később, kiérkezve a rendfenntartók, csak három elszenesedett holtestet találtak.
Eltartott egy kis ideig, míg Buck összerakta a kirakóst. – Arra akarsz kilyukadni seriff – fordult meg, az arcára kiült döbbenettel –, hogy az a megégett arcú fickó, a mexikói tábornok?
– Nagyon úgy fest – válaszolta a seriff.
– De vajon az asszony és a kölyök hol lehet? – kérdezte ismét Buck.
– Nekem van egy ötletem! – Lee Wilson, közben visszajött a házba. Az arca falfehér volt. – Az öreg Perkinsnek, van egy vadászkunyhója, fent a hegyekben – pillantása a falon függő vadász ereklyékre esett. – Ismerve James, biztosan odaküldte őket.
Ezzel mindannyian egyetértettek.
Két órás vágta után, amire elérték a folyó torkolatát, a lovasok, és a lovaik egyaránt kimerültek. A nap magasan állt az égen, és melegebb volt, mint a pokol tüze. A folyó lassú folyású volt, és jéghideg. Leszálltak a nyeregből, megitatták a lovaikat, aztán ismét nyeregbe ültek, és átgázoltak a folyón.
A lovak borda magasságig elmerültek a vízben, és mikor a túloldalra értek, a kavicsos parton, nyomokra bukkantak.
– Hány lovast számolsz, Buck? – fordult a seriff a farmerhoz.
– Összesen négyet – mondta az. – Itt három lovas kelt át – mutatott tőle jobbra, a sárba süppedő patanyomokra. – és itt – fordult a másik irányba. – Ez egy új nyom, egészen friss. Pár órája sincs, hogy átkelt.
– Én is, pont így látom – értett egyet a seriff. Az ábrázatára aggodalom ült ki, mert tudta, hogy a mexikói milyen céllal követte a családot, de Lee Wilsonnak is ugyanez járt a fejében.
– Mit akarhat a mexikói, egy gyerektől, és egy asszonytól?
– Elégtételt! – Vágta rá a seriff.
Hamarosan felfelé kaptattak a hegyi úton, ahol keskeny ösvény vezetett a fenyőerdőn keresztül. A fák között, a levegő hűvös volt és illatos. A seriff annak a tudatában, hogy mexikóinak nagyobb az előnye, a lova oldalába vágta a sarkantyúját, gyorsabb vágtára fogva.
A vállát most nagy teher nyomta. Az ő kötelessége, az emberek védelme volt, erre esküdött fel, mikor feltette a csillagot. Eddig már elvesztett egy embert, és nagyon tartott attól, hogy ma, nem ez lesz még az utolsó, mert, egy mindenre elszánt, bosszúszomjas emberrel van dolguk.
Tudta, hogy a család élete, innentől, már Isten kezében van.
A félelme hamar beigazolódott, ugyanis messziről, puskalövés dörrent, aminek a vízhangja, bejárta a hegyszorost.
Mindhármukban, azonnal megállt az ütő.
Később, kibontakozni látszott a vadászkunyhó a fák között. A ház előtt, három személyt pillantottak meg: James felesége, Mary, a földön ült, és az öccse fejét a kezében tartotta, és zokogott. Josh mellettük térdelt.
A seriff ilyen távolról nem tudta, eldönteni, hogy a férfi életben van e még, de aztán odaérve, látta, hogy még lélegzik. A golyó a lapockájánál fúródott a testébe.
Úgy vélte, ha elállítják a vérzést, akkor túl fogja élni.
A környéket átkutatták, de a mexikóinak nyoma sem volt.
– Már elment – mondta az asszony, a seriffre sem pillantva. – Minket életben hagyott. – A szemei üvegesek voltak. A tekintete a távolba veszett. Úgy tűnt, mint aki teljesen máshol jár. Az öccse fejét az ölében tartotta, és miközben hullottak a könnyei, a törzsét oda-vissza ringatta.
Közben, Lee Wilson visszament a városba, az orvosért. Addig Buck és a kölyök, bement a házba, tiszta vízért és törölközőért, hogy kimossák a sebet.
A seriff, addig leült az asszony mellé, a fűbe. Kereste a szavakat, próbálta minél tapintatosabban közölni a férje halálát, de mire szóra nyitotta a száját, az asszony megelőzte.
– James halott, tudom. – kezdte. – Elmondta, hogy megölte. – A hangja itt elcsuklott, a feltörő zokogástól – Azt is elmondta, hogy miért tette.
Tízen három éve, James és a bandája, az éjszaka közepén rájuk törtek. Kirángatták őket az ágyból, őt összeverték, a fiát és a feleségét pedig összekötözték –, és ez után, rájuk gyújtották a házat. Mikor magához tért, már lángokban, állt minden. Miközben a családját akarta kimenteni, ő maga is megégett. A szeme láttára égtek halálra. – Most a serifre nézett. A Féri, egy megrémült nőt látott maga előtt, aki rettenetes megpróbáltatáson ment keresztül.
– Láttam az arcát, iszonyatos volt! – mondta az asszony elszörnyedve. – A vonásaiban, már semmi emberi nem volt!
A seriff átnyújtott neki egy zsebkendőt, amivel megtörölte az orrát, majd kisvártatva folytatta, némileg összeszedettebben: – Azt mondta, hogy meg akart halni. Miközben arra készült, hogy kiontsa az életét, felelevenedett benne, a szörnyű éjszaka – és akkor, emlékezni kezdett a támadókra. Ott, azon a helyen, megesküdött, hogy elégtételt vesz a családjáért. Így a bosszú adott neki erőt, hogy eltudja viselni az életet.
Felkutatta az összes embert, aki felelős volt a családja haláláért, és végzett velük. Mi voltunk az utolsók a listáján. Mikor a fiamra emelte a fegyvert, könyörögtem neki, hogy őt ne bántsa, inkább velem végezzen. És az utolsó pillanatban, amikor már azt hittem, hogy vége… akkor… tudja mi történt? Leengedte a fegyvert –, mert a fiam, a saját kisfiát juttatta az eszébe –, ezért képtelen volt megtenni. – Ó, istenem! – kiáltott fel, mintha most értette volna meg, hogy egy hajszálon múlt az életük.
Miután kitörölte a szeméből a könnyet, a seriffre emelte a tekintetét.
– Mondja seriff, tényleg ilyen szörnyeteg volt az én férjem?
A seriff egy ideig, váratott a válasszal: – Tudja asszonyom, ha egy ember sok lelki megpróbáltatást él át gyerekként, akkor megeshet, hogy később, nyomot hagy benne –, és a tapasztalatom az, hogy a többségük, rossz útra tér. Sok ilyennel volt már dolgom. A férje esetében is, ez történt. Nem lehetett, egy felhőtlen gyerek kora, ráadásul apa nélkül nőtt fel, így nem volt, aki tanítsa, és példát mutasson neki. És később, eljött a nagy törés az életében, mikor elég rövid időn belül, elvesztette az öccsét, majd az anyját is. Mindenkije meghalt, aki számított neki. Mondhatjuk azt, hogy akkor, elvesztette az irányítást, az élete felett. De aztán, maguk egymásra találtak, ezáltal James visszatért a helyes útra. Az önök fia ennek a bizonyítéka. Sokszor láttam a városban a kölyökkel. Egyik alkalommal lóvásár volt, és James, éppen a lovakról tanította, és a fiú itta minden szavát. Tudja, még irigyeltem is, mert nekünk nem kehet gyerekünk a feleségemmel, és titkon, mindig is egy fiúra vágytam, akinek átadhatom a tudásom, és aki úgy néz fel rám, mint az ön fia, az apjára.
Visszatérve a kérdésére, asszonyom, szerintem a férje nem volt szörnyeteg. Az ön férje, jó ember volt.
Az asszony hálás volt a seriff őszinteségéért. A szavai vigaszt nyújtottak a számára. Ráemelte a tekintetét a férfira. Az ajka halványan mosolyra húzódott. Végül csak, ennyit mondott: – köszönöm.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2022-07-02 21:22 craz

craz képe

Ennek többször nekikezdtem.
Nagyon sok hiba van benne; fogalmazási, mondatszerkesztési, központozási, helysírási.
Már csak azért is kirakom - ha már itt áll hónapok óta, és senki se piszkálta bottal se -, hogy aki nem látja a hibákat, az éppen ott tart, azt hiszi, hogy jól ír.
Ma éppen a fb.-on futottam bele egy írós szösszenetbe, ahol az ÍRÓ azt szerette volna, hogy megerősítsék benne, ő igenis jól ír, de a pár soros bejegyzésében is több hibát vétett. A hozzászólók meg csak hülyítették szegényt, jobb esetben csak homályosan körülírták,hogy rossz, úgy, hogy az ÍRÓ ne tudja meg. Az írás egy folyamat, mindenkinek meg kell másznia egy lépcsősort, ki gyorsabban, ki lassabban ér fel rajta, de van, aki a lépcsőt se látja, és nem érti, miért esik mindig seggre.
Szerintem konkrétan szemétség, ha valaki nem mondja meg, az illető rosszul csinál valamit. Ehelyett csak megy a felszopás, meg a hülyének nézés. Persze, igazad van, mindenki hülye rajtad kívül, és helikopter. Csak azért hallgatják el az igazat, hogy ne kerüljenek kellemetlen helyzetbe, pl. az ÍRÓ ne bosszulja meg rajta a negatív kritikát; máskor, máshol.
Na, jó, erről ennyi.
Olvassátok el ezt az írást, és vegyétek észre benne a hubákat! ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."