A Mágus suli rejtélyei 1/4

Arthur mindig is utálta a haladó varázsláselméletet. Semmi sem lehetett unalmasabb, mint három órán keresztül a harmadfokú védelmi mágiák működési mechanizmusának levezetését hallgatni az öreg Mcnish professzor előadásában. Általában, mint a diákok nagy többsége, ő is erősen megkérdőjelezte e tárgy értelmét. Ha egyszer az ember képes volt felrajzolni a varázslat fonatát képező bonyolult mintázatot, semmi józan ésszel belátható értelme nem volt azt is tudni, hogy a komponens egyik szegletének, melyik harminc másik formula képezi az alapját, és miért pont oda kell húzni azt a bizonyos vonalat. Működött és kész, ennyi az egész.
Egyes rosszhiszemű pletykák szerint a tárgy egyetlen célja mindössze annyi volt, hogy a vén professzornak elfoglaltságot biztosítson nyugdíjas évei eltöltésére. Ennek ellenére ő a lehető legnagyobb átéléssel próbálta tudását diákjaiba sulykolni, akik éppen vagy a padjukra borulva szunyókáltak, vagy pedig egyéb elfoglaltságokkal múlatták idejüket. Ez utóbbi csoportba tartozott Arthur is, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy különböző lényeket firkantson egy papírlapra, csakhogy utána apró illúziók formájában életre keltse őket. Az óra kezdete óta már sikeresen befejezett egy díszes páncélos lovagot, aki éppen hatalmas pajzsa mögé bújva próbált közelebb kerülni a rá folyamatosan tüzet okádó sárkányhoz, és éppen folyamatban volt egy második, griffet megülő lovag, aki majd a levegőből fog szorult társa segítségére sietni.
Már majdnem sikerült befejeznie a griffmadár fejét, amikor is valami hatalmas robaj szűrődött be a folyosóról. Zajos robbanások és puffanások váltották egymást, s mintegy kiegészítésképpen enyhe füstszag is beszivárgott a terembe. A professzor először mintha mi sem történt volna, tudomást sem vett az egészről, majd ahogy az egyre zajosabbá válva már túlharsogta az ő hangját is, morogva félbeszakította előadását, és kiviharzott a termemből.
– Csak kapjam el, aki felelős érte. Nem teszi zsebre, amit ezért kap, az egyszer biztos – dohogott magában. – Még hogy egy ilyen fontos előadást megszakítani! Egy hét szobafogság, az a legkevesebb! Szerencsés, ha ki nem csapatom. – Amint távozott, többen is kapva az alkalmon, hogy végre valami izgalmas is történik, az ajtóhoz rohantak, és onnan kitekingetve próbálták kideríteni, mi is zajlik odakint.
Arthurt ez különösebben nem izgatta fel, ő továbbra is jól meg volt rajzai társaságában. Jobban mondva csak meglett volna, ugyanis hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki erőteljesen dörömböl a mellette lévő ablakon. Amennyiben ez a földszinten történik, semmi szokatlan nem lett volna benne, ám a második emelet magasságában ez már korántsem volt mondható annyira szokványos eseménynek. Ennek ellenére teljesen biztos volt az elkövető személyében, még csak szüksége sem lett volna odafordulnia hozzá, hogy megbizonyosodjon a kilétéről. Amikor végül mégis megtette, sejtésének megfelelően egy torzonborz, homokszínű haj keretezte kerek arc nézett vissza rá az ablak túloldaláról, hatalmas szájjal, benne szanaszét álló fogakkal, csibészes mosollyal és ehhez illő huncutul csillogó szemekkel. – Isaac, mi a francot csinálsz? – rivallt rá barátjára, miután óvatosan kinyitotta az ablakot. A fiú éppen a szomszédos ablakpárkányon egyensúlyozott, egyik kezével erősen az ablak keretét markolva.
– Elment az eszed, miért másztál te ide fel? Ha innen leesel, rögtön kitöröd a nyakad. Hogy kerülsz egyáltalán ide?
– Ha ennyire érdekelnek a technikai részletek, egy levitációs formulát használtam, az első emeletről kimászva, miközben lefelé irányított, apró lökéshullámokat keltve toltam magam fölfelé. És ne nézz olyan furcsán, nem olyan vészes, mint aminek hangzik, tök egyszerű az egész, miután egyszer sikerült kikísérletezni. Majd megmutatom. – Arthur tudta, hogy bármit is állítson barátja, a formula korántsem lehetett annyira egyszerű. Számára hónapok szükségeltettek volna, hogy elsajátítsa, de Isaac ösztönös mágiahasználó volt. Nem volt szükséges, hogy pontosan megértse, hogyan is működik, amit csinál, elég volt, ha az alapokkal tisztában volt, utána csak rágondolt, mit is szeretne, és az agya magától elvégezte az összes bonyolult számítást hozzá. Egymillióból jó, ha egy ilyen varázsló akadt. Valószínűleg ez volt az egyetlen oka, hogy a fiú még mindig az iskola falai között tudhatta magát, folyamatos csínytevései és notórius órát nem látogatásai ellenére.
– Na, segíts már bemászni, nem tudom a végtelenségig itt tartani magam – mondta, s már nyújtotta is egyik kezét a barátja felé.
– Megőrültél. Ha Mcnish itt lát, neked biztos, hogy véged van. Még mindig nem felejtette el azt a múltkori esetet. Egy hétig zöld színben játszott, miután ki tudja, hogy mit kevertél az italába.
– Óh, hát azért nem mindig. Ha felidegesítették, kék lett – mondta, mire a másik srác halkan felkacagott. – Igaz, erről majdnem megfeledkeztem. De akkor is tűnj el minél gyorsabban. Bármikor visszaérhet.
– Nyugi. Amit most kiagyaltam neki, le fogja őt kötni még legalább tíz percre – felelte legzsiványabb mosolyát felöltve, mire Arthurt színpadiasan a fejéhez kapott.
– Gondolhattam volna! Ki más is lehetett volna. Mit szabadítottál most rá, ha szabad tudnom? Ugye marad még valami az iskolából utána is?
– Semmi vészes. Nem is értem, miért kell rögtön a legrosszabbra gondolnod. Tanultam a múltkoriból, csak semmi pusztító varázslat. Mindössze némi mennydörgést és füstöt zártam egy léglabdába, és egy légy után kötöttem. Elég borzasztóan néz ki, és elég kiszámíthatatlanul mozog, hogy bele teljen egy kis időbe, mire meg meri közelíteni. – Ennek hallatán a másik fiú ismét vidáman felnevetett, miközben barátját átsegítette az ablakpárkányon túlra.– Te javíthatatlan vagy.
– Ugyan már! Csak némi egészséges mozgást biztosítok számára. Az ő korában szükség van néha, hogy fel-alá szaladozhasson, és az idegei is rendesen átmozgatódjanak. – Közben, ahogy bekászálódott, leporolta nadrágját, Arthur észrevette, hogy mennyire koszos is barátja ruhája. A felsője ujjai ki sem látszottak a sárból, és térdnél jókora sárplecsni tanúskodott róla, hogy nem is olyan régen elég közel járhatott a talajhoz, ráadásul egy-két egészen friss szakadás is fellelhető volt a már meglévő tucatnyi mellé.
– Hát veled meg mi történt? Úgy nézel ki, mint aki egy kiadós fürdőt vett egy pocsolyában.
– Ja, ez? Semmiség, csak gondos kutatómunka – mondta, miközben hajából kisöpört néhány kóbor falevelet.
– Uramatyám, hát te tényleg nem vagy semmi!
– Sajnálnám is, ha nem így lenne – húzta önelégült mosolyra száját.– De te is meg fogod látni, hogy megérte. Na, induljunk is, meg akarom mutatni, mit találtam – mondta, s már rángatta volna a másik srácot az ablak felé.
– Meg vagy te húzatva? Ha az öreg visszatér, és nem talál itt, nekem végem. Majd délután megmutatod. Ezután van még egy támadó varázslatok gyakorlatom, azt semmiképp sem szeretném kihagyni, aztán felőlem mehetünk, ahová csak szeretnél.
– Ugyan már, ne légy ilyen – toporzékolt türelmetlenül a másik. – Ez nem várhat addig, most azonnal látnod kell.
– Na, mi az, ami ennyire fontos, bökd már ki!
– Ezt nem lehet csak így, ezt tényleg a saját szemeddel kell látnod! De óra végére már itt is vagy, egy percig nem kell aggódnod. Na várj, megoldom a problémádat – mondta, majd halk mormolásba kezdett, miközben kezeit aprókat mozgatva, bonyolult ábrákat rajzolt a levegőbe. Ahogy előre haladt vele, lassan Arthur egy élethű mása kezdett kibontakozni, aki a székén ülve, figyelmes tekintettel nézett a tanári pulpitus felé. A fiú óvatosan megbökdöste másolatát, még sokadszorra is örömét lelve benne, ahogy keze átsiklik az illúzión.
– Muszáj volt ilyenre csinálnod? – kérdezte.– Az öreg sosem fogja bevenni, hogy bárkit is ennyire érdekelné ez az egész.
– Bízz bennem, hízelgőnek fogja találni. És sohasem zavarna meg valakit, aki végre oda is figyel az óráján. – Na, menjünk, mert ha visszajön és kettő lesz belőled, az lesz aztán a felettébb gyanús.
– És ha valaki felhívja rá a figyelmét?– kérdezte aggódóan Arthur. A másik srác kezével nagy ívben, színpadiasan körbelegyintett, a többi diáktársaira mutatva.– Hiszen ezek még azt se vették észre, hogy én itt vagyok. – És tényleg, most ahogy Arthur jobban megfigyelte, az osztály nagyobbik része még mindig kíváncsian az ajtóban tolongott, nyakukat meresztgetve és vígan kacarászva, míg a többiek továbbra is mélyen aludtak, vagy teljesen bele voltak merülve saját kis különfoglalkozásukba.
– Na jó, menjünk – adta be végül a derekát, mire barátja rögvest el is kezdte őt cibálni az ablak irányába.
– De hogyan is fogunk kijutttnnniiii... – próbálta kérdezni, de mindössze egy elnyújtott sikkanást sikerült kipréselnie magából, ahogy barátja átrángatta őt az ablakpárkányon. Hirtelen még a szemét sem merte kinyitni, érezte, ahogy teste egyre gyorsabban száguld a föld felé, és a szél iszonytató erővel süvít mellette. Amilyen gyorsan csak tudta a levitációs formulát kezdte el hadarni, és kezével, mint egy félőrült csapkodott amilyen gyorsan csak tudott, remélve, hogy lesz elég ideje azt be is fejezni.
Ahogy végzett, hirtelen egy erős rántást érzett, és lassan lebegni kezdett. Szemét még nem merte kinyitni, tudni sem akarta, mennyi is lehet éppen közte és a talaj között.
– Te nem vagy normális, nem vagy normális! – ismételgette hisztérikusan, miközben a szíve hevesen vágtatott és a levegőt kapkodta.
–Ugyan már. Ne mond, hogy nem volt jó buli – vihogott a másik. –Tudtam én, hogy időben megcsinálod. Amúgy is, ha nem sikerült volna, még mindig eltudtalak volna kapni.
– Melletted muszáj volt tökélyre elsajátítanom – morogta sértődötten Arthur. Közben nagy nehezen rávette magát, hogy kinyissa szemét, és konstatálja, hogy körülbelül féltávon sikerül megállnia az első emelet és a földszint között, míg társa valamicskét lejjebb, egészen közel a földhöz lebegett.
– Na, elég volt ebből, gyerünk– mondta Isaac, és elengedve a varázslatot a földre huppant. Arthur a biztonságosabb megoldást választva lassan leeresztette magát barátja mellé.
– Na, most merre? – kérdezte.
– A hátsó kert felé. De most már szedd a lábad, siessünk – noszogatta, és futásnak is eredt, olyan iramban, hogy Arthur alig bírta tartani vele a tempót. Nemsokára maguk mögött hagyták az iskola épületét, a belső kertet, s már majdnem az iskola határát jelölő tónál jártak, amikor Arthur lihegve megkérdezte:
– Egészen pontosan hova is megyünk? Ha így folytatjuk, lassan nem lesz hova tovább.
– Semmi ok az aggodalomra. Látod ott azt a fát? –mutatott egy, a tó szélén magányosan álló fára. Még alig volt kivehető az alakja, de Arthur így is rögvest felismerte.
– Az öreg szellemjárta tölgy? – kérdezte meghökkenve.– Említettem mostanában, hogy te nem vagy teljesen normális? Minden épeszű ember messziről elkerüli azt. Az igazgató, már vagy tíz éve próbál megszabadulni tőle, miután egy villámcsapástól majdnem porig égett, de eddig valahogy senki sem tudott elbánni vele. Úgy hallottam mindenki, aki megpróbálkozott vele, teljesen megkergült. Csak ültek magukban hetekig, és értelmetlenül motyogtak magukban. Aztán egyszer csak az egyik reggel felébredtek, mintha mi sem történt volna, de semmire sem emlékeztek a balesetet megelőző naptól kezdődően. Nem szeretnék hasonlóan járni, jobb, ha most rögtön visszafordulunk.
– Ne izgulj már, nem lesz semmi bajunk. Még a kérgét se karcoljuk meg, ne ijedezz annyit. Találtam valami igazán érdekeset. Lefogadom, hogy még a tanárok se tudnak róla, igazán izgi lesz.
Ahogy odaértek, Arthur rögtön visszahőkölt. Még sosem járt ennyire közel a fához, de borzalmasabban nézett ki, mint amire számított. Egykoron igazi királyként meredhetett a tó fölé, hatalmas lombkoronája, mint valódi korona ölelhette körbe derékvastagságú ágait. Megvolt vagy tíz méter magas, törzse vastagabb volt, mint kettőjük egymás mellé állítva jó néhányszor. Ám jelenleg csupán torz síremléke volt egykori dicső létének. Törzse felső része teljesen ketté hasadt, egykor dicsőn nyújtózó ágai most lefelé konyultak, néhol már a földet súrolva, törzse szénfeketére színezve, mintegy mementójaként az őt elpusztító lángoknak. Ezen csúf sebek ellenére mégsem akart meghajolni az idő hívó szava előtt, most is makacsul ragaszkodott szülőhelyéhez.
– Hát… Nem mondom, hogy éjszaka szívesen járkálnék a közelében – jegyezte meg Arthur. – Nem csoda, hogy mindenki frászt kap tőle. Na, mutasd gyorsan, amit szeretnél, és tűnjünk el innen. Libabőrödzik mindenem ettől a helytől.
– Óh, ezt szeretni fogod! Na, gyere – mondta sunyi vigyorral, majd leguggolt a fa tövébe, és lassan kotorászni kezdett annak gyökerei között. – Valahol itt kell lennie. Éppen egy nyúlra vadásztam, mert hát milyen jó kis háziállat lehetne belőle, amikor a kis szemét berohant ide a gyökerek közé. Gondoltam nagyon messze nem juthatott, itt rejtőzik valahol alattuk, hát elkezdtem keresgélni. Legnagyobb meglepetésemre valami egészen másra akadtam, mint egy sima nyúlüreg. Na, itt is van! – kiáltott fel örömében, majd kezével gyorsan elkezdte arrébb dobálni a fűcsomókat és gallyakat. Ahogy Arthur közelebbről is rápillantott, jól látszott, hogy előzetesen sebtében hányhatták oda ezeket, elfedve a nemrég kiásott üreget és a munkálatokból hátramaradt földkupacot.
– Hát nem valami nagy – jegyezte meg. – Tényleg be akarsz oda mászni?
– Naná! Egyszer már voltam lent. De gondoltam te is látni szeretnéd. Na, ne hisztizz, mássz csak szépen utánam – mondta, és rögvest hozzá is látott, hogy áttuszkolja magát a nyíláson. Arthur nagyot sóhajtott, majd sejtve hogy úgyse fogja megúszni, hogy csupa mocsok legyen, kénytelen-kelletlen követte barátját az üregbe.
Miután átpréselte magát egy rövid, szűk szakaszon a járat egyre szélesedni kezdett. Először csak guggolva, majd egy jó háromszáz méter után, akár állva is könnyedén tudott közlekedni benne. Rögvest eltűnődött rajta, hogy ugyan kik és milyen szándékból is építhették, kezével tapogatni kezdte annak falát, a mágia bármi jele után kutatva, de csalódottan vette tudomásul, hogy egy szemernyit sem használtak fel annak létrehozásához.
– Ne stréberkedj ennyit, itt biztos nem fogsz semmi mágiát találni. Ha egy csipetnyit is tartalmazna, már réges-rég rábukkant volna valaki. Bárki is építette, szerette volna jól elrejteni.
– De miért is akarná bárki, hogy…– már nem volt ideje befejezni mondatát, ugyanis ahogy kiérték a járat egyik kanyarulatából még lélegzete is elakadt az eléjük táruló látványtól.
A járat egy méretes kőajtóba torkollott, melyet különböző színekben díszelgő vésetek borítottak.
– Egy rúnakapu! – álmélkodott Arthur. – Hát nem csoda, hogy ilyen sürgős volt ide rángatnod. Fogalmad sincs, hogy nyílik, ugye?-nézett vádlóan barátjára.
– Hátt… Most mit mondjak? Sosem volt erősségem a nyelvtanulás. Én a gyakorlati dolgokban vagyok jó, a magolós dolgok a te asztalod. Egyetlenegy jelről se tudom, hogy micsoda, dehogy a kapu simán meg sem mozdul, az fix.
– Te feszegetted? – rivallt rá dühösen barátjára Arthur. – Meg vagy te húzatva? Csoda, hogy még élsz! Ha valami durvább védelmi varázs lett volna rajta, lehet, hogy pecsenyévé sülve üldögélnél itt, én meg idegeskedhetnék, hogy hova is tűnhettél. Na, hagy nézzem mit is ír, hátha akad valami utasítás arról, hogyan is nyílik – mondta, s egészen közel hajolva nekilátott, hogy gondosan áttanulmányozza a rúnákat. Elsőre csak nagyon óvatosan tapogatta át mindegyiküket, gondosan elidőzve rajtuk, közben magába mormolva, ahogy próbálta megfejteni jelentésüket.
– Sikerült valamit kisütni belőle? – érdeklődött némi sürgetéssel hangjában Isaac.
– Ne siettess! Próbálom kihámozni. Elsőre eléggé katyvasznak tűnik. De talán… Igen, megvan. Egy nagyon ősi dialektust használ. Ez a kapu meglehet vagy ezer éves. Valószínűleg még az iskola korai éveiben építhették, talán még attól is korábban. Az ábrák mellett a színek is külön jelentést hordoznak. Na, lássuk. Azt mondja, hogy „Elzárva ártó kezektől, Galein Al’Dharren az Okulás Köre Első Mágusa által”.
– Okulás Köre? Az meg mi a fene? – vágott közbe értetlenkedve Isaac.
– Ha legalább minimálisan figyeltél volna a történelem órákon, tudhatnád, hogy ők voltak, akik megalapították a Tanodát, hogy minden arra érdemes mágustanonc számára elérhetővé váljon a tudás, és hogy véget vessenek a Máguskirályok kizárólagos hatalmának. Az Első Mágus lehetett az akkori iskolaigazgató megfelelője – felelte Arthur kioktatóan, szemét forgatva, amiért barátja még az ilyen alapvető ismereteknek is híján volt.
– Ja, hogy ők. Így már halványan dereng valami.
– Na, befejezhetem, vagy nem vagy kíváncsi a többire?
– Persze, persze folytasd csak.
– Ha jól értem a többi részét, ez a helyiség valamiféle labor lehetett, ahol a Mágusháború során új módszereket próbáltak találni a háború menetének megfordítására, majd amikor sikerült győzelmet aratni, végleg elzárták.
– Ejha. Ez azt jelenti, hogy igazán menő cuccok lehetnek még mindig odabent. Nem írja véletlenül, hogy hogyan lehet kinyitni? Azt ne mond, hogy egy kulcs kellene hozzá, mert akkor jó nagy gondban vagyunk.
– Nem, ilyen fontos dolgot sosem mernének ilyen egyszerű eszközre bízni. Nincs az a zár, ami kibírt volna ezer évet éppen. Mágikusan van lezárva. De szerencsére gondolniuk kellett arra is, hogy mi van, ha a lezárást végző mágus nem lenne elérhető. Azt írja: „Mondd ki titkos nevem és lépj be”.
– Hát ezzel se vagyunk előrébb – sóhajtott Isaac. Honnan a francból tudhatnánk ezt? Nem hiszem, hogy van olyan szerencsénk, hogy az Első Mágus krónikus feledékenységben szenvedett, ezért mindent feljegyezett a noteszébe – mondta Isaac csüggedten.
– Nem túl valószínű. Talán pár közeli barátja tudhatta csak rajta kívül. De szerencsénkre a mágus történelem egyik legjelentősebb szereplőjéről beszélünk. Kevés olyan dolog van, amit ne jegyeztek volna le gondosan róla. Ha nagyon keresgélnék, valószínűleg még a napi menüjeit is megtalálnánk tételesen lejegyzetelve – vigyorodott el Arthur.
– És ha jól gondolom, pontosan ismered a kulcsszót? De imádom, hogy ekkora stréber vagy! – kiáltott fel örömében Isaac.
– Hé, az még nem stréberség, ha szeretem a történelmet! – válaszolta Arthur sértődötten. – De egészen biztos vagy benne, hogy kiszeretnénk nyitni ezt az ajtót? Ki tudja, mi lehet odabent. Elég veszélyesnek kell lenniük, ha így elzárták őket.
– Veszélyes és érdekes. Pont ez benne a lényeg. Ne izgulj, nem nyúlunk semmihez sem, ami problémásnak néz ki. Csak egy-két apróságot veszünk kölcsön. Nyisd már ki! – sürgette barátját.
– Na jó, legyen. A Megtagadott Máguskirály nevében nyílj ki! – kiáltotta.
A rúnák hirtelen élénk fényben felizzottak, majd felváltva egyik-másik felvillant, kialudt, újra felvillant. A félpercnyi fényjáték végeztével az ajtó remegni kezdett, megemelkedett, majd irtózatos sebességgel a plafonba csúszott, szabaddá téve az előre vezető utat.
– Ez aztán látványos volt. Meg kell tanulnom ilyet készíteni. Ezek a fényeffektek bármilyen bulit fel tudnának dobni. Mi a fene az a megtagadott máguskirály amúgy?
– Al’Dharren szabályos párbajban legyőzte a mesterét, így elnyerte a címét és birtokait. Ám ahelyett, hogy átvette volna az uralkodást, szabadon bocsájtott minden tanítványt és szolgát, majd hosszú évekre köddé vállt. Amikor újra felbukkant, már senki sem emlékezett rá, hogy a két személy egy és ugyanaz.
– Aha, érdekes. Na, gyerünk, ne álldogáljuk itt, irány befelé – mondta Isaac, és barátját maga után vonszolva, el is iramodott a bejáraton túlra.
Odabent egy tipikusnak mondható varázsló labor fogadta őket, pont olyan, mint amilyen tucatjával fellelhető az iskola falain belül is. Kisebb, nagyobb üstök gondosan elhelyezve a terem különböző pontjain, körülöttök asztalok, változatos méretű és formájú üvegcsékkel, és a főzetek elkészítéséhez használatos egyéb eszközökkel. Ezenfelül akadt ott még néhány fogas, melyen eltérő mintázatú és színű köpenyek lógtak, valamint a falak mentén ládák és adagedények tucatjai hevertek gondosan halomba rendezve.
– Hát, azért valami izgalmasabbra számítottam – sóhajtott csalódottan Isaac. – Na, nézzünk körül, hátha akad valami érdekes azért – mondta csüggedten, és rögvest meg is indult, hogy beletúrjon egy apró üvegcsékkel teli dobozba.
– Hűha, lélektépő bájital! – kiáltott fel izgatottan, ahogy felolvasta az egyik fiola feliratát, majd a magasba emelve, óvatosan megpöcögtette a sűrű aranysárga folyadékkal teli tárolót. – Hát mégiscsak tudtak akkor még igazán alkotni. Lefogadom, hogy még tucatszám van itt pár hasonló, érdekes harci varázslat.
– Megőrültél, azonnal tedd le! –kiáltott rá Arthur. – Ez nem játékszer, akár ki is nyírhatod magad vele! Tartsd távol magad ezektől! Nézegess inkább valami kevésbé veszélyeset. Azok a köpenyek például eléggé ártalmatlannak tűnnek.
–Jól van Ünneprontó Uraság. Látod, már le is tettem. Inkább nézz körül te is, ahelyett, hogy engem felügyelsz.
– Azt is teszem, nyugi – válaszolta, és felemelte az asztalon heverő egyik könyvet. – Ez akár még hasznos is lehet. Biztosan tartalmaz valami leírást az itt folytatott kisérletekről, és még akár tanulhatunk is valamit az igazi harci mágiáról.
– Nem igaz, hogy már megint csak a könyvek! – sóhajtott fel színpadiasan Isaac. – Élj végre egy kicsit. Van itt sokkal érdekesebb dolog is pár poros jegyzetfüzetnél. Nézd például ezt a köpenyt – mondta, és leemelt a fogasról egy rikító lila darabot, mely ráadásképpen a sárga különböző árnyalataiban tündöklő geometriai alakzatokkal volt teletűzdelve. Egy kicsit forgatta a kezei között, majd széles vigyorral az arcán magára cibálta. Legnagyobb megdöbbenésére, ahogy az övet összefogta, a ruha rögvest látatlanná vált.
– Ezt figyeld, ez semmivé vált! – kiáltotta meghökkenve Isaac. Arthur eközben az egyik dolgozóasztalt kutatta át részeletesen, ezért nem is igazán izgatta magát, hogy barátjára figyeljen, csak felkapott egy az asztalon heverő kisebb papírnehezéket, és a hang irányába hajította.
– Ne szórakozz! Tessék, remélem, jól fejbe kólint, és észhez térít! – Ám jajdulás helyett, mindössze egy tompa puffanás érkezett válaszul. Arthur gyorsan odafordult, remélve, hogy semmiben sem tett kárt, beleértve barátját is, de ott csak a ledöbbent ábrázattal álldogáló Isaacet találta. Tőle nem messze, a dobás irányától teljesen eltérő helyen pedig ott hevert a papírnehezék.
– Na, mi van? Miért nézel így?—kérdezte gyanakodva Arthur.
– Dobd újra, légyszí! – kérlelte barátja.
– Elég furcsa bűbáj lehet azon a köpenyen, ha azt szeretnéd, hogy fejen dobáljalak. Remélem nem a viselője teljes megőrjítése a funkciója. Nem mintha csak a kinézetével ezt nem érné el.
– Ne magyarázz, csak csináld! – sürgette.
– Na, jól van, jól van. Tessék!– s már repült is újra az apró tárgy, most pontosan az ámuló srác mellkasának célozva. Arthur tartott tőle, hogy komoly kárt fog okozni társában, ám legnagyobb meglepetésére, amint a tárgy elérte őt, az mintha kemény falnak ütközött volna, egyszerűen lepattant róla.
– Mi a… – hüledezett Arthur.
– Király, ugye? – vigyorgott Isaac, és kezeivel elkezdett maga körül matatni, mígnem újra elő nem bukkant a ronda köpeny kezei között.
– Valami mágikus páncél lehet. És ami a legjobb benne, hogy teljesen láthatatlan, és szinte semmi súlya sincs. Így még kiröhögni sem tudnak a kinézete miatt. Viszont megvéd a fizikai támadásoktól. Kíváncsi lennék, hogy a mágikussal is hasonló-e a helyzet. Nem szeretnél, valami enyhébb varázslatot rám küldeni?
– Legszívesebben egy tucat tűzgolyót küldenék az irányodba most, de nem biztos, hogy ez a labor a legjobb hely ehhez. Ugye nem akarod megtartani? – kérdezte, látva, hogy a másik azon nyomban el is kezdte táskájába gyömöszölni azt.
– Naná, hogy meg akarom – felelte büszkén, csillogó szemekkel. – Na, ne vágj már ilyen szigorú fejet, inkább nézz körbe magadnak is valami szuvenír után.
Látva, hogy úgy is hiába próbálná meggyőzni, inkább ráhagyta a dolgot, remélve, hogy semmi egyéb kellemetlen hatással nem bír a ruhadarab, és folytatta az asztalon heverő holmik tanulmányozását. Ezek nagyrészét különböző jelentések alkották az egyes kutatások állapotáról, tanulmányok ígéretes próbálkozásokról, melyekből néhány érdekesebbnek tűnőt Arthur félretett későbbi, alaposabb áttanulmányozásra. Az egyetlen tárgy, ami nem valami iromány volt, az egy gondosan megmunkált varázspálca, mely egy oldalra borult iratkupac által eltemetve hevert az asztalon. Alapvetően varázslat végzéséhez nem volt szükség pálcára, erre bőven elegendők voltak a saját kezei is, ám egy gondosan elkészített pálca, mintegy mágikus vezető szolgált, felerősíthette a varázs hatását, vagy csökkenthette a létrehozásához szükséges energia mennyiségét, így könnyebben megvalósíthatóvá téve bonyolult formulákat is. Arthurnak sosem akadt elegendő pénze, hogy beruházzon egyre, és úgy igazán nem is érezte szükségét sem, mindig is jobban szeretett saját erejéből boldogulni, de erről a pálcáról valahogy sehogy sem tudta levenni a tekintetét. Kidolgozását tekintve egészen egyedi volt, keskeny, kecses, nem túl hosszú, ránézésre olyan húsz-huszonhárom centi, körkörösen egészen apró rúnamintákkal bevésve. Óvatosan kezébe vette, suhintott vele néhányat, majd némán elkezdett formulákat rajzolgatni. Még így is azon nyomban érezte a mágia áramlását, ahogy szelídítetlenül tör fölfelé benne, csak arra várva, hogy a megfelelő szavakat kiejtve véglegesítse a formulát. – Ennyire egyszerűnek még sosem tűnt – gondolta, és bűnbánattal telve zsebébe dugta a pálcát. – Ha már ennyi ideje itt hevert, csak nem fog hiányozni senkinek se – győzködte magát, majd, hogy figyelmét elterelje róla, cimboráját kezdte keresni. A köpenyeknél immár csak hűlt helye akadt, és szerencsére a varázsszerek környékén sem téblábolt, ami némi megnyugvással töltötte el. Ami ennél jóval kevésbé volt megnyugtató, hogy végül egy fegyverekkel megpakolt tárolónál pillantotta meg, amint egy méretes kardot próbált leemelni a helyéről.
– Megőrültél. Azt le ne vedd! – ordította dühösen Arthur.
– Ne hisztizz ennyit. Mindig is ki akartam próbálni egy ilyet. Amúgy se egy Excalibur, mi baj lehet belőle, ha közelebbről is megnézem?
– Igenis bármi lehet belőle. Ezek nem játékok. A mágikus kardok az egyik legpusztítóbb fegyvereknek számítottak abban a korban, fogalmad sincs, mire lehet ez képes! – ordította rémültem Arthur, ám Isaac a figyelmeztetésre ügyet sem vetve végül sikeresen leemelte a kardot, majd nem számítva annak nem éppen csekély súlyára, hirtelen hátra tántorodott, eközben a kardal a levegőben hadonászva. Arthur legszívesebben az asztal alá kuporodott volna, biztonságban kivárva, amíg a legrosszabb megtörténik, de élete végéig lelkiismeret furdalás gyötörte volna, ha eközben barátjának bármi baja esik. Ezért hát kénytelen-kelletlen megindult feléje, reménykedve, hogy túlságosan is lefoglalja a talpon maradás, és nem lesz ideje bármi bajt okozni.
Már csak néhány méter volt hátra barátjáig, amikor Isaac megpróbálva menteni a helyzetét, jól nekirugaszkodva egy nagyot lendített előre, de ahelyett hogy egyensúlyát visszanyerte volna, arccal előre a padlónak vágódott, miközben a kard tovább repült a fal irányába.
– Egyben vagy? – kérdezte Arthur, ahogy aggódva Isaac fölé hajolt.
– Igen, legalábbis azt hiszem – felelte, miközben megpróbált feltápászkodni. Kezei és térdei végig horzsolódtak az eséstől, orrából vér csordogált, egy kicsit meg kellett küzdenie, hogy összeszedje magát.
– Te teljesen őrült vagy. Ezt nem győzöm elégszer ismételni ma. Ki tudja mi történhetett volna veled. Kisebb csoda, hogy semmi vészesebb nem történt – fedte meg barátját.
– Ööö... Nem vagyok biztos benne, hogy ez egy helytálló kijelentés – jegyezte meg Isaac elcsukló hangon, miközben ujjával a szoba azon végébe mutatott, ahová a kard megérkezett. Arthur gyorsan a mutatott irányba kapta fejét, és meglepődve vette tudomásul, hogy a kard korántsem a földön landolt, hanem egy gondosan feltornyozott edényhalom kellős közepéből meredt éppen elő, beékelődve az egyik edény oldalába. Arthur hirtelen mozdulni sem tudott a rémülettől. Tekintettel arra, hogy milyen kisérletek folyhattak itt, belegondolni se mert, hogy micsoda végzetes anyag lapulhat az edényben. Már az is szerencse, hogy nem robbantak fel a kard becsapódásakor. Ahogy jobban megfigyelte az edényt, feltűnt, hogy az újonnan keletkezett résen éjsötét füst szivárgott elő. Először csak alig észrevehető mennyiségben, majd ahogy egyre több kezdett fölgyülemleni a becsapódás környékén, úgy kezdett egyre nagyobb intenzitással előáramolni ezer éves börtönéből.
– Lehet, jobb lenne, minél előbb eltűnni innen. Szedd össze magad, és spuri! – rángatta felfele barátját Arthur.
Még a terem feléig sem értek el, amikor egy erősebb rengés rázta meg a helyiséget, majd ezzel egyidőben a szoba baljós vörös fénybe öltözött, és a falakat fel-fel villanó rúnák töltötték meg.
– Azt hiszem ehhez még fordításra sem lesz szükség. Lefogadom, hogy az áll rajta, hogy jó nagy szarban vagyunk – mondta Isaac némi ijedséggel a hangjában.
– Valami olyasmi. A halálos veszély és azonnali lezárás feliratokat ki tudtam venni belőle – válaszolta erősen lihegve Artúr, miközben a záródó ajtó felé rohantak. Látta, hogy barátja közben erősen motyogni kezdett, és sérült kezeivel igyekezett formulákat felrajzolni. Csak remélni tudta, hogy nem tett nagyobb kárt ujjaiban, és sikerül hibátlanul végigvezetnie a gyakorlatot, különben szemernyi esélyük sem maradt a kijutásra.
– Megtudod csinálni, gyerünk, semmiség az a kis fájdalom, egy kis emelő varázslat még részegen, félálomban is bármikor megy! – biztatta. Közben a varázslat hatására az ajtó záródása valamicskét lassult, de korán sem állt meg. Már mindössze pár méter volt hátra, de eközben a nyitott rés mindössze pár centisre szűkült.
– Oké, itt az idő valami vakmerőre – gondolta Arthur, és elkiáltotta magát.
– Vetődj! – ahogy a szó elhagyta a száját, rögvest előre is dobta magát, maga után rántva társát, miközben kézzel és szájjal egyaránt gyorsan hadarni kezdett egy formulát. Ahogy zuhantak az ajtónyilás felé, egy erős fuvallat taszította őket meg hátulról, pont elegendően ahhoz, hogy az utolsó pillanatban még épphogy átcsusszanjanak a bezáródó ajtó alatt. Arthur még így is érezte, ahogy az hatalmas kőlap végig súrolja bokáját, s halvány nedvesség kezd végigcsurogni rajta.
– Huh, hát ezt épphogy megúsztuk! – sóhajtott Isaac erős lihegés közepette. – Vajon ki lehet még vissza nyitni az ajtót?
– Eszedbe ne jusson! – kiáltott rá dühösen Arthur. – Örülök, hogy egyszer kijutottunk innen élve. Amúgy nem hinném. Az összes rúna eltűnt róla. Teljesen halottnak tűnik. Bármi is volt az, amit tönkre tettél, nem hinném, hogy szerették volna, hogy kijusson onnan.
– Nagy kár érte – sóhajtott lemondóan. – Biztos akadt volna még valami érdekes odabent- jegyezte meg csalódottan.
– Úristen. Te tényleg nem vagy százas! – csóválta a fejét lemondóan Arthur. – Na, irány vissza. Még el kell érnem az óra végét. Addig jó lenne, ha kitalálnál valami jó kis mesét, hogy mi is történt velünk, mert nem biztos, hogy ezt a gyengélkedőn szóról-szóra el kéne mesélned, amikor ellátják a sebeidet.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2019-11-26 14:53 Dana

Dana képe

Üdv! Teljesen őszinte leszek, túl sok Harry Potter köszön vissza ebből az írásból, az elemekben nem túl sok egyedit fedeztem fel. Engem nem fogtál meg vele.
Túl hosszú, nem keltetted fel még az érdeklődésemet (és ahhoz túl hosszú a felvezetés, nem kellene eddig halogatnod). Elbeszélésben egy nagyon komplex sztorit, egy komplett világot nem tudsz felépíteni. Márpedig az átvett elemektől eltekintve ez nem fanfiction, szóval mégis ismernünk kell valahogy a világot.
Én a helyedben gondolkodnék azon, hogy egy rövid, idegfeszítő történetbe írjam át, sok-sok sallang nélkül. A fenti sztorit lazán felére lehetne szorítani anélkül, hogy koppintásnak tűnne, és érdekes maradna, érdekesebbé válna.
Nem akarlak letörni, ez az én véleményem. A helyesírásod egészen jó, apróságokat láttam csak, nem fogalmazol rosszul, de ez sok-sok, és nem izgi ebben a formában.

De lássuk, mit szólnak a többiek! :)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen