Kívánj!

KÍVÁNJ!

1

- Elég volt a viháncolásból, most már figyelmet kérek! – próbálta csendre inteni a zabolátlan osztályt a tanító néni, egyre kétségbeesettebben. – Tivadar, nem lopkodjuk a szaloncukrot a karácsonyfáról, nem ezért díszítettük fel! Ti pedig hagyjátok abba a rohangálást! – harsogta túl az egyik kergetőző párost.
A tanteremben teljes káosz uralkodott, és nem tűnt úgy, hogy a zsibongó pokolnak egyhamar vége szakadna.
Patrik némán figyelte a tehetetlen, kipirult arcú Emília nénit, aki éppen a világ legfantasztikusabb rajzóráját akarta volna megtartani, habár ezt nagy valószínűséggel csak ő maga gondolta így.
Patrik roppant kreatív kisfiú volt, ugyanakkor rendkívül komoly és szótlan is. Nem számára lettek kitalálva az iskola ledönthetetlen korlátai, és a kortársai baromfiudvarral vetekedő egyszerűsége sem.
A szürke, kibírhatatlan mindennapok során Anna jelentette számára az egyetlen értékes kivételt. Tiszta szívből szerette a kislányt, szinte már a legelső tanítási nap óta. Anna ugyanis szintén más volt. Sosem akarta őt megváltoztatni, és még annak ellenére is folyton kereste a társaságát, hogy Patrik finoman szólva sem volt népszerűnek nevezhető.
Az első osztály végére a legjobb barátokká váltak, és az egész nyarat is együtt töltötték, pontosabban, csak majdnem az egészet. Egy bizonyos forró, augusztusi szombaton, amely szerencsés módon Anna születésnapjára esett, örökre megváltozott minden.
Patrik azzal lepte meg a lányt, hogy egy általa készített piknikkosárral becsengetett hozzá, majd meginvitálta őt egy kis erdei sétára.
Magányos perceiben gyakran bejárta a környező dombokat, és az egyik elhagyatott túraútvonal végén fölfedezett egy aprócska hegyi tisztást, amit feltétlenül meg akart mutatni Annának is.
A kislány nyomban izgatott lett; mindig is kedvelte a különleges rejtekhelyeket, ám amikor már elérték a rétet, Anna kitalálta, hogy telepedjenek le a hegynek a peremére, így egyúttal a csodás kilátásban is gyönyörködhetnek.
Patrik azonban érthetetlen módon leblokkolt a váratlan ötlettől, és néhány másodpercig csak riadtan nézte a szédítő mélységet, majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és faképnél hagyta a lányt.
Az igazság csupán annyi, hogy Patrikot rettenetes tériszony fogta el a magaslat tetején. Olyannyira szégyellte ezt bevallani, ráadásul ez Anna nagy napja volt, amit semmiképpen sem akart tönkretenni, hogy inkább a gyors megfutamodást választotta.
Anna ábrázata elöl azonban nem menekülhetett; a mai napig kísértette őt álmában az a fájdalmasan csalódott, kérdő tekintet, hogy: „Miért?”
Patrik nem bánt jól a szavakkal, ráadásul idegességében még dadogásra is hajlamos volt, így bárhogyan is próbálta megmagyarázni Annának a történteket, nem járt sikerrel.
Bocsánatkérését a kislány sem segítette elő: amikor eljött a szeptember, olyan jegesen és kíméletlenül viselkedett Patrikkal, akár egy fagyos jégcsap.
Ebben a pillanatban a kisfiú magába roskadva ült a terem végében, padtárs nélkül, és az kötötte le száguldó gondolatait, hogy a legjobb barátja éppen azokkal az öntelt, agy nélkül született mókamesterekkel nevetgélt, akiken korábban még messziről átnézett.
Néha nem a megfelelő embert illetjük meg ezzel a státusszal.
Mélázásában észre sem vette, hogy időközben a tanító néni elkezdte kifejteni az aznapi óra feladatát:
- Hamarosan meglátogat titeket a Télapó, ezért ma arra kérlek benneteket, hogy mindenki rajzolja le a Mikulást, úgy, ahogyan ő elképzeli, és aminek biztosan örülni fog, amikor megtalálja a csizmátokban, amiket az ablakba fogunk kitenni! Kedves, pozitív műveket várok. Indulhat is az alkotás! – tapsolt egyet, majd megigazította a szemüvegét, és felszabadult sóhaj kíséretében helyet foglalt a tanári asztalnál.
Patrik úgy érezte, hogy képtelen lesz meghazudtolni önmagát. Két lábbal a földön állt, és az a típusú gyermek volt, aki nem dőlt be semmilyen mesének vagy varázslatnak; csakis abban hitt, amit a saját szemével látott.
Mindig is kételkedett a Télapó létezésében, már csak amiatt is, mert amire ő vágyott, azt sehogyan sem lehetett volna beszuszakolni egy mikuláscsomagba.
Kis idő elteltével Emília néni megkezdte szokásos sétáját a padsorok között, hogy szemügyre vegye a készülő rajzokat. Néhány hűha, nagyszerű, és ennél többet vártam megjegyzés után végül Patrikhoz is odaért, majd menten dühbe gurult a látottaktól.
- Ez meg micsoda?! – förmedt rá a kisfiúra, aki megrettenés nélkül állta a sarat.
Patrik semmit sem rajzolt, leszámítva egy ’A Mikulás nem létezik’ feliratot. Mentségére szóljon, hogy igazán megpróbálta odatenni magát, mivel az M betű tetejére azért rábiggyesztett egy fekete, bojtos sapkát, pont olyat, amilyet a Télapó szokott viselni vörös kiadásban.
- Én nem hiszek benne. – jelentette ki határozottan, mire az egész osztályban síri csend kerekedett.
Emília néni feddő, ellentmondást nem tűrő arckifejezése arról árulkodott, hogy erről szó sem lehetett.
A fejében elképzelt, ideális Mikulás szakállas és pufók volt, gigászi puttonnyal a vállán, ebbe az álomképbe pedig sehogyan sem illeszkedett Patrik lázadó firkálmánya.
- Ugye tudod, hogy ezért kizárólag virgácsokra számíthatsz tőle? Rettenetesen meg fog haragudni rád!
- Egyik gyerek sem tökéletes.
- De törekedni lehet rá! Légy szíves, ne különcködj többször! – förmedt rá a tanító néni még emeltebb hangon, majd megragadta a rajzlapot, és egyetlen mozdulattal galacsinná gyűrte.
Patrik nem értette, hogy voltaképpen mivel is ártott most a többieknek, de ez is csak egy újabb, számára nem világos dolog volt, amit a felnőttek csináltak.

2

Másnap reggelre megmutatta igazi arcát az ez idáig csendesen lappangó tél.
Amint a puha hópihék első hírnökei rászálltak a dermedt fűszálakra, máris sorban követelték a többiek is a területüket, amelyet minden év decemberében előszeretettel elfoglaltak.
Az utcákat és a házak kertjeit vastag dunna borította, a fák kopár ágait pedig csillogó zúzmara vonta díszbe.
Ilyen időjárás közepette, aki csak tehette, bekuckózott egy jó meleg paplan védelme alá, ám a munkahelyek és az iskolák ezúttal is lelkesen, már-már kárörvendőn nyitották meg kapuikat.
A csöppségeket azonban egy szemernyit sem zavarta az áthatolhatatlan hótakaró, vígan szánkóztak, korcsolyáztak és hógolyóztak a csikorgó hidegben.
Paula néni, a 3.A osztályfőnöke is úgy döntött, hogy ezúttal hagyja a lurkókat annyit játszani, amennyit csak akarnak, így az utolsó tanítási óra keretében az egész bagázs megindult az erdő szélén elterülő, jókora játszótérhez.
Paula néni egy hógolyó-dobó versennyel készült a gyerekek számára, amihez csupán annyira volt szükség, hogy mindenki felsorakozzon egymás mögé a kijelölt rajtvonalhoz, majd a minél keményebbre gyúrt hólabdáját olyan messzire dobja, amennyire csak tőle telik; végezetül pedig utána fusson, és a landolás helyére álljon, hogy követni tudják, pontosan hová esett.
Természetesen jutalom is járt a győztesnek, ami nem más volt, mint egy csillagos ötös testnevelésből.
A tornaórák kifejezetten kemények voltak; a tanulók egészségére szigorúan ügyeltek. Donát bácsi nem bánt túl bőkezűen sem a pihenőkkel, sem pedig az érdemjegyekkel, ötös csak a legkiválóbbaknak járt.
Miután a gyermekek elhelyezkedtek a meghúzott határ mögött, kezükben a legkülönfélébb méretű és formájú hógolyókkal, a tanárnő megfújta a sípját, mire az első versenyző nyomban el is dobta a labdáját.
A közösség legmagasabb lánya, akit Nyakigláb Kingaként is emlegettek, szokásához híven ezúttal sem okozott csalódást. Hógolyója átszelte az egész játszóteret, majd végül egy távoli lucfenyő szúrós hajtásainak csapódva hullott porrá.
Kinga szélsebesen elfutott a fáig, és egy szempillantás múlva már a túloldalról integetett, elégedett mosollyal az arcán.
- Lenyűgöző kezdés! – éljenzett az osztályfőnök boldogan. – Jöhet a következő! Csak tempósan, meg ne fagyjatok nekem a végén egy helyben ácsorogva!
Paula néni egy végtelenül derűs és jólelkű, középkorú hölgy volt, aki szívén viselte az összes gyermek sorsát. Azt szerette volna, ha mindnyájan vitték volna később valamire, ezért igyekezett mindenkiben meglátni a szunnyadó, vagy a szerencsésebb esetben nagyon is nyilvánvaló tehetséget, majd szorgosan ápolni, hogy a csírázó rügyekből idővel pompás virágok nyíljanak.
Patrik kifejezetten kedvelte a tanárnőt. Egyedül azt sajnálta, hogy rajta kívül mindenki más megpróbálta beskatulyázni őt.
Miközben tekintélyes hógolyóját szorongatta vastag prém kesztyűjében, szándékosan a hosszú sor végére állva, abban reménykedett, hogy mire ő következne, addigra hátha elfárad a játék, és megunják a többiek, vagy esetleg viharos szél támad, és sajnálatos módon vissza kell fordulniuk.
Valójában szívesen csatlakozott volna a mókához, de a Patrikkal való versenyzés kizárólag vereséggel vagy vereséggel végződhetett, és az előző napi kínos incidens után nem állt szándékában ezt a bulit is meghiúsítani.
A kisfiú zseniálisan könnyedén jegyezte meg az új információkat, igazi szivacsként szívta őket magába. Az osztálytársai titokban irigyek is voltak rá emiatt. Patrik ugyanis nem tanult, hanem tudott. Matematika órán gyakorta használták őt amolyan mentőövként, amikor a föltett kérdésre senki más nem tudta a helyes választ.
Időközben Tivadar és Rudolf következett, avagy a helyes és a vörhenyes, akik szemmel láthatóan semennyire nem vették komolyan a versenyt, főként, miután végig azzal voltak elfoglalva, hogyan tudnák átmelegíteni az egész testében reszkető Annát, akit meglehetősen kellemetlen helyzetbe hoztak ezzel.
A kislány otthon felejtette a kesztyűjét, sálat pedig nem hordott többé. Patrik pontosan tudta az okát, és mélységesen sajnálta emiatt Annát, aki hónapokig siratta a múlt novemberben baleset miatt elhunyt kiskutyáját.
Málna csöppnyi csivavaként rendkívül nehezen viselte a hideget, így Anna mindig a saját, mustársárga kötött sáljába bugyolálta a kutyust, mielőtt sétálni indultak.
Sajnos azonban Málna bátrabb és óvatlanabb is volt a kelleténél, így egyik éjjel Anna arra ébredt, hogy a csivava hasa vérzett a sebektől, és kínzón nyüszített. Nagy valószínűséggel esti csavargásra indult, ami örökmozgó természetéből adódóan sűrűn előfordult, ugyanis a legkisebb réseken is át tudta préselni magát. Bóklászás közben pedig megtámadhatta őt egy másik kutya, aki nem lehetett éppen a saját súlycsoportja.
Kész csoda, hogy Málna egyáltalán képes volt hazabotorkálni súlyos fájdalmai közepette, de Anna hiába látta el a sérüléseit, a komoly vérveszteség miatt már semmit sem tehetett.
Anna sálja sosem került elő, ami szintén bántotta a kislányt, mivel az illata legalább egy picit visszahozhatta volna közéjük a kutyust.
Patriknak már a kezdetek óta olyan érzése volt, hogy Tivadar és hű csatlósa igazából sosem kedvelték Annát, pusztán csak őt akarták azzal bosszantani, hogy látványosan viccelődtek a lánnyal, ami Patriknak sosem volt az erőssége.
Tivadar ki nem állhatta Patrikot, és bizonyára ott motoszkált benne a tudat, hogy amint Patrik sorra kerül, elbújhat majd mögötte, ahogyan az eddig is rendre megtörtént az órákon.
Teljes erőből elhajította a hógolyóját, ami az ügyetlen, ám jelen esetben mázlista dobás következtében megpattant a szemközti mászóka vaslétráján, majd túlszállt az erdőhöz átívelő függőhídon, és nyoma veszett a sűrű bokrok rengetegében.
Tivadar még maga sem hitte el, hogy ennyire messzire repült a labdája. Önelégülten hajlongani kezdett, mintha tapsot várt volna a teljesítményéért. Rudolf menten partner volt a színjátékához, és rögtönzött, egyszemélyes füttykoncerttel ismerte el a rendkívüli sikert.
Az osztály többi tagja, akik még a dobásukra vártak, elszontyolodva, hunyorogtak a távolba, azon morfondírozva, hogyan fogják túlszárnyalni ezt az elképesztő hajítást.
- Ne csüggedjetek, gyerekek! Most kezdődik csak a valódi kihívás! Született egy új rekord, ki fogja megdönteni?
Paula néni mindent elkövetett, hogy izgalmas maradjon számukra a megmérettetés.
- Ki is lesz az utolsó? Áh, Patrik. Te és Hilda a hógolyó után mennétek, kérlek? Látnunk kellene a végén, hogy konkrétan hová eshetett, hátha valaki még ennél is fantasztikusabban fog játszani ma! Az a biztos, ha inkább ketten tanúsítjátok a dobást, és amikor lement a sor, ti is kipróbálhatjátok magatokat! Természetesen nektek nem kell futnotok most, csak komótosan, ráértek. – adta ki az utasítást a tanárnő.
- Indulunk? – kérdezte Hilda a mögötte álló Patriktól, majd még jobban a fülére húzta rózsaszín sapkáját, és alágyűrte piszkosszőke tincseit is.
Hilda nem gyakran kommunikált a fiúval, mivel nem akadt túl sok közös beszédtémájuk. Nagyon lányos lány volt; leginkább a barbizás és a csillogó ruhaköltemények kötötték le az érdeklődését, Patrik pedig ezekkel érthető módon nem igen tudott azonosulni.
A kisfiú holtsápadtan az erdő felé pillantott, különösképpen az átkelő irányába, ami már önmagában is félelmetesnek tűnt a két kifeszített kötél között recsegő, ősrégi falécekkel, ami viszont odalent húzódott, az annál inkább aggasztotta őt.
Nem léteztek itt ugyan égig érő szirtek, de Patrik riadalma fölnagyította a magasságokat, és számára már a hidacska alatt békésen csobogó patak is tűrhetetlenül mélyen zubogott.
- Patrik? Valami baj van?
Hilda már türelmetlenül toporgott. Rövidesen Paula néni is észrevette, hogy Patrik hirtelen rosszul lett.
- Nem érzed jól magad, kicsim? Mi történt? – lépett közelebb aggódva.
Mindenki a kisfiút fürkészte, ki feszülten, ki kíváncsian, mire Patrik egy-két percnyi némaság után végre megtörte a csendet.
- Én... Én félek a…a zu-zuhanástól. – dadogta, kitartóan bámulva a cipője orrát.
Nem mert felnézni, mert borzasztóan tartott a társai reakciójától. Így azt sem érzékelte, ahogyan Annát teljességgel lebénította az üdítő felismerés: Patrik sosem hagyta őt egyedül, csupán annyira félt, hogy képtelen volt szembenézni a mumusával, és még csak bevallani is szégyellte.
Most már iszonyatosan bánta, hogy ilyen csúnyán viselkedett a történtek után, hiszen még csak meg sem kérdezte Patriktól, hogy miért tette, amit tett.
Ebben a pillanatban megszólalt Gusztáv, fölrázva ezzel a döbbent sokaságot. – Micsoda kis beszari!
Gusztáv a létező legkegyetlenebb gyermek volt, akit csak a hátán hordott a föld. Magas, nagydarab srác volt, és rendszerint tökéletes érzékkel döfte telibe az érzékenyebb lelkeket a fájó pontjaikon, miközben lengő tokája csak úgy remegett az otromba röhögésétől.
Valamiért az ilyen gyermekek nagy vonzerővel bírnak; talán a csordaszellem, vagy a bennük látott karakánság miatt.
Minden esetre nem telt bele sok idő, és a többiek is mind gúnyolódva kacagtak, és ujjal mutogattak a megsemmisült Patrikra, kivéve Annát, aki értetlenül forgolódott. Sehogyan sem tudta fölfogni, hogy miért találták ezt olyan lenézendő szenzációnak.
Patrik már nem is akarta megérteni. Miután az osztályfőnök sem állt ki mellette, csupán megilletődve pislogott a nem várt eseményeket szemlélve, egyre csak az járt a fejében, hogyan tudna véget vetni ennek a nevetséges cirkusznak.
A világ összes bátorságát összeszedve nekiiramodott a rémisztő hídnak, majd a cél előtt gyorsan behunyta a szemeit, és lélegzetvisszafojtva száguldott át rajta, egyenesen a rengeteg sűrűjébe, oda, ahol már nem juthattak el hozzá többet a csúfolódó hangok.

3

Patrik jó darabig csak futott és futott megállíthatatlanul, miközben háborgó elméje szüntelenül zakatolt, és sorban vetítette le előtte az elmúlt történéseket.
Alig nyolc éves létére meglepően bölcs volt, aki tisztában volt vele, hogy minden hír és újdonság lerágott csonttá válik pár nap után, mégis szörnyen megviselték őt az események.
Arra az egy dologra viszont mérhetetlenül büszke volt, hogy igenis megmutatta a többieknek, hogy még tériszonyosan is képes átszaladni a hídon.
A hahotázó arcok homályos masszává folytak össze a szemei előtt, azt azonban így is nyomban kiszúrta, hogy Anna nem nevetett. Vajon miért nem? A kisfiú akármit megadott volna azért, hogy beleláthasson a gondolataiba. Szerette volna azt hinni, hogy talán végre egyértelműen bebizonyosodott az ártatlansága, és most Anna is ráébredt erre.
Talán.
Azt már a saját bőrén is jól megtanulta még az óvodában, hogy a lányok sosem felejtenek.
Ahogyan egyre beljebb hatolt az erdő sűrűjében, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy véget ért az ösvény, és immáron egyetlen kósza lábnyom sem törte meg a hófehér egyhangúságot.
Hirtelen meg is feledkezett bánatáról, és izgatottan nézelődött a véletlenül fölfedezett, járatlan úton.
A kora délutáni napfény halovány derengéssel szűrődött át a fagyott lombokon, leheletnyi rózsaszín és lila ragyogást kölcsönözve ezzel a tájnak.
Patrikot még az sem zavarta különösebben, hogy a bakancsa kezdett átnedvesedni a bokáig érő hótömegtől, és a szél is vadul süvített az arcába. Elszántan caplatott előre, abban bízva, hogy ismét sikerül rábukkannia egy hangulatos menedékre.
Miközben éppen az elemekkel küzdött, egy csapatnyi éhes kisveréb szegődött a nyomába. Ekkora havazásra senki nem számított a héten, így a madarak számára fölfüggesztett faetetők is üresen álltak.
A verebek elkeseredett csipogással próbáltak áttörni a végeláthatatlan fehérségen, de semmi remény nem mutatkozott arra, hogy egyhamar eleséghez jutnának.
Patrik úgy döntött, hogy megszánja a madár seregletet, mivel neki már rég elment az étvágya. Előhalászta a kabátja belső zsebébe gyűrt, megtépázott magvas szendvicset, majd letört egy darabot a paradicsomtól megpuhult zsemléből, és morzsánként a verebeknek szórta.
Kedvetlenül figyelte, ahogyan az éhhalál szélén álló szárnyasok egymást ölték az ízletes falatokért.
Az állatokat annyira könnyű boldoggá tenni. Az ő világukban nem léteznek a létszükségleteket meghaladó problémák, amelyekkel az embereknek nap, mint nap szembe kell nézniük.
Patrikra sosem volt jellemző a kárörvendés, sem a bosszú, sőt tulajdonképpen semmilyen negatív érzelem nem tudta őt sokáig a hatása alá vonni, de ebben a pillanatban olyan szívet tépő irigységet érzett, mint még soha korábban.
Kisvártatva egy meredek lejtőhöz érkezett, aminek a völgye egy vékony jégréteggel bevont, miniatűr tavacskát rejtett.
Patriknak egyáltalán nem rémlett, hogy látta volna valaha is a térképen a türkizkék vizű, kristálytiszta képződményt, pedig üres óráiban igencsak gyakran forgatta a kezében.
A tó azonban kétségkívül létezett, ám veszélyes küldetésnek ígérkezett volna, ha a kisfiú megpróbálta volna körbejárni.
A tavacskától nem messze megpillantott egy terebélyes lombkoronájú, odvas erdeifenyőt, amelynek szerteágazó, masszív gyökerei között egyszer csak egy izzó szempárra lett figyelmes.
- Ki van ott? – pislogott kíváncsian Patrik, miközben féloldalasan araszolt lefelé a domboldalon.
Ezt a klasszikus trükköt egy túrázóknak készült könyvből sajátította el.
Az éjfekete tekintet ismeretlen gazdája mozdulatlanul várta, hogy a fiú közelebb kerüljön a barlangjához. Úgy tűnt, hogy nem állt szándékában felfednie magát, ameddig az nem vált elkerülhetetlenül szükségessé.
Miután Patrik semmiféle életjelet nem észlelt a gyökerek felől, valamelyest nyugodtabban trappolt a tó irányába.
Még nem sejtette, hogy hová keveredett. Csak akkor kezdett világossá válni számára a helyzet, amikor a vízpart túlsó oldalán egy mustársárga kupacot fedezett fel.
Hirtelenjében megszédült az emlékektől, ugyanis egyből beléhasított Málna fülig betekert, parányi testének a látványa.
- Ez nem lehetséges. – próbálta őt a belső hangja józanságra bírni. – Ez a sál már egy éve elveszett, teljesen ki van zárva, hogy Annáé legyen. Sokan hordanak sárga sálat. Különben is, ki tudja, hogy tényleg egy sál?
A saját magának ismételgetett monológ azonban egyre hiteltelenebbé vált, amikor a fenyőfa alatti búvóhelyről őrült csaholás közepette kirontott egy sötétbarna, csapzott szőrű kutya, majd morogva támadó állásba helyezkedett. Bizonyára figyelmeztetni akarta Patrikot, hogy ez az ő területe, és neki semmi keresnivalója nincsen itt.
- Szóval te voltál az. Te ölted meg Málnát. – nézett rá a kisfiú dühtől eltorzult arccal.
Most, hogy felcsillant annak a reménye, hogy újra örömet okozhat a barátjának, futótűzként áradt szét a testében az adrenalin, ami arra ösztökélte, hogy a vadállat fenyegetésével mit sem törődve nekilóduljon, és megkaparintsa a sálat, bármi áron.
Azonban a fenevad nem mondott le olyan könnyedén a kínok árán megszerzett zsákmányról, és egyből Patrik után lódult.
A fiúcska számára jelentett némi előnyt, hogy sovány és fürge volt, de még így is minden földre érkezése nyomán megreccsent az instabil jégtakaró.
A vehemens jószág nem adta föl; gondolkodás nélkül üldözte Patrikot, amikor egy erőteljesebb landolás következtében berepedt alatta az egyik leváló jégtábla, majd ijedtében inkább a megfutamodást választotta, és mentette az életét.
Patrik egy pillanatra hátranézett, de nem vesztegethette sokáig az időt: felmarkolta a rongyos sálat, és amilyen gyorsan csak bírt, mászni kezdett fölfelé a szemben lévő, csúszós emelkedőn.
Már majdhogynem koromsötét honolt a környéken, mire a lélekszakadva menekülő kisfiú Annáék otthonához érkezett.
Miután alaposan kifújta magát, és megbizonyosodott róla, hogy a megvadult gyilkos nem követte őt, némi töprengés után a kerítés mellett döntött csengő helyett.
Túlságosan szorongott a személyes interakciótól, elvégre, hónapok óta egy szót sem váltottak Annával, és egyébként sem akart rárontani a családra. Jobbnak látta, ha inkább csendben belopózik a hátsó kerten át, és a küszöbön hagyja a megtépázott meglepetést.
Rögvest támadt is egy ötlete, amikor nekiütközött a kislány által gyúrt, bájos hóembernek. Anna még egy csipkebogyó-ágakból készített koszorút is elhelyezett a legfelső gömbön.
Patrik a lebukástól tartva nem tétovázott sokat, a hókirálynő nyaka köré tekerte a sálat, majd néhány perc elteltével már a saját házuk felé caplatott.
- Hol jártál, kisfiam? Betegre aggódtuk magunkat apáddal! – ölelte magához szorosan, már-már fullasztóan a mamája, amikor végre valahára hazaért kalandos túrájáról. – Szobafogság lesz a vége, ha nem tanulod meg, hogy szólnod kell nekem, mielőtt bármit is a fejedbe veszel!
- Viola drágám, ne kezdd ezt most! Kutya baja, és épségben előkerült, ez a lényeg. – szólalt meg Patrik kizökkenthetetlenül higgadt apukája.
Patrik mamája mindig pánikolt és idegeskedett. Még akkor is pánikolt, amikor a gyerekek egész nap ki sem tették a lábukat hazulról, és szünet nélküli felügyelet alatt tarthatta őket.
- Hiszen te vacogsz! Máris készítek neked egy forró fürdőt, azután pedig ne felejtsd el, hogy ma éjjel jön a Télapó, és még nem írtál kívánságlistát! Segíts, kérlek az öcsédnek is, ő még nem tud írni. – folytatta egy halasztást nem tűrő feladattal.
Patrik unottan forgatta a szemeit, majd a mintás, csillámporos díszekkel, és villódzó karácsonyfaégőkkel kidekorált nappalit bámulta, amelytől menten hányingere is támadt. Úgy vélte, jó dolog az ünnepi hangulat, de a szülei kissé elvetették a sulykot a mennyiséggel, és giccsparádévá fajult a készülődés.
A közösen elfogyasztott vacsora és az esti mese után Patrik az íróasztalánál ült, és smaragdzöld lámpája csóváját egy üres papírlapra irányította.
Kelletlenül pörgette filctollát, és azon agyalt, mit kívánjon a nyilvánvalóan kitalált, varázslatosnak vélt figurától.
Gondolatai azonban hamar messzire kalandoztak, és meg sem álltak, egészen a felöltöztetett hóemberig, és készítője kiszámíthatatlan reakciójáig.
A kisfiú nem bírt tovább tétlenül várni, így felpattant a székről, majd az ezernyi csillagtól ragyogó, határtalan égboltot kezdte fürkészni az ablakából, és életében először, őszintén a Télapóhoz imádkozott:
„Mikulás, ha valóban létezel, segíts nekem meglágyítani Anna szívét!”

4

Patrik éjszakája zaklatott álmoktól mentesen, békében telt. A hajnal első sugaraira ébredt, kipihenten és jókedvűen.
Egyáltalán nem volt jellemző rá a korán kelés, amit különösképpen a téli időszakban gyűlölt, amikor minden reggel vaksötétben kellett készülődnie az iskolába.
Ez alkalommal azonban még a nyűgőssége is nyomtalanul elmúlt, amit kihasználván, nesztelenül lelopakodott a csigalépcsőn, gondosan kikerülve a nyikorgó deszkákat, hogy meglesse, idén vajon mennyi csokoládét kapott.
Legnagyobb megdöbbenésére viszont a fényesre sikált bakancsa teljesen üres volt!
Rémülten hőkölt hátra, majd egy nagyot csípett a karjába, hogy megvizsgálja, valóban fölkelt-e már, vagy ez csak egy rossz vicc akart lenni. Még csak virgácsokat sem kapott! Azon töprengett, hogy ki lophatta el a csomagját, mialatt ő mit sem sejtve szunyókált, mivel a kisöccse cipellője színültig volt tömve cukorkával, drazsékkal és szaloncukorral.
Patrik imádta a csokoládét. Egész hegyeket képes lett volna befalni belőle, ha a szülei hagyták volna neki. Nem történhetett meg vele ilyen szerencsétlenség, hogy ezúttal ő kimarad a finomságokból! Az is eszébe jutott, hogy talán ez a büntetése, amiért előző nap engedély nélkül ellógott az utolsó óráról.
Igazság szerint egy picit már beleélte magát a tegnapi kívánságába, habár ezt még saját magának is nehezen ismerte be.
De csak egy icipicit.
Elképzelései szerint pedig a tökéletes boldogságnak a tömérdek édesség is velejárója volt, így arra számított, hogy kezdésnek elpusztít majd pár darab bonbont.
- Mikulás, ezért még számolunk! – hajította el csalódottan a bakancsot, majd szitkokat szórva dübörgött fel az emeletre, immáron ügyet sem vetve családja még alvó tagjaira.
Ám amint elhúzta a függönyét, hirtelenjében az összes méreg elpárolgott belőle.
A párás, jégvirágokkal tarkított üvegen egy személyesen neki címzett, ujjal írt felirat várta őt:
Patriknak!

A szeretet nem becsomagolható,
Se sem kierőszakolható,
De ha érzed legbelül,
Hidd el, minden a helyére kerül!
Aláírás: M

A kisfiú ma már másodjára nem akart hinni a szemének.
Az üzenet kétség kívül a Mikulástól származott, aki nyalókák helyett most valami maximálisan különlegessel lepte meg őt.
Ekkor váratlanul megszólalt az egész emeletet végérvényesen fölverő csengő, amitől Patrik tüstént összerezzent. Úgy vélte, a csodának is beillő iromány után csakis hozzá jöhettek.
Még az előbbinél is hangosabb csattogással szedte a lépcsőfokokat, tréfás mamuszában, tűkön ülve, hogy ki fog majd állni az ajtó mögött.
Mielőtt lenyomta volna a kilincset, megállt egy másodpercre, és vett egy mély levegőt.
- Anna! – mosolyodott el ujjongva, amikor megpillantotta a kislány göndör loknijait és zimankótól vöröslő orrocskáját, majd észrevette a nyakában lévő kötött sálat is.
Óvatosan felé mutatott, mire Anna hevesen megrázta a fejét:
- Nem szeretném tudni. Megtaláltad, és visszahoztad nekem. Nem is tudom, mivel hálálhatnám ezt meg. Annyira sajnálok mindent! Rettenetesen buta voltam. – sütötte le a tekintetét szégyenkezve.
- Semmit sem kell mondanod. Én sajnálom!
- Arra gondoltam, hogy ha van kedved, akkor…
Kezében ugyanazt a fonott kosarat szorongatta, amit Patrik készített neki az előző születésnapjára.
A kosár tele volt rakva mindenféle jóval. Házi sütemények, foszlós kalács, bejgli, és forró kakaó illata áradt a pöttyös terítő alól.
- Megtartottad! – hüledezett a fiú elérzékenyülve.
- Hát persze, hogy meg! – vágta rá Anna magától értetődően. - Ugye most már örökké legjobb barátok leszünk?
- Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelnünk. Bújj csak beljebb! – invitálta be Patrik lelkendezve a vacogó kislányt.

Utóirat:

A szobájába fölérve a titokzatos üzenet eltűnt ugyan, de Patrik teljes bizonyossággal tudta és érezte, hogy a Télapó mindvégig figyelte őt valahonnan a messzi, hósipkás csúcsok ormáról.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2021-03-18 12:55 Dana

Dana képe

Engem eleve az elején megzavartál: KÍVÁNJ, harsogtad a címmel, majd jött egy naiv kis történet gyerekekről, Mikulásról, barátságról, halott kiskutyákról.

Bizonyára az én készülékemben van a baj, de túl felnőttesre vetted a fogalmazást, a gondolatokat, a figurát. Külső szemlélőként ábrázolva a helyzeted szerintem nem élted magad bele egy (oké, legyen koravén) nyolc éves bőrébe. Nekem egy kicsit sok a körítés is ahhoz képest, ahová eljutunk, bár adtál a történetednek egy keretet, de közben olyan sok minden más történik elég hosszan, hogy valahogy elvesztem a végére...

Kicsit abszurdnak tűnik, hogy egy sálba bugyolált szobakutya szökik, és a sál nem potyog le róla, csak amikor megtámadja és amúgy szétmarcangolja egy másik kutya, ám mindeközben a sál nem lesz véres vagy szakadt, mi több, egy évvel később Anna boldogan veszi a nyakába ugyanazt a sálat, ami közben ott hevert a hóban, sárban stb...
Kicsit sok a cukormáz, biztos a karácsonyi hangulat miatt.

Nem mondom, hogy az ötleted maga nem jó. Mindenkinek kell egy kis varázslat. Szerintem túl sok mindent akartál beletenni ebbe a mesébe.

A központozásod nem jó.
- Szóval te voltál az. Te ölted meg Málnát. – nézett rá a kisfiú dühtől eltorzult arccal. --> – Szóval te voltál az! Te ölted meg Málnát! – nézett rá a kisfiú dühtől eltorzult arccal.
VAGY:
– Szóval te voltál az, te ölted meg Málnát – nézett rá a kisfiú dühtől eltorzult arccal.
VAGY:
– Szóval te voltál az.Te ölted meg Málnát – nézett rá a kisfiú dühtől eltorzult arccal.
(Vannak még variációk persze.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

szo, 2021-03-20 18:24 S7ABO

Aranyos történet, egy kis varázslattal, de pár dolgot nem értek.
Egyrészt valóban, kicsit idősebbnek tűnik Patrik (és Anna is), mint amennyinek mondod őket. Inkabb gondolnám őket olyan 12-13 éveseknek.
Aztán a kutya. Igen, nekem is furcsa, hogy ha kiszökött, akkor miért volt rajta a sál. Jobb lett volna úgy, hogy ha sétáltatás közben szökött volna el Annától. Azt, hogy Patrik sértetlenül megtalálta a sálat, betudom Mikulás varázslatának, egye fene. :) És valószínűleg Anna sem úgy vette fel, ahogy visszakapta, ki is moshatta. Emberről lévén szó, úgysem a szaga emlékeztette a kutyára, hanem maga a sál. Ettől függetlenül elfért volna rajta egy szakadás, egy halvány, kimoshatatlan vérfolt, csak a hitelesség kedvéért.
A harmadik pedig a kosár. Azt írod, augusztusban volt Anna szülinapja, amikor "szakítottak". Akkor kapta a kosarat. Mármint Anna, és szó szerinti kosarat. :). És még abban az évben decemberben kibékültek. A végén mégis azt írod, hogy a kosarat "előző születésnapjára" készítette Patrik. Ez nekem úgy jön le, mintha egy évvel korábbi szülinapról lenne szó. Kicsit fura.
Mindettől függetlenül viszont tetszett, átjött minden, amit el akartál mondani. :)

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.