Geront Ofélia és az idősek otthona 1/2.

Jó estét, felügyelő úr! Pardon, főfelügyelő úr… Elfelejtettem, hogy a legutóbbi letartóztatásom után soron kívül, dicsérettel előléptették. Nem rosszból, de lassan hálásabb lehet nekem, mint kezdő pornószínésznő a vazelines tubusnak. De nem erről akarok beszélni, hanem arról a… Mennyi is? Százhuszonhárom rendbeli szeméremsértésről, a bűnszövetkezetben elkövetett betörésről és a kilencven napon túl gyógyuló testi sértésekről. Bagatell. Gondolom, nem lepi meg, ha most is azt mondom, ártatlan voltam, mint diáklány az első házibulija előtt?
Az egész hecc ott indult, hogy magánkopóságra adtam a fejemet. Na persze, kecskére káposztát, kanos entre faszobrot, rám bűnügyeket bízni… Tudja, úgy voltam vele, hogy jó útra térek. Mióta legutóbb a tömlöcben egy Térdigvér Pszichóka nevű, négyszáztíz font versenysúlyú orkkal voltam összezárva, aki örömét lelte fűzfapoémái felolvasásában és a kritikus hangok elnémításában, átértékeltem az életemet. Semmi kedvem lelkesen bólogatva tapsolni olyan versek hallatán, amelyekben a „tapír-papír” rímpár szerepel, csak mert a költőnek olyan bicepsze van, hogy simán rátetoválhatták a barátnőjét egy az egyhez méretarányban.
Szóval belekezdtem a magánhekuskodásba – persze csak stikában, fű alatt, mert rovott múlttal az engedélyt kiváltanom annyi esélyem lett volna, mint a fejnélküli lovasnak a csókversenyen. Viszont olcsón dolgoztam, nem is voltam túl tré, úgyhogy egy idő után nálam landolt a környék összes megoldatlan ügye. A szomszéd, dögös özvegyasszony az elkóborolt háztartási szexgólemét kerestette meg velem, a sarki öregúr meg azokat a piszok botanikushallgatókat, akik kis kék tabletták helyett aszalt áfonyát adtak el neki aranyáron.
Felügyelő úr! Még ma is élvezném az életet, sütkéreznék a dicsőségben, mint pultos maca a szoláriumban, ha egy nap pechemre fel nem keres régi cimborám, a kispolgári késdobáló, a zsebtolvajból lett tisztes családapa, Penge Pengető.
Első blikkre láttam, hogy az öreg harcos gondterhelt, mint a küklopsz, ha bandzsítani akar. Hellyel és piával kínáltam hát Pengetőt, akit noszogatni sem kellett, egyből kibukott belőle a panasz, mint alkeszból a hatodik konyak.
Hát hogy a nagynénje, akit bevágtak a Geront Ofélia-féle idősek otthonába, teljesen ki van simulva. Kérdeztem ám egyből, hogy talán fejbe vágták a mámit egy vasalóval – merthogy a hölgy természete kellemes, mint egy sivatagi vihar – mire Pengető egyből lehurrogott. Hogy utoljára akkor volt ilyen nyugodt az öreglány, mikor a nyugdíjasklub tomboláján megütötte a főnyereményt, egy jegyet a helyi fiúlotyóbárba. A dzsigoló, aki a pajzán este végén megdöngette a nagynénit, másnap felmondott, szerzetesnek állt, és azóta is naponta háromszor korbácsolja magát, mintha a flagelláció kanalas orvosság volna – viszont a vénlány olyan jókedvű lett, hogy három napig nem akart senkit feljelenteni. A szomszédság már azt hitte, haldoklik az öreglány, és elkezdtek gyűjteni a koszorújára.
Sz’al Pengető tutira vette, hogy az idősek otthonában valaki kezelgeti az asszonyságot, ami azért volt csiklandós, mert a szatyorina gyakrabban változtatott a végrendeletén, mint pornós pár a pozitúrán. Érthető volt hát, hogy haverom attól cidrizett, valami kanos kandúr elcsavarja a nagynéni fejét, és lecsapja a Pengető-család kezéről a kinéző örökséget. Ráadásul mivel a bentlakók átlagéletkora valahol nyolcvan és a spontán mumifikálódás között mozgott, a személyzetet pedig néhány gólem és eunuch tette ki, sanszos volt, hogy a kufircmester külsős – márpedig akinek ereje teljében lévő alakként arra támad gusztusa, hogy egy idősek otthonában ugorjon fejest a bugyikba, az vagy nagyon perverz, vagy perverzül hozományvadász.
– Rendben – pattantam fel, készen, hogy a tettek mezejére lépjek. – Hogy is hívják ezt az idősek otthonát? Beszélek a vezetővel, azzal az izével… igen, Oféliával, hogy engedélyezze nekem a beépülést és megfigyelést abban a bungalóban. Gyere csak velem, majd meglátod, hogy fél perc alatt megdumálom a csajt. Ha egyszer nekilódulok, nincs, ami ne sikerülne!

– Ajjaj, ez nem sikerült.
Egy óra sem telt el beszélgetésünk óta, és Pengetővel ott ültünk a járdaszigeten az otthon előtt, állunk a tenyerünkbe támasztva, tekintetünkben bávatag csillogás, arcunkon debil mosoly, ajkunkon diszkrét nyálcsík.
– Azok a mellek…
– Az a fenék…
– Az a mosoly…
Felügyelő úr! Biztos voltam a sikerben, mint pornószínész az erekcióban! Pengetővel kibuszoztunk az idősek otthonához, elmasíroztunk szponzorok óriásplakátjai alatt, aztán rárúgtam a kaput egy piknikus testalkatú portásra. A fickó úgy visongott, mintha denevérriasztónak alkalmazták volna, de beígértem neki egy rúgást, hogy mire leesik, ledobja a súlyfeleslegét. Erre aztán sértődötten elhallgatott, én meg – nyomomban Pengetővel – rányitottam az igazgatónőre, Geront Oféliára.
– Ide figyeljen, mucikám…
Úgy haraptam el a mondatot, mint éhes ork a lábszárcsontot. Arra számítottam, hogy egy pengeszájú, szoros kontyos, naftalinszagú öreglány fogad, akinek a nadrágkosztümjénél csak az élete szürkébb – erre az első, amit az irodába lépve megláttam, egy íróasztal alól elővillanó tüllszoknya és egy formás popsi volt, amely olyan szépen gömbölyödött, hogy tutti saját gravitációs mezőt hozott létre. A popsi tulajdonosa négykézláb kifarolt az asztal alól, talpra szökkent, megfordult, rám nézett – én meg egy csuklás közepette hirtelen elfelejtettem a személyi adataimat és a születési nememet. Egy selymes fehér bőrű, szeplős szépség nézett rám csillogó gesztenyebarna szemekkel, miközben csak úgy mellékesen egy még csillogóbb szemű, bolyhos bébialpakát szorított még bolyhosabb kardigánjához. A kardigán alatt – ezt már zselésedő térdekkel és némileg kilógó nyelvvel konstatáltam – két olyan mell domborult, ami bujálkodásra csábította volna Franck Einstein darabokból összevarrt szörnyének minden egyes darabját.
– Jaj, bocsánat – sütötte le a szemét a lány, és megsimogatta az alpakabébi buksiját –, de Bubuka néha olyan pajkos, elbújik az asztal alatt, aztán alig tudom kikönyörögni onnan. A múltkor is addig kergettem, míg kiszakadt a csipkés kis neccharisnyám... Miben segíthetek?
Némi erőfeszítés árán, amely alig igényelt több energiát, mint egy oszlopszentet rávenni a gruppenszexre, elszakítottam a tekintetem a kardigán alatt domborodó cickóktól.
– Öööö... izé... – mondtam frappánsan, és bemutatkoztam. – Magánnyomozó vagyok, és felmerült a gyanú, hogy illetéktelenek éjjelente behatolnak az idősek otthona területére. Ha megadja hozzájárulását és a telefonszámát… izé, szóval tisztáznám a helyzetet, és éjjel csapdát állítanék az ismeretlen betolakodónak. Elkapnánk, legyen bár ember vagy incubus…
Ofélia kisasszony gyengéden a padlóra engedte az alpakát, majd a füle mögé fésülte egy mahagónibarna tincsét, és kardigánja gombjával babrálva rám mosolygott.
– Ugyan, kérem, erre semmi szükség. Bár köszönettel tartozom bátor, önfeláldozó és férfias hozzáállásáért, de biztosíthatom, hogy semmiféle bűnös, éjjeli behatolásról nincs szó…
A bűnös, éjjeli behatolásról holmi illetlen pózok és lucskos lepedők jutottak eszembe – és hogy végleg elveszítsem a fonalat, mint sztriptíztáncosnő a bugyiját, Ofélia kisasszony futólag megérintette a felkaromat. Felügyelő úr! Az alpakabébi körülugrált, a kishölgy mosolygott, én pedig kész lettem volna puszta kézzel szembeszállni egy szadomazo orkpornó valamennyi szerepőjével a leányzó egyetlen puszijáért. Csoda hogy szó nélkül engedelmeskedtem, mikor pillarebegtetve azt óhajtotta, hogy hagyjam magára, és ne butáskodjak itt neki holmi besurranó incubusokkal kapcsolatban?

– Hajaj… – nyögte Pengető.
– Hajjaj... – nyögtem én. – Kemény vagyok, mintha gipszbe öntöttek volna. Ennek a lánynak lehetetlen nemet mondani!
– Márpedig akkor is nyakon kell csípnünk a besurranó hódítót, különben ugrik az örökségem!
– Ha máshogy nem megy, majd Ofélia engedélye nélkül hatolunk be a pucerájba, és messze elkerüljük őt, nehogy újra megbűvöljön azzal a francos kardigánnal meg tüllszoknyával!
– Igen ám – vakarta a fejét Pengető –, csakhogy nézz már körül! Fél hektár az otthon, van vagy tíz hálóterme, ketten aligha tudjuk minden bejáratát szemmel tartani!
Elgondolkodtam, sebtében végigpörgettem a fejemben minden lehetőséget, aztán arra juttottam, mint a ázsiai pornószínész az első tintahalszexnél: ha már fura döntést kell hoznod, válaszd a legfurábbat, hátha beválik.
– Haver – álltam fel határozottan –, hívd össze a bandát.
– Úgy érted, azt a bandát...?
– Igen. Ideje igénybe vennünk az ALFÉL szolgálatait!

Az ALFÉL-nek persze semmi köze sincs az ember gömbölyűbb feléhez. A rövidítés az Alvilág Félisteneit takarja – korábban egyszerűen és fantáziátlanul Tolvajok céhének hívták őket, de aztán kiléptek a nemzetközi piacra, brandet építettek, trendet diktáltak, arculatot váltottak, és csakhamar ők lettek a kontinens legrettegettebb bérencei. Vámpírjárás idején betörtek a polgármester házába, ellopták a bejárati ajtó fölé akasztott fokhagymafüzért, aztán az akadálytalanul besettenkedő vámpírtól ellopták a köpenyét és kitaposták a gyomrából a vérplazmát, hogy eladják a donor feketepiacon. Mikor a kifosztott vérszívó rájuk hívta a zsarukat, ellopták a kiérkező yard bilincseit meg a rendőrautót. Ha pedig bunyózásra bérelték fel őket, hát mehetett ambulanciára fél város. Elég volt elordítaniuk magukat: "trollba-szájba verlek!" vagy "nincs mese, reped a vese!", hogy az utcák hamarabb kiürüljenek, mint a pezsgősüveg egy házibulin. Kemény fiúk az alfelek, na.

Ezek után asszem érthető, hogy mikor Pengető rám csörgött, és közölte, hogy némi nehézség árán, de összerántotta a bandát, örültem, mint nagykamasz a pornómozijegynek. Gyorsan lefixáltuk a találkozót egy közeli kocsmába, én meg már előre tapsikoltam, hogy egy profi banda segíti a melómat. Úgy éreztem, végre jól mennek a dolgok.
Ehhez képest ahogy belöktem a krimó ajtaját, a lelkesedésem lángja úgy aludt ki, mint lidércfény a medencés buliban. A szemközti falnál álló, masszív tölgyfaasztal mellől Pengető integetett némi zavarral az arcán, mellette pedig három, a legkevésbé-sem-elit-bűnöző-külsejű alak vigyorgott rám a legnagyobb lelki nyugalommal.
Az első mandró, egy cingár kis krapek, kopott szmokingnadrágot, egy hajdanában minden bizonnyal fehér inget, és hivatalnokok közt népszerű könyökvédőt viselt, orrán cvikker, arcán néhány tarka tintafolt. Pilincka úr volt, a diszgráfiás pénzhamisító. Istenáldotta tehetséggel volt képes reprodukálni minden létező bankót, de a sors ördöge csúnyán kiszúrt vele: diszgráfiája miatt hiába a szépen megrajzolt bankjegyek, a feliratokba valahogy mindig egy kis hiba csúszott. Az alvilág csodájára járt Pilincka úr "ötven francos", "száz bárkás" és "húsz pontyos" bankóinak, amiket nehezebb volt elsózni, mint elosztogatni egy csomag óvszert a kolostorban.
Mellette egy böhöm termetű, kefehajú fickó terpeszkedett, aki időnként szerelmetes pillantásokat vetett a kezében szorongatott, viharvert lenvászon zsákra. Feneketlen Teddyre, a betörőre ismertem benne – na, nem mintha hiányzott volna egy darab a hátsó fertályából, csak épp az az ábra, hogy Teddy egy kültelki garázsvásáron egy másnapos varázslótól összeszedett egy feneketlen zsákot. Annyira megtetszett neki a mágikus cucc, hogy attól kezdve mindenhová magával cipelte, abba rejtette a lopott holmit, a személyes tárgyait, a fegyvereit és a rendelésre készült, krómacél betörőszerszámait is. Apró szépséghiba, hogy a feneketlenség együtt járt a totális rendezetlenséggel is, és Teddynek valami hihetetlen érzékkel mindig sikerült egy abszolút oda nem illő tárgyat előrántania az őskáoszból. Miután egy kültelki bunyó alatt, szorongatott szituban a jó öreg boxer helyett a barátnője rózsaszín, szatén hálóingét sikerült előkapnia – és ennek hála sebtében begyűjtött saccper kéttucat pofont – a haverjai megpróbálták jobb belátásra bírni, és lebeszélni a feneketlen zsákról, de a rögeszme már csak olyan, mint a pattanás az orrunk közepén: mindenki más látja, csak épp mi nem vesszük észre.
A tekintetem tovasiklott Feneketlen Teddyről a harmadik pofára, és éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom.
A fickó fedorakalapot viselt, ami önmagában elég indok lett volna, hogy egy jeti belelépjen az illető fenekébe, és elhordja őt papucsnak. A zselézett szemöldök, a rózsaszín ing és a ceruzavonás-bajusz csak megerősítette ezt a vágyat, az önelégült mosoly pedig, ami a fickó arcán szétterült, kiegészítette a fenti vágyképet annyival, hogy a jeti a művelet közben lehetőleg viseljen sarkantyút, és járjon csűrdöngölőt egy parázzsal felhintett pajta kellős közepén.
Az illető Cicvarek volt, a Balfahím – állítólag nemesi családból származott, ősei címere egy osztott pajzs volt, a bal mezőben egy fával. Cicvarek – szintén állítólag – nőcsábászatból élt: na, nem ő csábította ágyba a csajokat, hanem halmozottan hülye pasasoknak tartott elméleti és gyakorlati oktatásokat.
Cicvarek eredményessége kérdéses volt – egyszer egy részeg este a cimbikkel csak per hecc körbekérdeztük ismerősi körünket, a kocsma közönségét, végül pedig az egész pia-negyedet, hogy láttak-e már olyat, hogy egy balfahím-tanítvány felszedett egy nőt. Találtunk egy matrózt, aki látta, ahogy az Ördög-tengeren Kraken egy kitört főárboccal kényezteti Krakennét, egy ötszáz éves varázslót, aki találkozott egy olyan kalandorcsapattal, amely véletlenül nem a tavernában vette fel a küldetést, és egy irodalmárt, aki olvasott egy kötetet, amiben az elfek nem nyálas szépfiúk – de sikeres balfahím-tanítvánnyal még ők sem találkoztak. Cicvareket mindez nem zavarta: boldogan hantázott tovább, abban a biztos tudatban, hogy a nőnemű atomokból álló világegyetemben ő a központi, kozmikus fekete lyuk, amely körül minden és mindenki kering.
Lelohadt lelkesedéssel zöttyentem le Pengető mellé.
– Mi ez? – sziszegtem oda, miközben barátságos mosolyt erőltetve az arcomra odaintettem a bandának. – Arról volt szó, hogy el elitosztagot bérelünk fel, nem a tartalékok segédjeinek statisztáit! Hol van, toszom azt, Kétrőfös, az ork?
– Közszeméremsértés, hat hónap.
– Hátultöltős Joe?
– Benne volt a múlt havi bankrablásban. Nem sikerült meglépnie, a sitten dekkol.
– Morgó, a Gorgó?
– Benne volt a múlt havi bankrablásban. Neki sikerült meglépnie, Rióban dekkol. Ez van – vigyorgott kényszeredetten Pengető. – De végül is csak megfigyelni kell a terepet, intézkedni utána úgyis mi fogunk…
Beharaptam az ajkam. Talán igaza van az öreg harcosnak, és én aggodalmaskodom túl sokat… Csak adni kell a fiúknak egy esélyt…
Ebben a pillanatban mellénk toppant a cuki, balerinacipős, szöszi pincércica.
– Hozhatok valamit? Sörkorcsolya, péksütemény…?
Mire Cicvarek, a Balfahím megbökte fedorája peremét, meztelencsiga-nyálasságú tekintettel végigmérte a kiscsajt, és dögösnek szánt vigyor kíséretében odabazsalyogta:
– Kedvencem a kifli vajjal, randiznék egy szexi csajjal!
Pengető a tenyerébe temette az arcát, én felnyögtem, a pincérlány pedig olyan arcot vágott, mint akinek villásreggelinél tömlős sajt helyett egy használt óvszer jutott.
– Oké – hajoltam oda Pengetőhöz, fogam közt szűrve a szót. – Terv változott, Cicvareket kirúgjuk, mielőtt hirtelen felindulásból két órán át sütögetném lassú tűzön, a többiek jöhetnek.
– Van még egy kis gond… – Pengető zavartan babrált a poharával. – Csak Cicvareknek van autója. Ha gondolod, kirúghatjuk, de akkor meg kell várnunk a helyi járatot. És ha kiderül, hogy busszal mentünk betörni, attól tartok, rajtunk fog nevetni az egész alvilág…
Úgy éreztem magam, mint aki tengeribetegségre ricinuskoktélt iszik, aztán vetettem egy pillantást Cicvarekre. A Balfahím épp azzal volt elfoglalva, hogy az autója előnyeit ecsetelte az émelygéstől elzöldült arcú pincérlánynak.
– Az én verdám nem egy kordély, vár bébi a balfa-bordély!
– Na jó… – nyögtem elkínzottan. – De menet közben szóljon csutkán a rádió, mert ha meghallok még egy balfahím-szöveget, karóba húzom a pofát a sebváltóval.

Felügyelő úr! Tudom, ostoba voltam, ott kellett volna hagynom az egész ügyet, mint szégyenlős lánynak a szexpartyt – de Pengető felajánlotta, hogy ha sikerül a terv, százalékot kapok a nagynyanya örökségéből. Naiv voltam és mohó.
Pedig a baljós jelek szaporodtak, mint bankjegyek a sztriptíztáncosnő bugyijában. Kezdetnek beszuszakoltuk magunkat Cicvarek autójába, és elindultunk az idősek otthona felé, de a félórás utat sikerült másfél óra alatt lenyomnunk, köszönhetően annak, hogy a Balfahím mindig tudott egy jobb, rövidebb utat, levágást, rövidítést, amely valahogy ziher egy éjszakai klub vagy a Nevetségesen Túlszexualizált Loli Diáklányok Modellképző Intézete előtt vitt el. Mire végül felkanyarogtunk az elegáns, parkosított dombra, amelyen az otthon állt, bizsergett a dobhártyám Cicvarek füttyögésétől, a szélvédőt pedig ogre-tenyérnyi foltban terítette be az epershake, amit egy megsértett diáklány vágott a kocsinkhoz. Talán a shake miatti rossz látásviszonyok miatt történt, hogy fékezéskor és Y-parkoláskor a Balfahím elsodort két kukát és egy ott feledett járókeretet – talán viszont azért, mert a közel-távol egyetlen parkolóőr egy fiatal nő volt, akin piszok jól állt a városi önkormányzat királykék miniszoknyás egyenruhája.
A hölgyike persze egyből hozzánk libbent, hogy beszedje a parkolási díjat – és itt kezdődött a gebasz, ami után rosszabb kedvem támadt, mint a prostinak, akitől a kuncsaft THM-mentes részletfizetési lehetőséget kér. Cicvarek megkérdezte, hogy ha már letette a kocsit, ráparkolhat-e a csajra is. A bige erre se nem sikított, se nem pofozkodott, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal előkapta az XXL-es méretű Orc Odour riasztósprayét, és figyelmeztetően a Balfahím arcába nyomta azt.
Felügyelő úr! Én nem akartam balhét! Még lett is volna lehetőségünk kiugrálni a kocsiból, és otthagyni Cicvareket, hogy megkapja a megérdemelt bűzfelhőadagját, ám a piszok véletlen, az ördögi Miss McSors közbeszólt: Feneketlen Teddynek ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy a zsákjában kell lennie egy frankó új parkolójegy-kuponnak, amelyet a város területén bárhol felhasználhat, vasár- és ünnepnapok kivételével. Belenyúlt hát a zsákjába, kotorászott, markolt, kirántotta a kezét – kupon helyett azonban egy sűrített levegős patronnal felfújható gumicsónak himbálózott az ujjai között, a kioldózsinór pedig – ezt már hideg verítékkel a hónom alatt állapítottam meg – beleakadt az átkozott feneketlen zsák szájába.
– Teddy, ne! – kiáltottam volna, de elkéstem. A mechanika beindult, a patron álnok sziszegéssel degeszre fújta a mentőcsónakot, odatapasztva minket a szélvédőhöz, pont egy pillanattal azután, hogy a parkolóőr-bige a hirtelen zajtól megriadva a kocsiba fújta az orkizzadság-spray teljes tartalmát.

Felügyelő úr! Sejtheti, milyen hangulatban kászálódtunk ki vagy fél óra üvöltözés és vergődés után a kocsiból. Cicvarek – pillangószellentésnyit sem veszítve lelkesedéséből – közölte, hogy ez volt a legdurvább szexuális élménye azóta, hogy elfenekelte egy kőgólem, mire Pengető, kifogyva béketűréséből, finoman üvöltve megkérte, hogy ezen túl szíveskedjen a melóra koncentrálni – és hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, előrántott kabátja alól egy cirka harminc centis pengéjű kést. Feneketlen Teddy a segítségére akart sietni, de a zsákjából kés helyett egy szárított tőkehalat kapott elő. Pilincka úr, akinek az Orc Odour spraytől elment a hangja – retek allergia! – egy papírlapon közölte, hogy kultúrált és inteligens emberek nem veszexenek, különben pedig még eggy eset, és kitapossa Cicvarek kábelét. Elég volt egy szikra, hogy robbanjunk, és ezt a szikra fel is villant, közvetlenül az idősek otthona kerítése mellett.

Úgy terveztük, hogy az alkonyi félhomályt kihasználva átmászunk a kerítésen, és az épületet körülvevő parkban keresünk leshelyeket. Ám épp ott, ahol a fal a legkényelmesebben megmászhatónak tűnt, néhány csirizszagú pofa óriásplakátokat kenegetett fel a lehető legnagyobb lelki nyugalommal, lusta ásítások közepette.
– „Első Szexbiztosító Zrt. Szexbiztosítása! Kamatyadó mentes lefektetési forma!” – olvastam fennhangon, és a plakátról rám bazsalygó, középen kettéválasztott hajat, halszálkás öltönyt és borzalmas vigyort viselő fószerre esett a pillantásom. – Ez meg mi a bánat?
– Nem hallottál még róluk? – nézett rám Pengető. – Mostanában tele van a hirdetéseikkel a város. Bármi Áron és a szexbiztosítás. Fizeted a részleteket, aztán ha elválsz vagy kidob a barátnőd, és ott maradsz egyedül, a biztosító befizet egy örömlányhoz, vagy kiutal neked heti fél óra öltáncra egy sztrippert.
– Marha jó, de amíg ezek kenegetnek, itt kell vesztegelnünk. A fal többi részén olyan szögesdróterdő van, hogy könnyebb lenne bejutni egy mithril erényöv alá.
– Hé! – kiáltotta Teddy a munkások felé. – Nem tudnának sietni?
Az egyik munkás fél szemmel felénk sandított, megvonta a vállát, majd jelentőségteljesen megmarkolta a félméteres, csiriztől bűzlő pemzlijét. Három társa röhögésétől felbátorodva felénk lendítette mancsát.
– Mondtál valamit, csücsörikém?
Ezt azért talán nem kellett volna. A pemzliről néhány csepp csiriz Teddy zsákjára fröccsent. Márpedig Teddy két dolgot utált, mint apáca az análpornót: ha a barátnőjét szidták, vagy ha a feneketlen zsákját – a sorrend mellékes volt.
A következő pillanatban a pemzlis pofa olyan pofont kapott, hogy tízpontos csukafejest bemutatva zuhant bele a csirizes vödörbe. A három másik plakátragasztó persze azonnal a segítségére sietett, de rosszabbul jártak, mint egy polip a csápospornó-forgatáson: az egyikük egy hosszú meszelőnyéllel Cicvarek felé sújtott, aki ijedtében elhajított egy tégelynyi Eredeti Balfa Haj- és Szemöldökzselét, ami – a sors ördögi akarata! – épp a meszelős pofa arclemezén landolt. A fickó a kulimásztól félig vakon csapkodva hókon nyomta egy társát, aki megzavarodott – ez a fél pillanatnyi késlekedés épp elég volt, hogy Pengető bicskát ragadjon, és elvágja a fickó derékszíját és mindkét cipőfűzőjét, aztán nemes egyszerűséggel hanyatt lökje a ruhátlanított tagot. Az utolsó alak, látva társai szomorú sorsát, gázpisztolyt rántott elő a zsebéből.
Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, és elkiáltottam magam:
– Pilincka úr, diótörő!
Az uszkve öt láb magas Pilincka úr erre cvikkerét és könyvelő-frizuráját meghazudtoló gyorsasággal vetődött előre, és piszok precizitással, faltörő kosként találta ágyékon a gázpisztollyal hadonászó jómunkásembert.
Fél perc sem telt belé, és a ragasztót és véres fogdarabokat köpködő jómadarak elsántikáltak a helyszínről. Bizonyos megelégedettséggel csipáztam körbe.
– Ez nem is volt olyan rossz – mondtam. A végén még bízni kezdek az akció sikerében.
Mire Cicvarek fél szemmel kacsintgatva, hüvelykujjával saját tyúkmellére bökdösve, gyomorforgatóan búgó hangon közölte:
– Kemény bunyó, kemény legény, minden nőnek főnyeremény!
A többiek fél percig birkóztak velem, mire kicsavarták a kezemből a meszelőnyelet, amit a Balfahím bal orrlyukában kívántam elhelyezni.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2021-10-08 23:31 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Eh, nem lehet megunni téged. :D Bár tudnám, miért pont a "tapír-papír" rímpárnál húztad meg a határt, pardon, húzta meg a karaktered a határt, a többi szerintem klasszisokkal rosszabb.

Itt vallom be, hogy a Balfahím fájóan lassan esett le. Teljes két bekezdés után kezdett derengeni valami, majd kellett öt perc kakaóivás, mire leért a poén. Szerencsére addigra megittam a kakaót, mert kár lett volna érte. Szolgáljon mentségemül, hogy fél egy van és uszkve négy órát aludtam, azt is két részletben.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2021-10-09 19:10 Para Celsus

Para Celsus képe

Hm, ez perfect deal, nem is kell utólag megmagyarázni a poént, és a kakaó sem ment kárba :)
Ami a tapír-papírt illeti, egy moly.hu-s idézet (és a vele járó balhé) ihletett meg.
De örülök, ha a saját szövegek klasszisokkal rosszabbak, sok melóm volt bennük :)


"The Rainmakeeeer!"