A Sárkányfiak

A nevem Shung Shan, és most, midőn halálom óráját érzem közeledni, papirosra rovom ezt a különös történetet, mely velem esett meg egykoron, régmúlt ifjúságom idején. Talán egyszer valaki megtalálja az írást, és okul majd belőle. Tán nem, és akkor örökre feledésbe merül...
Az Ezeréve Fénylő Birodalomban születtem, egy egyszerű földműves család elsőszülöttjeként. Utánam még hat gyermekkel ajándékozták meg szüleimet az Égiek. Legidősebbként hamar megtanultam, hogy az élet küzdelem. Hogy eléggé megerősödtem, hajnaltól napestig robotolhattam atyám tenyérnyi földecskéjén. Ha kellett, a bivaly mögött toltam az ekét, ha úgy esett, a rizsszárakat dugdostam az iszapba, miközben térdig merültem el a sárban. Kisebb testvéreim gondozásából is kivettem a részem. A sok megpróbáltatás idővel szíjas, inas emberkévé edzett, aki konok kitartással visz véghez minden feladatot. Ez közrejátszhatott abban, hogy serdültebb koromba lépvén atyám egy napon kézen fogott, és elvitt a nagy Wu Zang Zi mesterhez. Megsejthette, többre viszem majd harcosként, mint földet túró parasztként. A Mennyek Lakói áldják meg holtában is bölcs előrelátásáért.
Csak az istenek tudják, meddig kuporgathatott előtte, míg a taníttatásom költségét, a húsz ezüsttallért megtakarította. Ennyi pénzért akkoriban takaros portát lehetett volna vásárolni. Mindenesetre becsülettel kifizette Wu Zang Zi jussát, aztán a lelkemre kötötte: nehogy szégyent hozzak a fejére. Amikor ezt megígértem neki, komolyan bólintott egyet, meglapogatta a hátamat, és kilépett a Harcosok Kolostorának vörös kapuján. Soha többé nem láttam.
Büszkén, s joggal mondhatom: húsz esztendős koromra a Birodalom tíz legjobb harcosa közé verekedtem be magam. Szó szerint. Puszta kézzel, vagy fegyverrel, bátran ki mertem állni bármilyen kihívó ellen. Tanítómesterem felfigyelt a kardvívással kapcsolatos tehetségemre, és idővel beavatott még a Jáde Gyűrű technikába is, melynek segítségével a szablya forgatója valóságos gyűrűt von maga köré csapásaival, megközelíthetelenné téve magát támadói számára. Azt hiszem, mostanra én vagyok eme tudás egyetlen birtokosa. Meglehet, az utolsó is egyben...
Törvényszerű volt, hogy képességeimre előbb-utóbb felfigyel valaki a Dicső Császár udvarából. A Birodalom hadvezérei rendszeresen felkeresték Wu Zang Zi mester kolostorát, nem volt titok: a Császári Testőrség katonáit innen válogatják. Egy verőfényesen szép, tavaszi napon engem is megtiszteltek a felkéréssel. Boldogan mondtam igent.
Az ezt követő időszakot nem részletezném, legyen elég annyi, hogy éltem a kiválasztottak lélekvidító életét. Bár szolgálatunk ideje alatt a legszigorúbb fegyelmet követelték meg tőlünk előljáróink, azon túl igazi aranyifjúként töltöttük napjainkat. A jók legjobbjainak járó busás zsoldunk és aranyzsinóros egyenruhánk a főváros bármely szegletében kiváló ajánlónak számított. A női szívek kapujának kitárását pedig viharosan gyorssá tette.
De a nappalra éjszaka kellett, hogy következzék: kitört a háború. Az északi hegyek közt lakó, vadságáról híres Csung Kuo kán martalócai egyre gyakrabban rohanták le határmenti falvainkat. A Dicső Császár nem tűrhette tétlenül arcátlanságukat, hamar felállíttatott egy sereget, megbüntetendő a pimasz barbárokat. A Testőrség egy százada - benne én is - része lett a hadnak.
Ha azt gondoltuk, könnyű dolgunk lesz, tévedtünk. A kán számító módon összevonta a Fagyos Föld szétszórtan élő törzseit, hatalmas ármádiává duzzasztva szedett-vedett csapatait. Hosszú, küzdelmes hónapoknak néztünk elébe. A végtelen harcok, a zord időjárás és a közös sors érzete testvériséggé kovácsolta az egységemet. Havasi oroszlánként küzdöttünk a vadak hordái ellen, vállvetve védtük egymást a harcmezőn. Ha valamelyikünk elesett, fivérünket gyászoltuk benne. Úgy hívtak minket: a Sárányfiak. Elszánt kötelékünk az ellenség körében is hírhedté vált, ha meglátták a fekete sárkánykígyót ábrázoló zászlónkat feltűnni a csatatéren, láthatóan csappant a szembenállók lelkesedése. No meg a létszáma...
Azon a zord éjjelen, mely örökre megváltoztatott mindent, eleddig ismeretlen vidékre indultunk. Ha fel kellett deríteni egy új tartományt, mi voltunk az elsők a sorban. A Sárkányfiak. Komor sziklák vettek körül bennünket, egyetlen továbbvivő útként keskeny szoros kanyargott az égbenyúló kövek közt. Megsarkantyúztuk lovainkat, s nekivágtunk az idegen tájnak.
Oly hideg volt, hogy lehelletünk gyöngysorként zörgött bajszainkra fagyva. Ember, s hátasa egyaránt szenvedett a szörnyű zimankótól. Szaporább ügetésre ösztökéltük állatainkat, serkentve ezzel nedveik keringését. Fél napi járás után értünk ki az elátkozott kanyonból, de amit a végén találtunk, attól igencsak elkeseredtünk.
Kopár sík terült el a szemünk előtt, nyitott térség, melyet körös-körül megmászhatatlan hegyek határoltak. Annyi vesződség árán egy zsákutcába jutottunk. Középütt dérlepte, elhagyott kőhalom állt, ami valaha egy elfeledett nép erődítménye lehetett. Lepusztult falain jókora nyílás jelezte az egykori kapu helyét.
Jin Mo, a vezérünk, kivel egyszerre választottak ki Wu Zang Zi mester keze alól, úgy döntött, tábort verünk reggelig. Belovagoltunk hát a kihalt várba, hogy legalább a metsző széltől védve legyünk. Odabent, az egykori főtéren tüzeket szítottunk a magunkkal hozott fahasábokon. Valamelyest elviselhetőbbé vált a fagy, így vártuk a világosságot. Jómagam vastag, prémes köpenyembe burkolózva megpróbáltam szundítani egy keveset. Nem tudom, meddig bóbiskolhattam, amikor a lovak nyugtalan nyerítése felriasztott.
Hátasaink kitágult orrlyukakkal toporzékoltak. Szemlátomást veszélyt szimatoltak a közelben, holott a falakra rendelt őrszemeink semmiféle mozgást nem vettek észre odakint. Előhúztuk fegyvereinket, és felkészülten vártuk, mi fog történni. Legalábbis azt hittük felkészültünk...
Az erőd kövei hirtelen szennyes, zöld fényt kezdtek árasztani magukból. Idegesen néztünk össze, ilyet addig egyikünk sem látott. Valaki halkan suttogva megjegyezte: mikoron a flottánál szolgált, a melegvizű partszakaszokon időnként megfigyelt hasonlót. Smaragdalgák sugározzák szét a nap fényét éjjelente azokon a vizeken. Ámbár az a zöld megnyugtató, meleg ragyogásként izzott, emez viszont éjszakai ragadozó pillantásából sütő gyilkos villogásra emlékeztette az illetőt. Így mondta.
Csontig ható szél támadt a fekete bástyák között, fülhasogató jajongása az agyunkba mart. Sötét fellegek takarták el az ólomszínű holdat, és a hideg még elviselhetetlenebbül tépett bele zsibbadt arcunkba. Ami eztán következett, maga volt a Pokol. Addig a percig az alvilágot tüzes katlanként képzeltem el. Már tudom: jeges rettenet a Holtak Birodalma.
Mert azok voltak ott. A Holtak. Megszámlálhatatlan harcos rontott ránk a homályból, hús nélküli ajkuk néma csatakiáltásra nyílt. Hallottam a hangjukat, ami nem hang volt; belül, a fejemben zúgott a rég elesettek vérszomjas üvöltése. Én is üvöltöttem. És a bajtársaim is.
Felocsúdván az első döbbenetből, körbe rendeződtünk. Láttuk, ahogy távolabb rekedt testvéreink erejét felemészti a Pusztulás Serege. Esélyük sem volt a szörnyű túlerővel szemben, és éreztük, hogy számunkra is eljött a vég. Mily erők lakoztak azon a szentségtelen helyen, nem tudni. Dárdáink annyit értek, hogy pár percig távol tartották tőlünk a dermedt tetemeket. Ha beléjük döftünk, pergamen-bőrt szúrtunk át, elszáradt belső szervek szakadtak szét csapásaink alatt. Hasztalan próbáltuk megölni a Halált.
Aki elbukott, üdvösségét is elvesztette. Átkozott holttestként ocsúdott talpra néhány perc elteltével, hogy immáron az ellen sorait erősítve saját fivérét is átkozottá tegye. Jin Mo mellettem hanyatlott a földre, feltépett torkából dőlő vére szinte azonnal vörös jéggé dermedt körülötte. Mire felfogtam vesztét, már kardját lóbálva ugrott felém, rőt szilánkokat köpve az arcomba. A Jáde Gyűrűnek köszönhetem megmenekülésem; azóta nem telt el úgy nap, hogy ne gyújtottam volna füstölőt Wu Zang Zi mester emlékére.
Borotvaéles kardom pengéje folyamatos körnek hatott, ahogy testem védve pörögtem a félelemtől megvadult lovak irányába. Erőm lassan, de biztosan fogyatkozott, a Holtak pedig pontos vágásaim ellenére egyre csak sokasodtak. Magam sem tudom, miként értem el az egyik állatot, azt még úgyse, hogyan szálltam fel rá. Akkor számomra csak a kard létezett már. Én voltam a Kard.
Kivágtáztam a Végzet Várából, egyszer pillantottam hátra mindössze, a szurdok torkából. Senki nem jött utánam. Sok bölcs embert kérdeztem azóta, tőlük tudom: az átkok hatalma nem végtelen. Bizonyosan a fal jelentette ott a határvonalat. Akkor mindez nem foglalkoztatott, a félnapos utat négy óra alatt tettem meg visszafelé. A fősereg táboránál a lovam felbukott, mire az őrszemek kihúztak alóla, megdöglött.
Napokig eszméletlen voltam, a felcserek később elmondták, a poklokról zagyváltam ájult állapotomban. Visszarendeltek a fővárosba, ahol maga a Dicső Császár hallgatta meg a jelentésem arról, miként veszett oda száztizenkilenc elitharcosa. Senki nem hitt nekem.
A vezérek azt mondták, cselvetés áldozata lehetett inkább a század, csak vereségem miatti szégyenemben találtam ki ezt a képtelen mesét. Megértettem a hitetlenségüket.
Lefokoztak, és hivatalnokot csináltak belőlem, távol a Császártól. Azt hiszem, feddhetetlen előéletem mentett csak meg a teljes kegyvesztettségtől. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, valahányszor társaságba mentem, bár a nyílt konfliktust soha nem kockáztatták. Kerülni kezdtem a közösséget, a munkámnak szenteltem napjaimat, kard helyett a bambusztollat forgattam, papírseregekkel hadakoztam, míg megöregedtem. Egykor egyenes hátam ma görnyedt, valaha izmos kezeim most alig bírják ezt az irónt, és a szemeim se a régiek. Lassan befejezem az írást.
Már kinéztem a kődarabot, ami alá beteszem majd eme tekercset. Mielőtt végképp érzéketlenné dermednek az ujjaim. Ide rakom, a fal tövébe. Ami ugyanolyan, mint akkor. Dér lepi be, de a zúzmara függönyét felszakítva itt-ott most is kivillannak a fekete kövek.
Odabent már várnak rám a bajtársak. A testvéreim. A családom. Nem hoztam magammal fegyvert. Amint előjönnek majd, ölelőn tárom feléjük karjaimat, és az enyéim között leszek újra. Remélem örökre...

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2005-08-07 18:26 Bogumil

Bogumil képe

_____Bogumil D' Kukulkán

Hát igen,aki élve megússza a csatát,mig a társai odavesznek az mindig gyanús egy kicsit.Dehát,régen az volt a szokás,hogy az ellenség vezére a foglyok közül egynek megkegyelmezett és hirmondóként visszaküldte a királyához...Szóval mivel harcoltatok ti Sung San mester? Nem,a Hsziani agyaghadsereggel vivtatok árnyékboxolást...kicsit zavaros a történeted.Mert jobban hangzott volna,ha valódi katonákkal harcoltok,s te leszel a hirvivő.És amiért nem hisznek neked, a bajtársaid után halsz a sirbarlangban.Utólag vállalsz velük,a halálban szolidaritást.

v, 2005-08-07 19:09 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Szia Bogi!

Élő ellenség...nem jó! Hol marad akkor a titokzatosság, a cselszövevény? Egy harcosnak született ember keserűen leélt élete végén visszavágyik azokhoz, akik között elismert lehetett...

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

v, 2005-08-07 19:33 Bogumil

Bogumil képe

_____Bogumil D' Kukulkán
Én szerintem,ha elhagytad volna a szociális elemző részt,honnan jön.És csak onnan inditasz,hogy mennek a csatába,s történik minden úgy ahogy leirod,és a végén a bajtársaihoz megy maghalni,nem kevered bele a falusi rokonokat,sokkal pörgősebb lett volna,higgyél nekem.Itt kőkemény hatásvadászatra kell menni,blikfangos befejezésre,nem totojázásos érzelgősségre.Én még azt is megkockáztatom,hogy harakirit követtem volna el vele...ez lett volna a horrorisztikus.Leirtad volna ahogy kiomlik a bele,folyik a vére,és akkor jön a pokol kutyája,s felnyalja a vérét...

v, 2005-08-07 19:43 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Mondasz valamit, ezzel a falusi rokonos dologgal...
Viszont ezek inkább kínaiak (bár óvakodtam tőle, hogy annak nevezzem őket)! A hasfelmetszés egy portával odébb dívott! :)

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

v, 2005-08-07 19:52 Bogumil

Bogumil képe

_____Bogumil D' Kukulkán
Akkor mit tudom én,elvágja a nyakát.Csak valami blikfangos véget.Tehát,nem jó az,ha több szálon fut egy novi.Tudod,hogy a novi rövidsége miatt(3-4 oldalnál nem lehet több,mert akkor már elbeszélés) tömöriteni,sűriteni kell.A sűrités művészet.Egy tizoldalas szöveget,jó novellista 2 oldalra sürit,de abban minden benne van.Erre törekszem én is.Ezért kaptam olyan kritikákat,hogy szinesebb is lehetett volna,bővebben kifejthettem volna stb.Nem szabad.Gondolja tovább,képzelje el az olvasó.Ez a modern kifejezésmód.