Az Istenek Vére I.

Az izzó napkorong fénylő pereme lassan bukkant elő az Oberion-hegylánc komor méltóságot sugárzó roppant gerince mögül. A születő fény arany szőnyeget terített a tájra, díszbe öltöztetve a kopár szikladarabokkal tarkított, kiszáradt vízmosásoktól összeszabdalt kősivatagot. Valaha virágzó vidék volt errefelé - úgy mondják -, de az Égiek hátat fordítottak ennek a környéknek - ők tudják, miért. Még a legelszántabb kószálók is kerülték e földet, és az esztendők - no meg a regősök fantáziája - hátborzongató meséket alkottak Seholvég ormairól.
Közel s távol egyetlen növény kapaszkodott elszántan a halott fennsík porlepte talajába: göcsörtös vasfa nyújtóztatta csupasz ágait a messzi kékség felé. Akár olybá is tűnhetett volna, hogy könyörög valamiért; talán esőért, tán a pusztulásért.
Egy szirti hárpia gubbasztott lustán a vastagabb, alsó ágak egyikén. A ragadozó már-már elbóbiskolt, bendőjét jólesően feszítette éjjel ejtett zsákmánya: egy balszerencsés sziklaegér került terítékre nemrég. Az apró rágcsáló utolsó visítását a madáron kívül csupán egyvalaki hallotta.
Gavilan öt mérföldre volt a fától, amikor a hárpia lecsapott, de a rövidke visítást meghallva is csak egyetlen pillanatra lassított léptein. Most, hogy a pirkadat kegyesen lehetővé tette számára, még szaporábban kapkodta lábait, sűrűn hátra-hátra pillantgatva vállai fölött. Valahányszor maga mögé nézett, szomorúan állapította meg, hogy az őt követő távoli, de napról-napra közelebbről látszó porfelhő nem akar irányt változtatni és makacsul a nyomában marad, a port szító lovasokkal egyetemben.
Gavilan már hat napja menekült. Útközben elfogyott minden élelme, a lapulevélbe csomagolt szárított hús maradékát alkonyatkor tömte magába, csak úgy, futás közben. Övéről lelógó üres bőrkulacsa mint valami fonnyadt füge verdeste combját, egyfolytában emlékeztetve gazdáját arra, hogy immáron két napja nem ivott. Koszos csizmája minden egyes lépéssel egyre nehezebbé lett, valaha zöld köpönyege szürke lidércként lobogott mögötte.
A fiatal férfi tolvajként kereste a kenyerét, de most - életében először - magára hagyta Furus, a Lókötők Istene. Utolsó prédája nagy falatnak bizonyult, szerzeményét - bár tudta, ennél mesésebb kincset talán sohasem tarthat a markában - legszívesebben elhajította volna. Erszényében az Istenek Vére lapult, a legendás Hétkő egyike. A pompázatos rubin valósággal égette a bőrét, Gavilan még az irhaszütyőn keresztül is érezni vélte a bűvös kincs lüktetését. De nyereségvágya - mint általában - most is győzedelmeskedett józan esze fölött. Nem bírt szabadulni értékes terhétől.
Amikor kinyitván a követ rejtő dobozkát először pillantotta meg zsákmányát, már sejtette, hogy legutóbbi betörése könnyedén válhat a legutolsóvá is. Azonnal felismerte az Istenek Vérét, hiszen tudott a Hétkőről, rég halott apja - aki maga is becsületes tolvaj volt egész életében -, annak idején minden tudását átadta egyetlen fiának, más egyebet nem is hagyva rá örökül. Ahogy Gavilan magában újra felidézte néhai apjának suttogását, megborzongott. Emlékezett az öreg zsivány minden szavára, mintha csak tegnap mondta volna. Tudta hát, ki birtokolja mostanság a mágikus briliánsokat, melyeket állítólag még a Régiek felejtettek ezen a világon. A rettegett név említésére a szerény hajlékukat halovány fénnyel bevilágító faggyúgyertya lángja is mintha ijedten rebbent volna párat. A Sötétség Drágaköveit korról-korra a leggonoszabb praktikák tudói tartották ellenőrzésük alatt, és a tolvaj álmában sem gondolta volna, hogy az estellai fogadó emeleti szobájába betörve rossz sorsa Selimal Suffiah, az Élősködő útjába vezérli majd. Mégis így esett.
Amint ráébredt tettének súlyára, nem elmélkedett sokáig, sebtiben útravalót csomagolt magának, és azon nyomban elhagyta a várost. Kijátszva a gondwan strázsák éberségét - ehhez igazán értett -, leereszkedett Estella falain, és az első faluban elkötött lóval megkezdte vesszőfutását. Két nap, két éjjel hajszolta hátasát, majd szélnek eresztette az állatot; remélve, hogy elveszítik nyomait, bevetette magát a Felvidéki-láp bűzlő, posványos világába. Tisztában volt vele, hogy a mágus kerestetni fogja, és lám: alig verekedte ki magát a mocsár túloldalán, fém villanását vélte felfedezni a láthatáron. Máris tucatnyi harcos kutatta nyomait, szorosan a sarkában lihegve.
A hegyvidék lábánál - ahol a lejtők igazán elkezdik próbára tenni a botor utazót, ki meggondolatlanul birodalmukba téved -, Gavilan megállt. Ruhájának korcából előhúzta egyik legkedvesebb holmiját, a távolbanézőt. Egy vén kalmártól lopta pár éve, miután kellőképpen leitatta az óvatlan aggot. Nyolc tallérba került a részegítő mézsör, ám a befektetés megérte az árát. Felemelte a kristálylencséket rejtő rézhengert, majd üldözői felé fordította. Szinte rögtön el is kapta szeme elől a látócsövet; a szerszám nagyítója oly tisztán kivehetővé tette üldözőit, mintha csak kőhajításnyira lettek volna tőle. Élükön Catul Dirus mellvértes alakja feszített a nyeregben, a legkegyetlenebb zsoldosé, akiről Gavilan valaha is hallott. Ezúttal Selimal Suffiah szolgálatába szegődött hát, és ez a tolvaj számára nem sok jót ígért. A harcos nyakában, rettentő ékszerként, legméltóbb ellenfeleinek gyermekökölnyire zsugorított, zsinórra fűzött koponyái vigyorogtak kajánul - Dirusra e tartományban bárki ráismerhetett erről a nyakékről. Kilenc bérenc ügetett a vezér nyomában, lovaik patája kitartóan falta a távolságot. A tolvaj - bár csak egyetlen pillantást vethetett a trófeafüzérre - úgy érezte, a fejecskék jól látják a közeli jövőt, és most gúnyosan rajta nevetnek. Sarkon fordult hát, és ügyet sem vetve sajgó talpának tiltakozására, ismét futásnak eredt.
Átvágott a lapos fennsíkon, és a leveleit veszített vasfa felé fordult. Elrohant a görbe törzs mellett - jobban mondva elrohant volna -, ám fáradtságtól remegő bal lába beleakadt a földből előtüremkedő kusza, fekete gyökerek egyikébe. Épp csak maga elé tudta kapni karjait, mielőtt elhasalt. Egyik tenyeréről - mintha nem lenne elég baja - még a bőrt is lehorzsolta; fájdalmas kiáltására a feje felett szundikáló hárpia felrezzent éber álmából, majd méltatlankodó vijjogással elröppent. Egy barna pihe maradt csak utána, a parányi tollacska pörögve vitorlázott tova a feltámadó száraz szélben.
Gavilan elgyötört arcát a napra emelte, ami már most, korán reggel is perzselőn simított végig a homlokán. Nyögve feltápászkodott, kiköpte a szájába került port - közben keserűen nézte az ajkaiból fakadt vércseppeket csizmája orránál. Ép kezével megdörzsölte káprázó szemeit, és a levegőben előtte ugráló karikákat látva átfutott agyán a gondolat, hogy talán fel kéne adnia; ekkor vette észre a szurdokot. Jó nyíllövésnyire lehetett tőle, a sziklarés ebből a távolságból mindössze keskeny vonalnak látszott, sötét repedésnek csupán. Az előtte magasodó hegyoldalt hasította ketté, függőleges szájként hívogatva a tolvajt. Gavilan lelkébe új remény költözött, szúró oldalát markolászva indult el felé.
A szurdokban kellemes hűvös fogadta, a kőfalak jótékony árnyékot borítottak az általuk közrefogott, kanyargó ösvényre. A férfi meglepetten tapasztalta, hogy a rövidnek vélt, keskeny utacska vége a homályba vész. A távolból forrás neszét lehetett hallani, és Gavilan arcán hosszú ideje először suhant át valami mosolyféle. Fertályórányi gyaloglást követően már a víz szagát is érezte, és az édesebb volt a valaha általa lopott legfinomabb parfőm illatánál is. Lassanként világosság lopódzott az árnyak közé, és a vándor hamarosan a szurdok túloldalán találta magát. Fürge patak csobogott az alant elterülő völgyben, éltető nedvességgel táplálva a hegykaréjtól övezett, jókora rejtett oázist, melynek közepén - a tolvaj legnagyobb megrökönyödésére - homokszín fallal körülvett város terpeszkedett. Lapos, földszintes házikók sorakoztak a falon túl, szorosan közrefogva az egyetlen magas benti építményt, egy jókora lépcsős oldalú gúlatemplomot.
Az üldözött homlokráncolva bámulva a települést. Soha senkitől nem hallott még erről a városról, pedig megszámlálhatatlan történetet hallgatott már végig sötét kocsmák még sötétebb sarkaiból figyelve a nagyotmondókat. Nem is sejtené a hozzá nem értő, mennyi hasznos újdonság kerül ilyenkor napvilágra - vagy inkább holdvilágra - a pislákoló olajlámpások alatt üldögélve, amikor a sokadik hordócskát is csapra verték már…Kiváltképp egy tolvaj számára!
Gavilan kilépett a szabadba, és óvatosan leereszkedett a zöldellő, füves lejtőn. Ahogy leért elsőként kínzó szomját csillapította, mohón szürcsölte magába a kristálytiszta patakvizet. Lihegve megtöltötte kulacsát is, aztán nem feledkezve meg a kötelező óvatosságról, görnyedten beosont a parti cserjék közé. Némi étel reményében, fától-fáig lopakodva közelített a falak irányába. A sánc nem tűnt elhanyagoltnak, romlásnak, bedőlésnek nyoma sem látszott. Igaz, lakosoknak sem. A tolvaj fejére húzta köpenyének csuklyáját, és úgy határozott, megvárja az éj leszálltát; gyomrának korgását újabb korty vízzel próbálta elnyomni.
Éles sikolyra ébredt. Már mindkét hold ott trónolt az égbolton, higany-fényük épp elég volt éles szemei számára. Furusra! Elaludtam! - káromkodott magában, mialatt zsigereibe belemart a rémület. Nem mozdult meg, még csak össze sem rándult - a lopva járók ösztöne már rég beleivódott minden porcikájába. Egy szempillantás alatt éberré vált, lapulva hegyezte füleit, az időközben beállt sötétséget fürkészve. Vajon csak álmodtam? Vagy tényleg kiáltás harsant? - tűnődött. Ki nem mondott kérdésére, mintegy válaszként, újból sikoltás vágott a csöndbe. A hang leírhatatlan iszonyatról árulkodott, fültépő zengése még sokáig visszhangzott a völgyfalakról ide-oda verődve. Gavilan képtelen volt megállapítani, férfitól származik-e, vagy nőtől, sőt, abban sem volt biztos, emberi torokból szállt-e fel egyáltalán. Szíve a hevesen vert, mialatt előrébb kúszott.
Talán úgy hetven lépésnyit haladhatott, csigalassúsággal mozdítva tagjait. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az erdő széléhez ért, de innen már tisztán kivehette a fal körvonalait: az építmény most alig látszott, felette pernyetánc alkotta rőt izzás vibrált. A titokzatos város sűrű, szennyes füstoszlopot okádott magából.
Valami váratlanul megmoccant a jobbján. A tolvaj remélte, hogy csak a képzelete űzött vele tréfát, de ekkor ismét árnyék rebbent. Azonnal megdermedt, a vér valósággal megszűnt keringeni ereiben. A szeme sarkából követte az árnyat, sértetlen keze míves tőre után tapogatózott. Rálelt a bordás szarumarkolatra, mégsem töltötte el a megkönnyebbülés. A rövid pengéjű, görbe ölővas főleg lehullt vackor foltos héját kóstolgatta eleddig, kétséges volt, képes-e megvédeni tulajdonosát valódi vész esetén. Gavilan ennek ellenére úgy szorította a hitvány kis fegyvert, hogy belefehéredtek az ujjai.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2006-06-13 19:03 Ritus

Ritus képe

Érdekes, izgalmas, szépen megfogalmazott írás. :)
Üdv újra a Karcolaton :Lol:, rég eltűntél számunkra...sajnos :(
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

k, 2006-06-13 22:02 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Szia Ritus!
Köszönöm szépen! Tényleg régen tettem utoljára karcolói erőfeszítéseket...(persze azért itt sunnyogtam végig, ravaszul vendégnek álcázva magam! :D )

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

sze, 2006-06-14 07:56 Eternaldeath

Én is örülök, hogy visszatértél :-)
Várom a novella folytatását, csillagot a végén kapsz :-)
Eternaldeth

sze, 2006-06-14 09:39 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Üdv Eternaldeath!
Izgulok is, de komolyan! Remélem az összkép eléri majd egy jó brandy csillagszámát...(mindig csak a pia, meg a szórakozás, eh...) :lol:

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

sze, 2006-06-14 10:10 Blade

Blade képe

"Az apró rágcsáló utolsó sikolyát "

Sztem az egerek nem sikoltoznak :)

Más hibát nem találtam, pedig kerestem nagy hévvel grrr :)

Ez rendben is van, mindjárt olvasom a folytatást.
----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

sze, 2006-06-14 10:46 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Üdv Blade!
Igazad lehet...
Tényleg, hogy mondja az egér? (tudom: cin-cin, na de amikor ölik?) :lol:

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."