Az Istenek Vére II.

Az idegen egyre közelebb ért, és alakját furcsamód kellemes, savanya illat lengte körül. Gavilan vadállati bűzre számított, vagy vérszagra. Koszlepte gúnyája jótékonyan álcázta alakját, így kámzsás fejét kissé oldalra fordította, hogy jobban szemügyre vehesse nem várt társaságát. Ahogy rájött, mit is lát, azonnal döntött: szemvillanás alatt felpattant, és rávetette magát a másikra. A tőrt a tokjában hagyta, felszabadult tenyere tévedhetetlenül tapadt a meglepett nő szájára, belészorítva az esetleges jajszót.
Mert nő volt a settenkedő. Sőt! Amennyire támadója hirtelenjében meg tudta állapítani, a valaha látott legszebb nő. Testén szakadozott, egyszerű tunikát viselt, nyakában ördögalakot formázó amulett himbálózott. Természetes szépsége túlszárnyalta az oberionai udvar legkívánatosabbnak tartott nemes hölgyeinek messze földön emlegetett bájait is. Izmos teste íjként feszült a rárontó tolvaj súlya alatt, és ahogy az ébenszín, hullámos hajzuhatag az arcába csapódott, Gavilan egy pillanatra bizony megszédült.
- Ha nem ficánkolsz, nem esik bántódásod! - sziszegte erőt véve magán. - Ha érted amit mondok, bólints!
A lány fejével határozottan biccentett egyet. A tolvaj érezte a remegését, és örült, hogy nem ő az ijedtebb kettejük közül.
- Most elveszem a kezem, de meg kell ígérned, hogy nem kiabálsz. Ha mégis így tennél, kénytelen leszek használni a késem - igyekezett könyörtelennek látszani. - Vigyázz, nálam ádázabb orgyilkos nincs az országban! - tódította.
Szapora bólogatás volt a válasz, úgyhogy Gavilan fohászkodott egy kurtát, és elengedte a foglyot. A gyönyörű ismeretlen tartotta magát a megállapodáshoz, egy hang sem hagyta el a torkát. Némán szembefordult a tolvajjal, aki megpillantva a lány smaragdzöld szemeit, zavartan krákogott néhányat.
- A nevem Gavilan…- mutatkozott be sután, miután behúzódtak a sűrűbe. - Ööö… szóval Gavilannak hívnak…
- Én Violada vagyok. Hogyan jutottál ki? - a lány hangja aranycsengettyűként csilingelt, míg beszélt, pillái riadtan rebbentek ide-oda. - Lemonyát szedni küldtek, de túl messzire mentem, alkonykor bezárták a kaput, és én kinn rekedtem… Honnan van fegyvered? Nagy bajba sodorsz mindkettőnket! Nekem talán megbocsátana… De így…- egy csillogó könnycsepp gördült alá az arcán.
- Miről beszélsz? Ki akar bántani?
- Hát Ő! Vissza kell mennünk! Gyere! - Violada felpattant, és ha a tolvaj nem olyan gyors, minden bizonnyal eltűnik a fák közt. Gavilan azonban elkapta a kezét, visszarántva a lányt maga mellé.
- Hé! Ne olyan hevesen, te! - markolta meg Violada másik csuklóját is. - Én nem bentről érkeztem. A hegyen túlról jöttem. Azt sem tudom, hol vagyok…
A lány úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát. Tekintetéből néma féltés tükröződött, ami nyugtalanságot csempészett a tolvaj lelkébe.
- Akkor menj el innen, míg teheted! Az Áldozat Éjjele még tart…- szólalt meg végül Violada. - Átok sújtja ezt a helyet, menekülj, mielőtt magad is kárhozottá nem válsz…
A fal másik oldalán ekkor szörnyű üvöltés kélt, elnyomva minden szót, s gondolatot. A sikolyok orkánjához egyre és egyre fokozódó túlvilági morgás keveredett, hogy a pokoli zsongás végül összefüggő, vérfagyasztó bömböléssé erősödjön. Gavilan haja az égnek állt az ordítás hallatán, elkerekedett szemmel hallgatta a litániát. Elképzelni sem merte, miféle lény képes efféle hangot kiadni.
- De hát mi folyik itt? - fordult Violadahoz, aki kezeit a füleire szorítva zokogott az avarban. - Talán nem is számít! Igazad van, el kell tűnnünk innen! - azzal határozottan felemelte a lányt, és nem törődve azzal, hogy zajt csapnak, elkezdte húzni a szurdok irányába.
- Ne…nekem nem lehet…én! - tiltakozott amaz rémülten, hevesen kapálódzva a tolvaj karjaiban.
- Miért? - kérdezte volna Gavilan, de abban a pillanatban árnyék vetült rájuk. Ideje sem volt megfordulni; az első csapás a tarkóját érte, aztán a reá záporozó ütésektől térdre rogyott, és elveszítette az eszméletét.
Arra tért magához, hogy egy acélsisakból víz zúdul az arcába. Még az orra is telement vele, prüszkölve igyekezett visszanyerni érzékeit. Hogy ez sikerült, nem lett boldogabb: a sisakot vigyorgó katona tartotta, kinek termeténél csak szilaj jókedve lehetett nagyobb. A tolvaj a körülálló harcosok harsány röhögése közepette rázogatta a fejét. Két oldalról erős kezek szorítását érezte a hóna alatt, a könyörtelen vaskesztyűk mélyen a húsába vágtak. Baljós csend honolt a tájon.
- Mondtam ugye, hogy a fürdőtől inkább felébred, mint a pofozástól! - Catul Dirus lépett elé, jeges pillantásokkal méregetve Gavilant. Szögletes, simára beretvált arcából kivillanó acélkék tekintete valósággal felnyársalta a tolvajt. Napcserzett , magas homlokán fehéren világító egyenes forradás ívelt végig. A régen behegedt vágást metsző egykori ellen kiszárított feje most egyetértően zörgött sorstársaihoz ütődve a lovag mellkasán. Szavai hallatán emberei elnémultak, ezért Dirus türelmetlenül végignézett rajtuk. A zsoldosok jól összeszokott csapata tudta mit kell tenni ilyenkor: öblös nevetéssel mutatták tetszésüket.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy egérutat nyerhetsz, te akasztani való bolond? - a vezér szeme résnyire szűkült, ahogy Gavilan felé kiáltotta a szavakat.
- Van nálad valami, ami nem a tiéd, pondró! Ha nem bánod, most visszaveszem! - emelte foglya elé az Istenek Vérét. A vörös drágakő tompán fénylett, nyoma sem látszott rajta a korábbi, csábító ragyogásnak. A tolvaj abban a percben kimondottan visszataszítónak találta a követ, és magában elátkozta a pillanatot, amikor rátette a kezét.
- Amúgy csodálom, hogy volt merszed idejönni! - intett körbe Dirus. - Bár meglehet, fogalmad sincs, hol vagyunk - biggyesztette lekicsinylően ajkait. Gavilan tétován megrázta sajgó koponyáját.
- Sejtettem…- köpött ki egy hegyeset a zsoldos. - Ez a Varas-völgy, a Névtelen lakhelye. Most, hogy meggondolatlanságod idejekorán úgyis sírba visz - hogy ezt kimondta, nagyot kacsintott -, elárulom miféle helyen porladnak majd a csontjaid. Ha már ez a kis hegyi párduc nem mesélt semmit - mosolygott Dirus gonoszul Violadara bökve.
A tolvaj követte a katona mozdulatát. Pár lépésnyire tőle a marcona különítmény egyik tagja vigyázta Violadát, látható élvezettel nyugtatva vaskos tenyerét a lány hattyúnyakán.
- Valaha, mikor a kisebb hold még fiatal volt az égen, tudós népek lakták ezt a völgyet - folytatta mondókáját a lovag -, ezt Suffiah mestertől tudom… Virágzott a környék, ami nem is csoda, hisz képesek voltak megzabolázni az elemeket, és legyőzni a legtöbb kórságot! Az időtájt nekik hódolt a környező vidék minden lakója, valódi aranykor volt az! - csettintett nyelvével elismerően.
- Ám nekik ez mind nem volt elegendő. Papjaik uralni kívánták a legsötétebb mágia erőit is: egy átokterhes éjjelen balga módon megidézték az Ősi Isteneket, saját fejükre vonva a Régiek haragját. Nem is sejtették, mit cselekszenek; sokuk álmában pusztult el, mások végleg megőrültek, mikor az alvilág egy romlást hozó fajzata felébredt, és előmászott a Mélységből. És a többiek sem jártak jobban, leszármazottaikat az Ő átka köti a völgyhöz.
Minden holdtöltékkor a Névtelen, kénye-kedve szerint kiválasztja népének három tagját, kiket aztán sorra megkínoztat. Kínhaláluk néki lakoma, mert Ő félelemmel táplálkozik; a rettegés, a fájdalom szaga számára ízesebb a méznél. Népét gonosz varázslat szálai fűzik e völgyhöz, el soha nem hagyhatják a helyet, hol eleik egykor feldühítették a démont. Remegve várják a holdhó leteltét, közben is egyre csak hizlalva urukat…
És most, hogy kiokosítottalak, nem is maradt más dolgom hátra, mint átadni Selimal Suffiah szívélyes üdvözletét - Dirus őrjítő lassúsággal vonta elő a kardját - Ha istenedhez szólnál, fogd rövidre, mert nincs ínyemre a fölös szócséplés!
Gavilan hiába nyelt nagyokat, torka olyan száraz maradt, mint a kősivatag, amin nemrégiben keresztülvágott. Megpróbált elhúzódni az orra előtt köröző acélpengétől, de őrzői keményen tartották. Hasztalan kutatott elméjének zugaiban, most egyetlen ima sem jutott az eszébe.
Dirus pallosa halálos csapásra emelkedett, amikor váratlanul gally reccsenése zavarta meg a mozdulatát. Még egy roppanás kélt a sötétből, aztán újra csend lett. A zsoldosok tétovázás nélkül, egy emberként rántottak kardot; egyikük csatabárdot markolt, a legmagasabbik láncos buzogányt ragadott elő köpenyének rejtekéből. Ketten óvatosan megindultak abba az irányba, amerről a zaj hallatszott. Finom szemcséjű, hideg pernye kezdett el szitálni a koromfekete égből, a matéria mocskos fátyolként ült meg az emberek gúnyáján. És ekkor elszabadult a pokol.
A két előremerészkedő katona egy szempillantás alatt lángra lobbant. Fehér tűz csapott elő páncélzatuk résein, kiabálásuk alig hallatszott a vad lángnyelvek sistergésétől. Vértjük vörösen felizzott, és mire a fölre estek, már csak hamuként szóródott szerteszét az, ami megmaradt belőlük. Fénylő köd szivárgott elő a fák közül, valami hosszan felhorkant, és mielőtt első döbbenetükből felocsúdhattak volna, a jelenés a csapatra vetette magát.
Gavilan később próbálta felidézni, mi történt, de az egész olyan gyorsan zajlott le… Dirus - aki már láthatott egy-két cifra dolgot életében -, üvöltve osztogatta parancsait, próbálva rendet tartani leesett állú emberei között. Vezérhez illőn elsőként ugrott a testetlen szörnyeteg útjába, nem is sejtve mi vár rá. Sisakos feje pörögve repült a fák közé, pedig úgy tűnt, a rémség épp csak meglegyinti a lovagot. A gyomorforgató nyakék Dirus csonka testével együtt omlott az avarra, a fonnyadt fejecskék - mintha csak szabadulásukat éreznék - szerteszét gurultak. Gavilan látta, hogy a martalócok pengéi szilánkokká törnek a rém testéhez érve, aztán azt is, ahogy a fegyverek gazdái a démon martalékává válnak. A tolvajt tartó zsoldosok nem törődtek tovább a rabjukkal, inkább fejvesztve futásnak eredtek. Nem jutottak túl messzire: a kavargó matéria bömbölve csapott le rájuk, magával ragadva tán még a lelküket is. A buzogányos harcost magába szippantotta a szellem, a sok csatában edződött katona zsigerekbe tépő rikoltása állati félelemről árulkodott, mielőtt végleg elenyészett volna.
A gyilkos köd pillanatok alatt szétszórta a zsoldosok maroknyi seregét. Megfeketedett áldozatai - már akik nem tűntek el nyomtalanul - mozdulatlanul hevertek saját alvadó vérükben. A rém átsuhant a tetemek fölött, és alaktalan tömegét a földön kuporgó Violada köré csavarta. A lány sikolya egybeforrt a lény diadalittas sziszegésével. Gavilan - maga sem tudva, mit cselekszik - előkapta nevetséges kis pengéjét, és elszánva magát a halálra, elindult a szörny felé.
- Ne! Inkább fogd ezt…! - kiáltotta Violada a tomboló homályból, és a tolvaj felé hajított valamit. Az aprócska holmi átbukfencezett a közöttük lévő téren, Gavilannak el kellett ejtenie a tőrét, hogy el tudja kapni. A lány ördög-talizmánját tartotta a kezében; az amulett parányi, vörös szemei rosszindulatúan csillogtak a vicsorgó arcban.
A matéria felragadta a tehetetlen Violadát, és magával ragadta, a város irányába. Gavilan úgy látta, a lány szomorúan búcsút intett, mielőtt eltűnt a sötétben. Éktelen harag ereszkedett vörös ködként érzékeinek kapui elé; felragadta a fegyverét, és gondolkodás nélkül a démon után lendült. Az, mintha megérezte volna a tolvaj szándékát, azonnal megtorpant, és egy pillanatra felvillantotta Gavilan előtt a valódi alakját. A tolvaj agya hasztalan próbálta meg befogadni a látványt, háborgó elméjének riadókürtje visszavonulót harsogott. Egy szempillantás alatt elsötétült előtte a világ.
Már világos volt, amikor magához tért. Rosszul lett a szanaszét fekvő, máris bomlásnak indult holttestek édeskés, rothadó bűzét beszippantva. Odavonszolta magát Catul Dirus fővesztett hullájához, és leküzdve undorát, megfordította a tetemet. Ám hiába kereste a vértől vörösebb követ, a halott zsoldos helyén csak a letaposott fűszálak próbálták kiegyenesíteni törött derekukat. Ekkor Gavilan felpattant, és elrohant a vérmocskos tisztásról, bukdácsolva küzdötte magát egyre távolabb a éjszakai borzalom helyszínétől. Csak jóval odébb mert megállni, hangosan zihálva támaszkodott neki egy fának. Értelmes gondolatok nélkül nézegette a lánytól kapott gonosz kis figurát.
Hogy megnyugodott, többször is körüljárta az elátkozott várost. Mindhiába. Az ördöngős módon épített falon nem tudott kapunyílást felfedezni, és a sánc túl magas és meredek volt ahhoz, hogy lajtorja híján megkíséreljen átmászni rajta. Végül feladta a hiábavaló vesződséget, teleszedte a zsebeit gyümölccsel, és elindult a szurdok felé. A sziklarésnél megállt, és visszanézett a völgyre, de odalent semmi nem mozdult. Egyéb választása nem lévén, belépett a kőfalak közé.

Huszonöt nap telt el azóta, és Seholvég szirtjei ismét patadobogást visszhangoztak. Fehér hátasának nyergében Gavilan hajtotta hátra fejéről a kámzsát, hogy a reggeli hőségre fittyet hányva ráérősen fürkéssze a kihalt tájat. Arcán roppant elszántság ragyogott; érthető módon, hiszen elorzott javaiért jött. Leugrott lováról, és a természet emelte falak mentén elindult az ismerős ismeretlenbe. A nyakában lógó faragott démonalak megrezzent bőrszíján, meglehet örült, hogy hazatérhet…A tolvaj oldalán, egyszerű fémhüvelyben Erizar függött, az Égből Jött Érckőből ezer éve kovácsolt kard. Súlya emberfeletti önbizalmat adva húzta viselőjének rézcsatos övét. Azt beszélték, Erizar számolatlanul ontotta a démonok vérét az idők során, s, azt is: biztos kezek tucatjai forgatták már a mágikus fegyvert, mindig győzve az Mélység fattyain.
A tolvaj visszatért, mert két dolgot is elragadtak tőle a Varas-völgy árnyai: magukkal vitték az Istenek Vérét, a követ, melyért annyit szenvedett; és Gavilan a napok múlásával egyre jobban úgy érezte, a völgyben maradt a szíve is.
S, hogy miként került Erizar Gavilan birtokába? Ne kérdjétek. Hisz ez már egy másik történet…

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2006-06-14 11:16 Blade

Blade képe

No, ez nem volt rossz, sőt! Érdekes, fordulatos, ugyanakkor egyszerű, jól olvasható.

Azt a részt kifejthetted volna, amikor az az izé megmutatta "valódi alakját". Túl gyorsnak tűnt.
Az sem volt megmagyarázva, a tolvajt miért hagyta életben.

A végén sztem hirtelen volt a "Huszonöt nap telt el azóta..." rész, oda kellene egy sor csillag vagy vmi elválasztó. De ez csak formai megjegyzés.

Ja és várjuk azt a bizonyos másik történet, minél előbb! :)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

sze, 2006-06-14 14:16 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Köszöntem, Blade!
Lebuktam: nagyon be akartam fejezni...De majd jól belejavítok!

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

cs, 2006-06-15 06:36 Eternaldeath

Könnyű, üdítő fantasy-történet. Remekül szórakoztam, Gyémánt B.! Ezzel bocsánatot is nyertél a hosszú távolmaradásodért :-D
Ellenben, Erizar történetével adós vagy :-)
A patkány visít, mikor ölik. Ezt onnét tudom, hogy egy héten kétszer azt szoktunk otthon vacsorálni :-D Szerintem az egér is valami hasonló hangot adhat ki.
Gratulálok a munkádhoz!
:-)
Eternaldeath

cs, 2006-06-15 11:40 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Köszönöm Eternaldeath! Így már azért sokkal nyugodtabb vagyok! :lol:
Visít! Na, ez hogy' nem jutott eszembe?! Mondjuk mi inkább csak mirelit patkányt szoktunk fogyasztani, az meg csendben van... :D

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

cs, 2006-06-15 14:21 Tim Shaw (nem ellenőrzött)

A novella NAGYON tetszett. Engem egy kicsit a Conan történetek hangulatára emlékeztet.
Lenyűgöző, ahogy az egyszerű képeket is élővé varázsolod az irodalmi megfogalmazással. De érdekes módon, éppen ez a problémám is egyben. Nem éltél a dinamikai váltások adta lehetőséggel.
Amikor a barokkosan cizellált mondataid a leírást segítik, akkor az eredmény egy nagyon érzékletes kép, de te akkor is ezt a lassan hömpölygő stílust használod, amikor action van. Olyankor nem szerencsés körülírni a dolgokat, hanem pergőn, lényegre törően célszerű fogalmazni.
" A buzogányos harcost magába szippantotta a szellem, a sok csatában edződött katona zsigerekbe tépő rikoltása állati félelemről árulkodott, mielőtt végleg elenyészett volna."
Na, ilyenekre gondolok.

Szóval egy kicsit túl van írva helyenként.
Az elején, illetve a leírásoknál nagyon élvezetes ez a mód, remekül megteremti a hangulatot, de a cselekmény közben inkább már nehézkessé teszi.
Úgy tűnik, annyira a mesteri fogalmazásra koncentráltál, hogy néha még apró logikai hibákat is hagytál benne.
" A ragadozó már-már elbóbiskolt, bendőjét jólesően feszítette éjjel ejtett zsákmánya: egy balszerencsés sziklaegér került terítékre nemrég. Az apró rágcsáló..."
Ez valóban jól hangzik elsőre, de nézzük meg, miről van szó. Egyetlen APRÓ egér FESZÍTETTE a hárpia bendőjét! Méghozzá jólesően.

Meg a gyalogost napokig üldözik lóháton, de nem érik utol.
Ez rendben lenne, ha a menekülőnél nem jegyezted volna meg, hogy a porfelhő napról napra nagyobb. Ugyanis, ha már látótávolságba kerültek a lovas üldözők, akkor néhány (kb. két) óra múlva utolérik a fáradt, szomjas, stb. gyalogost. Szó sincs napokról!

Talán a titokzatos (és egyébként nagyon ötletesen kitalált) város legendáját sem a rablóvezérnek kellene elmesélni a kivégzésre váró fogolynak. Ez csak a B kategóriás amerikai filmekben fordul elő, máshol nem életszerű. De nem ezért említem meg, hanem mert a vezér hosszú sorokon át szövegel, aztán megjegyzi: " Ha istenedhez szólnál, fogd rövidre, mert NINCS ÍNYEMRE A FÖLÖS SZÓCSÉPLÉS!"
Na, ez komikus, még ha nem is annak szántad. : )

Ezeket nem bántásból jegyeztem meg. Valójában irigylem a fogalmazás módodat. Bárcsak én tudnék ilyen képeket közölni! : )
De azért az se teljesen igaz, amit Blade (minden tiszteletem az övé) írt:
" Más hibát nem találtam, pedig kerestem nagy hévvel grrr"
Mert akad benne sok-sok apró. Csak lehet, hogy nem HÉV-vel kellene keresni, hanem a HUBLE-val. : D

Minden mekegésem ellenére, jár az öt csillag, mert a végeredmény egy nagyszerű novella lett, felülmúl sok nyomtatásban megjelent anyagot, csak... csak éppen érzem benne, hogy lehetett volna még jobb.
Gratulálok!

cs, 2006-06-15 16:20 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Helló Tim!
Köszönöm az elismerést, a részletező elemzést meg pláne!
Kedves tőled, hogy ennyi időt szántál méltatlan kis irományomra, de tényleg! Nagyon hasznosnak tartom az efféle "bántást", valóban rengeteg olyan apróbb-nagyobb hibára rámutat, ami felett én simán elsiklottam. Pedig átolvastam vagy kétszer (tizen...), mielőtt "bedobtam a közösbe"! Nem is magyarázkodok! :D (na jó, egyet: ez a hárpia, ez nem olyan nagy madár, csak olyan kis aranyos, felpuffad már egy egérkétől is :lol: )
Szóval még egyszer köszönöm tanulságos soraidat!

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."