Zuhéváros

ZUHÉVÁROS

1

Minden alkalommal tűnődve figyeltem az önfeledten játszó lurkókat a festői Szivárvány-sétányon. Zuhéváros legvarázslatosabb és egyúttal a leglátogatottabb hídja volt ez, amely felől nap, mint nap csak a móka és kacagás visszhangjai áradtak. Zsibongtak, fogócskáztak és bukfenceket vetettek a színpaletta összes árnyalatában pompázó kockaköveken.
Én azonban tudtam, hogy a céltalan játszadozás mögött az rejtőzik, hogy az újonnan érkezett kisdedek még nem voltak tisztában vele, hogy a mi elszigetelt világunkban mi is zajlik pontosan.
Létezett ugyanis egy sötét és veszedelmes hely, amely körül folyamatosan őrök masíroztak fel-alá, hogy szemmel tartsák a rejtélyes Forgószelet, ami dimenziókapuként üzemelt: ezen az átjárón keresztül jutottak föl hozzánk az újabb lakosok. Azt azonban senki sem tudta megmondani, hogy honnan és miért bukkantak elő, látszólag a semmiből, de soha nem mehettünk a közelébe, nehogy bárkinek is baja essen.
Én azonban, rettentő kíváncsi természetem révén nem voltam hajlandó föladni a dolgot, és minden áron ki akartam deríteni, hogy az elődeink vajon honnét érkeztek ide hozzánk, és hová tűnhettek. Ugyanis egyetlen egy régi történet sem került elő a beszélgetések során, és amikor erre a kényes témára terelődött a szó, mindenki csak értetlenül rázta a fejét, hogy ők bizony semmire sem emlékeznek, a nagy többség pedig teljesen kerülte is az ilyesfajta elmélkedéseket, jobban szerettek a saját maguk alkotta, zárt buborékukban tengni-lengni.
Az a tény azonban tagadhatatlan volt, hogy esőcseppek voltunk. Az esőcseppek szabadok, vadak vagy szelídek, tompán hullnak, vagy éppen keményen kopognak, viszont folyósak, és semmiképpen sem időtállóak; ez az utóbbi két tulajdonság pedig igencsak aggasztott engem.
A testem nem szilárdult meg, hanem örökké változtatta az alakját, és a külső hőmérséklettől függően hol hidegebbnek, hol melegebbnek éreztem, de egy kicsi mindig megmaradt belőlem, bárhol is tartózkodtam éppen: öblös és szürke voltam, akárcsak a többiek.
Ám egy bizonyos éjszaka minden eddig alkotott véleményemet gyökeresen megváltoztatta.

2

Mindnyájan tudtuk, hogy mikor fog eljönni a soron következő Gyűlés.
Amikor a kezdeti bágyadt szürkületet kezdte fölváltani egy jóval erőteljesebb, bíbor borulat, és a levegő nehézzé vált, mintha tele lett volna valamifajta súlyos feszültséggel, már mindenki érezte, hogy hamarosan el fog jönni Ő.
A város szívében, a varázslatos Csillámmező közepén terült el a hatalmas Üvegfal, ahová minden egyes lakosnak volt bejárása, azonban szigorúan csak a Gyűlések alatt.
A lenyűgöző, végtelen zöld pázsit kör alakban terült el a lakóövezet belsejében, ahol üde frissességet kölcsönzött az egyhangú, szabályos épületeknek, amelyek körülvették, éjjelente pedig halovány, ragyogó fényt árasztott magából, akár egy drágakövekkel teli kincses sziget.
A rét érintetlen tisztasága csak még inkább fokozta azon alkalmak különlegességét, amikor is életkor és név szerint mindenki elfoglalta a helyét az Üvegfalon.
A fal beláthatatlanul magasra tört az ég felé, tekintve, hogy tömérdek esőcseppnek kellett lehetőséget biztosítani a ritka látogatásra. Legalul ültek a kicsik, hogy a lehető legjobban lássanak és halljanak, hiszen számukra még minden újdonság volt, csupa izgalom. Ezúttal is tűkön ülve várták, hogy vajon mi fog történni, miután végre elcsendesedett a tömeg.
Fölöttük foglaltak helyet a valamivel érettebb cseppek, köztük én is, legfölül pedig az idősek és a bölcsek.
Miután kényelmesen rátapadtam a kemény üvegre a saját soromnak a szélén, a nagy zsongás közepette megpillantottam egy ismeretlen esőcseppet, akit még sohasem láttam ezelőtt, pedig már nem tartozott a lelkes újoncok közé. A társaságkedvelő, beszédes énem és az alapos megfigyelőképességem rendszerint nem siklott el semmilyen apró részlet fölött sem, így tehát értetlenkedve figyeltem a rejtélyes idegent, aki azon nyomban megbabonázott.
Az alakja nem olyan volt, mint a többi közönséges társamé, hanem valahogy sokkal gömbölyűbb, simább és gyönyörűbb. Maga volt a tökéletes esőcsepp. Csendben nézelődött, és az elsötétedő eget fürkészte, majd egy véletlen folytán éppen rám esett a pillantása, mire én menten zavarba jöttem. Hirtelen szégyenlősen elmosolyodott, majd lassan elfordította a tekintetét, mivel hogy időközben megnyugodott a sokaság, és lélegzetvisszafojtva vártuk az Ő eljövetelét.

3

A Gyűléseket Villám tartotta, Zuhéváros tanácsának a feje, aki mindig teljesen kiszámíthatatlanul érkezett, és éppen olyan váratlanul távozott is, amikor csak kedve szottyant.
A védjegyének számító, mélylila köpenye ezúttal sem maradhatott el, ahogyan az az éjfekete, tüzes szempár sem, amelynél dermesztőbbet nehéz lett volna elképzelni. Elképesztő harag kavargott bennük, ami Villám kegyelmet nem ismerő természetével, és szikrákat szóró kabátjával párosítva rettenthetetlenné tette őt. Bárki találkozott vele közelről, meg sem tudott szólalni, olyannyira földbe gyökerezett a lába.
A gyermekek példaképüknek tekintették és felnéztek rá, egytől egyig ilyen bátorrá és tiszteletet parancsolóvá akartak válni. Jötte most is hangos tapsvihart és éljenzést váltott ki az alulsó sorokból.
Aki viszont már némileg tapasztaltabb volt, az aggodalmasan figyelte az eseményeket, ugyanis Villám egyszer sem érkezett jó hírekkel.
A vele együtt feltámadó, viharos szélben mindenki összébb húzta magát, és próbáltuk kipislogni a fölkavarodott porszemcséket, majd némán vártuk, hogy milyen célból tett nálunk ismét látogatást.
- Köszöntelek titeket, zuhévárosi lakosok! Sajnálatos módon most sem tudok kellemes újságokkal szolgálni nektek. – rázta meg csalódottan koromfekete, hosszú hajzuhatagát. – Ugyanis nem titkolhatom el előletek többé, hogy kritikus és ez idáig ismeretlen problémával állunk szemben. De mielőtt kitörne a pánik hangulat, kérem, nyugodjon meg mindenki, és hallgassatok végig.
Tagadhatatlan tény volt, hogy elképesztően jól forgatta a szavakat. Pontosan azt mondta, amit mindenki hallani akart.
- Az utóbbi napokban egyre megszaporodtak a különös megbetegedések. Egy darabig egyik tudósunk sem tudta megmondani a Tanácsból, hogy miféle vírusról lehet szó, de mindenképpen veszedelmes járványnak tűnik. Az esőcseppek szépen lassan elkezdenek meggyengülni. Először csak a színük vált át alig észrevehető sárgába, majd apránként deformálódnak is, és amit megérintenek, az nyomban elpusztul. Mintha a halál járna a kezük nyomában.
- Mi történik a betegekkel? – kiabált közbe valaki a nézőtérről, továbbítva ezzel mindenki egyöntetű kérdését.
Ahogyan körbenéztem, az összes esőcsepp nyugtalanul és rémülten ficergett, és szorgosan vizsgálgatták önmagukat, hogy nem-e rajtuk is megjelentek már a baljósló tünetek.
- Ezt még nem lehet egyértelműen megmondani. Nem tudjuk, hogy milyen következményekkel jár a vírus. Minden esetre óvintézkedés gyanánt, a Gyűlés végén minden egyes lakót kivétel nélkül szemügyre veszünk, és akinél találunk bármilyen bajra utaló jelet, azt egy kis időre elkülönítjük a többiektől. Csak ameddig szükséges, hogy addig se fertőzzétek egymást. – zárta le a mondandóját Villám, majd az Üvegfal kijáratánál egyszeriben őrök jelentek meg, a szokásos acélszürke sisakjukban, kezükben üres műanyag palackokkal, hogyha bárki menekülni próbálna, könnyedén be tudják őt fogni.
A visítozó és eszét vesztett tömegben ismét összenéztünk a titokzatos esőcseppel, aki reszketve a Csillámmező túlsó végén magasodó, fákkal tarkított dombtető felé biccentett, utalva ezzel arra, hogy ha szerencsésen kijutunk innen, akkor majd ott találkozunk.

4

Nagy megkönnyebbüléssel töltött el, hogy a kötelező szondázáson mindketten sikeresen átjutottunk, néhányan azonban karanténba kerültek, ami viszont aggasztott egy kissé, hogy nem-e átragasztották ránk is a járványt.
Amikor azonban szemtől szemben megcsodálhattam őt, menten szertefoszlottak a borúlátó gondolataim.
- A nevem Áfonya. Csak a szemeim után. – nevetett rám önfeledten.
- Az enyém Ében. Nos, történetesen nekem is kék szemem van.
- Ez elég ijesztő. – mosolygott továbbra is, majd aztán gyanakodva körbenézett. - Neked nincs olyan érzésed, mintha figyelnének bennünket?
- Miért tennének ilyet? Elvégre, most derült ki, hogy mi nem vagyunk betegek, nem jelentünk veszélyt senkire sem.
- Igen, de… Csak olyan, mintha mi lennénk itt egyedül az egész erdőben.
- Szerintem ez inkább idillien hangzik. – kacsintottam rá játékosan.
Rövidesen már a sűrű bokrok között repültünk, és közben felváltva meséltünk magunkról. A szabály az volt, hogy szándékosan nem lehetett semmi sablonosat mondani, csakis olyat, amit nem tudhatsz meg valakiről egyből.
- Szóval, milyennek gondolod magadat?
- Azt hiszem, olyan vagyok, mint egy hős. – adta meg a minden önbizalmat nélkülöző választ Áfonya. – De nem kell rosszra gondolni. Én lennék az a filmek végén, aki visszahúzza a gonoszt a szakadék pereméről, csak hogy megmentse.
- Ennek mi értelme van? Hogy utána hátba szúrjon?
- Nem gondolom úgy, hogy bárki is reménytelen lenne. Legalább egy jó tulajdonsága biztosan akad, és azért már megéri élnie.
- Csodálatra méltó, hogy ennyire nagylelkűen állsz mindenkihez. Habár ez elég felelőtlenség.
- Most te jössz, mondj valami meglepőt!
- Egyszer láttam közelről a Forgószelet. – vallottam be neki, amit még senkinek sem mertem.
Áfonya döbbenten meredt rám.
- Hogyhogy? Hiszen éjjel-nappal őrök őrzik!
- Sajnos nem túl vidám történet. Meg akartam tudni, mi folyik ott, így folyton próbáltam kijátszani őket, de az lett a vége, hogy nagyon csúnyán összeverekedtem az egyikükkel, aki bele akart lökni. De az utolsó pillanatban megkegyelmeztek nekem, mivel tartottak Villám reakciójától.
- És milyen? – kérdezte Áfonya fojtott hangon.
- Ezt látni kell. Mintha a háborgó hullámok éppen téged akarnának támadni, hogy aztán masszív nyalábjaikkal magukba rántsanak és elnyeljenek örökre.
- Mesésen hangzik.
- Ne aggódj, neked sosem kell megtapasztalnod! – érintettem hozzá a nedves homlokomat az övéhez, mire behunyta a szemét.
Ekkor még nem sejtettem, hogy Áfonyának bizony igaza volt, és mégis csak minket kémlelt egy sejtelmes alak a lombkoronák mögül.

5

Elhatároztuk, hogy másnap délután ugyanott találkozunk, a dombtető csúcsán, hogy onnan folytassuk a nem mindennapi beszélgetésünket, ahol abbahagytuk.
Áfonya meg is jelent időben, ahogyan megígérte, azonban nem festett túl jól. Rettenetesen kimerültnek és hókának tűnt, amit sehogyan sem értettem, hiszen pár órával ezelőtt még nyoma sem volt rajta semmiféle levertségnek.
- Mi lehet a bajom, Ében? Még sosem éreztem magamat ennyire pocsékul. – várt volna választ tőlem a szokatlan állapotára.
- Hadd nézzelek meg jobban! – intettem őt közelebb. – Talán csak valami rosszat ettél.
Amikor azonban finoman nyomkodni kezdtem a hasát, hirtelen észrevettem rajta valamit, amit bárcsak ne láttam volna meg. Áfonya mellkasa nagyon fakón ugyan, de sárgás színben játszott.
Automatikusan elhúztam a kezemet, és hátrahőköltem a látványtól, mire ő csak még jobban megijedt.
- Mi történt?!
- Attól tartok, hogy te is elkaptad. Ez azt jelenti, hogy... sosem leszel már többé ugyanilyen, mint amilyen most vagy. - mondtam ki életem legborzasztóbb kijelentését.
Áfonya azonban ahelyett, hogy elájult volna a sokkoló hír hallatán, tüstént a menekülésen törte a fejét. Tipikus önámító viselkedés volt.
- Mi lenne, ha megszöknénk innen? Mi van, hogy ha éppen ettől a helytől leszünk betegek? Talán Villám hazudott nekünk mindvégig, és valójában a Forgószélen túl várna ránk az igazi élet.
- Áfonya, ezt te sem gondolhatod komolyan. Most csak megijedtél, és össze-vissza beszélsz. De megígérem, hogy megpróbálok találni rá ellenszert!
- Te elhitted valaha egy szavát is? Bíztál benne? Hiszen ördögi és számító. Számos alkalommal sújtott már le a köpenyével ártatlanokra, akiknek csupán annyi volt a bűne, hogy éppen az útjában voltak.
Felidéztem magam előtt Villám dörgő, éles fényű szikráit, amelyek egy szempillantás alatt hamuvá égették, akit eltaláltak, és kezdtem elgondolkodni Áfonya naiv szavain.
- Mit akarsz most tenni?
- Menjünk el a Forgószélhez! Magam is látni akarom.
- Biztos vagy benne? – néztem rá kétkedve.
- Egész biztos. – bólintott határozottan.

6

Mikor Zuhéváros határához értünk, rá kellett döbbennünk, hogy a légből kapott tervünkről már régen tudtak, még azelőtt, hogy kigondoltuk volna ezt az őrültséget.
- Megállni! Nem léphetitek át ezt a kaput, csak ha én úgy akarom! – ripakodott ránk egy dühös női hang.
Olyan látvány fogadott bennünket, amilyet még álmunkban sem képzeltünk volna.
Ezernyi, ádáz tekintetű fegyveres esőcsepp sorakozott fel előttünk, élükön egy aprócska, csúf cseppel, aki a legelszántabb volt mindközül. Gigantikus alakzatba tömörültek, ami egy orbitálisan nagy, tekergőző szörnyre emlékeztetett engem, vaskos karokkal és lábakkal, amelyek esőcseppekből épültek föl.
- Most véged van, Áfonya! Én mérgeztelek meg álmodban, ahogyan az összes többi lakost is. Na persze nem mindenkit, csak aki akadályt jelentett a számomra.
Áfonyával rettegve és hitetlenkedve néztünk egymásra.
- Te vagy az, Aloé? – ismerte fel őt Áfonya elbizonytalanodva.
- Szóval még emlékszel rám? Ez meglepő. – húzta el a száját fintorogva. – Azért azt megjegyezted, hogy ki volt az, akit folyton kizártatok magatok közül.
- Hogyan? Mi csak nem akartunk bántani… Annyira kicsi és törékeny voltál, és folyton átestél a Szivárvány-sétány korlátján, amikor kergetőztünk.
- Ezért inkább kerültetek, mintha fertőző lettem volna. Hát ezúttal ti vagytok a fertőzöttek!
- Neked elment az eszed! – fakadt ki Áfonya elborzadva.
- Sokáig vártam a bosszúra. Még Villámmal is összeálltam, pedig pontosan tudtam, hogy csak üres ígéretekkel kecsegtet az alkuja. Ám a mellette töltött keserves idő alatt ellestem minden létező fortélyt a tudósoktól, így most már ez a saját küldetésem, Villámnak halvány fogalma sincs az egészről. – vigyorgott büszkén. - A Forgószélhez jöttetek, igaz? Azt gondoltátok, hogy létezik innen kiút?
Miután egy szót sem szóltunk, a hallgatásunkat beleegyezésnek vette.
- Ezek az esőcseppek itt mind tudják az igazságot, ahogyan Villám és én is. Nincsen semmiféle másik világ, és semmilyen átjáró. Amikor Zuhéváros már nem tud többé befogadni több lakost, akkor egyszeriben lehullunk a földre.
- Földre? Ezt meg hogy érted? – keltette föl hirtelen a kíváncsiságomat.
- Az újak azért nem emlékeznek semmire, mert egy másik halmazállapotban kerülnek ide. Páraként lebegnek könnyedén, majd fönt a magasban kicsapódnak, és felhőket képeznek. Zuhéváros is egy átlagos, szürke felhő, amit a lakosok csodálatosan felturbóztak.
- És mire való a hadsereged? Mit tervezel velük? – faggattam őt tovább, egyre kétségbeesettebben.
Mindaz, amit mondott, olyan valódinak tűnt, és mégis annyira nem akartam elhinni.
- Villám sosem rajongott az emberi világért. Ha megtudja, hogy a belétek fecskendezett savas anyag őket is elpusztítja, és még saját sereget is toboroztam neki, akikkel még inkább fenn tudja tartani az önkényuralmát, ujjongani fog a lelkesedéstől. Azért nem tájékoztattam őt, hogy ez teljes egészében az én dicsőségem legyen. – húzta ki magát önelégülten.
- Te tényleg képes vagy elhinni, hogy bárkit is megjutalmaz? – ráztam a fejemet értetlenül. - Pusztán az eszközei vagyunk mindannyian.
Aloé ettől mintha némileg megingott volna, de ennek ellenére sem tántoríthatta el semmi sem a céljától.
- Csatlakozz hozzám! Majd meglátod, hogy ezúttal bízhatunk benne! Senki sem vállalkozott még ilyen merészségre.
- Akkor inkább a halál!
- Ében, én meg fogok odalent ölni valakit. – pillantott rám Áfonya remegve.
- Nem, erről szó sincs, kitalálunk valamit! – próbáltam nyugtatgatni, de rájöttem, hogy ezúttal én teszek üres ígéreteket, elvégre, ötletesem sem volt, hogyan lehetne meggyógyítani őt, és különben is foglyok voltunk.
- De ha nekem nem hisztek, akkor tapasztaljátok meg a saját károtokon! Vigyétek őket! – parancsolt rá hirtelen Aloé a katonáira, akik mintha révületben lettek volna, látszólag szabad akarat nélkül engedelmeskedtek neki, akár a robotok.
- Ne! Eresszetek el! – sikoltott Áfonya riadtan, amikor két megtermett esőcsepp megmarkolta őt, és vonszolni kezdték a tomboló forgószél irányába, ahogyan engem is.
Esélyünk sem volt ennyi eltökélt katona ellen, különösen fegyvertelenül, így tehát nem maradt mást választásunk, mint beletörődni a sorsunkba.
Amikor Áfonya belenézett a kavargó sötétségbe, egy pillanatra úgy tűnt, mintha némi kíváncsiság is bujkált volna benne a halálfélelem mellett, amivel jómagam is pont ugyanígy voltam.
Életem utolsó percét azonban zavaró tényezők nélkül, csakis vele szerettem volna megosztani, ezért a végső zuhanásunk előtt szenvedélyesen megcsókoltam.

Utószó

Ében nem tudhatta ugyan, de a szerelmes csókjával voltaképpen megmentette az embereket.
Ugyanis a nyálcseréjük által sikerült egy kicsit magába is szívnia a méregből, ezáltal pedig éppen olyan mértékűre csökkentette a sav-koncentrációt, ami még pont nem ártalmas az élő szervezetre.
Habár mérhetetlen dühöt érzett amiatt, hogy Aloé képes szenvedni hagyni a többi társát, ameddig a tüneteik végzetessé nem válnak, jelen pillanatban már semmit sem tehetett értük.
A háborgó Forgószélből kikeveredve sebesen zúgtak lefelé a föld irányába, közben végig egymás kezét fogva, amíg végezetül be nem csapódtak.

Verőfényes napsütés volt a kertvárosi parkban, ahol két fiatal diák üldögélt egy rozoga padon, az egyikük beletemetkezett az olvasásba, a másik pedig éppen zsebkendőt szeretett volna kérni tőle, amikor két kósza esőcsepp csordult le az arcukon, és ivódott a bőrükbe.
Egyszeriben összenéztek, majd örömtelien elmosolyodtak, mert úgy érezték, mintha valami rejtélyes okból kifolyólag már ezer éve ismernék egymást.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2021-02-28 12:48 Dana

Dana képe

Aranyos kis történetet hoztál össze, bár az igazat megvallva, számomra akadt benne néhány logikai baki.

Pl.: az esőcsepp beivódik a bőrbe, nem tudják, honnan jöttek és hová tartanak (pedig a víznek körforgása van), az esőcseppek palackba gyűjtik a szökevényeket (akik szintén esőcseppek), néhány túl emberi kifejezés (nyálcsere, csók, homlok stb.), zöld mező, dombok...

A központozásnak nézz utána (az oldalon is találsz segítséget), mert az pocsék:
- A nevem Áfonya. Csak a szemeim után. – nevetett rám önfeledten. --> – A nevem Áfonya, a szemem után – nevetett rám önfeledten. (Páros szervekből többnyire csak egyet írunk.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2021-03-01 15:34 S7ABO

Nagyon fantáziadús történet, de kissé zavaros. Tudom, nehéz lehet esőcseppekről történetet írni, és felruházni őket emberi vonásokkal, de nehéz volt követni, ami történik. Nem értettem, hogy az üvegre kerülésnek mi köze van a zöld mezőhöz. Mintha a Central Parkot (tudom, az nem kerek, de akkor is) egy üvegbúra venné körül. Vagy mi az üveg? Egy repülőgép ablaka? Aztán valahogy visszakerülnek (?) a felhőbe, ahol élnek. A palackba gyűjtésre azt hittem, az emberek gyűjtik be őket, és bevizsgálják, de aztán valahogy megint a felhőben vagyunk. Aztán erdőben, aztán megint a felhőben? Ilyen gondolataim voltak olvasás közben.

Két magyarázatot látok:
Ez egyik, hogy ez egy magát esőcseppnek képzelő "beelesdézett" ember látomása, akinek az agyára ment a COVID-járvány.
A másik pedig az, hogy az egyes jelenetek/találkozások között mindig lehullanak a földre, és az egész írás valójában a két esőcsepp végeláthatatlan körforgásáról szól.
Utóbbi még jó lenne, de ez nem nagyon jön le a szövegből, jobban ki kellett volna hangsúlyozni. Pláne, hogy a végén azt mondja Aloé, hogy végül mind lehullanak a földre. Mitha addig sohasem jártak volna ott.
Szóval jó ez, de nehéz környezetet választottál.

Ui.:
Ha eddig nem olvastad a Síkföldet, akkor tedd meg! ;)

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.