Gaia népe

Gaia népe

Sokmilliárd csillag kozmikus fénye tükröződött vissza az erdei tisztás növényeiről, melyek lustán lengedeztek a langyos, nyári szellőben. A nappal oly nyüzsgő állatsereglet most édesdeden szunyókált vackában. Szuszogásuk zaját elnyomta a tücskök ciripelése, a békák vartyogó dalolása és a portyázó éjszakai lények óvatos neszezése.
A természet eme andalító muzsikájától bódultan apró tündérleány szendergett egy jókora, piros tulipán összezárult kelyhének rejtekében. A hüvelyknél is apróbb teremtmény virágszirmokból varrt ruhácskája gondosan felakasztva lógott a bibeszáron. Meztelen testét a puha dunyhaként szolgáló porzószálak fedték, melyek alól itt-ott, négy, acélként csillámló, a szitakötőjéhez hasonló szárnya vége kandikált ki.
A kicsiny lény meglehetősen kimerült az egész napos munkában. Hogy mi dolga lehet egy ilyen pöttöm tündérnek? Természetesen énekelt, és a számára oly kedves növényeket simogatta. Kellemes elfoglaltságnak is vélhetnénk ezt, ha nem vennénk figyelembe, mennyire fárasztó egy ilyen tisztás valamennyi fűszálát, minden egyes virágát, a fák és bokrok összes levelét külön-külön felkeresni, cirógatni és dalolni hozzájuk.
A természet persze nem állhat meg egy tisztás szélénél. Tündérek milliói röpködnek minden nap fűszálról virágra, virágról levélre, levélről mohára, és ugyanezt teszik a tavak, tengerek mélyén élő testvéreik is a vízinövények és algák erdejei közt úszkálva.

Hogy mi végre ez az állhatatos szorgalom? Nos, a tudósok bizony tévednek. Kidobhatjuk tankönyveinket, leválthatjuk biológus professzorainkat, mert a fotoszintézis elmélete egy sületlenség. Még hogy a napfény energiájával, a levegő szén-dioxidjából állítják elő a növények a testük anyagát? Ha ezt a tündérek meghallanák, hasukat fogva kacarásznának csilingelő hangjukon, vagy sértődötten vonulnának félre duzzogni egy sarokba, mert valójában ezek, az ember számára láthatatlan, mágikus élőlények látják el daluk, érintésük és olykor táncuk segítségével a Föld minden növényi szervezetét életerővel. A tudomány melléfogását feltehetően a növényzet látszólagos nappali aktivitása és éjszakai pihenője okozza. Ebben tényleg van némi igazság, de a valódi összefüggés abban rejlik, hogy a tündérnép estére nyugovóra tér. Teszik ezt egyrészt azért, mert elfáradtak a nagy munkában, másrészt, mert félnek. Az éjszaka ugyanis ősi ellenségeik, a koboldok ideje.
A két nép réges-régen szorosan együttműködött. Az egyik fényes nappal, a másik az éj beálltával tevékenykedett. Egymást váltva munkálkodtak a világ kezdetén, és az élet soha nem látott ütemben burjánzott bolygónkon, zöld pompával borítva be felszínét és néhol mélységeit.
Ám a különböző életciklusok, a fényhez és a sötétséghez történő eltérő alkalmazkodás óhatatlanul is rányomta bélyegét a szokásaikra. Előbb apró konfliktusok, majd nagyobb ellentétek alakultak ki, később megtörtént a végleges szakítás, az elhatárolódás pedig nyílt ellenségeskedéssé fajult, végül kitört a háború.
A tündérek továbbra is folytatták életadó munkájukat, azonban a koboldok – mint ahogy az éjszaka a nappallal folyamatosan hadakozik – az ellenfeleik alkotásának elpusztítására tettek fogadalmat.
Örökös harcukat jól példázza az évszakok ismétlődő váltakozása. Nyáron a nappalok hosszúak, az esték rövidek, így a tündérek többet dolgoznak, a világ zöld színben virít. Télen az éjszakák nyúlnak meg, ezért a növényzet lassan elsatnyul, pusztulásra ítéltetik. A tündérnép rendelkezésére álló rövid idő ilyenkor csak a természetszerűen örökzöldnek hitt fák és bokrok, valamint a hó fogságába esett gyökerek fenntartására elegendő. Valójában a növények a téli hideg dacára is zölden tündökölnének, a virágok továbbra is illatoznának, ha a koboldok nem pusztítanák őket olyan szorgalmasan. A tündérek ereje ekkor is elegendő lehetne mindeme szépséghez. Élő példa erre a jég közül furcsamód előtörő hóvirág, melynek léte igazából néhány, a tavasz közeledtét érző tündérifjonc éjszakai partizánkodásának eredménye.

Visszatérve a történet elejéhez, tehát a kicsiny leány a tulipán kelyhében szundított. Kényelmesen fordult oldalra, amikor hirtelen dörgő rengésre ébredt, majd – mintha váratlanul feje tetejére állt volna a világ – többször is átbucskázott magán, bukfencezett, ide-oda ütődött hálószobájában, mivel a virág a száráról letört, és a földre pottyant.
Kóválygó fejjel kászálódott talpra a kis lény, kábasága azonban gyorsan elszállt, amikor egy kard hegyét pillantotta meg, mely átdöfte a piros szirmot, és hosszában végighasította azt. Egy kobold vigyorgó, fekete arca jelent meg az így keletkezett résen. Fajtájának nem volt szárnya, ruhájukat virágok helyett pókhálóból szőtték, valamint leölt rovarok fejéből faragott kitinsisakokat viseltek.
– Ébresztő, aranybogaram! – kiáltotta kéjesen vigyorogva a kobold. – Mit szólnál egy kis mulatsághoz? – kérdezte, és belépett az oldalára dőlt kehelybe. Nyomában három társa érkezett.

Könnyei a vérével keveredve csordogáltak le a lány arcán, amikor kezét és szárnyát összekötözve kirángatták a szétvert virágzatból. Szemhéja felrepedt, törött orra furcsa szögben fordult oldalra.
– Fogd meg, Spuri, és el ne ereszd! – lökte oda foglyát a csapat vezetője egyik fajtársának, majd sietve oldani kezdte nadrágjának szíját. Másik két kísérője vihogva állt sorba mögé, és követte példáját.
A tündér ijedten sikoltott fel, amint rájött mire készülnek amazok. Nem akarta elhinni, hogy vele ilyesmi történhet. Rettegő tekintettel nézett fel a nálánál jóval erősebb fogvatartója szemébe, könyörületet remélve. Ajka remegett, könnye egyre patakzott.
Spuri tudta, hogy rosszat fog cselekedni, azonban a megtépázott és magaláztatása előtt álló törékeny lányt látva nem tudott ellenállni a mardosó késztetésnek. Előhúzta kését, majd a csínytevők nemtörődöm mosolyával arcán átvágta köteleit, és szabadon engedte. – Hopsz, elrepült! – kiáltott fel meglepetést színlelve.
– Idióta! – üvöltött vezetője, és egyetlen ökölcsapással a földre küldte engedetlen beosztottját, majd felkapta a vetkőzése során az imént földre dobott íját. Nyílvesszőt helyezett az idegre, célzott, és az egyre távolodó tündér felé lőtt.

Kínzó fájdalom hasított a leány hátába. Tüdejéből sikoly kíséretében tört elő a levegő. Szárnyával verdesni próbált, de átszúrt izmai nem engedelmeskedtek, és teste magatehetetlen zuhanásba kezdett. Az utolsó pillanatban ragadta meg egy lekonyuló, vékony fűszál végét, ám az nem tartotta meg a súlyát, a tündér így is nyekkenve ért talajt.
Kiáltani szeretett volna, tudatát a sírásba temetve elzárni a külvilág és a veszedelem elől, de menekülnie kellett. Képtelen volt felegyenesedni a hátából meredő vessző miatt, így hát négykézláb mászva, olykor kúszva igyekezett mind távolabb kerülni. Arcába sár csapott, bőrét apró tüskék szaggatták fel.
Sikítását messzire vitte a szellő, amikor üldözői végül utolérték. A tücskök rémülten hagyták abba éjjeli muzsikájukat.
A hajnal első sugarai egy megcsonkított és meggyalázott tündér parányi holttestére vetették bánatos fényüket.

Spuri térdelve hallgatta a koboldkirály dorgálását. A történtek óta többször megverték, és az elmúlt napokat bezárva töltötte, hogy elgondolkozhasson tette súlyán. Nem először kellett már végigszenvednie az uralkodó szónoklatát a kobold erényekről és a helyes viselkedésről. Valamiért sohasem tudott igazán megfelelni az elvárásoknak, így egyre inkább nemkívánatos alakká vált.
– Fiam, nem értelek – szólt leereszkedve a király. – A dolog oly egyszerű: pusztítsd a tündéreket és minden átkozott teremtményüket!
– De miért, Felség? – tette fel a már-már istenkáromló kérdést a fiú.
– Miért? – döbbent meg az uralkodó. Nem számított ilyen arcátlanságra. – Minek jártál te iskolába? Miért ontották testvéreink vérüket a harcok során?
– Mindent megtanultam, Nagyuram. De mégsem értem. Miért rosszak a virágok, és miért bűn a teremtésük? Színesek, illatosak, gyönyörűek.
– Nézd, gyermekem! – A király már látta, hol gyökerezik a probléma. – Mindeme szépségek valóban elkápráztatnak. Azonban egyben meg is részegítenek, és a rabjukká tesznek. A tündérek nem bolondok. Gonoszak és hataloméhesek. A színek és az illatok erejével zsarnokoskodnak a világ felett.
– De a növények nélkül valóban nem lenne élet, az állatok is éhen halnának!
– Igen, pontosan ez a lényeg! – szögezte le zord tekintettel vezére. – Még mindig nem hallod a Földanya sírását? Gaia még nem szólt hozzád?
– Nem, Felség. – A fiú szégyenkezve sütötte le szemét.
– Minden világos – sóhajtott a király. – Ha érzékelnéd zokogását, nyomban megvilágosodnál te is, mint minden más kobold. Áthatna téged is az Ő fájdalma, szívedbe marna a kín, mely Őt emészti. Benned is fellángolna a tündérek iránti gyűlölet, ha meghallanád Földanyánk panaszát, miként tépik és szaggatják testét az utálatos növények gyökerei, ocsmány férgek fúrnak lyukakat szent bensőjébe, patáikkal sebzik, és ürülékükkel szennyezik be az állatok szépséges felszínét. Gaia szenved, fiam, és hozzánk könyörög segítségért. Hát nem ismersz szánalmat?
– De igen! – Könnyek keltek útra a fiú szeméből. – De miért nem szól hozzám is Gaia? Miért nem engedi, hogy én is halljam és megértsem?
– Talán szól, csak nem veszed észre, mert elkábít a virágok illata.
– Bocsásson meg, Felség! – sírt immár Spuri.
– Ne az én bocsánatomat kérd, hanem az Övét!
– Mit tegyek hát?
– Élj koboldhoz méltó, erényes életet! Vesd meg a növények bűnös illatát, tagadd meg erkölcstelen szépségüket, és mentsd meg Anyánkat!

Spuri mélyen a gondolataiba merülve ült egy jókora kövön, és a hajnallal éledező tisztást figyelte. Sötétséghez szokott szemét bántották a felkelő nap éles sugarai, de látni akarta az ellenségnek titulált természet kibontakozását.
Királya szónoklata erős érzelmi hatást keltett benne, azonban Gaia panaszát még mindig nem hallotta, így az élet csodái továbbra is ámulatba ejtették. Mindez szégyennel töltötte el. Nem kívánt ő különcködni, megbecsült, erényes tagja szeretett volna lenni a koboldtársadalomnak. Ellenben mindenek előtt meg kellett értenie valamit. Csak még nem tudta, mi az.
Egy tündért pillantott meg az egyik elhajló fűszálon, aki az összegyűlt harmatcsepp vízében tisztogatta arcát. Lány volt ő is, hasonlóan a néhány éjszakával ezelőtt szerencsétlenül járt testvéréhez.
A félhomály rejtekét felhasználva Spuri egészen közel lopakodott gyűlölendő ellenségéhez, hogy jobban megfigyelje, miként űz amaz gonosz praktikákat, vagy sző alávaló terveket. Azonban semmi ilyesmit nem tapasztalt.
A karcsú tündért, ha lehet még csodálatosabbnak vélte, mint a száz színben pompázó rét virágait. A lány aranyszőke haja hosszú fürtökben koronázta mosolygós orcáját, ruhájának pántja lehajlott selymes válláról, és azzal a pajzán ígérettel kecsegtetett, hogy tovább csusszanva kivillanni hagyja gazdája csalafinta keblét.
Spuri elvörösödve sütötte le szemét az erkölcstelen képzettől, majd egyet gondolt, és rejtekhelyéről előbújva, népe egyik legfőbb törvényét megszegve, megszólította a tündért:
– Szia! Az én nevem Spuri!
A lány ajkára szorította a kezét, hogy elnémítsa feltörni készülő, ijedt sikolyát, azonban a képtelen helyzet kíváncsisággal töltötte el. Tulajdonképpen még sohasem látott koboldot.
– Szi-szia! – köszönt vissza remegő hangon a megszólított. Teste ugrásra készen feszült, hogy szükség esetén szemvillanás alatt a levegőbe emelkedhessen. – Mit akarsz?
– Csak azt szeretném megtudni, miért bántjátok a Földanyát. Csupán merő gonoszság lenne az egész, vagy van valami egyéb indítékotok is erre?
– Hogy mit csinálunk? – képedt el a tündér. – Kitől hallottad ezt a butaságot?
– Ez az igazság. Ezt tanították az iskolában is.
– Akkor a tanáraitok tévednek! – közölte a lány ellentmondást nem tűrően. Egyik kezét egy dacos mozdulattal a csípőjére tette, és kissé félretolta azt.
– Ti teremtettétek a növényeket, melyek testén élősködnek, és mély sebeket ejtenek rajta.
– Élősködnek? – hitetlenkedett amaz. – Gaia örömmel ajándékozza meg őket méhének gyümölcsével, mert boldogsággal tölti el minden egyes élőlény léte, hiszen valamennyien az ő szeretett gyermekei vagyunk.
– Ez nem igaz! – fakadt ki Spuri. – Mi koboldok érezzük a Föld fájdalmát, látjuk a könnyeit, és halljuk zokogását, melyet ti okoztok az átkozott kreatúráitokkal.
– Mi pedig az örömkönnyei csillogását látjuk valamennyi fűszálra kiülő harmatcseppben, és halljuk kacagását a szél zúgásában.
– Te valóban érzékeled mindezt, ööö…? – kérdezte csodálkozva Spuri a tündért, látva annak eltökélt, ugyanakkor átszellemült tekintetét.
– Ginka – közölte nevét a lány.
– Szóval, Ginka – nyelt egyet a fiú –, te tényleg látod ezt?
– Persze, Spuri. Földanya minden reggel hálával telve simogatja meg szellőivel arcunk. Ezek szerint te mégsem tapasztaltad azt a sok szörnyűséget, amit említettél?
– Hát… az igazat megvallva… nem – mondta tétovázva a kobold. – De rajtam kívül mindenki más igen.
– Érdekes, én nem.
– Az más, te tündér vagy!
– Miért tenne velünk másként Gaia? Biztos, hogy a többiek azt látják, amit neked mondtak? Látnak ők egyáltalán bármit is abból, amit Ő üzen?
– Igen! Vagyis nem tudom – helyesbítette hirtelen válaszát Spuri. – Miért hazudnának?
– Talán, mert irigylik, hogy elvesztették a képességet, mellyel meghallhatják Őt. Esetleg a gyűlölködés elvakította őket.
– Én… én nem tudom. – A fiú magába roskadva rogyott a földre. Hegyes füle lekonyult, csalódottan szemlélte a fűszál zöld felszínét.
A lányt szánalommal töltötte el az összetört kobold látványa, ezért közelebb lépett hozzá. Szerette volna megvigasztalni, így minden óvatosságát félretéve leguggolt hozzá, és tenyerével együttérzése jeleként megérintette a vállát.

Mintha a csillagtalan éjszaka mélyfekete sötétje borult volna hirtelen Spurira, érzékszervei megszűntek működni, és víziók rohanták le meglepett elméjét.
Látni vélte maga előtt, miként a növények gusztustalan férgek módjára tekergőző gyökerei behatolnak az Anyaföldbe, köveket repesztenek meg, sziklákat döntenek le, a nyüzsgő állatsereglet a tengereibe vizel, feltúrja kérgét, mocskos bélsarát üríti belé. Hallotta Gaia zokogását, érezte mardosó kínját, mélységes bánatát és végtelen gyűlöletét minden élőlény iránt, akiket kénytelen hátán megtűrni, azok pedig a pusztítására törnek.
A látomások lassan visszahúzódtak, a Spuri lelkében gerjedő mérhetetlen harag kitisztította elméjét. Undorodott a fűtől, melyen állt, a szagtól, melyet belélegzett, s mely a giccses virágokból bűzlött, de legfőbbként a mellette guggoló ellensége érintésétől. Megértette, hogy meg kell tisztítani a világot minden hálátlan teremtménytől, mely csak akkor valósulhat meg, ha egyszer és mindenkorra végeznek az alkotóikkal is. Míg egyetlen tündér él, addig Gaiának nem lehet nyugalma. Megragadta hát a lány torkát, és fojtogatni kezdte. El akarta pusztítani ezt a lényt, aki társaival a Földanya kínzatásáért felelős. Vak gyűlölettel szorította a nyakát, még azt sem érzékelte, amint áldozata kapálózó keze körmeivel vérző árkokat mar bőrébe.
A tündér arca kékes színt öltött, izmai elernyedtek, karja rongyként hullott törzse mellé. A kobold képén elégedett vigyor terült el, azonban váratlanul újabb hallucinációszerű képek, hangok és érzések rohanták meg agyát.
Kellemes melegség töltötte el, szeme előtt színjátszó pillangók járták kecses, légi táncukat a verőfényes napsütésben, őzek kergetőztek önfeledten, és kajlafülű nyuszikák ölelkeztek a természet csábító szavára. Gaia keserű zokogása helyett felhőtlen kacagása hangzott, lénye örömtől és életszeretettől sugárzott.

Döbbenten engedte el Spuri a haldokló lányt, aki még nem lépte át a halál mezsgyéjét, így a szorítástól megszabadulva, hangos sóhajjal jutott éltető levegőhöz.
Míg a tündér lassan eszméletéhez tért, a kobold mozdulatlanul üldögélve, gondolataiba temetkezve meredt maga elé. Az ellentétes víziók előbb összezavarták elméjét, később azonban az egész megvilágosodni látszott. Mindent megértett, megtalálta helyét és feladatát az univerzumban.
Sem a teremtés, sem a pusztítás nem válhat meghatározóvá. A legfőbb erő az egyensúly, a természet mérlege egyik irányba sem lenghet ki. Ha a pusztulás felé hajlana, minden az enyészetévé válna, és a Föld lelke egyedül maradva feloldódna a semmiben. Ha a teremtés irányába billenne, elburjánzana a káosz, így Gaiát saját, túlszaporodó gyermekei fojtanák meg.
A Földanya ezért imádja, de egyben szükségszerűen gyűlöli is lényeit, mivel azok gondatlanságukban a vesztét okozhatják. Az áhított egyensúly fenntartására egyaránt szüksége van éltető és pusztító erőkre: tündérekre, kik gondozzák az életet, és koboldokra, akik kordában tartják azt. A mindenség így kerek és egész.

Spuri hálatelt szívvel mosolygott, hiszen megnyugvásra talált, tudta mit és miért kell tennie, és hogy ezzel valóban Gaia javát szolgálja. Megragadta hát az előtte köhécselő, elgyengült tündért, és még mielőtt Ginka halálra váltan felsikoltott, vagy védekezhetett volna, a lány legnagyobb meglepetésére szájon csókolta őt, majd nagyokat rikkantva és ugrándozva elszaladt.
– Ma még nem. Legyen ez a nap még a természet csodálatáé – gondolta Spuri, és elhatározta, hogy holnaptól koboldhoz méltó életet fog élni. Azonban a titkát megtartja. Ha bármelyik nép felismerné ellensége fontosságát, saját feladatát már nem tudná többé ellátni. A tündérek nem ápolnák a természetet, mert félnének, hogy fájdalmat okoznak vele, míg ellenlábasaik képtelenek volnának az élővilág pusztításra, ha tudatában volnának, hogy azok a Földanyának örömet okoznak. S hogy Spurival miért osztotta meg mindezt Gaia? Talán, mert a kis kobold kételyei szintén az egyensúly megbomlásához vezethettek volna.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2022-06-24 20:27 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Nem kezdtem el újra írni. Ez egy már hosszú évek óta porosodó történet. Egy pályázatra készült, egy olyan oldalon (nem Karcolat), ahol a pályaművek az elbírálás előtt nyilvánosak voltak. Nos, miután engem és az írásomat is lefasiztázták, valamint közölték, hogy a tündéreknek nincsenek genitáliáik (nem tudom, hogy Arvent hogyan ejthette teherbe Aragorn, és hogyan szeretkezhettek az írországi tündér történetek szereplői emberekkel), inkább töröltem az egészet, nem érte meg a vitát. Kíváncsi vagyok, hogy az itteniek megértik-e, hogy az egész lényege a különbözőség, és az, hogy míg egy adott kultúra szemszögéből nézve valami elfogadott, sőt erényes, addig ugyanaz a dolog egy más népnél bűn is lehet. A pályázat témája az erény volt. Én azt akartam megmutatni, hogy az erény kétélű, kétarcú dolog is lehet, mely két különböző nép hagyományaiban akár gyökeresen ellentétesnek is mutatkozhat. De úgy tűnik, hogy ezzel kivertem a biztosítékot. Mondjuk, valamilyen szinten talán érthető, hiszen olyan embereknek próbáltam kicsit kimozdítani a képzeletét és világképét, akik csak egy adott irányba voltak képesek nézni, abba, emerre a tömeg kényszerítette őket. Valahogy pont úgy, ahogy a történet szereplőit. Azt hiszem, ennyi év után talán kicsit értem, hogy miért keltett a mesém felháborodást, hiszen nehéz azt elfogadni, hogy egy általunk erényesnek tartott viselkedés másoknak visszataszító lehet, és fordítva, ráadásul ezt kénytelenek vagyunk elfogadni. Nekem sem veszi be a gyomrom, ha egyesek lopnak és csalnak, pedig egyes kultúrákban ez lehet elfogadott viselkedés is. Csakhogy én sem a tündérek, sem a koboldok mellett nem álltam ki. Csak láttatni próbáltam a különbözőséget.
Nem tudom, mi a túrót magyarázkodom. Aki érteni fogja, amit írtam, annak köszönöm. Ha valakit felháborít, ám legyen, végülis erőteljest hatást vált ki nála az írásom, ami végső soron dolga lenne ilyen vagy olyan módon minden novellának.

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

k, 2022-07-19 10:16 S7ABO

Nekem átjött. Nem tudom, teljesen ugyanaz-e ez az írás, mint amit anno beküldtél, de elgondolkodtam, hogy mennyire kell (nem tudok rá jobb szót) begyöppösödött agyúnak lenni ahhoz, hogy valaki ne értse meg a lényegét (vagy ne akarja megérteni), amikor többször is utalsz rá. Sőt, az utolsó bekezdésben gyakorlailag megmagyarázod.
A tündéres gentáliás kritikát meg nem is értem. Ha egy kaidzsúnak lehet kloákája, akkor egy tündérnek is lehetnek nemi szervei. Könyörgöm, egy mitológiai lényről beszélünk! És mint ilyen, a tulajdonságait tudományos tényként kezelni enyhe könnyelműségnek tűnik. Hogy finoman fogalmazzak.
Neked viszont csak gratulálni tudok, szerintem tök jó lett. :)

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

k, 2022-07-19 20:31 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Köszönöm szépen. :)
Teljesen ugyanez a változat volt akkor is feltöltve, nem módosítottam.
Leginkább a genitáliás dolgot éreztem én is rosszindulatú és ostoba kötekedésnek.

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

szo, 2022-07-16 21:12 craz

craz képe

hadakozik ¬– az ellenfeleik

- - - -

Hümm, ez egész jó volt. :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

v, 2022-07-17 08:37 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Köszi! :)

Nem tudom, honnan és hogyan lett oda az a ¬– karakter, vagy mi. Azt sem tudtam eddig, hogy ilyen létezik. Ja, hogy ez kettő? Most néztem meg, hogy idemásoltam. De hogyan csináltam? Mindegy, töröltem, javítottam. Köszi! :)

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

v, 2022-07-17 12:31 Deep_Ankrin

Érdekes szemszögű kis mese volt Süti! Köszi! Azt viszont nem vágom, hogy melyik rész miatt volt fasiszta? Hogy ideológiát adtál a szükségszerű pusztításnak?

v, 2022-07-17 19:10 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Na, ezt nem tudtam én sem. Engem is meglepett ez a dolog. De valószínűleg igen, valami ilyesmi lehetett az oka.
Egyébként köszi! :)

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!