Csiri bá

Az egyelőre még lábak és karok nélküli, ruhafoltokból összevarrott varázslóbaba éppen arra készült, hogy megbűvölje Buzz Lightyear-t, Shrek pedig tehetetlenül figyelte párharcukat, amikor Ildi úgy döntött, hogy ideje kimenni cigizni egyet. Mezítláb sétált ki a körfolyosóra, játékában elmerült kisfia pedig észre sem vette, hogy édesanyja nincs is már a szobában.
Ildi odakint mohón szívott bele cigarettájába, de abban a pillanatban meg is bánta, hogy mégsem hajította el inkább jó messzire. Odakint egyébként is már napok óta rossz volt a levegő, szmogban fuldoklott Budapest, az ő tüdeje pedig mintha éppen abban a pillanatban sokallt volna be; a korlátra ráhajolva, könnyezve küzdött a rátörő köhögésrohammal. Percekig állt így, hallgatva tulajdon reszelős lélegzetvételét és tüdejének sípolását.
Odalent, a másodikon közben valami történt.
Ingujjával kitörölte a könnycseppeket a szeméből, majd nézte, hogyan araszol ki a szűk folyosóra két fekete ruhás férfi, óvatosan navigálva a szűk helyen ormótlan terhükkel. Ildi azon kapta magát, hogy kapkodva keresztet vet. A koporsó időnként megbillent a gyászruhások kezében, fojtott zokogás kísérte lépéseiket, így haladtak végig egészen a lépcsőházig, nyomukban egy, az elmúlt évtizedek súlya alatt megtört hátú idős asszonnyal.
A ház néma beletörődéssel kísérte a hátborzongató menetet, amely végül eltűnt Ildi szeme elől.
Nem ismerte az odalent élőket, számára egyik idős házaspár olyan volt, mint a másik, ráncok közé rejtett, tompa fényű szemek, ősz haj, mamusz és otthonka. Végighordozta tekintetét a csukott ajtók és ablakok során, majd, ahogy meghallotta háta mögött az ajtó nyitódásának hangját, átpöckölte a félig elszívott cigit a korláton.
– Anya. – Bence oda óvakodott mellé, és nekinyomta arcát a vaskorlátnak. – Nem szabad szemetelni. Ezt Csiri bá is megmondta.
– Csiri bá hülyeségeket beszél, ne idegesíts már te is, Bencus. Menj be.
– Ismerte Imre bácsit?
Ildi lassan fordult meg, magában átkozva a háta mögött felcsendülő hang tulajdonosát. A szomszéd lakás ajtaján kilépő idős asszony botjára támaszkodva, zihálva pillantott a fiatal nőre.
– Csókolom, Andika néni. Nem, nem ismerem. Ő az, akit az előbb ..?
– Nem, az a Tompa Attila volt. Most mesélte Nórika a nyolcasból, hogy Attila begyógyszerezte magát, nem is értem, hiszen éppen holnapra várta a lányát az első unokájával. – Az öregasszony úgy kalimpált göcsörtös kezével, mint aki egy legyet próbál elhessegetni. – Arról az Imre bácsiról beszélek, aki itt lakott maguk előtt. Az órásmester.
– Őt sem ismertem. Menj be, szívem – de hiába próbálta betuszkolni Bencét a lakásba, a kisfiú csak állt ott, mint aki odacövekelt, és nagyra nyílt szemekkel bámulta a közelebb csoszogó nénit. Ildi látta, hogy ezt a beszélgetést már nem fogja megúszni, de azért próbálta menteni a menthetőt. - Ha nem tetszik haragudni, beviszem Bencét, mert …
– Az Imre bácsi is olyan volt, mint az Attila! – Andika néni immár megállíthatatlanul közeledett feléjük. – Tagadott az mindent, azt, hogy állambiztonságis volt, és képes volt letagadni még a párttagságát is! De én láttam, amit láttam, szar alak volt mind a kettő, és megérdemelték a sorsukat, Csiri bá is megmondta!
– Ne tessék haragudni, Andika néni, de Bence az előbb köhögött. Inhalálnom kell vele.
Az öregasszony megállt tőlük néhány lépésnyire; láthatóan akkor vette csak észre a kisfiút.
– Akkor menjenek csak, az egészség, az nagyon fontos. Aztán ízlett-e a csokoládé, amit tegnap adtam?
Bence nem válaszolt, csak bólogatott tágra nyílt szemekkel. Ildi gyorsan elköszönt a nénitől. Bence korához képest - öt éves volt - általában elég gyorsan vette a lapot, ha ehhez hasonló kérdésekről volt szó, de Ildi nem szerette volna, ha véletlenül mégis elszólná magát. A Sport szelet ugyanis, amit Andika néni tegnap csúsztatott a kisfiú kezébe, a csomagolásából ítélve még az előző rendszerben hagyhatta el a csokigyárat.
Bezárkóztak, úgy, ahogy az egész ház és minden lakó tette, elhaltak a lépcsőházban a halottszállítók léptei, és csak a dermedt csend maradt utánuk. Ildi bekapcsolta a tévét, hogy legalább szóljon valami, Bence pedig visszatért a játékaihoz. Anyja csak bámulta a képernyőt, egészen addig, amíg újra meg nem érezte a cigaretta utáni vágy hívó szavát.

***

Ildi nem ismerte a lakás előző tulajdonosát, mint ahogy igazából a többi lakót sem a házban. Egyszerűen csak beköltöztek ebbe a kiadó lakásba Bencével három hónappal ezelőtt, augusztusban, ott hagyva előző albérletüket, ahogy még régebben kényelmes budai lakásukat is. Immár csak néhai férje, kisfia apukája már távozásuk másnapján oda költöztette magához a szeretőjét, de egyikőjük sem élvezhette sokáig kapcsolatukat, mert mindketten elhunytak két nap múlva, a szakvélemény szerint szén-monoxid mérgezésben. A lakást és a kocsit lefoglalta az adóhivatal a Gyuri tartozásai fejében, így vagyonuk sem maradt. Ez a lakás pedig sötét és nyirkos, Ildi hiába takarított és szellőztetett naphosszat, a piszkos tapétába, a megvetemedett padlódeszkákba ivódva mégis ott maradt az öregség és a kor szaga.
Hétfőn reggel korán indult munkába, hogy lehetőleg minél kevesebb emberrel kelljen a házban találkoznia. Szorosan fogta Bence kezét, és valósággal végig óvakodtak a folyosón. Néhány lakásban pislákoltak csak a fények, egyébként csend volt, mintha az elhunyt Attila bácsi egy éjszaka leforgása alatt magával vitte volna az összes lakó hangját is a házból. Bence szokás szerint álmosan hagyta, hogy anyja végigvezesse a folyosókon; úgy szorította anyja kezét, mintha attól félt volna, hogy elszakíthatják őt tőle.
Ez a lakás volt az ő utolsó menedékük, ezt Ildi tudta jól, és Bence is felfogta, hogy hamarosan nem lesz hová hátrálni. Odakint, a falakon túl már javában dübörgött a korán kelő város forgalma, de a ház, mint valami mélységesen mély verem elnyelte a hangokat, csak a téglák között tovább rezgő zaj jelezte, hogy létezik egy zajosabb külvilág is. A földszintre érve átváltottak osonó üzemmódra; ez volt az egyik új játékuk, lábujjhegyen óvakodni végig az utcára vezető lépcsőházon. Az igazi okot, hogy miért játsszák ezt, Ildi természetesen nem mondta el kisfiának.
Az utcára vezető nagy, nyikorgós, üvegezett ajtó félig nyitva volt. Ildi egyenesen megcélozta a külvilágot jelentő lámpafényes négyszöget, és remélte, hogy csak valamelyik korán kelő lakó hagyta úgy.
Az ajtón ekkor belépett egy idős férfi, seprűvel a kezében, és Ildi máris tudta, hogy elkéstek.
– Ilyen korán, Ildike?
A nő kényszerűen lassított. Táskáját szabad kezével maga elé húzta, mintha attól tartana, hogy a nála sokkalta törékenyebb és idősebb férfi ki akarná azt ragadni a kezéből.
– Igen, nyolcra be kell érnem. És Csiri bá? Elég korán van még.
Az idős férfi közelebb lépett hozzájuk. Az egyik első dolog, amit ide költözésük után Ildi megtanult, az volt, hogy Csiri bát nem lehet csak úgy megkerülni, és hogy az öreg mindent tudni akar, ami csak ebben a házban történik. Csiri bá úgy volt még mindig házmester, hogy senki sem kérte fel erre a feladatra, ő volt a közös képviselő jobbkeze, hozzá kellett fordulni minden panasszal és kérdéssel. Az igazi nevét nem is tudta, mert az öreg már az első pillanatban kikötötte, hogy őt Csiri bának kell szólítani, és kész.
– Én mindig a nappal kelek – válaszolta nagyvonalúan az idős férfi. Volt ebben a dongalábú, apró öregemberben valami, ami megmagyarázhatatlan, kényelmetlen érzést keltett Ildiben, ugyanakkor mégis megmosolyogtatta. – Én legalább idejében kiemelem a hátsómat az ágyból. Látja, Ildike, ezt tisztelem magában, hogy olyan harcos típus. És maga, fiatalember? Nem kényelmetlen a korai kelés?
Bence édesanyja háta mögé bújva hallgatta eddig a beszélgetést, Ildi ujjai között érezte kisfia apró kezének nyirkosságát. A kisfiú csak bólintott, belebámulva az egészen közel hajoló, mazsolaszerűen gyűrött arcba.
– Látom, elvitte a macska a nyelvét, fiatalember. – Csiri bá jóízűen felnevetett. – Na, nem is tartom fel magukat, menjenek csak a dolgukra, kedves.
Ildi alig titkolt megkönnyebbüléssel indult volna tovább, de ekkor az öregember utánuk szólt:
– Hallották, hogy tegnap délután Tompa Attila a másodikon feldobta a bakancsot? Csak úgy hullanak ezek, mint a legyek, én mondom.
Ildi erre inkább nem mondott semmit sem, csak húzta maga után Bencét, hátában érezve Csiri bá furcsa, égető tekintetét.

***

– És maga, Julika, mit gondol ezekről az új lakókról?
Tudom, hogy Csiri bá igazából nem is vár választ az ilyen kérdésekre, így csak hallgatom némán csoszogását a megvetemedett padlódeszkákon. A férjem mostanában - ahogy a hozzád hasonló fiatalok mondanák - nagyon le van eresztve. Most megáll gondterhelten a kalózok kincses barlangját idéző szoba közepén, végighordozza tekintetét a falakra aggatott, kivehetetlen mintázatúvá fakult faliszőnyegeken, a szigorú arccal a fényképezőgép lencséjébe meredő felmenőkön, a kopott gerincű könyveken. Csiri bá lakása szentély, ősi misztériumokat őrző templom, ahol megállni látszik az idő, megrekedve valahol a két világháború közötti hamis, álságos nyugalomban.
– Ejnye már, Julika.
Végül Csiri bá fogja magát, és átballag a konyhába, kiadósan harákol egyet, majd feltesz egy kávét.
– Vajon hányan kívánták már Csiri bá halálát ebben a házban, Julika? - Csiri bá nézi, hogyan nyaldossák a gázrózsa körül éledő kékes lángok a megfeketedett kávéfőző oldalát. - Ugyan már, maga is tudja, hogy gyerekes dolgok ezek. Csiri bá túlélt eddig mindent. Csiri bá olyan, mint maga a város.
Öregesen reszkető kezekkel nyúl a szurokszerűen sűrű kávéért, nézi annak sötét felületét, mintha jósolni szeretne belőle, majd tekintete a polcokon sorakozó, látszólag üres befőttesüvegekre téved. Évtizedek óta porosodnak ott a legrégebbi üvegek, éppen tegnap gyarapodott a gyűjtemény; általában havonta egy új került fel a polcra. Csiri bá szótlanul küzd a tüdejét megtöltő égető érzéssel. Cukrot tesz a kávéba, és már éppen belekortyol, amikor felberreg a bejárati csengő. Megvárja, amíg legalább háromszor próbálkozik a vendége, és csak azután teszi le a csészét.
– Hagyja csak, Julika – dünnyögi. – Majd Csiri bá kinyitja.
Töppedt arcú öregasszony áll kint dideregve a folyosón, nedves fényű, riadt szemek bámulnak rá.
– Tessék, Angika. – Csiri bá torkán keserű böffentés tör elő. Az öregasszony fintorogva hátrál egy lépést. – Miben segíthetek, kedves?
Másokat talán megtévesztene ez a megszólítás, ez a körülményesség, de én ismerem Csiri bát. De még mennyire, hogy ismerem.
– Ne tessék haragudni – suttogja Angika, a földszinti 3-as lakás lakója, aki maga sem sokkal fiatalabb, mint az egykori házmester – láttam, hogy itthon van Csiri bá, és gondoltam …
– Mit? Mit gondolt már megint, Angika? – förmed rá az Csiri bá. Úgy tűnik, mintha az öregasszony fölé magasodna mind a százötven centijével, Angika pedig tekintetének súlya alatt összegörnyedve pillant fel rá. Ilyenkor Csiri bához hasonlóan én is gonosz örömöt érzek, de ez az érzés rendszerint hamar elmúlik. – Pénzt akar? Hát hová lett a nyögdíja?
– Ki kellett segítenem az unokámat, tudja, Csiri bá, a Pistit. Tényleg ne tessék haragudni a zavarásért, de … – Angika körülnéz. Üresen kong a folyosó, egyetlen lélek sem mutatkozik hétköznap délelőttönként a málló vakolatú falak által határolt, csak a hozzátok hasonló élőket korlátozó térben.
– Hagyjuk már a mellébeszélést, Angika. Hogyan lehet az, hogy egy egykori főkönyvelő nem tud kijönni a nyögdíjából? Szánalmas, Angika, szánalmas. – Csiri bá egyszerre életre kelő tekintete gunyorosan követi az idős asszonyét, körbepillantva a csukott ajtók során. – De tudja mit? Lehet, hogy Csiri bá tud segíteni magának. De azért meg is kellene dolgozni ám.
Angika térdei megroggyannak, torkából nyüszítő hangok törnek elő. Kétségbeesetten húzza össze magán azt a ronda, divatjamúlt lila szövetkabátját, amelyet egykor oly vágyakozva nézegettem.
– Csiri bá … ne tessék haragudni … olyan megalázó volt a múltkor is … nem lehetne, hogy ..?
– Csak úgy bemondásra, szívességből Csiri bá nem hitelez senkinek sem. Tessék megdolgozni a kölcsönért.
Az öregasszony beletörődően bólint, Csiri bá pedig behívja a lakásunkba. Amit mondani fog Angika néninek, azt csakis ők ketten hallhatják.
És természetesen én.

***

Ildi fázott. Maguk a százéves, vastag falak lehelték rá a november minden hidegét; hiába vette feljebb a fűtést, az ósdi fűtőtestek csak kattogtak, de több meleget nem adtak. Bezzeg Bence rögtön a földön kezdett el játszani és csúszni-mászni a játékait tologatva. Ildi pulóvert húzott, és egy halk sóhaj kíséretében nekiállt teát készíteni. Úgy érezte, hogy megfullad a ház szűk falai között.
Kinézett a folyosóra nyíló ablakon. Semmi sem változott reggel óta, az ajtók sora, mint megannyi lehunyt szem; egyetlen lélek sem mutatkozott, akár halottak is lehetett volna már az egyébként is alig mutatkozó öregasszonyok és öregemberek. Elmúlástól szaglott a ház.
Bence átsétált hozzá - természetesen mezítláb - és úgy folytatta lelkesen a vele napközben történt dolgok sorolását, ahogy fél órával ezelőtt a metrón elkezdte. Ildi fáradtan nézte szőke kis fejét és kék szemeit; az óvónők napközben alig tudtak kihúzni egy szót is a kisfiúból. Bence jóformán nem is szólt egész nap, igazából este kelt életre, mintha megérezte volna, mennyire gyűlöli anyja a ház csendjét, amelyet csak elmélyít, és nem old fel a tévé vagy a rádió hangja.
Kinyílt egy ajtó. Ildi mohón tapasztotta orrát a hideg üvegre. Hajcsavarókkal teletűzdelt fej nézett ki a folyosóra, majd papucsba bújtatott csontos lábak osontak át a szemközti ajtóhoz. Nevetséges látványt nyújtott az otthonkás öregasszony, de Ildi nem tudott nevetni rajta. A két ajtóval odébb élő szomszéd néni - akit Ildi valamikor szeptemberben látott utoljára - valósággal átóvakodott a másik oldalra.
– Bence – Ildi gunyoros mosollyal figyelte az öregasszony mutatványát – ismersz te itt a házban olyan nénit, aki lila kabátban szokott mászkálni?
Bence mintha meg sem hallotta volna, teljesen lekötötte figyelmét a gyógyszeres dobozok összepakolása. Néhány napja beszélgettek a gyógyszerekről, amelyekkel bőségesen el voltak látva, Ildi elmagyarázott róluk néhány dolgot Bencének, mert tudta, hogy a kisfiú úgyis addig fogja nyaggatni, amíg meg nem tudja, amire kíváncsi. A kisfiú nem válaszolt, anyja pedig nem erőltette a dolgot; visszahúzta a függönyt, és elment fürödni. Ilyenkor nyitva hagyta a fürdőszoba ajtaját, ahonnan pont ráláthatott a konyhára, fél szemét folyton kisfián tartva. A víz is inkább csak langyos volt, mintsem meleg, dideregve mászott ki a kádból. Ildi éppen pulóvert húzott a pizsamájára, amikor megszólalt Bence, olyan hirtelen, hogy édesanyja összerezzent:
– Igen, ismerek. Angika néninek hívják. Megkínált cukorral. Megfájdult tőle a fogam.
– Cukorral? A lila kabátos néni? És mikor volt ez?
Bence ráemelte a hatalmas, égszínkék szemeit, majd vállat vont. Ildi tudta, hogy feleslegesen erőltetné tovább a kérdezősködést. Szaladgált a hideg a hátán.
– Indíts fürödni.
Egyik este olyan, mint a másik. Ildi hagyta, hadd tévézzen lefekvés előtt egy kicsit a kisfia, ő pedig csak szundikált a könyv felett egészen addig, amíg az egyik idegesítő tévéreklám szignálja fel nem ébresztette. Kiment a mosdóba, majd, a fürdőszoba állapotát látva dühösen nekiállt feltörölni. Úgy látszik, hogy Bence legújabb bosszantó szórakozása most az, hogy kiöntöget egy csomó vizet a kád mellé. Kilenckor már mindketten aludtak, Bence úgy vackolta el magát anyja mellett, mint a rókakölykök az odú mélyén, télen, összebújva.
Éjfél körül Ildi felébredt. Sípoló, zörgő hang verte fel álmából, vészjósló, oda nem illő zörej. Az álomtól kábán, kalimpáló szívvel hajolt Bence fölé, de a kisfiú kivételesen tisztán, egyenletesen szedte a levegőt. Aztán, amikor felült, rájött, hogy a tulajdon asztmás sípolását hallja. Ebben a házban még a levegővétel is nehéznek bizonyult. Nézte a kisfiút maga mellett, és ezúttal nem tudott haragudni rá. Annál inkább saját magára.
Kibotorkált a konyhába, hogy igyon egy kis vizet, mert szomjas is volt, és már éppen halászta elő az inhalációs pipát a székre hajított nadrágja zsebéből, amikor hirtelen fénypászma söpört végig a háta mögötti falon, ragyogással töltve meg a konyhaablakot. Dermedten nézte a fényt, majd, amikor az elhalványult, óvatosan a konyhaszekrényhez lépett, és kikotort a fiókból egy jókora kést.
A fény újból felvillant, ezúttal már más szögből. Ahogy óvatosan kipillantott, Ildi rájött, hogy valaki minden egyes ablakon bevilágít a folyosón. Gyomra felkavarodott az izgatottságtól, miközben elővette a mobilját, fél szemmel kísérve közben a titokzatos alakot. Aztán mégis eltette a telefont, mert felismerte az éjszakai látogatót a kint derengő fényben.
Csiri bá volt az, az örökös házmester.
Mi a fenét művel ez a vén g**i?
Az öregember komótosan végigment minden egyes lakás előtt, majd a fény eltűnt, hogy aztán a fenti körfolyosóról villanjon fel újra. Ildi végül visszafeküdt, de sokáig nem jött a szemére álom.

***
Éjszaka anyukád varjakról álmodik.
A madarak a szomszédos lakásokból röppennek elő, surrogó éjszárnyaikkal beterítik az eget a ház fölött. Hideg tekintetüket rajtad tartják, miközben anyukád a kezében tart téged. Élsz és lélegzel, de nem mozdulsz, hiába ráz és szól hozzád.
A varjak rátelepednek a lépcsőkorlátra, és benneteket néznek csendben.
Ők is tudják, kisfiú, amit anyukád is tud, és amiért olyan dühös rád: azt, hogy különleges vagy.

***

Csiri bá figyeli, hogyan záródik be az utcai ajtó a ház legfiatalabb lakói után. Ő maga kora hajnalban kel, hiszen ehhez szokott hozzá, a korai keléshez és - fekvéshez. Általában éjfél előtt egy kicsivel felkel, hogy körbejárja a házat, az ő házát, amelynek minden zegét-zugát úgy ismeri, mint a tenyerét. Tudom, hogy az utóbbi időkben egyre inkább nehezére esik ezt megtennie, de vasárnap este már újból gond nélkül végig járta a szokásos körútját. Azt is tudom, hogy mi töltötte el új erővel, és igen, már te is tudod.
Csakúgy, mint saját magától, a többi lakótól is elvárja, hogy rendet tartsanak maguk körül. Imrének, a közös képviselőnek tulajdonképpen nem is sok dolga akad a házban, havonta legfeljebb egyszer teszi csak tiszteletét nálunk, és viszolyogva hallgatja Csiri bá beszámolóját. Sohasem jön be a lakásunkba, csak a küszöbön ácsorog. Csiri bá harminc éven keresztül házmesterkedett itt, ezért is van még mindig a házban rend.
Márpedig rend csak akkor van, ha senki sem lóg ki a sorból. Ez volt a 20. század legfontosabb tanulsága Csiri bá számára, ahogy elmondta nekem a velem történtek után, miközben újabb befőttesüveget mosogatott el a szokásosnál is nagyobb gonddal.
Anyukád reggel még udvariatlanabb volt vele, mint tegnap. Gyakorlatilag ott hagytátok őt, a mindenről és mindenkiről gondoskodó Csiri bát a lépcsőházban, amikor arról érdeklődött, hogy érzitek magatokat. Csak úgy sütött anyukád szeméből a gyanakvás és a bizalmatlanság, pedig Csiri bá eddig igazán kedves volt veletek.
Angikától nem sokat tud meg rólatok, pedig a főkönyvelő asszony egész nap a nyomotokban koslatott. A néhány napja sajnálatos módon elhunyt Tompa Attila már korábban kiderítette, hogy melyik oviba jársz, sőt, még azt is, hogy az előző, középső csoportot egy másik, budai óvodában fejezted be, illetve, hogy ez már a harmadik óvoda, ahová jársz a fővárosban. Csiri bá nem szereti az ilyen egyik helyről a másikra ingázó, helyüket nem találó embereket, mint ti vagytok; most pedig szagot fogott, mert tudja, érzi, hogy anyukád, aki olyan látványosan visszautasította az ő segítségét, láthatóan menekül valami elől.
– Mondja, Julika, maga sem látta Angikát ma reggel?
Csiri bá szórakozottan mosogatja az üres befőttesüvegeket, és odébb tologatja a régebbieket. Felriadok gondolataimból, és félelemmel eltelve figyelem, mit csinál. Igen, ezt az egyetlen egy érzést még én sem felejtettem el. Az üvegek három polcot megtöltenek, nem sok hely van már rajtuk; az előző gyűjtemény még a világháborús bombázások során pusztult el. Igen, jól sejted, kisfiú, Csiri bá már akkor sem volt fiatal ember, amikor én mit sem sejtve hozzámentem.
Tegnap este Angika a sírás határán állva panaszkodott neki a fájós térdére, meg hogy órákat ácsorgott az esőben anyukádat várva, de mások problémái nem szokták meghatni Csiri bát. Angika komoly összeggel tartozik neki, Csiri bának pedig nem ajánlatos tartozni, ezt mindannyian megtanultuk már a házban. Ezt igazán tudhatná egy könyvelő is, hallom Csiri bá suttogását, miközben elsétál Angika csukott lakásajtaja előtt. Nem ez az első eset, hogy Angika bujkál előle, de valószínűleg az utolsó. Kezében a kulcscsomójával felmegy a lépcsőn, a másodikra. Nem használja a liftet, pedig ízületeit végképp próbára teszi a nyirkos időjárás, kifullad, de ő fogcsikorgatva próbálja elleplezni az arcára kiülő kínt. Most fontosabbnak tartja a még meleg nyomot követni, de ha ezt elintézte, akkor kérdőre fogja vonni Angikát a minősíthetetlen viselkedéséért.
Becsönget a tizenkettes lakásba, türelmetlenül, hosszan nyomva a csengőt. Csoszogó léptek közelednek, majd hosszas kulcszörgés után nyílik végre az ajtó. Az ösztövér, magas, idős férfi látogatóját meglátva hátrahőköl, egyébként is kócos ősz haja valósággal égnek állt Csiri bá láttán.
– Engedj be, Bélám – Csiri bá megcsörgeti a zsebében rettegett, a ház minden ajtaját nyitó kulcscsomóját. Hangja ellentmondást nem tűrően felerősödik, arca kisimul, megtévesztően derűssé válik. – Beszédem van veled.
– De engedelmeddel, Csiri bá … – az egyébként korábban egyetemi tanszékeken is tanító Dékány Béla tanár úr minden ízében reszketve tárja szélesebbre az ajtót. Tudja ő is, hogy nincs más választása. – Most annyi dolgom van, nem lehetne inkább máskor?
– Még mindig jössz nekem egy szívességgel, tanár úr – Csiri bá szeme fenyegetően megvillan. – Öltözz fel, addig elmondom, hogy mi a dolgod mára.

***

Ildinek nem volt szerencséje, a lépcsőn fölfelé menet éppen belebotlott a halottszállítókba. Félrehúzódott a falhoz, maga mögé tolva kisfiát. Még egy arctalan öregember, gondolta tűnődve, miközben a koporsó imbolyogva eltűnt a kanyarulatban. Hogy is mondta Csiri bá? Hullanak, mint a legyek?
Pontosan tudta azt is, hogy Andika néni várni fogja majd, ezért inkább előreküldte Bencét a kulccsal, ő pedig egy megadó sóhaj kíséretében megállt a szomszéd néni ajtajánál; Andika néni valószínűleg látta, amikor jöttek fölfelé. A kezét tördelve álldogált a konyhából kicsapó gőz glóriájának közepette, apró szemei nedvesen csillogtak.
– Jaj, aranyom, látta, látta?
– Igen, Andika néni, pont beléjük ütköztem. Ki halt meg?
– Hát a Stefánné. Az Angika. Az egy olyan okos nő volt, tessék elképzelni … Könyvelő, még valamikor régen.
– Itt lakott fent?
– Nem, hanem az első emeleten. Mindig olyan elegáns volt, abban a szép lila szövetkabátjában …
Ildi nagy levegőt vett, és hogy időt nyerjen a válaszra, a saját lakásuk felé nézett. Bence szerencsére már hallótávolságon kívülre került. Ismét az öregasszony felé fordult.
– Ó. Igazán sajnálom. Most már tudom, kiről van szó. Rosszul lett?
– Nem. Csiri bá talált rá. Bekopogott hozzá, mert feltűnt neki, hogy Angika nem ment le reggel vásárolni, aztán kinyitotta az ajtaját, amikor nem jött válasz …
– Hogy-hogy kinyitotta? Nem is volt bezárva az ajtó?
Andika néni halkabbra fogta a hangját, és lopva körbe pillantott. Dermedten várakoztak a csukott ajtók és ablakok, a körfolyosó által körbezárt tér középen pedig olyan volt, mint maga a csend kútja.
– Rá volt fordítva belülről, de tetszik tudni, Ildike, Csiri bának minden lakáshoz van kulcsa. Olyan mesterkulcs-féle. Szóval az Angika ott volt a fürdőkádja mellett, elcsúszhatott a víztócsán, be volt neki törve a feje … szegénykém.
Ildi úgy érezte, hogy a koponyájában visszhangot vernek az öregasszony szavai.
– Azt mondja Andika néni, hogy Csiri bá bárhová be tud menni?
– Hát igen, azt mondják. – A néni egészen halkan folytatta. – Akkor is így volt, amikor a saját felesége, aki ... itt hagyott bennünket … szóval az éppen kiköltözők után takarított a Julika. Bezárta magát az idegen lakásba, majd felakasztotta magát.
– Ez tényleg érdekes. És fogadjunk, hogy őt is Csiri bá találta meg. Akárcsak az Attila bácsit.
– Igen, honnan tudja Ildike?
Ildi fejében a visszhang zakatolássá mélyült. Már bánta, hogy ennyire belemélyedt ebbe a beszélgetésbe.
– Csak tippeltem. Ha nem tetszik haragudni, Andika néni, akkor én most …
– Ildike. - A néni megragadta a fiatalabb nő kabátujját. - Ugye tudja, hogyha gondjai vannak, akkor Csiri bára mindig számíthat? Nekem is segített, amikor Gézám meghalt, és el kellett temettetnem őt. Bármikor szólok neki, ő olyan segítőkész.
– Én inkább tolakodónak mondanám, de maga úgyis régebben ismeri. Jó éjszakát, Andika néni.

***

Ildi egész este azon törte a fejét, hogyan lehetne megoldást találni erre a helyzetre, amibe megint belekerültek. Átkozta magát a gondatlanságáért, hogy amikor beköltözött, akkor nem cseréltette le a zárat, még azon melegében. Mindent tudó és mindent látó házmesterek mindig voltak és lesznek, gondolta, bár ez a felismerés egyáltalán nem nyugtatta meg. Nem mintha olyan sok ellopható értéktárgy lett volna a birtokában, a tévét az előző lakótól „örökölte”, a laptop és a telefon képviselhetett csak értéket mások szemében; de Ildi attól nem tartott, hogy Csiri bának ilyesmire fájna a foga.
Megint van valaki, aki ki akarja szimatolni az ő és kisfia viselt dolgait, zűrös múltját.
A konyhaablak egyszerre volt lőrés és lesállás, ahonnan szemmel tarthatta a folyosót. Újból eszébe jutott az éjszaka járőröző Csiri bá, és beleborzongott a gondolatba, hogy az öreg mennyire részt kíván magának a mások életéből. Vén szemétláda. Közelebb hajolt az üveghez.
Látta, hogy a zavart tekintetű, ősz loboncú férfi már másodjára sétált körbe a folyosón, mint aki nem találja a kiutat, majd végre elindult fölfelé. Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, hogy honnan annyira ismerős, mert egyszer csak megszólalt mellette Bence.
– Anya. Ez a bácsi volt az, aki majdnem fellökött, amikor a peronon voltunk. Tudod, a metrónál.
– Igen. – Ildi fölfelé kancsalított, és mintha látta volna egy emelettel följebb az idős férfit valamelyik lakásba bemenni. – Most már emlékszem. Nem is kért bocsánatot a vén hülye, hanem szinte elmenekült onnan. Érdekes, hogy ő is itt lakik.
– Anya.
Ildi ingerülten megfordult. Bence egy majdnem hatéves minden komolyságával az arcán kortyolgatta a kakaós golyócskákkal teli szívószálon át a tejecskéjét. Ildi nem is tudott sokáig a szemébe nézni. Azon a fázison már régen túl volt, hogy Bencét vagy önmagát okolja azért a helyzetért, amibe ő és kisfia kerültek. Szeretett volna még többet megtudni a tulajdon kisfiáról, de ehhez szakemberhez kellene fordulnia, a szakember azonban még több kiadást jelent … és feltűnést. Ez utóbbit azonban Ildi mindenképp el akarta kerülni.
– Tessék.
– Szerinted van az embereknek lelke?
– Ezt meg hol hallottad? - kérdezett vissza Ildi fáradtan. Bence újabban egyre több érthetetlen kérdéssel hozakodott elő, amiket csakis egy felnőtt embertől hallhatott.
– Az oviban mondták. - Bence vállat vont.
– Hogy van-e az embereknek lelke? - Ildi tétovázott. - Hát, szerintem van. Bár még soha senki nem látott olyat.
– Ha van, akkor szerinted belefér egy befőttesüvegbe?
– Jaj, ne kérdezz már hülyeségeket, Bencus.
A kisfiú elhallgatott. Ildi szendvicset készített magának, és hallgatta a lakás csendjét. Kisfia a szobában motoszkált, majd egyszer csak megjelent a konyhaajtóban.
– Anya. Játszhatok a telefonodon?
– Tizenöt percet kapsz. Aztán irány a fürdőszoba.
– Bedughatom a töltőt? Már kezd lemerülni a telód.
– Igen. – Ildi nem igazán bízott meg a ház elavult elektromos rendszerében, de most hagyta, hadd használja kisfia a szobai konnektort. Vacsorája érintetlenül hevert a tányérján. Zavarta a csend, amely mint a köd, úgy szivárgott át a falakon. A város zajai egy egészen másik világ hangjai voltak, amint beléptek az utcai főbejáraton, Budapest egyszerre megszűnt létezni, hogy valami egészen más dimenziónak adja át a helyét. Egy sötét, varjakkal és hallgatag, megrettent öregemberekkel teli világnak. Felsóhajtott, és beleharapott a szenyába.
Egyelőre még nem érezte úgy, hogy menniük kellene; de most már ebben a házban is akadt, aki felfigyelt rájuk. Hallgatta Bence lélegzetvételét, úgy, ahogy minden este hallgatta. Tiszta volt, de ezúttal mintha enyhe, reszelős hangok is társultak volna a kisfiú szuszogásához.
Ildi remegő kezekkel tette le a szendvicset. Összeszoruló gyomrába nem ment volna le több falat.

***

Csiri bá ölében kiterítve hever az újság. Átrágta magát a napi híreken, és most csak néz maga elé, szokott, lassú fejfordításával hordva végig tekintetét kincsein. Ez az ő szentélye, ide még én is csak kopogtatás után léphettem be. Elégedetten nézi a mai fiataloknak már semmit sem mondó kitüntetéseit, majd hirtelen a mellkasához kap egy fájdalmas grimasz kíséretében, és köhint egyet. Elmúlt úgy megszámlálhatatlanul sok év a feje fölött, hogy semmilyen komolyabb betegség sem akadályozta feladata ellátásában; úgy sejtem, hogy ez az újabban tapasztalt égető érzés a tüdejében sem fájdalommal vagy ijedtséggel, hanem inkább bosszúsággal tölti el. Most ülhet órákon keresztül a vén marhák között az orvosi rendelőben.
Vén marhák, igen, mondja halkan. Mint az a bamba majom, a tanár úr, aki egy egész napos téblábolás után sem tudott semmi érdemlegeset kideríteni anyukádról. Csiri bá kiszimatolta, hogy rejtőzködtök valami elől. Mi ketten, kisfiú, tudjuk, mi az a dolog, de Csiri bának egyelőre még csak sejtései vannak róla. Márpedig, ha valaki az ő felségterületére téved, az csakis tiszta lelkiismerettel teheti ezt meg, ezt anyukád még nem értette meg. Eddig ebben a házban rend volt, de anyukád meg te alaposan felkavartátok ezt a nyugalmat, amit ő, Csiri bá biztosított mindenki számára.
– Méghogy tolakodó – dünnyögi maga elé mérgesen. – És ehhez mit szól, Julika?
Vinczéné Andika tegnap este kopogtatott be hozzá, már-már kéjsóvár mohósággal hozva a híreket anyukádról. Csiri bá meghallgatta, magában pedig azt motyogta később gonosz derűvel, hogy Andika most biztos a plusz krumpliutalványra próbál ráhajtani, amit a társasházat üzemeltető cég az ő ajánlásai alapján fog majd karácsonykor szétosztani a lakók között.
– Talán. Mondom: talán, Julika. Ez megér úgy fél kiló újburgonyát.
Mégsem tud nevetni. Andika látogatásakor újból magához tért egy kissé, szándékosan nem kínálta hellyel azt a minden ízében reszkető vén picsát, tekintetével valósággal odatűzte őt, mint legyet a falra. Andika már majdnem összeesett, amikor Csiri bá nagy kegyesen elzavarta. Alig tette ki Andika a lábát a lakásunkból, amikor sötétségbe borult a ház. Csiri bának negyed órájába telt, mire az elavult kapcsolószekrényen megtalálta és kicserélte a megfelelő biztosítékot. Andika látogatása után láthatóan új erő költözött egyébként ízületi bántalmaktól kínzott kezeibe, így nem kellett szerelőt hívnia. Idióták, mormogta közben. Biztos valamelyik hibbant öregasszony kapcsolgatja a nyomorult hősugárzóját. Pedig ilyen idős korban a hideg már úgyis belülről jön.
– Maga már biztos nem fázik, ugye, Julika?
Éjfél felé jár. Csiri bá felkászálódik, útja a konyhába vezet. Tekintete megpihen a befőttesüvegek során, amelyek közé éppen előző este szorított be egy újabbat. Csiri bá óvatosan tette a helyére, egyszer fordult csak elő vele, hogy véletlenül lelökött egyet. Megigazítja ezt az újat, majd leakasztja az ajtó mellől az elemlámpáját, és kimegy a folyosóra.
Nesztelenül, hűségesen követem őt.

***

Úgy látszik, hogy amikor én hazaérek, akkor automatikusan feldobja a talpát valaki. Vajon előzőleg kisorsolják, hogy ki legyen a következő?
Ildi nem tudott már nevetni sem. Még a megszokottnál is fáradtabban értek haza Bencével, és nem is szeretett volna mást, csak a tévé előtt bambulva szundikálni egyet. Ehelyett este nyolcig a városban kellett elütniük az időt, plázákban bolyongva, míg végül egy cukrászdában kötöttek ki. A rendőrség ugyanis teljesen lezárta a házuk környékét, úgy, mintha mondjuk egy rettegett sorozatgyilkost fogtak volna el éppen.
Pedig csak egy hibbant öregembert csapott agyon az áram.
A részletek meglehetősen homályosak voltak. Andika néni szerint – aki este természetesen a szokott őrhelyén várta őket – egy elszakadt, rossz szigetelésű hosszabbító rázta meg Béla bácsit; másoktól viszont Ildi azt hallotta, hogy vizes kézzel nyúlt a hajszárítójához. Őszintén szólva nem is volt kíváncsi a részletekre. Az igazi szenzáció viszont az volt, hogy a rendőrök ezúttal bevitték kihallgatásra Csiri bát, mivel ez volt a harmadik eset az elmúlt napokban, hogy halottat talált a házban.
Már éppen feloldották a kordont, amikor lefékezett a rendőrautó a főbejáratnál. Bence szorosan megmarkolta az édesanyja kezét, és úgy kényszerítette Ildit, hogy nézze, ki száll ki a hátsó ülésről. Nemcsak ők, hanem a kint várakozó öregek is elnémulva figyelték, hogyan ráncigálja ki a megtermett rendőr unott arccal a sápadt, mégis büszke tartású Csiri bát az autóból, majd ott hagyja őt közszemlére a főbejáratnál.
Utat nyitottak neki, hang nélkül, lesütött szemekkel húzódtak félre előle. Csiri bá ellépdelt előttük; bármerre is pillantott az apró öregember, csak lesunyt ősz fejeket látott. Egyedül Ildi nem fordult félre, csak ő nézett szembe az idős férfival.
Azt a tekintetet nem felejtette el sohasem.

***

Csiri bá lakása üresen kongó barlanggá sötétült, amíg ő a fél napját a rendőrségen töltötte. Mormogását hallgatva megtudom, hogy fiatal, hülyegyerek kinézetű nyomozók faggatták, jegyzőkönyveket vettek fel, és még a mosdóba is elkísérte egy kölyök. Régi, megsárgult iratokkal teli mappákat ástak elő, bennük Csiri bá múltjának sötét darabkáival, amelyekről szerencsére még én sem tudok. Mit tudtok ti, kérdezte némán tőlük és kérdezi most tőlem, én pedig nem tudok neki válaszolni.
Szórakozottan a mellkasát kezdi el dörzsölgetni. Az ízületei ugyan mindig megérezték az időjárás-változást, de ezúttal mintha a tüdeje is jelezni kívánna valamit. Márpedig tudtommal sem a ketyegőjével, sem a tüdejével nem voltak eddig problémái.
– Julika, Julika! Ugye tudja, hogy magáról is kérdeztek? Pedig mikor volt már az!
Amikor közel húsz évvel ezelőtt az a dolog történt velem, természetesen őt, a férjemet is bevitték a nyomozók, de akkor még Csiri bá ereje teljében volt, nem is tudták megszorongatni. Akkor és ott ő uralta a helyzetet.
– Maga emlékszik még, Julika? Hogy hogyan történt az, ami történt? Mondja, milyen érzés volt ott fenn lógni, azon a kampón a fürdőszobában?
Mindig ezt csinálja. Gúnyolódik rajtam.
Hideg mosoly ül ki keskeny ajkaira. A bíróság akkor felmentette a vád alól, és ő valósággal megdicsőülve állt előttük, diadala teljes tudatában. Lám, Csiri bá ezt a megpróbáltatást is túlélte, hiába változott meg a rendszer, igazából maradt minden a régiben: Csiri bán akkor sem tudtak fogást találni, ezt mondta nekem később.
Lassan átöltözik, fölveszi megszokott itthoni ruháját. Ujjai megdermednek, amikor az utolsó gombot akarja begombolni az ingén. Megint a huzat; ezúttal a tarkóját legyinti meg. Átballag a folyosón, magára húzva közben kardigánját.
– Végül is nekem teljesen mindegy, Julika, hogy mit gondol maga, vagy bárki más. Az engedetlenségnek úgyis mindig rossz vége van. Ezt maga is megtanulta, méghozzá a maga kárán. És most megtanulja ez az Ildikó nevű nőszemély meg a sunyi képű kölyke is.
Benyit a fürdőszobába. Hunyorogva mered a csukott ablakra, majd átmegy a hálószobába, és letérdel az ágy lábánál, ott, ahol úgy nyikorog időnként a padló. A titkos üreg a padló alatt tudtommal a múlt század hetvenes évei óta létezik, az akkoriban fújdogáló enyhébb szelek idején döntött úgy Csiri bá, hogy bizonyos dolgokat jobb biztonságban tartani, legalábbis addig, amíg a történelem folyása az ő segítségével vissza nem talál a maga normális medrébe. Olajos rongyba csavarva, régi iratok és egy pénzzel teli dobozka mellett ott pihen egy tárgy, amelyet lassan hatvan éve nem kellett már használnia. Régi emlékek törnek fel emlékezete kútjából, ahogy kicsomagolja a pisztolyt, még a tekintete is elhomályosul egy pillanatra a meghatottságtól és az örömtől. Nehézkesen feláll; mintha hullámokban törne rá a rosszullét, levegőért kapkod, de hiába, ahogy megszorítja a pisztolyt, újból magához tér. A hűvös fémhez érve mosoly ül ki Csiri bá ráncok szabdalta arcára. A konyhában csörömpölni kezdenek a polcokon a befőttesüvegek, mintha földrengés rázná a házat, én pedig érthetetlen módon menekülni, futni, elbújni szeretnék.
– A tiltott gyümölcs, igaz, Julika? - dünnyögi Csiri bá. - Maga is olyan volt, mint ez a kis szőke rüfke. Olyan dolgokba ütötte bele az orrát, amihez különben semmi köze nem volt. Mondja, végül is mire kellett volna magának a pisztoly? - és felnevet.
A kulcscsomóját nem vették el tőle, bizonyára könnyedén beadta a rendőröknek a nagy mesét, hogy a Béla ajtaja nem is volt bezárva. Az az érzés, ami eltöltötte a „tanár úr” testének megpillantásakor, valószínűleg inkább volt harag, mintsem ijedtség. Csiri bá azonnal tudhatta, hogy most tényleg elő fogják venni; annak a hülye ribanc Angikának is úgy kellett valamelyik nap elcsúsznia, hogy ő találja meg. Sietve hozta a befőttesüvegét, és csak azután hívta a rendőrséget. A testekkel ugyanis sohasem tudott mit kezdeni.
Bezárja a lakásunk ajtaját, majd lassan elindul fölfelé a lépcsőn. Minden igyekezete ellenére is hideg verejték üt ki a homlokán meg a halántékán. Szokatlan módon úgy kifullad már a harmadik lépcsőfok után, mintha megmászott volna egy hegyet, de ő csak lépdel tovább. Izmainak, csontjainak öregedését is legyőzte, most ezt a fájdalmat is le fogja, mert Csiri bá erős, kisfiú, még mindig túl erős. Megmarkolja a fegyver agyát a zsebében, mire ijedten látom, hogy szemmel láthatóan új erő fut végig zsibbadt tagjain, friss levegő tölti meg égő tüdejét.
Beszélni akar anyukáddal, kisfiú, és az értésére fogja adni, hogy Csiri bá akaratával ebben a házban senki sem szállhat szembe következmények nélkül. Senkinek sem lehetnek titkai előtte.
Ezt eddig mindig mindenki megtanulta.
Anyukád is meg fogja tanulni.

Ennyit segíthettem csak neked.

***

Ildinek nagy rutinja volt már a csomagolásban, és akár tíz perc leforgása alatt is útra készen tudott állni, ha arra volt szükség. Szerencsére egyik kolléganőjétől kapott egy címet, egy olyan lakásét, ahol a hozzá hasonló sorsú nők valamennyi ideig meg tudják húzni magukat. Ennél a kriptánál még az a hely is jobb lehet.
Fojtogatta a lakás állott levegője és a küszöbön álló asztmás roham. Előkeresett egy varrótűt - Bence kérte el, mert az oviban aznap varrni tanultak, és ő nem tudta befejezni a maga kis zsákbabáját - majd nekilátott, hogy egy kisebb táskába belepakolja a kisfia ruháit. Azokat hagyta csak kint, amiket Bence majd holnap reggel fölvesz.
Megint költözünk?
Ezt kérdezte tőle Bence este, amikor holtfáradtan beestek a lakás ajtaján.
Igen. Te is tudod, hogy miért.
Ezt vágta akkor Bence fejéhez dühében. Kisfia nem mondott erre semmit sem, csak elvonult játszani. Ildi azóta ezerszer megbánta ingerültségét, Bence pedig szokott hallgatásával büntette ezért.
Amikor azonban felderengett előtte Csiri bá sötét tekintete, mintha új erő töltötte volna el, és végre képes volt hideg fejjel gondolkodni. Az ajtót majd eltorlaszolja éjszakára, reggel pedig lesz ami lesz, azt a rozzant vénembert fél kézzel is falhoz nyomja, ha elkezdene akadékoskodni. Az albérletet erre a hónapra előre rendezte, tehát ebbe sem köthetnek bele.
– Bence – szólt be a szobába ingerülten – fejezd be a varrást, kisfiam, és gyere fürödni.
– Csak még egy perc, anya.
Ildi fáradtan bólintott. Mindig csak még egy perc. Hiszen ő is mindig ezt mondogatta. Még egy percet adjunk, vagy éppen hagyjunk. És mi lett megint a vége? Bence előző este fulladt, és ez általában a csalhatatlan jele annak, hogy újból indulniuk kell.
Megdermedt. Éppen a széket akarta az ajtó elé húzni, amikor belehasított a csendbe a csengő berregése. Lehet, hogy Andika néni nem fér a bőrébe, és újabb érdekességeket akar velem megosztani. Ezt gondolta, pedig a lelke mélyén tudta, hogy ki is a látogatójuk. A düh és a kétségbeesés forrón kavargott a gyomrában. Ahogy kipillantott a konyhaablakon, gyorsan meg is győződhetett róla, hogy valóban Csiri bá az esti látogató, aki köhögve és harákolva állt az ajtajuknál. Valamit tartott a kezében. Szerszámféleségnek tűnt.
Megint csöngettek, majd kulcs zörrent kívülről; Ildi elkerekedett szemekkel nézte, hogyan fordul meg a saját kulcsa belülről a biztonsági zárban. Mire feleszmélt, Csiri bá odakint már le is nyomta a kilincset.
Felkapott egy kést, és hátulról a nadrágszíja alá csúsztatta, baljában pedig a mobilt tartotta, úgy ugrott az ajtóhoz. Csiri bá ekkorra már ott állt, és Ildi akkor úgy látta döbbenten, hogy a töppedt öregember egymaga kitölti az ajtónyílást.

***

Hallod a csengő hangját, de nem törődsz vele. Ott hever előtted az egyszerű, ruhafoltokból összeöltögetett baba, egy felnőtt szemében a maga idomtalan módján talán kedvesnek tűnő figura. Piros pólódarab a teste, szivacsdarabokkal van kitömve, fehér pamutszálak a haja, szemek, orr és száj nélküli filc az arca. Még a lélegzetedet is visszatartod, ahogy apró ujjaid esetlenségével a helyükre öltöd a karokat. Éppen ma fejeztétek be a múlt héten elkezdett nagy munkát, de te még most sem vagy teljesen elégedett a végeredménnyel.
Amikor az óvónéni megkérdezte, hogy ki ez, csak annyit mondtál rá, hogy egy rossz varázsló. Ez valamiért szörnyen tetszett Marika néninek, mert sokáig nevetett rajta.
Anyukád odakint fel-alá kezd járkálni, miközben az esti vendégetek már másodjára csenget be. Mosolyogva fekteted le magad elé a babádat. Téged nagyon ritkán lehet mosolygáson kapni, és azok a pillanatok még ritkábbak, amikor édesanyád is veled tud mosolyogni. Csak nézed a babát, aztán, amikor hallod, hogy odakint nyílik az ajtó, és anyukád kiabálni kezd a látogatóval, felnevetsz.
– Csiribú – mondod hangosan, majd a tűt egy könnyed mozdulattal tövig beleszúrod a baba mellkasába. – Csiribá.

4.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2021-09-05 19:08 Dana

Dana képe
5

Hű, gratulálok. Át kell majd még egyszer olvasnom figyelmesebben is, de... szuper. Jók a sejtetések, jó képeket is festesz, kerek, egész gondolatokat fogalmazol meg.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

cs, 2021-09-16 03:05 zpolya

Köszönöm :)

k, 2021-09-07 15:18 bombahoppa

5

Gratula! :)

cs, 2021-09-16 03:05 zpolya

Köszönöm!

sze, 2021-09-08 08:35 S7ABO

4

Jó "kis" írás, tetszik, bár szerintem kissé bő lére lett eresztve. Nagyon sokszor olvashatjuk, hogy Csiri bá az atyaúristen a házban, és mindenhez hozzáfér, és mindenről tudni akar (és tud is), és nem jó vele szembe menni. Kicsit rövidebben ütősebb lett volna. Pláne, hogy legkésőbb a felétől összeáll a kép, és onnantól már az ember csak a végét várja.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

cs, 2021-09-16 03:12 zpolya

Köszönöm a hozzászólást! A történet egyébként a Gabo horror-pályázatára készült, és bekerült az első körbe (sajnos a második válogatón kiesett). A szerkesztő javaslatára emeltem ki több dolgot Csiri báról, ő kérte, hogy legyen rejtélyesebb figura az eredeti változathoz képest. Más még nem mondta a történetről, hogy a felénél összeállt volna a kép, úgyhogy átolvasom (sokadjára :)) Ebből is tanultam, még egyszer köszi!

cs, 2021-09-16 08:39 S7ABO

Igazából már akkor sejtettem, hogy mi a szerepe a befőttesüvegeknek, amikor először írtad, hogy Csiri bá végignézi őket a polcon, és hogy épp előző nap került oda egy újabb. Eléggé elüt a többi leírástól, hogy gyanús legyen. Különösen a "látszólag üres" kifejezés árulkodó. És persze, hogy miféle házmester is lehet valójában Csiri bá, és ki az a Julika. De ezt ne vedd negatív megjegyzésnek, mert az, hogy gyanús volt, és sejtettem, mi lesz a vége, nem jelenti azt, hogy rosszul lenne adagolva az infó. Sőt! Csak ugye, aki X-Aktákon nevelkedett, annak minden gyanús, ami kicsit is nem megszokott.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

v, 2021-09-19 03:54 zpolya

Igen, ez a rész tényleg utólag került bele. Nem gondoltam, hogy így ki fog lógni :) Az X-aktákért pedig külön piros pont jár, nekem is végigkísérte a középiskolás éveimet az a sorozat.

cs, 2021-09-16 09:32 Rajczi József

Üdv!

Nekem nem állt össze a kép. Persze az kiderül, hogy Csiri bá rossz ember, de emelett nálam több kérdés is felmerül.
Neki is van egy "feketmágus" gyermeke, vagy őt szállta meg egy démon, az üvegekbe gyüjti a lelkeket? Skrizó sorozatgyilkos valamilyen sötét képességgel, pl.: életerőt von el az áldozatoktól? Bence is egy "különleges" gyerek, ki a másik? Bence tud a képességéről, most fedezi fel, kisérletezget? Az anyjának csak sejtése van erről, vagy az sincs? Csiri bá mellkasszúrása Bence voodoo babája miatt van? Előny a sejtetés, és a félhomály. de nálam a végén is túl sok kérdés maradt.

Az elején a Toy story nálam majdnem befejezés lett, még jó, hogy hamar véget ért, és tovább olvastam.
Amikor a legelején Ildi kimegy az erkélyre és rágyújt, aztán köhögés, fulladás kicsit azt gondlotam, hogy el is dobta a cigit, aztán meg mégse. Zavaros volt a kép. Persze ez is helyzet is letisztul, miszerint szar a levegő, szar az élet, szar a ház, de a cigi akkor is egy kis édes halálos bűn, amibe kapaszkodik, akkor is ha kiköpi a tüdejét. Plussz valahogy ki kell juttatni a szereplőt az erkélyre, hogy lássa a halott szállítást, és a többi történést.

Mindzek mellett tetszett a mű. Hangulatos, és sejtelmes, átjönnek az érzelmek. Ha van, lesz folytatás akkor ne spoilerezz, mert szívesen elolvasom azt is. Ha nincs folytatás, akkor viszont kíváncsi vagyok, és ebből is látszik, hogy jó amit írtál. Persze játszhatjuk, hogy azt is, hogy olvasó képzeletére bízod ezeket a kérdéseket...

Köszönettel
Figyelmetlen Agyhalott Olvasó

cs, 2021-09-16 14:22 S7ABO

Szerintem ennyire nem bonyolult.

SPOILER ON

Csiri bá egy sötét varázsló, aki a meghalt (megölt) lakók lelkét a befőttesüvegekben tárolja (és talán valamilyen módon azok is tartják életben, de ezt csak sejtem). Amelyik egyszer összetörött, abban volt a felesége, Julika lelke, akivel az öreg azóta beszélget (szerintem), csak arra nem számít, hogy Julika leadja a drótot Bencének, aki valóban különleges, hiszen képes Julikát meghallani (talán kommunikálni is vele), és ő is képes varázslatra, ahogy a történet vége is mutatja (igen, a kissrác megvuduzza Csiri bát). A gyerek képességeit valahol sejti Csiri bá is, hiszen valószínűleg azért akarja eltenni láb alól az anyukát, és nyilván Bencét is.

SPOILER OFF

Nekem legalábbis ez jött le, de majd kijavítanak, ha tévedek.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

cs, 2021-09-16 15:21 Rajczi József

Ohh, köszönöm. Így általad összefoglalva érthetőbbnek tűnik. Azért még kíváncsi vagyok az író válaszára is.

v, 2021-09-19 04:01 zpolya

Ez egy szép kerek szinopszis :)

v, 2021-09-19 03:59 zpolya

A történet vázlata már "készen volt" a fejemben, és mivel az eredeti kiírás a "Légszomj", mint hívószó volt, ezért vettem bele a cigit és a kisfiú asztmáját. Amúgy ez tök jó meglátás, cigiznie kell - sz* az élet - így meglátja a halottszállítókat ... Folytatást nem tervezek hozzá, és köszönöm a hozzászólást!

h, 2021-09-20 07:57 Deep_Ankrin

Gratulálok! Az elmúlt egy év legjobb műve, amit itt olvastam! A story az "szabvány", de a kivitelezés az patent volt nagyon!

v, 2021-09-26 04:08 zpolya

Szia! Köszönöm szépen az értékelést!