Tabula rasa

– Úgy látom, rád fér a pihenés, Khám. Feküdj le, felváltalak! – tette rá a vén, bütykös kezét a pilótaülésben kuporgó apró emberke vállára a kapitány.
A megérintett teljes testében összerezzent és röviden horkantva felült, mert vagy nem hallotta a főnöke közeledő lépteit, vagy egész egyszerűen elbóbiskolt a hosszú, eseménytelen őrszolgálat közben.
– Igenis, uram! Máris, uram! – kapta össze magát az első tiszt, és zavarában sűrűn pislogva gyorsan elsietett a hídról.
A látottak hatására a kapitány szomorúan megcsóválta a fejét: korábban, eredeti beosztásukban az ilyesmi teljességgel elképzelhetetlen lett volna. Na de most...
Miután az első tiszt lépteinek zaja elhalt a folyosó végén, a kapitány nyögve helyet foglalt a navigációs székben, mely nyomban felvette a teste körvonalait és szorosan körbeölelte. Micsoda megkönnyebbülés volt ez a sajgó gerincnek! A meleg, zselészerű felület alatt rejtőző milliónyi mikroszenzor módszeresen megkereste, azonosította és regisztrálta az emberi test megannyi idegvégződésében futó legapróbb ingerületet, összegezte a jeleket és kis idő múlva összekapcsolta azokat a hajó számítógép rendszerével. Végezetül a kopasz fejre egy teljesen zárt, szemet és a fület is takaró sisak ereszkedett le. A kapitány ellazult, félig transzszerű meditatív állapotba hozta magát és gyakorlottan átvette az irányítást a hatalmas hajótest felett. A pilóta tapasztalatának köszönhetően az összeolvadás gyorsan és olajozottan ment végbe, amit az is nagymértékben elősegítette, hogy a Kapitány immár már több mint ötven éve szinte naponta végigcsinálta ezt a folyamatot.
Ember és gép régi, kedves ismerősként köszöntötték egymást, a határvonal az élő szövet és a halott fém között hamarosan elmosódott, minek köszönhetően a kapitány lényegében már nemcsak vezette a hajót, hanem ő lett a szerkezet maga. A nagy felbontású kamerák és radarok lettek a szemei, a rádió és szubtérvevők a fülei, a hajtóművek a gyors lábai, a dohogó reaktor lüktetését pedig dobogó szívként saját mellkasában érzékelte. A viszontlátás örömétől az öregember egy rövidke időre ismét fiatalnak és erősnek érezte magát, hisz olyan erő felett rendelkezett, amit emberi léptékkel alig lehetett felfogni. A gigantikus hajótest csaknem elérte a két kilométeres hosszúságot és a legnagyobb átmérőjében helyenként a fél kilométeres átmérőt is meghaladta. Karcsú, majdhogynem kecses szerkezetnek volt mondható, de soha, senki emberfia nem nevezné szépnek. Nem is azért készült, hogy gyönyörködtesse a kényes ízlésű esztéták szemét, hanem kizárólag a rombolás és a harc céljából - a Leviatán ugyanis hadihajó volt.
„Többcélú, égitest-felszíni, térbeli és mélyűri hadviselésre alkalmas csapatszállító és nehézbombázó, Bolygógyilkos osztály, B+ kategória, taktikai fegyverzet specifikációval” – állt a hajókönyvében. Anno a legendás hírű kapitányával a fedélzetén korának legjobb hajójának, legfélelmetesebb fegyverének számított. Ezek ketten nem ismertek lehetetlent, soha nem hagytak maguk után feladatot teljesítetlenül, ellenséget pedig legyőzetlenül, mindig, mindenhol és minden körülmények között felvették a harcot, nem hátráltak meg semmilyen fenyegetés elől és nem könyörögtek kegyelemért senki emberfiának.
Harcból pedig volt elég hosszú pályafutásuk során.
De mindez már nagyon régen volt...
Most csupán szállítófeladatokat lát el az egykoron büszke harcos: ágyúit, lövegeit leszerelték, a rakétáit és torpedóit fiatalabb bajtársai fedélzetére szállították át, lézervetőinek lencséit összetörték. Magukat a lézereket is csak azért nem szerelték le, mert túl drága lett volna egyenként kibontani őket a hajó testéből. A kiszolgált vén oroszlán már csak igavonásra volt alkalmas, se karma, se foga sem maradt..., de a szíve még a régi!
Novié kapitány majdnem egyidős volt a hajójával - ha az építés kezdetét, és nem az első repülés dátumát vesszük figyelembe. Leviatán az első nagy (és mint később kiderült tulajdonképpen egyetlen) szerelmének bizonyult, ezért nyugdíjba vonulásakor a kapitány mindent megtett a Leviatán megmentéséért, minden befolyását és anyagi erőforrását latba vetette annak érdekében, hogy a hajó, fegyvertelenül ugyan, de tovább élhessen. Megvette, rendbe hozta, kissé átalakította és távolsági szállító társaságot alapított a volt legénysége egy részével és a hajó felhasználásával. Dögunalom a korábbi életükhöz képest persze, de tisztes megélhetés és nyugodt öregkor lett a jussuk. Harc helyet most valami vallási őrült telepeseket szállíthat a Galoran-5-re, akik nagyképűen csak Tisztalelkűeknek hívják magukat.
A régi emlékeken mélázva a kapitány azon kapta magát, hogy szégyenszemre ő is majdnem elaludt. Mennybéli Atya, de messze van még a reggeli váltás ideje! Az öregember megadóan sóhajtott egy nagyot: ez az éjszakai műszak az átlagosnál is unalmasabbnak ígérkezett, mert pont két bolygórendszer között félúton, a semmi közepén vánszorogtak alig tízszeres gyorsítással. Csigatempó… Hiába, spórolni kell az üzemanyaggal. Bezzeg a korrinói csatában vagy a minuleaszi hajsza során hogy repesztettek! Az volt ám a jó móka, az ég is beleizzadt a látványukba! De félre az emlékekkel, vár a munka.
Hogy valamivel ébren tartsa a tudatát, a kapitány bekapcsolta a hosszú távú érzékelőket és pásztázni kezdte a környező teret. Az érzékelés határán a műszerek regisztráltak egynéhány kisebb-nagyobb sziklát, laza kavicshalmazokat, jégkristály felhőket és egyéb apó űrszemetet, mely általában minden bolygórendszer külső peremét övezi. Távolabb erősen elliptikus pályán közepes méretű bolygócska téblábolt, valamivel beljebb egy hideg gázóriás kavargatta lustán metánfelhőit. Minden a várakozásnak megfelelően alakult, még az unalom is bele volt tervezve az útitervbe a pálya ezen szakaszán. A pilóta már készült leválni az organikus interfészről és inni egy jó erős feketét némi rum kíséretében, amikor a navikom valami szokatlant jelzett: a külső aszteroidák között némely égitest nem az elvárható pályán mozgott. Az eltérés alig volt több annál, amit természetesnek lehetett tekinteni, de a kapitány minden esetre beindított egy automatikus letapogatási protokollt (hála neki, a volt hadihajó érzékelői és műszerei mind a helyükön maradtak és még most is igen jól szolgáltak).
Abban a pillanatban, amikor a pásztázó sugár elérte a külső aszteroidamezőt, a távoli tér váratlanul mozgással telt meg: harminc-negyven lángcsóva fénylett fel egyszerre a sziklahalmazok között és felzavart dühös darázsrajként tucatnyi aprócska űrhajó indult el veszettül gyorsulva a Leviatánét keresztező pályán. Jelentéktelennek látszottak, na meg messze is voltak, de a lángcsóváik színképelemzése igen modern és nagy teljesítményű hajtóművekre engedtek következtetni.
– Elfogó vadászok! Na de kik, honnan? – suttogta maga elé a kapitány.
Elméletileg a naprendszernek, amely közelében épp elhaladtak, teljesen lakatlannak kellene lennie, hisz nincs benne életre alkalmas bolygó, nincs űrállomás vagy javító dokk, még egy nyomorult automata bánya sincs telepítve egyik égitest felszínére sem. Ennek így semmi értelme! Minek ide ennyi hajó, kit védenek és kitől? De ha nincs mit védeni, akkor ezek nem lehetnek mások, csak:
¬– Sakálok! – kiáltott fel az öreg miközben szinte érezte, ahogy a vér is megfagy az ereiben a rémülettől. Nem a saját életét féltette, hanem a rakományáét. Gyorsan elemezte a kibontakozó helyzetet, harminc százalékkal fokozta a hajtóművek teljesítményét és módosította a pályát. Ezt követően bekapcsolta az interkomot és bejelentést tett:
– Riadó! Riadó! Egyes számú harckészültség! Minden ügyeletes tiszt azonnal foglalja el a szolgálati helyét! A főtiszteket haladéktalanul várom a hídon! Az utasok és a legénység szolgálaton kívüli tagjai további rendelkezésig maradjanak a szálláshelyükön!
Szavait a mély hangon felbőgő sziréna nyomatékosította. A hajó legénysége meglepetésében egy pillanatra megdermedt, eleinte el sem akarta hinni, hogy ismét hallja ezt a szöveget, de aztán működésbe léptek a beléje sulykolt régi reflexek és pillanatokkal később mindenki fegyelmezetten az őrhelyére sietett.
A kapitány eközben levette a fejéről a sisakot, aktiválta a körpanorámás kijelzőt és teljesen elsötétítette a helyiséget. A húsz méter átmérőjű gömb alakú navigációs kabin belső falain - melyek többek között képernyőként is szolgáltak - egyszerre megjelent a környező kozmosz a maga teljes valójában és minden részletével. A kapitányi híd a három főtiszt székével sziklaoromként a gömb közepéig nyúlt ki.
Halkan szisszent a híd ajtaja, a nehéz léptek és a szomszédos szék panaszos nyikorgása jelezték, hogy a testes másodtiszt a helyére ért. Kisvártatva az első tiszt is megjelent és elfoglalta a foteljét.
– Kapitány, – jelentette előírásszerűen az apró termetű űrhajós, – a parancsnoki kötelék teljes! Készen vagyunk. Kérem, tájékoztasson a taktikai helyzetről!
Szavak helyett a kapitány kinagyította az űrnek azt a szektorát, ahonnan a sebes kis hajók közeledtek. Villogó pontok tucatjai a hozzájuk tartozó pályavonalakkal absztrakt kosárfonatra emlékeztettek, és még szépek is lehettek volna, ha nem jelentenének halálos veszedelmet.
– Azt a nyomorult mindenségit! – morogta a másodtiszt, – Ezek csak sakálok lehetnek! Hogy rohadna fajtájukra a ragyás bőrük, hogy a plazma égesse ki a szemüket a koponyájukból, hogy süsse ropogósra heréiket a kéménysugárzás, hogy...
– Elég lesz Shémi, értjük a lényeget! – állította le régi bajtársát Khám, az első tiszt. – Nem kérdéses, hogy ránk vártak a dögök, egyéb célpont tudtommal legalább öt parszeknyire nem található. Mi a parancs, uram?
– Bárcsak mondhatnám azt, hogy „Teljes bal forduló, harci riadó, forduljunk szembe az ellenséggel és minden fegyverrel tűz!” – válaszolta keserűen a kapitány. – De mivel nincs fegyverünk, egyedüli esélyünk a menekülés. Minden nélkülözhető rendszert le kell állítanunk és az összes energiánkat a reaktor szigetelőmezőjére tanácsos irányítanunk. Ezt követően fűtsük fel, mint a poklot, és imádkozzunk, hogy kibírják a hajtóművek. Nem lesz könnyű lerázni ezeket az újgazdag ficsúrokat, de jelen helyzetben nem látok más esélyt. Ellenvélemény? Javaslat?
– Tisztelettel, uram, de ez nem fog menni! – dörmögte a másodtiszt. – Biztos vagyok benne, hogy ezek a hajók végeredményben nem gyorsabbak a Leviatánnál, viszont sokkal jobban gyorsulnak nála. Mire elérjük a maximális sebességet, üldözőink már rég a nyakunkon lesznek. Igen nehéz a páncélzatunk, emiatt a gyorsulásunk nem elég a meneküléshez, a pillekönnyű jachtjaikon ezek a szarháziak egy-kettő utolérnek! Nem fognak lekopni, az egyszer szent, ekkora prédát a végtelenségig üldöznek majd. Tudják a rohadékok, pontosan tudják, hogy fegyvertelenek vagyunk!
– Ez esetben mit javasolsz Shémi? Adjuk meg magunkat és bízzunk a könyörületükben? Nem számíthatunk olyan emberek jóindulatára, akik unalomból, puszta szórakozásból hajókat rabolnak ki és egész legénységeket kínoznak halálra! Nincs választásunk: muszáj menekülnünk, ha egyszer nincs, mivel visszalőjünk!
Ekkor egy negyedik hang is bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Ez, ebben a formában, nem teljesen igaz, uram! – jelentkezett be a hajó túlsó végéből a főgépész, Joafeth Galoran.
– Mi nem igaz, Joafeth? Nem gondolod komolyan, hogy bízol ezeknek a mocskoknak a jóindulatában? Csak nem...
– Nem erre gondoltam, uram! – szakította félbe a főnökét a főgépész. – Én, speciel, arra céloztam, hogy van mivel visszalőnünk.
– Micsoda? Magyarázd meg!
– Mint főgépésznek az én kötelességem ellenőrizni és elhelyezni a hajón az összes veszélyes rakományt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a beérkező rakomány pontos listáját jó előre kézhez kapom. A jelenlegi listán van egy KZ-453-as tétel, ha jól emlékszem semmitmondó „Optikai berendezések” címkével. Mivel meg kellet ítélnem, mennyire törékeny a cucc, ezért felbontottam a konténerek egyikét. Adaptív, multifokális, supravezetőtekercs indukciós, mágneses mezővel vezérelt fókuszálású lencséket találtam benne. Tizenötös méret, vetítőszög nyolcvankét fok, argonlézerhez való. Ismerősek a paraméterek?
– Hogy a fenébe ne lennének ismerősek, hisz ezek a harci lézereink lencséinek az adatai. Hogy lehet ez? Hogy kerültek ide, Joafeth? Mi nem szállíthatunk fegyvereket! Nincs rá engedélyünk ilyesmire! Ha ez kiderül, akkora bírságot fizetünk, hogy fuccs a cégnek!
– Minden tiszteletem, de ez rohadtul mellékes a jelenlegi helyzetben, kapitány! – válaszolta a gépész. Ha már érdekli, az időjárás-szabályzó műholdakon is ilyeneket használnak, persze a hadászati lézerekhez képest töredék energiával. A lényeg az, hogy három óra alatt fel tudunk szerelni vagy harmincat belőlük, és további két óra alatt be is tudom üzemelni ezeket. Tudom, hogy egy lézer nem egy öttonnás ágyú, és nem is torpedó, de nekünk sem egy nehézcirkáló flottával kell most szembeszállnunk, hanem kicsi, mozgékony és gyengén páncélozott célpontok seregével. Ellenük pedig pont ideális lesz a tűzerőnk.
A kapitány egy kis ideig gondolkodott, aztán határozott hangon sorolni kezdte az utasításait:
– Kapcsoljátok le az összes nélkülözhető rendszert, vegyétek felére a létfenntartást is! Minden felszabaduló energiát a reaktor szigetelő mezőjére irányítsatok át! Gépész, préselj ki mindent a máglyából, ami csak lehetséges, ha muszáj, ürítsd ki az alsó szinteket, tégy, amit akarsz, de kell a maximális sebesség! Egy kis sugárzást és hideget csak kibírunk! Fedélzetmester, szervezd meg a lézerek javítását! Kezd a hátsókkal, azokra lesz leghamarabb szükségünk! Elsőtiszt: dolgozd ki a pályát a Sátán Orrlyukához! Ott majd leszakadunk tőlük! Végtére is, ez a „Leviatán”! A Mindenség leggyorsabb hajója! Csak le tudunk rázni néhány kellemetlenkedő bolhát? Dologra, uraim! Szorít az idő!

Hat órával később a legfürgébb kalózhajó odaért a „Leviatánhoz”. Jelentéktelen porszemnek tűnt a páncélozott kolosszus mellett, de ereje nem a méretében, hanem társai számában rejlett. A tarkára festett parány pimaszul a hadihajó oldalához manőverezett, rákapcsolódott és hasa alatt rövidesen napnál is fényesebb sugár izzott fel: a túlhevített plazma belemart a keramzit páncélzatba. Kisvártatva felbőgött a dehermetizációs riadó.
– Könyörgöm, Uram, hadd lőjem szét azt a kis mocskot! – vicsorgott a másodtiszt miközben öklével a karfát csapkodta, mintha puszta kezével szerette volna porrá zúzni a betolakodót.
– Nem lehet, Shémi! Ha ezt az egyet kilövöd, a többi azonnal tudni fogja, hogy nem vagyunk fegyvertelenek. Taktikát váltanak. És ha van rakétájuk vagy esetleg torpedójuk? Jöjjenek csak közelebb, akkor egy sortűzzel többet is elintézünk! Olyan csapást kell rájuk mérnünk, akkora veszteséget kell okoznunk, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjanak a további üldözésünkkel! A behatolókkal majd elbánik a legénység, bőven van benne gyakorlatuk. Ne aggódj, hamarosan megérkezünk a Sátán Orrlyukához, ott majd elválik, ki a legény a gáton! Khám, hogy állunk a sebességgel?
– Már majdnem elég, kapitány! De nagyon pontosan kell majd manővereznünk, egy századfoknyi hiba is elegendő ahhoz, hogy és beszippantson minket az őrvény vagy lepattanjunk róla… Nem hibázhatunk.
– Ezért csinálod te, kedves barátom! Remélem, ezek a brigantik nálad sokkal hanyagabbul navigálnak! – kacsintott feléje vigyorogva az öreg. – No, fiúk, készüljünk fel a csatára!
A jelre a parancsnoki fotelek fekvő helyzetbe hozták magukat, a sisakok a fejekre ereszkedtek és mindhárman felkészültek az elmék összeolvasztására. A parancsnoki kötelék jelentette ennek a hajónak az igazi erejét, nem a hajtóművek, a reaktor vagy a fegyverzet. Ez biztosította az elképesztően gyors reakcióidőket, a térbeli helyzet pontos értékelését és tette lehetővé olyan bonyolult manőverek könnyed elvégzését, amire más hajók csak nagy ritkán voltak képesek. A szerkezetben három különböző természetű emberi elme összes rugalmasságát, fantáziáját, intuícióját és plasztikus kreativitását sikerül ötvözni a hajó saját számítógépének erejével, gyorsaságával és precizitásával. Pokoli ütős egy kombináció volt ez!
Fénykorában nem egyszer fordult elő, hogy a „Leviatán” egyedül is képes volt hosszú időre feltartóztatni, teljesen lekötni hasonló osztályú ellenséges hajók egész rajait, sőt, több esetben merészen meg is támadott önnönmagánál sokkal nagyobb flottákat. Ahol más tapogatózva, megfontoltan haladt, ott a „Leviatán”, a hihetetlenül fejlett irányítórendszerének köszönhetően, csúcssebességgel is végig tudott hasítani, és sokkalta hatékonyabban alkalmazott tűzerejének köszönhetően a harcban is rendre felülkerekedett. „Tájékozódás, tervezés, sebesség, manőver, tűzerő!” – volt a győzelmeinek formulája.
Sajnálatos módon összesen alig egy tucat hozzá hasonló hajó épült, és azok többsége is elpusztult a nagy háború során, újakat pedig a békeszerződés szerint nem lehetett már létrehozni. Megtiltották a győztesek! Egyébként is, kiválogatni a megfelelő jelölteket, kiképezni őket, összehangolni három ember elméjét a számítógéppel és egymással igen időigényes és drága eljárás, emellett igen macerás dolog volt, ráadásul, mint azt a múlt háború eredménye is példázza, a robothajók mégiscsak hatékonyabbak. Azokból százat építenek egy ellen! Nincs legénységük, nincs létfenntartási rendszerük, csereszabatosak és könnyen feláldozhatóak, öngyilkos támadásokhoz is ideálisan alkalmasak. Ezek megjelenése nemcsak Novié kapitány országának nagyhatalmi ambícióinak vetett végett, hanem még valami ettől is fontosabbnak: a háború művészetének! Ettől kezdve a gyárak kapacitása és a nyersanyagkészletek döntötték el a csatákat, nem pedig a hajókat vezető kapitányok tudása, merészsége vagy rátermettsége.
De még van hátra egy játszma, egy parti, mely ismét a „Leviatánra” fordítja a világ figyelmét. Egy utolsó harc, egy utolsó előadás!
A színpad lassan készen állt.
A fénysebesség többszörösével száguldó hajók csak abban az esetben tudták fizikai kontaktust létesíteni - ergo, támadást intézni egymás ellen - ha történetesen egy szubtér buborékon belül sodródtak a valós Univerzumot határoló vékony senki földje peremén. Ehhez a hajóknak a mozgásuk sebességét és irányát plusz-mínusz egyszázad százalékos pontossággal össze kellett hangolniuk. A megfelelő eljárás évszázadok óta ki volt dolgozva és minden hajó számítógépében az alapvető rutinok között telepítve volt. A gyors irányváltások és a sebesség folyamatos modulálása elfogadott védekezési módszernek számított, de ebben az esetben az üldözők kis tömege és erős hajtóműveik gyakorlatilag lehetetlenné tették ennek a módszernek az alkalmazását, mert a „Leviatán” túl nehéz és túlontúl nagy volt a sakálok gyors hajóihoz képest. Mintha egy óceánjáró igyekezne elszökni egy sereg fürge motorcsónak elől.
Erre nem volt semmi esélye, viszont voltak fegyverei és masszív páncélja!
– Készenlét! Figyelj a hátulról érkezőkre! Navigátor, mennyi a célig? – kérdezte a kapitány.
– Kevesebb, mint két fényév, kapitány! Műszereink további tizenhét hajót jeleznek a szubtérbuborékunkban! Számításaim szerint alig négy percünk maradt a gravitációs forgásig. A tehetetlenségi kompenzátorok önmagukban nem lesznek elegendőek, a fordulat csúcsán a fedélzeten legalább hat G-s túlterhelés várható. Azoknak az apróságoknak nem lehet akkora energiatartalékuk, hogy tarthassák velünk a tempót, muszáj lesz lassítaniuk, különben véres palacsintává lapul a legénységük! Legalábbis, remélem. A forduló utáni sebességünk eléri majd azt a szintet, amit eddig tudtommal még senki sem szárnyalt túl. Onnantól kezdve nyerők vagyunk!
– Rendben Kham, értettem! – a kapitány hangja remegett az izgalomtól. – Te kizárólag a navigálással foglalkozz! Mi Shémivel rendezünk egy kis búcsú tűzijátékot ezeknek a rohadékoknak! Gyerünk, pajtás: célt befogni, rögzíteni, és parancsomra minden lézerrel TŰZ!
Mikor az összes ellenség lőtávolba ért, a csatahajó számítógépe automatikusan bemérte és folyamatosan követte a célpontokat, de a végső gondolati parancsot az embereknek, pontosabban a kapitánynak és a másodtisztnek kellett kiadnia. Nem is haboztak sokáig: az összes lézer egyszerre köpte az ellenség irányába a halálos energiasugarát.
A közhiedelemmel ellentétben a vákuumban a lézer nem látható, az általa keltett hatás viszont annál inkább! A bársonyos fekete háttér előtt egymás után kinyíló tucatnyi tűzrózsa jelezte a pontos találatok nyomán keletkező nagy energiájú robbanásokat, a pusztuló kalózok utolsó evilági megnyilvánulásait. Az egyik kishajó farrész nélkül irányíthatatlanul pörgött, mögötte a kiszökő levegővel egyetemben távozó törmelék üstökösszerű csóvát képzett, egészen addig a pillanatig, amikor a jacht a csatahajó páncéljának csapódva szét nem lapult. A lézerek ismét és ismét villantak, és újabb szerencsétlenek tértek meg teremtőjükhöz, a halál kecses balett lépésekkel lejtette véres táncát a vákuum süket hidegében. Végezetül a páncélra tapadt betolakodók is sorra kerültek, „Leviatán” hanyag mozdulattal lesöpörte ezeket a testére telepedett parazitákat, ahogyan az ember söpri le karjáról a kellemetlenkedő szúnyogokat.
Csak pár perc telt el, de a helyzet gyökeresen megváltozott. A magatehetetlennek vélt préda az üldöző ragadozókra váratlanul akkora ütést mért, hogy azok eszeveszetten manőverezve, önszántukból igyekeztek kilépni a cirkálót körülvevő buborékból és mihamarabb biztonságos távolságba kerülni a halált bő kézzel osztó páncélozott istencsapástól. A móka, amire számítottak, véres kudarcba fulladt, ezért már csak a menekülésre tudtak gondolni. Pont, ahogyan azt a kapitány előre megjósolta!
– Na, ennyi volt, legények! – mondta csendesen a kapitány. – Szinte sajnálom, hogy ilyen gyorsan véget is ért a dolog! Sikerült meglepnünk őket, hiába, a régi trükkök mindig bejönnek. Nagyon kíváncsi lettem volna a képükre, amikor a nyitó sortűz következtében az első hullámuk egy csapásra megsemmisült. Tátva maradhatott a szájuk, biztos nem ilyesmire számítottak. Szórakozni akartak egy csöppet, könnyű prédának gondoltak minket, erre pedig...
– Vigyázz! Még egy hajó jön befelé! – kiáltotta hirtelen a navigátor. – Nagyobbacska, ezért is maradhatott le! Lőjétek ki! Lőjétek ki! A Sátán Orrlyuka itt lesz: tíz, kilenc...
Az idő lelassulni látszott, a hajók a gigantikus gravitációs örvény peremét jelző fény és röntgensugárzás által képzett gyémántfényű szféra legszélén siklottak. Senki sem tudta, hogy mi is ez pontosan: csillagnak túl nehéz, fekete lyuknak túl kicsi, neutron csillagnak túlontúl fényes. Egyedi volt, és csak egy dolgot tudtak róla pontosan a tudósok, nevezetesen azt, hogy tíz éve még nem volt itt. Ennek a jelenségnek a tetemes gravitációs erejét a kapitány parittyaként használva akarta fokozni a saját hajója sebességét, és persze abban is reménykedett, hogy az apróbb hajókat beszippantja a szörnyeteg tátongó fekete szája.
– Nyolc, hét...– hangzott a navigátor szenvtelen hangja.
– Torpedó! A te feleden van! Lődd ki, Shémi! – észlelte az újabb veszélyt a parancsnok.
– Csinálom! Mindjárt kész!
– Hat, öt, négy...– folytatta rendületlenül az első tiszt.
– Megvan, megsemmisült! A hajót is eltaláltam, már megy is a pokolba!
– Három, kettő...
Ekkor valami eltalálta a hajót, az megrázkódott, mint a sebzett vad, és a fémtesten mély, elnyújtott sóhajra emlékeztető nyögés futott végig rajta. Ismerték ezt a hangot – találat érte őket. Mindenki feszülten figyelt.
– Mi van? Mit trafáltak el? Kárjelentést! Kárjelentést!
– A rohadék! – káromkodott Shémi. – Az első torpedó csak csali volt, mögötte jött az igazi, álcázva. Bocs, főnök! Ezt elnéztem!
– Gépész, jelentést! – követelőzött tovább a kapitány, mit sem törődve másodtisztje szavaival. Három másodperces szünetet követően felzengett a főgépész basszusa a fejhallgatókban:
– Kapitány! A torpedótalálat következtében a jobb hátsó hajtóművek megsemmisültek! Nem tudunk manőverezni! Ismétlem, nem tudunk manőverezni! Sodródunk.
– Navigátor! Egyértelmű választ kérek: elég a jelenlegi sebességünk, hogy elkerüljük az anomáliát?
Pillanatnyi szünetet követően érkezett a lakonikus válasz:
– Nem elég!
Csend lett. A kapitány sóhajtott, halkan káromkodott egyet, de hangja meglepően nyugodt volt, amikor ismét megszólalt:
– Ez esetben úgy vélem, hogy végünk van. Nem látom értelmét informálni a legénységet a helyzetről. Nem kell pánik. Mi a véleményetek?
– Egyetértek.
– Én szintén!
Miközben az óriási hajó orra egyre inkább a gravitációs kút irányába fordult, a kapitány kinyújtotta a kezét és megfogta a mellette fekvőkét:
– Megtiszteltetés volt veletek szolgálni, barátaim! Sajnálom, hogy ekképp alakult, de ha még egyszer élhetném le az életemet, azt hiszem, sokat nem változtatnék rajta. Viszlát a túlvilágon!
A „Leviatán” folyamatosan gyorsulva hangtalanul zuhant bele az ismeretlenbe, míg végül gyönge sóhajjal eltűnt a Sátán Orrlyukában.

Egy pillanattal később felrobbant a világ. A hang olyan megsemmisítő erejű volt, hogy a legénység csontja is beleremegett, többeknek beszakadt a dobhártyájuk és volt, ki eszméletét vesztette. Mintha egy seregnyi ördög sújtott volna a hajó fémtestére egyszerre ezernyi száztonnás pöröllyel. A gigantikus hajótest rázkódott, mint egy üres konzervdoboz, amit egy betonkeverőbe hajítottak bele. Szerencsére a gravitációs fordulatnál várható túlterhelés miatt minden szolgálatban lévő ember szorosan be volt kötve a túlterhelésálló foteljébe, különben már rég véres péppé zúzódott volna a falakon. A fülsiketítő morajlást éles sivítás kísérte, egyre emelkedő frekvenciával.
– Mi az őrdög ez! Mi történik? Hol vagyunk? Navigátor! Helyzetjelentést! – próbálta túlkiabálni a zajt a kapitány.
– Nem kellene már halottaknak lennünk? – szólalt meg szinte vidám hangon a másodtiszt.
– Nem tudom! Navigátor, Khám, válaszolj! HOL VAGYUNK?!
– Fogalmam sincs! Vakok vagyunk. Minden kamera felmondta a szolgálatot. Hihetetlen adatokat kapok, de nem tudom értelmezi őket! Ilyen egyszerűen nincs…
– Mi nincs? Mondd már!
– A külső nyomás hatezer standard egység, hőmérséklet tizennégy millió fok, a sugárzás mérhetetlenül magas! Kiakadtak a műszerek! Nem értem! Nem értem!
– Micsoda?! Tizennégy millió fok? De ilyen csak...
– Egy csillag belsejében létezik, tudom! – fejezte be a mondatot kapitány helyett a navigátor. – De nem lehetünk egy csillagban! Ilyesmi egyszerűen nem lehetséges! Soha még hasonlót sem hallottam senkitől!
– Senkitől, aki él – pontosított a másodtiszt. – Apropó, hogyhogy mi még mindig élünk? Miért nem haltunk meg? – értetlenkedett tovább Shémi.
– Várjatok, valamit történik! A hőmérséklet és a nyomás gyorsan csökken. Még mindig hihetetlenek a számok, de csökkennek! Kifelé tartunk innen, bárhol is legyen az!
– De miért élünk? Rég plazmává kellett volna porladnunk! – nem nyugodott a másodtiszt.
– Nem tudom!!! Talán a szubtér buborék véd minket! – ordította le a kapitány.
– Nem sokáig, a reaktor kezd túlhevülni, a mező összeomlófélben van! Lekapcsolásig: tíz, kilenc...– kezdet a szokásos visszaszámlálásába a navigátor.
– Istenem, most segíts! Ne hagyj magamra halálom óráján, maradj mellettem és vigyázz énreám! – kezdett egy ősi imába a kapitány, de a félig elfelejtett szavak csak nehezen jutottak eszébe.
– Nyolc, hét, hat, öt...– folytatta gépiesen a navigátor.
– Kellett nekem kérdeznem? Most aztán biztos végünk! – szitkozódott a másodtiszt.
– Négy, három...
– Vigyáz reám, Uram, bocsáss meg nekem minden bűnömet és fogadd lelkemet Mennyei országodba!
– Kettő, egy, most! A szubtérbuborék összeomlott!
A velőtrázó hangzavar egy csapásra megszűnt. A fülekre zuhanó csend legalább olyan sokkoló volt, mint az addigi dübörgés. A fedélzeten mindenki lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. Semmi sem történt, a hajó teljesen csendben és simán suhant tovább. Teltek az óráknak tűnő másodpercek.
– Kijutottunk? Ezek szerint mégsem halunk meg? – tette fel ismét a kedvenc kérdését Shémi. – Meghalunk – élünk, megyünk – maradunk, pusztulunk – aztán mégsem, valaki döntse már el, mi legyen!
– Navigátor, most akkor mi a helyzet? Hol vagyunk? – óvatosan, suttogva és szinte szótagolva, mintha félne elijeszteni a csendet, kérdezte a kapitány.
– Honnan tudjam! Mondom, hogy vakok vagyunk! Egy biztos – a műszerek szerint kinn vagyunk az űrben, a fénysebesség egytizedével haladunk, de merre és mi van előttünk, azt nem tudom. Remélem nincs előttünk akadály.
– Na, remek! Mégiscsak meghalunk?
– Ó, fogd már be egy pillanatra, Shémi! Hadd gondolkozzam! – intette csendre barátját a kapitány és bekapcsolta az iterkomot. – Gépész, Joafeth, hallasz minket? Éltek még odalenn, emberek? Mi a helyzet a reaktorral? Válaszoljatok! Jelentést kérek!
Hosszú percekig nem jött semmi válasz, a feszültség egyre csak nőtt. A hídról is lehetett irányítani a hajó meghajtó rendszereit, de csak a gépésznek és helyetteseinek volt organikus interfész kapcsolata az erőművet és a hajtóműveket felügyelő komputerrel. Nélkülük sokkal nehezebb lesz a parancsnoki kötelék dolga. Közben a hajó különböző részeiről futottak be a kárjelentések és a navigációs kabin közepére vetített holografikus hajótest egyre több része sárgába és pirosba váltott, jelezvén a károsodás súlyosságát. Novié kapitány folyamatosan szólongatta a gépházat, de a gépész csak nagy sokára jelentkezett:
– Elnézést, főnők, de szivárgott a máglya hűtőközege, azt kellett befoltoznom az embereimmel, nem volt időm csevegni. A kár igen jelentős, de nem végzetes, negyed teljesítményt még ki tudok préselni a kicsikéből, de a megrepedt reaktorházat csak dokkban lehet megjavítani, ha egyáltalán meg lehet... A nagyobb baj az, hogy ez a teljesítmény nem elegendő a fény feletti sebesség hosszabb fenntartásához, ennek eredményeképpen csak rövidebb ugrásokra leszünk képesek – a gépész jelentését egy szuszra hadarta el, és most csak a sípoló légzését lehetett hallani a rádióban. Hamarosan kissé lassabban folytatta:
– Kapitány, hét emberem meghalt, további húsz súlyos sugárégést szenvedett, köztük én is. Az egész gépház fertőzött, ezért lezártam a részleget. A 10-B protokoll lép életbe, a válaszfalak ajtóit blokkoltam belülről, csak az orvosi csapat jöhet be. Azonnal nekilátunk a károk elhárításához, de időbe telik majd, míg mindent rendbe hozunk. Jó lenne tudnom, hogy legközelebb mikor lesz szükség a hajtóművekre, mert ha most nem, könnyebben tudnánk dolgozni leállított reaktor mellett. Nos, hol vagyunk, főnök?
– Azt én is szeretném tudni! Egyébként remek munkát végeztetek, Joafeth. Sajnálom az embereidet. Egyelőre ne állítsd le a máglyát, próbálunk tájékozódni. Ha megtudok valamit, azonnal szólok. A mentőcsapat már indul is, tartsatok ki, vége. Fedélzetmester, jelentkezz!
– Igen. Uram! – jött a gyors válasz.
– Figyeljen rám, Martuff, ugye a tartalék kamerák automatikusan aktivizálódnak, ha az elsődleges rendszerek leállnak?
– Jól tudja, uram!
– Ez esetben miért nem látunk továbbra sem semmit? Miért nem nyíltak ki a kamerákat védő fedőlemezek? Van ötlete?
– Uram, úgy vélem a dolog azzal függhet össze, hogy a külső páncélzat hőmérséklete még mindig kétezer fok körüli, még a keramzit is kitágul ekkora forróságban! Remélem a lemezek csak beszorultak, mert ha meg is olvadtak, akkor nem lehet majd belülről kinyitni őket. Azonban mielőtt kimehetnénk dolgozni a burkolatra, a páncélzatnak még jócskán hűlnie kell, amihez órák kellenek.
Váratlanul a másodtiszt is beleszólt a beszélgetésbe:
– Martuff, az orrcsúcsban lévő tartalék kameráknak a szerelőházai közvetlenül a páncél alatt vannak, használják azokat!
– Igen, uram, de ott is magas lehet a hőmérséklet. Attól félek, azok a műszerek is tönkrementek.
– Az lehet, de egyedül ott lehet belülről hozzáférni a fedelekhez. Folyékony nitrogénnel le lehet hűteni őket, ettől az ajtók kinyílnak. Ezután csak új optikai érzékelőket kell beszerelni és már kapjuk is az képet! Értve?
– Kiváló ötlet, uram! Azonnal nekilátok a munkálatoknak. Köszönöm, uram! Vége!
– Én is köszönöm, Shémi! Ez eszembe se jutott – szólt a kapitány.
– Nem tesz semmit, csak teszem a dolgom – válaszolta a másodtiszt. – Dolgozzunk tovább!
Fél órával később a főbb rendszereket sikerült helyreállítani és kielégítően működésre bírni. A helyzet kezdett stabilizálódni, a legénység, amely semmit sem tudott a katasztrófa okairól, lassan megnyugodott. Mindenhol, minden fedélzeten lázas munka folyt, de már nem lehetett pánik vagy félelem nyomait látni az emberek arcán, csak a megszokott, jelentős koncentrációt igénylő feladat teljesítése közben megjelenő szigorú arckifejezést. A parancsnoki kötelékhez egyenletes folyammal érkeztek a jelentések, kérdések, kárbecslések és ugyanolyan egyenletesen hangzottak el utasítások és parancsok. A gépezet olajozottan működött. Hirtelen a fedélzetmester zaklatott hangja robbant be a fülhallgatókba:
– Kapitány, kapitány úr, ezt látnia kell! Baj van, uram!
– Mi van már megint, Martuff? Mondd, mi az a nagy baj? – próbálta megnyugtatni emberét Novié kapitány.
– Inkább mutatom, uram!
A navigációs szféra egyik elülső szegmense kivilágosodott, mintha valaki ablakot nyitott volna a falon az űrbe, és rajta keresztül egy bolygó fenyegetően közeli képe robbant a parancsnokok arcába. A planéta túlontúl közel volt, lényegében az egész képernyőt kitöltötte és csak azért nem látszottak a felszíne részletei, mert vastag, egybefüggő felhőréteg takarta.
– Nagy ég! Gépész, most kell az a teljesítmény! Azonnal!!! Minden orrfékezőt maximális fokozatba! Fedélzeti nyílásokat zárni, mindenki a kösse be magát! Ütközési riadó! Ütközési riadó!
A „Leviatán” dárdaként fúródott bele a sűrűsödő légkörbe, az orrész páncélzata vörösen izzani kezdett és a fedélzeten minden egyéb hangot az egyre fokozódó fémes sivítás nyomott el. A hang olyan volt, mintha a pokol örök tüzére öntöttek volna egy egész tengert, a gigász ismét veszettül rázkódni kezdett, a bolygó képe pedig nőttön-nőtt az árván villogó kijelzőn, míg teljesen be nem töltötte az egész képet.

– Hát ez nem volt semmi! – törölte meg hideg verejtékes homlokát a navigátor fél órával később. – Nemhiába vagy te a kapitány, Novié! Gyakorlatilag vakon, graviméterek, távolságmérők, felszíni szkennerek és radarok nélkül, egy szál nyomorult optikai érzékelővel lehozni épségben egy ekkora monstrumot! És még szét sem estünk a landoláskor! Mesteri! Valóságos csoda, gratulálok!
– Ne nekem gratulálj, nem az én érdemem! – válaszolta gyenge, rekedt hangon a vén tengeri medve.
Egész eddigi életében nem tapasztalt ily mértékű fáradságot, amilyen ebben a pillanatban áradt szét tagjain, már vagy két perce hasztalanul próbálta megállítani a kezei remegését, de sehogy sem sikerült neki. – Volt itt valaki más is a fedélzeten rajtunk kívül, valaki nálunk hatalmasabb!
– Ugyan már, te aztán sosem voltál vallásos, nehogy most kezd el, te átkozott vén pragmatista!
– Pragmatista vagyok, de nem hülye! Gondold végig az utolsó órák eseményeit! Matematikailag mekkora esélyünk volt a túlélésre? Hm, számold csak ki, te számok ördöge!
Az első tiszt nem válaszolt, behunyt szemmel feküdt és amilyen megátalkodott volt, lehet, tényleg nekilátott kiszámolni az esélyeket.
– Főnök, kijutottunk! – jelentkezett időközben rádión a fedélzetmester. – Elkezdem a méréseket!
Kis idő múlva megint megszólalt:
– Ö-ö-ö, hogy is mondjam? Valami folyadék felszínén lebegünk, kapitány, a látótávolság minimális, szakad az eső, erős a szél és jó meleg van – igyekezett túlkiabálni az eső zúgását a fedélzetmester. Kisvártatva folytatta tovább:
– A hajótest kétharmad részt a folyadékba merült, bár úgy veszem észre, hogy tovább már nem süllyedünk. Nem látok messzire, de a radar szerint a folyadék egészen a horizontig húzódik, legalábbis a hajónak ezen oldalán. Kis türelmet... Külső hőmérséklet 51 fok, de ami a legmeglepőbb, az az, hogy a hulló csapadék tiszta víz! Logikus feltételezni, hogy a tenger alattunk is abból áll! Az eget nem látom, mert vastag felhőréteg borítja. Most kezdem a légkőr elemzését.
Lehetett hallani, ahogyan zúg az eső és pityegnek a műszerek. Martuff halkan káromkodott.
– Mi tart ennyi ideig, Martuff? – sürgette a kapitány.
– Semmi, uram, csak a biztonság kedvéért kétszer is ellenőriztem az adatokat. Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen!
– Mondd már!
– Diktálom, kapitány: nitrogén 79 százalék, oxigén 19 százalék, széndioxid egy egész nyolctized százalék, nyomokban argon, metán, és meglepően sok ózon, mintha a légköri oxigén tartósan magas nagy energiájú sugárzásnak lett volna kitéve! Páratartalom kilencvennyolc százalék. Sugárzásszint minimális, a bolygó tömegvonzása egy G! Ismétlem: a tömegvonzás kereken egy G, se több, se kevesebb! Semmi rádió, rövidhullámú vagy szubtér adást nem észlelek, a légkörin kívül elektromos tevékenység zéró. Kísérteties!
– Nitrogén 79 százalék, oxigén 19 százalék? – kérdezett vissza hitetlenkedve az elsőtiszt.
– Ja! – mormogta halkan maga elé bámulva a kapitány, – Mifelénk ezt hívják levegőnek. Még mindig nem hiszel a csodákban, Khám? Számolod még az esélyeket?
Az elsőtiszt nem válaszolt, helyette a másodtiszt szólalt meg a leszállás óta most először:
– De ugye nem lehet..., nem lehet, hogy mi most...
– Nem! Ez nem lehet a Terra! Képtelenség! Nézz körül, ez egy lakatlan világ – fojtotta belé a szót a kapitány. Ingerült volt, mert piszkosul megfájdult a feje, és idegesítette az, hogy ennyire egyértelmű dolgokat kell elmagyaráznia beosztottjának. – Fedélzetmester, találtál a légkörben bármilyen az ipari tevékenységre utaló szennyezőanyagot?
– Az égvilágon semmit!
Novié kapitány erre nem válaszolt semmit, csak feszülten intett a másodtiszt felé: „Na ugye, látod!”. Fárasztotta a beszéd, feje furcsán zúgott és szeme előtt fényes szikrák rajzottak. A fájdalom rémisztő sebességgel nőtt, a feje ketté akart hasadni, szemhéja magától kezdett lecsukódni, hiába küzdött ellene, nem tudta megakadályozni az önkéntelen mozdulatot. Szólni akart, segítségért kiáltani, de csak valamiféle állatias hörgés jött ki a torkán, bárhogy is próbálkozót, a nyelve nem engedelmeskedett akaratának. Testén kellemetlen zsibbadás kezdett szétterjedni, emellett minden igyekezete ellenére sem bírta mozgásra bírni egyik végtagját sem. Lassan a tudata is homályosodni kezdett, mielőtt elvesztette volna az eszméletét még hallotta valaki rémült, távoli hangját „Kapitány, rosszul van? Uram? Uram!”, aztán semmi, csak a szótlan sötétség.

Mikor magához tért, valamiféle ülőalkalmatosságon hevert félig ülő helyzetben, lágy, kellemes szellő simogatta az arcát, csukott szemhéján keresztül napfény szűrődött be. A távolban kivehetetlen emberi hangok hallatszottak. Nem lehetett érteni, miről beszélnek, mert valamiféle ütemes dübörgés-zúgás elnyomta őket. A hang fajdalmasan ismerősnek hatott és egy rég elfelejtett gyerekkori emlék kínzó érzetét keltette benne. Nem tudta azonosítani a zajt, pedig pontosan tudta, hogy hallotta már korábban. Mint a síkos hal, úgy menekült az emlék az akarata szorításából, és amikor már úgy érezte, na, most végre megvan, az utolsó pillanatban mégis füstté vált. A kapitány megpróbált felidézni valami mást, de riadtan kellett tudomásul vennie, hogy arra sem emlékszik, hogy tulajdonképpen ki is ő maga, arról nem is beszélve, hogy fogalma sem volt arról, hogyan került ide, és hol van az az itt.
Az ijedség egy pillanatra visszaadta az öregembernek volt ereje töredékét, de ez csak arra volt elegendő, hogy felüljön és kinyissa a szemét. Ettől az egyszerű mozdulatsortól is zihálni és szédülni kezdett, meg kellett kapaszkodnia a karosszék karfáiban, nehogy visszazuhanjon. Végtelenül gyengének érezte magát, olyan érzése volt, mintha már legalább ezer éve nem használta volna az izmait, mindene merev volt és fájt minden porcikája, de élt! Hamarosan a szemei elé táruló látvány feledtette a testi gyöngeséget:
– Tenger! A tenger zúg! – suttogta megrökönyödve.
Tíz éves kora óta nem látott tengert, ilyen gyönyörűt meg még soha életében. A ragyogó kék vízfelszínen dagadó hullámok a part felé sodorták a fehér habokat, a napfény megtörve a milliónyi csillogó permetcseppen megannyi múlékony, apró szivárványt szült. Össze sem lehetett hasonlítani a látványt az emlékezetében élő szennyes-szürke, olajosan csillogó hullámokkal, melyek fáradtan igyekeztek partra lökni a hátukon lovagló szemétréteget.
Az öreg szempár lassan megszokta az erős fényt, minek köszönhetően egyre több részletet vett észre. A parton rengeteg ember nyüzsgött: cipekedtek, kalapáltak, vitatkoztak, nevettek, gyerekek szaladgáltak, halmokban álltak a ládák és a hatalmas konténerek. Házak épültek a környező dombokon, a legnagyobb épület magas toronnyal rendelkezett. Lázas tevékenység folyt, de mi lehetett a célja, azt Novié nem értette. Nem kis erőfeszítéssel sikerült megfordítania a fejét és akkor meglátta a gigantikus, fémesen csillogó hajótestet, mely félig a homokba fúródva is eltakarta az egész északi látóteret. Oldalán tízméternyi fehér betűk sorakoztak – „Leviatán”
– Leviatán! A hajóm! – ismerte fel a kapitány élete szerelmét, és az emlékek lavinaként az elméjébe tódultak. Eszébe jutott minden: az út, a támadás, a gravitációs kút, a becsapódás és a rosszulléte. Minden, csak az nem, hogyan került ide, és mi ez a hely. Háta mögött izgatottan felkiáltott valaki:
– Szóljatok a főnöknek, a kapitány magához tért! Fussatok! Gyorsan!
Sietős léptek közeledtek és kisvártatva egy ismerős arc jelent meg a látóterében, Khám, az első tiszt volt az. Napbarnított, egészségesen pirospozsgás arcára alig lehetett ráismerni, de a hangja mit sem változott.
– Jól vagy, Novié? Emlékszel rám? Khám vagyok, az első tiszted! A doki azt monda, hogy kíméljünk, mert a kérgi összeomlás nem tréfadolog, sokat kell pihenned! Na, mondj valamit! Felismersz?
– Igen, felismerlek. Olyan..., olyan a képed, mint egy szaturnuszi hímringyóé! Honnan ez a szín? Szakmát váltottál, öreg barátom?
– Tényleg te vagy az, vén morgógép! Féltünk, hogy már sosem térsz magadhoz – szorította meg a karját Khám. – Tudod, a természetes napfény és a friss levegő csodákra képes. Mire emlékszel, kapitány?
A kapitány figyelmen kívül hagyta első tisztje próbálkozását és feltette azt a kérdést, ami a legjobban izgatta:
– Hol vagyunk? Mi ez a hely?
Khám gondterhelten megvakarta a feje búbját:
– Nem fog tetszeni a válasz! Nem tudom, elmondhatom-e. A doki a fejemet veszi, ha...
– Ki vele, ez parancs! – kiáltott rekedten az öregember, és a szemében ismét megcsillant az acélos akarata, mely olyannyira jellemző volt rá korábban. A beosztottja azonnal és reflexszerűen kihúzta magát és jelentett:
– A Terrán vagyunk, valahol az északi félteke nyugati felén.
– A Terrán? Meg vagy te húzatva? Az lehetetlen! – jelentette ki kategorikusan Novié. – Nézd ezt az eget, nézd ezt a vizet! Tiszták! Sosem láttam tisztábbat! Ez nem lehet a szülőbolygónk, mert ott nincs egy hely sem, amely akár fele részt ilyen érintetlen lenne! Lehet, hogy kimerültem, de nem hülyültem meg!
– Nem veszel figyelembe egy nagyon fontos dolgot, kapitány. Nem csak a hely számít, fontos az időpont is.
– Időpont? Miért, mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Másfél hónapig, nézd mekkora szakállad nőtt! De nem erre az időre gondoltam.
– Akkor melyikre is?
– Hát jó, elmondok néhány dolgot, mert úgy veszem észre, hogy az információ hiánya jobban felzaklat, mint bármilyen rossz hír.
Khám törökülésben helyet foglalt barátja és főnöke lábánál és mesélni kezdett:
– Még aznap, amikor rajtad megmutatkoztak a teljes kérgi összeomlás tünetei és a doki a stasis kamrába dugott, a hajó nekiütközött egy homokos partnak és megfeneklett. A reaktor szivárgott, csúnyán szivárgott, emiatt hamarosan kénytelenek voltunk elhagyni a fedélzetet és a szárazföldre költözni. Két-három nappal később a hőmérséklet fokozatosan esni kezdett és az eső elállt. Ezt követően a felhőzet lassan eloszlott és pont egy hete megláttuk a csillagokat. Gondolhatod, mekkora döbbenettel vettük tudomásul, hogy minden csillagkép kísértetiesen hasonlít az otthoniakra! Azt láttuk az égen, amit gyerekkorunk óta megszoktunk. Nem kételkedhettem a saját szememben: minden kétséget kizárólag a Terrán voltunk, de mégsem lehettünk ott!
A rejtély egy része akkor oldódott meg, amikor a pontos méréseknél észrevettem néhány furcsaságot. Hiába voltak a csillagképek olyannyira ismerősek, több helyen fellelhetőek voltak finom eltérések. A differenciák nem bizonyultak jelentősnek, de mind egy irányba mutattak: a bolygó helyzete a világegyetemben megváltozott, a nézőpont más helyre került, emiatt torzultak a csillagképek A navikommal lefuttattam néhány szimulációt, és döbbenetes eredményre jutottam: csak akkor nyernek magyarázatot mind a regisztrált eltérések, ha utazásunk során ugrottunk az időben kb. huszonötezer évet előre!
– Mit csináltunk? Ismételd meg még egyszer, légy kedves! Lehet, hogy rosszul hallottam.
– Sajnos nem. Én sem akartam elhinni az adatokat, napokon keresztül újra és újra végigszámoltam mindet. Számoltam géppel, kézi egységgel, de még puszta kézzel, papíron ceruzával is! Tudod, mennyire hiszek a számokban, de most alig tudtam elfogadni a tényeket.
További megfigyeléseket végeztem, elemeztem a víz, levegő és talaj összetételét, próbáltam rekonstruálni a bolygó történetét. Sajnos, bárhogy kerestem, a civilizációnknak semmi nyomát sem tudtam felfedezni. Eltűnt, mintha nem is lett volna soha. De lehet, hogy egyszerűen rossz helyen kutakodtam, vagy nem ástam elég mélyen, végtére is, csaknem minden olyan hely, ahol korábban metropolisok álltak jelenleg a víz alatt van.
Sajnos nem vagyok valami jó geológus, archeológus mégannyira sem, ennélfogva amit most felvázolok neked, az inkább tekinthető tudománykodó laikus spekulációjának, mint precíz tudományos levezetésnek. A begyűjtött minták elemzése során nyert közvetett bizonyítékok amellett szóltak, hogy az utóbbi évezredek során a Nap sugárzása csaknem két százalékkal volt erősebb a megszokottnál, ez a jégsapkák elolvadásához és állandó vastag felhőréteg képződéséhez vezetett, mely a múltban elzárta a felszíntől a látható napfény jelentős részét. Oda lett a flóra, vele együtt a fauna is kipusztulhatott. Egy másik méréssorozat arról tanúskodott, hogy a magnetoszféra legalább háromszáz éven keresztül csaknem teljesen hiányzott, és akkor kezdte ismét pajzsként elterelni a kozmikus sugárzást és a napszelet, amikor végre pólust váltott és stabilizálódott. Ennek kb. harminc éve. El sem akarom képzelni az itt korábban uralkodó viszonyokat! Volt vagy hetven fok árnyékban, mindent felperzselt a kemény mikrohullámú sugárzás, amit meg nem – megfulladt az egyre emelkedő vízben. De a legfurcsább nem ez – monda az első tiszt, és felállva nyújtóztatta zsibbadt lábait.
– Ne kínozz, Khám! – bődült fel a Kapitány.
– Eszemben sincs, csak nem tudom, hogyan mondjam el. Na, szóval, minden jel arra mutat, hogy mi valahogy a Nap belsejéből robbantunk ki ide, (ne kérdezz miképpen, mert nem tudom a választ), és felbukkanásunk egy gigantikus anyag és energia kitöréshez vezetett, amit követően a Nap működése visszatért az eredeti szintre. Ha úgy vesszük, nekünk köszönhető az, hogy a bolygó ismét lakhatóvá válhat, és az is, hogy nem pusztultunk el a leszállást követő hetekben. Szóval, most azon a helyen vagyunk, amit az otthonunknak hívunk, mégis olyan messze vagyunk hazánktól, amilyen messze csak lehet.
Khám idegesen fel s alá járkált, Novié pedig megsemmisülve maga elé bámulva ült székében. A kellemetlen hallgatás kezdett elhúzódni, végül az aggastyánná aszott emberben felébredt a kapitány:
– Ki tud erről? – kérdezte csendesen.
– Én, Shémi, Joafeth Galoran és most már te is.
– Mit csinál a legénység a parton?
– Az nem a legénység, legalábbis javarészt nem az. Miután a reaktor kezdett kihagyni, muszáj voltam felébreszteni a rakományt és az utasokat.
– Mind a kétezret?
– Mindet! Nem hagyhattam őket elpusztulni. Most van folyamatban az állatok dehibernálása és a készletek kirakodása.
– És a telepesek mit gondolnak az egészről?
– Hát, nem sokat gondolkoznak, annál többet imádkoznak. Ezek egyszerű parasztok, nem látnak messzebb az orruknál. Szentül meg vannak győződve, hogy csakis isteni segítséggel élhettük túl a hihetetlen megpróbáltatásainkat, és Isten végtelen bölcsességében a Tisztalelkűek kedvéért szabadította meg a Terrát a romlott hitetlenek mételyétől. Egyszerű népek ezek, bár bevallom, hogy a hitük egy idő után ragadóssá válik. Ismersz engem, sosem voltam vallásos, de ha utólag végigszámolom a túlélési esélyeinket...Hát, tudod... No, mindegy is! Egy szó mint száz: a telepesek nem kételkednek, nem gondolkoznak, örülnek a napnak, a víznek, egymásnak, a termékenynek látszó talajnak és más nagyon nem is érdekli őket. Boldogok…
Az utolsó szót Khám szinte gyűlölködve préselte ki az ajkain.
„ Micsoda furcsa fintora ez a sorsnak – gondolta a kapitány. – A kétezer telepes azért hagyta el a Terrát, mert nem volt hajlandó többé a züllött, velejéig romlott és haldokló bolygón élni. Mindenüket feláldozták abban bízva, hogy örökre el tudnak menekülni a mostohává lett hazájukból. Pénzüket a hajózási társaságnak, életüket istennek ajánlva elindultak a Galordon 5-re az összes állatukkal, gépeikkel, magvaikkal egyetemben, abban a reményben, hogy azon a távoli bolygón valamikor a Terraihoz hasonló ökoszisztémát hozhatnak létre és alapíthatnak egy újfajta társadalmat, melyben nem lesz bűn, árulás és hitetlen ember. Nyomorult álmodozók! A sorsnak azért van némi humorérzéke, mivel átrepítve őket halálon és időn, pont oda vetette őket, ahonnan legjobban menekülni akartak.”
Az öregember nagyot sóhajtott és megkereste szemével a Leviatánt. Keserű gondolatok gyötörték:
„Örökre itt ragadtunk, mindannyian ezen a helyen fogunk meghalni. Ezt a telepesek is pontosan tudják, ennek ellenére boldogok. Persze, nekik pont ez volt a céljuk, de mit kezdjek én saját magammal meg a legénységgel a hajóm nélkül? Mit fogok csinálni? Vajon mi vár még itt ránk, mi lesz a sorsunk? ”
Gondolataiból egy vékonyka hang zökkentette ki. Egy apró gyermek, egy szöszke kislány állt előtte és nyújtotta feléje pufók kezecskéjét. Lehetett vagy öt éves és nehezen birkózott meg a szavakkal:
– Nova..., Novájé,... Novi... Noé kapitány, nézd mit találtam! – emelte magasra a nyitott tenyerén fekvő gyűrött, apró, sárga virágot. – Neked adom, ha kéred.
A gyermeken nem látszott a kételkedés vagy a félelem legapróbb szikrája sem, kék szeme oly tisztán ragyogott, miként a benne tükröződő érintetlen tenger, tekintetében ott bujkált a jövő ígérete és abbéli rendíthetetlen hite, hogy az eljövendőt majdan pontosan olyanra építheti, amilyenre csak akarja. Mikor átadta a virágot és a kezük összeért, az Emberiség múltja és jövője egy rövidke pillanatra találkozott. A gyerek szökdécselve elszaladt az övéi irányában, az öreg kapitány pedig a dombon ülve még hosszan követte tekintetével. Szeméből potyogtak a könnyek, mert tudta, érezte, hogy itt és most az ő civilizációjának mindörökké vége lett és kezdetét veszi valami merőben más.

Azután megálddá Isten Noét és az ő fiait,
Sémet, Khámot és Jáfetet,
és azt monddá nékik: szaporodjatok és sokasodjatok és
töltsétek be gyermekeitekkel a Földet.
Féljen és rettegjen tőletek a
földnek minden állatja és égnek minden madara, a
tenger minden teremtménye, mert kezetekbe adom
azokat, mint a jó pásztor a füvet a nyájának.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2021-05-10 12:25 Dana

Dana képe

Dóri ígért ehhez egy hosszas elemzést sci-fis szemmel, de én addig is kiengedem, hátha más is hozzászólna. A központozás nem mindenütt jó, nem ártana neki egy átnézés. Nekem logikailag nem állja meg a helyét, hogy bár egészen 30 évvel ezelőttig minden rossz volt (gyakorlatilag lakhatatlan volt a bolygó, amit egyébként víz borított, plusz hetven fok is volt...), sőt valójában az űrhajó érkezésééig minden rossz volt, jön ez az űrhajó és hirtelen minden rendben lesz, de olyan szinten, hogy már van virág (holott pár napja még nem volt flóra és fauna, legalábbis, ha jól értem). Nem lehet, hogy nagyon begyorsítottad itt az eseményeket? Tetszik a bibliai vonalú próbálkozás, bár én személy szerint a végén a Noé névhez való eljutást túlzásnak tartom -- talán egy Noéhoz közelebbi név kevésbé lenne suta, még ha gyerekszájról van is szó.
Kíváncsi vagyok, valaki sci-fihez értő mit szól ehhez.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

k, 2021-05-11 08:06 S7ABO

Spoler alert!
Nekem tetszett. Jó hosszú, de izgalmas volt.
Megmondom őszintén, véletlenül beleakadt a szemem a végén a bibliai idézetbe (és a "Noé" névbe), így a szemem előtt lebegett a dolog, pláne a főszereplők hasonló nevei miatt. Ezért aztán az egészet úgy olvastam, hogy akaratlanul is kerestem a kapcsolatot a történet és Noé között. Egy dolgot biztosan befolyásolt bennem, mégpedig azt, hogy egészen a végéig arra számítottam (bár egyre kevesebb esélyt adtam neki), hogy tulajdonképpen a múltba mentek vissza, és egy jó kis időparadoxonos sztorit olvashatok, ahol a jövőből visszatévedt telepesek lesznek tulajdonképpen az eredeti Noé és "bandája", majd az ő legendájuk marad meg a távoli jövőben, ahonnan aztán az ősrégi történet alapján elnevezett emberek véletlenül visszatérnek, majd ők lesznek Noé, és így tovább, körbe-körbe...
Nem így lett, de ettől függetlenül nekem bejött a dolog. A harminc évet én is kicsit vékonynak érzem, nem indokolja semmi sem, bőven lehetne többszáz év is. Pláne, ha már ennyit ugrottak.
A csattanó a telepesekkel jól sült el, a csata miatt úgysem érdekelt senkit, mi a rakomány, és mi a hajó valódi célja.
A végén a kislány és a rosszul kiejtett név szerintem felesleges, bőven elég lett volna az idézet a végére, így kicsit szájbarágós nekem. Ahogyan a kapitány filozofálása sem szükséges. Legalábbis nem ennyire hosszasan. Bőven elég lett volna egy rövid megjegyzés a sors iróniájáról (ahonnan menekültek, oda érkeztek). Szerintem.
Viszont van benne egy olyan poén, ami szerintem fel sem tűnt, de én hangosan felröhögtem:
"Bolygógyilkos osztály, B+ kategória" (most akkor "béplusz", vagy "b.zmeg" kategória?) :D
A Bolygógyilkos megnevezés önmagában is fura, de a kategória áthallásával együtt inkább egy paródiába passzolna.

De összességében bejövős.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

k, 2021-05-11 12:54 A. Dixon

A. Dixon képe

Szia,
Szerintem semmi gond a B+ (béplusz) kategóriával, manapság is ilyen kódokkal jelölik az elektromos berendezések energiaosztályát (A skála jelenleg ha jól tudom A+++ - D-ig terjed).
Engem a bolygógyilkos zavart meg, de aztán nagyon jó csavar, hogy a bolygógyilkos hajó menti meg a Földet.

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

k, 2021-05-11 14:14 S7ABO

A kérdés, hogy azzal megmenti-e a Földet, ha újra benépesítjük?
Amúgy még egy dolog felmerült bennem. Ha a hajó a Földről indult el, akkor miért Terrának nevezik a végén? Szerintem az emberiség évezredek múlva is (ha még él) Földnek fogja nevezni a Földet.

Kitérő:
Eleve sohasem értettem a sci-fikben, amikor a Földet Terrának nevezik az idegen civilizációk. Az a név egy földi nyelvből ered (latin), ami ráadásul nem beszélt nyelv, és amúgy is rohadt bonyolult. Ha egy idegen faj fel is venné velünk a kapcsolatot, és megtanulna egy nyelvet, az tuti nem a latin lenne. Magától meg milyen alapon adná azt a nevet egy bolygónak? Sokkal valószínűbb, hogy a saját kultúrájából választana valamilyen nevet a Földnek. Vagy egyszerűen csak kapna egy kódot, mint ahogy mi is "elnevezzük" a felfedezett távoli bolygókat.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

k, 2021-05-11 15:19 A. Dixon

A. Dixon képe

Itt nem a benépesítésére gondoltam, mikor az írtam, hogy megmenti a földet, hanem a nap beindítására.

Ezt a Terrázást én se értettem, aztán még amikor a Terrán élő népet Terránoknak nevezik.

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

k, 2021-05-11 13:03 A. Dixon

A. Dixon képe
4

Szia,
Végigolvastam egy szusszanással, tényleg izgalmas volt.
Egy kicsit a buborékos résznél, amikor ötszörös fénysebességgel mentek, bealudtam, azt még végig kell gondolnom, mert az én Csillagkapun szocializálódott lelkem csak a fény feletti és a fény alatti sebességet tudja feldolgozni.

Azt a részt valóban át kellene gondolni, hogy az űrhajó javítja meg a napot, de előtte már harminc évvel történik valami, és sitty-sutty, már pontosan olyan a levegő összetétele, mint manapság. Azért elég nagy változás történik a bolygón, szerintem módosulnia kellene ennek is. Meg a virágos résznél talán jobb lenne, ha a gyermek nem virágot hozna, hanem mondjuk egy palántát... Az talán az olajágra is jobban hasonulna. (én nem hagytam volna ki a galambos utalást sem, pl.: a gyerek ruhájáról leolvasná a kapitány a nevét, ami galamb (Dove vagy hasonló).

A Leviatán nevet miért teszed idézőjelbe?

Nagyon tetszett a Noés hasonulás. Azért egy fél mondat nagyon jó lenne legalább a harci jelenthez, hogy pl.: a kapitány aggódik a szállítmány miatt. Mert azért ez így eléggé megúszós a végére, hogy pont telepeseket szállított minden cuccukkal együtt.

Legyen szép napunk!

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

k, 2021-05-11 14:03 S7ABO

Tényleg, arra én is ki akartam térni, hogy a Leviatán mindig idézőjelben van. Azt hittem, lesz valami szerepe, de nem.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.