Valóságok keresztútján

Ez a műszak valahogy nem akar véget érni. Nem hiába mondják, hogy az idő relatív, nekem most például a végtelenbe nyúlik minden pillanat. Ha vallásos lennék így képzelném el a purgatóriumot. Üres, végtelen percek egymás után a semmiben. Még négy és fél óra a szolgálat végig. Mindig ezek az órák telnek a leglassabban. Ilyenkor már erősen érzem, hogy tompulok. Harminchat óra szolgálat, harminchat óra pihenés. Nem embernek való ez, még coffedrinnel se. Az ember a műszak elején felhajtja a koktélt, ami felpörgeti, majd harminchat órán át szinten tartja. Nem érez se éhséget, se szomjúságot, se vizelési ingert, se semmi testi szükségletet. Tud a feladatára koncentrálni. Baromság. Legfeljebb huszonöt-harminc órányi összpontosítást tesz lehetővé. A többi meg kínlódás félkábán. Viszont cserébe mikor véget ér a műszak még órákig se enni, se aludni nem tudok ettől a szartól hiába vagyok hullafáradt, és végletekig kimerült. Meló után remegő inakkal csak kóválygok a kantin, és a fülkém között mint egy leszedált zombi. Egyedül az olvasás segít kicsit, de hamarosan végére érek az utolsó valódi könyvnek amit hoztam, aztán már csak a Tárból tudok letölteni digitalizált regényeket, az meg nem olyan.
Olvasás után vagy tizenkét órát alszok ájult álomtalan kómában, majd kajázok, zuhanyozok, kicsit vakaródzok és már jöhetek is vissza a kapszulámba, hogy a világűrt figyeljem. Több utat nem fogok vállalni, hiába fizetik meg gavallérosan. Már nem vagyok önmagam. Pár hónap telt el így? Vagy egy év? Vagy egy örökké valóság? Nem tudom megmondani. Összefolynak a napok. Három oda-vissza utat írtam alá a Dursus gyarmatvilágokba a Mortuus Carceris fedélzetén. Tizenhárom hónap egy út. Ez az utolsó közepe. Azt hiszem. Remélem nem számoltam el, és már visszafelé tartunk. Rutinból átfuttatom a nagy hatótávú radart, meg a szeizmikus doplert, és az összes többi érzékelőt. Metszetet készítek, hogy nincs e valami anomália, majd optikai megfigyelésre váltok. A nagyfelbontású kamerák objektívjén keresztül figyelem a végtelent. Gyakran így vesszük észre őket. Ügyesen álcázzák magukat az érzékelők elől, de az optikai megfigyelést nehéz becsapni. Képzeletbeli parcellákra osztom a látómezőt, és elkezdem alaposan átnézni őket. Mindig is lenyűgözött a világűr. A határtalan tér, a végtelen felfoghatatlan varázsa. Jelenleg az Alpha Librae csillag ragyogó fénye uralja a keleti részt, sápadt, arany fényével festve meg a mélyűr bársonyát.
– Egy sakk meccs Vincent? Már csak, hogy el ne aludj nekem. – hallom Ottis rekedt hangját a bal fülemben. Persze ez is csak illúzió, mivel az agytörzsi csatlakozó révén tulajdonképp az agyamban szólal meg a pilóta.
– Nem lenne nyerő ötlet. Kiégett pusztaság az agyam. Már alig bírok koncentrálni. Mondjuk ez neked jó lenne, mert legalább lenne esélyed. Kérd meg Duffot. Ő már születésétől fogva agyhalott, és lábon kihordta. Nem fogja zavarni a játékban. – felelem neki némi rosszindulattal. Utálom Duffot. A világ legunalmasabb embere. Azért haragszom rá, mert régen nem volt ilyen. A meló teljesen felőrölte. Viszont ez nem vigasztal, ha több mint egy évig vagy össze zárva a sekélyes személyiségével.
– Nem érek rá sakkozni. Pályakorrekció lesz huszonhárom perc múlva, a Kepler-267 d exobolygó gravitációs torzítása miatt. Le kell modelleznem a legoptimálisabb verziókat. – szólalt meg Duff azon az idegesítő, affektáló orrhangján. A másodpilóta és navigátor szerepét látta el mellettünk egy váltásban. Műszak közben se nagyon állt szóba velünk, és a pihenő időben a kantinba se jött le hozzánk egyet inni, vagy csak dumálni. Ki se jön a blokkjából. Régen valamivel vidámabb fickó volt, legalábbis valamilyen száraz, ironikus humorral rendelkezett, és el lehetett vele dumálni lelki nyavalygásokról, történelemről, a Drondókról, vagy akár a fociról. Most már nem érdekli egyik se. Meg semmi más se. Néha megpróbálom felbosszantani, meg kizökkenteni, de baromi nehéz, mert leszarja a piszkálást is. Mindent leszar. Van, hogy napokig meg se szólal. Nem akarok olyanná válni, mint Duff, ezért inkább játszani fogok valamit, bár semmi kedvem.
– Nah, egy fekete macska partiban benne vagyok Ottis. Ahhoz nem kell agy. – sóhajtom végül. Ez terhel le a legkevésbé. Megosztom a virtuális teremet, és lekülönítek a játéknak egy morzsányi helyet balra lent. Közben meg tudom végezni a munkámat. A Mortuus Carceris mélyűri fregatt tűzvezető tisztjeként az én feladatom a hajó védelme. Egy rakétavető blokk, két fénydárda üteg, és a fregatt fő fegyvere, a négyes lövegosztású mágneses gyorsító ágyútorony képezi azt a fegyverrendszert, ami felett rendelkezek. A külső kamerákon keresztül gyakran elnézegetem ezt a gigászi kockaforma tornyot. Olyan, és akkora mint egy beton lakóblokk a marson. A négy vaskos vetősín fenyegetően mered a csillagködökre. A páncéllemezek kopott festése, és az azon húzódó sérülések művészi kompozíciót adtak ki. Legalábbis szerintem. Mindenesetre komoly a tűzerő, amihez hozzá jön még a Mortuus Carceris aljához kapcsolódó két Seagull osztályú kutter, melyek úgy lógtak rajta, mint bojtorjánhalak a fehércápa hasán. De azok már a föderáció tulajdonában voltak, nem a konzociuméban, mint a mi hajónk. Mióta a Dursus szektor peremén beindultak pezsegni a Drondók, főleg katonákat szállítanak a konzorcium mélyűri futárhajói. Mi teljesen el vagyunk különítve a „rakománytól” nem vegyülhetünk velük. Pedig mielőtt eladtam magam a konzociumnak én is a seregben szolgáltam, biztos lenne közös témám velük. Legalább nem lenne ilyen unalmas az út. De mi nem hagyhatjuk el az orr rész alatt kialakított morzsányi körletünket, ők pedig nem jöhetnek a hajó elszeparált részébe. Amúgy is szerintem – azt a pár szerencsétlent nem számolva, akik szolgálatot adnak – mind hibernációs kapszulákban héderelik át a hosszú utat.
– Megint beragadt a dáma Vinc? Oh ez igen kellemetlen. – röhögött fel Ottis, és láttam, hogy beleteszi a junót. Buktam a kört.
– Ezúttal inkább fahéjas fánkot akarok. Mennyivel is lógsz már Vinc? Huszonhéttel? – dorombolta elégedetten a rohadék.
– Csak huszonkettővel, mert tegnap a sakkban aláztalak ötször is. – mormogom.
– Sakkban nekem tartozol kilenc gyümisalátával Vincent. Már jó ideje, úgyhogy kamatokat leszek kénytelen felszámítani. – kuncogott közbe dilis Glauber a gépésztiszt. Ő quartettünk legkülöncebb tagja. Nos, a neve előtti jelző nem véletlen. Meggyőződése, hogy a Martuus Carceris élőlény. Ráadásul nő. Pontosabban egy kényes dáma, kinek minden rezdülését szerelmes odaadással kell lesni. Eleinte átlendültünk e felett, mert azt gondoltuk, hülyéskedik, de aztán mikor már több órányi filozófiai fejtegetést hallgattuk végig a témában lassan körvonalazódni kezdett bennünk, hogy Glauber barátunk bizony kissé toronyhibás lett. És ha mindez nem lenne elég, még a gyümölcssalátának hazudott szintetikus szarokkal ízesített algapépért is rajongott.
– Jól van, jól van uzsorások. Egyik se az én sportom. De ha már így össze jöttünk, akkor játszunk egy pókert műszak végéig. Betolhatjátok a fánk, és gyümölcssaláta adósságaimat. – bíztatom őket. Abban ugyanis többnyire nekem kedvez Fortuna. Épp be is állítanám az alapot, mikor valamit látok az egyik nagyfelbontású optikai szenzor képén. Csak egy töredék másodpercre feltűnő csillanás. Az Alpha Libare nap erős fénye tört meg valamin a messzi távolban. Lehet némi kozmikus porfelhő, ami megcsillant egy pillanatra. De lehet egy előre ívelt stabilizátorszárny lapos fémfelülete is.
Középre húztam azt a szektort, és ráuszítottam a radart, meg a szkennereket is. A fém analizátor is besípolt végül.
– Valami van itt – mormogtam, miközben elemeztem az adatokat. Fémből van, és változtatja a pályáját, tehát nem egy kicsi, de magas érctartalmú aszteroida. Húztam neki egy irányvektort, és bizsergő izgalommal öntött el a felismerés. Az adrenalin azonnal szétáradt az ereimben.
– Valami felénk jön lányok! Valami nagy! – nyögtem, miközben lefuttattam az elemzéseket. A távoli űrben felénk száguldó vörös gömbként megjelenített folt hirtelen négy kisebbre vált szét.
– Négyen vannak! Négy horog lesz! Kétezerkétszáz kilóméterre tőlünk D százötven, N harmincét, W száztizenhét pixelben. Kontakt hozzávetőlegesen hat perc múlva!
– Látom! Ívbe viszem a hajót, és riasztás indítása. – mondta hűvösen Ottis, és máris éreztem a kapszulában heverő testemen a mesterséges gravitáció, és a gyorsulás kettős hatását.
– A Kepler -267 d takarásából jöttek. Vészhelyzeti pályakorrekció és riasztás. – Ismételte orrhangon Duff, majd a virtuális látómezőm szélén fel is villantak a figyelmeztető ikonok, ahogy aktiválta a rendszereket.
– Jó napot uraim! Mennyire biztos a dolog? – toppant közénk Fuller őrnagy rekedtes hangja. Ő volt a hajó megbízott kapitánya az út alatt, míg a hajóval a Föderáció rendelkezett. Az egyetlen külsős kapcsolatunk.
– Teljesen őrnagy. Folyamatosan továbbítom önnek az adatokat, és az elemzéseket is.
– Hmm… Látom. A picsába. Ügyesen kiszúrták! A cutterek hét-kilenc perc múlva harckészültségben lesznek.
– Az ellenséges hajók hat perc múlva harci érintkezési távolságba érnek. Folyamatosan gyorsítok, és elkerülő pályát veszek fel. Így lehet ki tudom tolni hét és fél percre. Esetleg nyolcra. – mondta Ottis.
– Ne terheld túl a hölgyet! A hármas fúziós hajtómű csak hetvenkilenc százalékon működik! – fűzte hozzá aggódva Glauber.
– Aktiválom a fegyverrendszert. – tettem hozzá, hogy már én is mondjak valamit. Átvettem a torony irányítását lőelemképző számítógéptől, felbúgattam a rendszereket, és lefuttattam egy diagnosztikát. Egyszerre két egységet tudtam kezelni. Mint egy virtuális jobb, és bal kezet. A tornyot, és az egyik fénydárda üteget választottam. A többit meghagytam a szoftver kezében. Maga a gép is képes lenne automata üzemmódban használni őket, de mint a hosszú évtizedek harci tapasztalatai alapján kiderült, a mesterséges intelligencia –akármilyen fejlett is- Ilyen téren sosem lesz olyan hatékony, mint mi emberek. Hiányzik belőle hozzá a kreativitás, és az intuíció. Többek között.
– Tegyék a dolgukat Uraim! A kuttereink hét perc múlva csatakészen kiröppennek!
Hát reméljük addig nem érnek ide. Ottis ügyesen tette a dolgát, valóban nyert nyolc percet az ellenséges vadászokkal szemben, akik az exobolygót gravitációs csúzlinak használva fel tudták venni a sebességünket. Beértek bennünket száz kilométer távolságba. Az egyik nagyfelbontású optikai szenzoron már ki tudtam venni őket. Négy vadász repült gyémánt alakzatban felénk. Ezek nem voltak áramvonalas gépek, mint a mi kuttereink, amiket a gyarmatvilágokon légköri vadász, és csapatszállító feladatkörben is használtak. Ezek mélyűri vadászok voltak. Horgok. Egy pilóta, aki egy irdatlan fúziós hajtómű hegyében ült egy üvegacél kapszulában. Ebből állt ki három ormótlan, visszafelé hajló szárny, ami a fegyverrendszereket, és a manőverező hajtóműveket hordozta. Ronda, de igen hatékony pusztító gépezetek.
Az egyik horog elengedett egy sorozatot a fénydárda ütegéből, egyelőre csak tapogatódzó jelleggel. A koherens fénysugarak messze mögöttünk enyésztek el. Még túl korai. Viszont az én kicsikémnek lassan jó lesz. Utasítottam a töltőegységet, hogy a két felső vetőcsőbe repesz, az alsókba kumulatív lövedékeket töltsön. Ellenálltam a kísértésnek, hogy tüzet nyissak. Most még kimanővereznék a malacokat.
– A kutterek levállnak! – recsegte Fuller, és láttam is az egyik kamerán, ahogy levegő szökik ki a zsilipkapuknál, majd a két vadász kifordul a hajónk alól.
Épp időben, mert a horgok vezérgépe újból próbálkozott, és ezúttal a fénydárdák már végig nyalták a Mortuus Carceris burkolatát. Én sem vártam tovább, és viszonoztam a tüzet. Mivel a torony közvetlenül felettünk volt, halványan éreztem a rezgést, ahogy a vetőcsövek három másodperc alatt kilőtték a négy töltetet. Előbb az alsókat, majd a felsőket. A mágneses gyorsítóágyú vezérsinein egy-egy hibernálókapszula nagyságú alumínium lövedék repült ki csaknem a fénysebesség felére gyorsítva. Az automata töltőrendszer visítva, kattogva töltötte be újra a csöveket. A négy vadász az utolsó pillanatban szétvált a lövedékek elől, mikor a repesz romboló töltetek detonáltak, és borotvaéles alkarnyi fémpengékkel szórták meg az űr azon szegletét. Három Horog oldalra és lefelé kikerült a veszélyzónából, de az utolsót megdobta a lökéshullám, és a repeszfelhő leborotválta az egyik szárnya felső harmadát, így az spirális alakban pörögve lemaradt.
A másik három szemmel alig követkető sebességgel a Mortuus Carceris-ra vetette magát. A fülkéik alá szerelt fénydárda ütegek koncentrált fénysugarai hosszú görbe csíkokat martak a hajótestünk páncéljába. Az egyik hátsó szenzorfűzér felrobbant. Fagyott fémcseppek esője záporozott a kamerák látóterében.
– Szegény szépségem! – jajdult fel Glauber a háttérben.
Viszonoztam a tüzet a saját fénydárda ütegemmel, de nem tudtam befogni őket, mert kiszámíthatatlanul, és villámsebesen mozogtak. A vezérgép bal oldalán száguldó ellenséges vadász elengedte az egyik szárny tövére szerelt torpedót, mely ionpárát húzva maga után süvített felénk. Utasításomra a rakétavető blokkból csapdatöltet vágódott ki, majd detonált a torpedó útjában. A kilőtt fémhenger egy kétszáz méter átmérőjű addig szorosan feltekert acélhálót öklendezett ki magából. A torpedó belevágódott, és elműködött. Hideg fehér fénygömb jelent meg mögöttünk, mint egy kicsiny nap. Pár fényérzékeny kamera modulunk rögtön kiégett. A két kutter meredek ívű süllyedés után hirtelen egy inverz orsóval félhátulról esett neki a vadászoknak. Hatásos belépő lett volna, ha nem pont akkor robban be a torpedó, így megzavarodtak, és lövéseik célt tévesztettek. Nekem viszont jól jött ez az egész, mert az ellenfelek mozgása kitérő manővereik miatt kiszámíthatóbbá vált. A bal oldali vadászt a fénydárda vető folyamatos tüzével lefelé kényszerítettem, majd mivel egyszerűen tudtam, hogy balra fel akar majd kitörni elé célozva elsütöttem a torony repeszre töltött vetőcsöveit. Na ilyet nem tud a mesterséges intelligencia! A horog pont akkor ért oda, mikor a két töltet detonált. A mélyűri vadászt előbb jobbról, aztán balról dobta meg a csillogó repeszfelhő. Az egyik szárny leszakadt, a fúziós hajtómű lila lobbanással kialudt és a ráközelített optikai szenzor segítségével láttam, ahogy az üvegacél fülkéből fehér párával szökik a levegő. A korábban oly fürge vadász eredeti lendületét megtartva tovább sodródott az űrben törmelékfelhőt húzva maga után, immár mint halott fémtömeg.
– Megvagy békatoszó! – vigyorogtam farkasul.
– Újabb igazolt találat – Közölte nyugodt orrgangon Duff, és ugyan ilyen higgadtsággal hozzátette – Ütközési pályán vagyunk, három másodperc múlva becsapódás.
– Meg a büdös francokat- morogta Ottis, és durván megrántotta a hajót. A szemből érkező horog olyan közel suhant el hozzánk, hogy láttam a szárnyakra mázolt idegen kör motívumokat. Meg a fülke alá festett Donald kacsa fejet. Még se békatoszók. A rohadt életbe… Az automata tűzvezető rendszer által vezérelt ütegünk fénynyalábjai rendre a horog mögött lyuggatták az űrt, ő viszont fénydárdákkal verte telibe a tornyom tövét. Figyelmeztető rúnák gyúltak a virtuális látóterem szélén. Besült az adogató rendszer. Két lövésem maradt, és egyik sem repesz romboló, hanem a nagy csatahajók ellen tervezett kumulatív töltetek. Donaldkacsa villámgyors bukóval átforgatta a gépet, és újra jött. Felső szárnyának tövén kékes fénnyel izzott fel a torpedófej, ahogy élesítette azt. Mögötte viszont az olajzöld burkolatán sárga kettes számot viselő kutter bukkant fel. Ügyesen felvette az ellenséges gép ívét majd orrágyújával megszórta a madarat. Egy sorozat telibe verte a fúziós hajtóművet, és a vadász egy lila fénykitöréssel darabokra szakadt.
– Ügyes! Szép volt koma!- rikkantottam.
– A másik kutternek viszont annyi – közölte Duff, mire gyorsan kamerát váltottam.
Az egyes számú kutter zsilipkapuján, szárnytövében vörös fényvirágok nyíltak, ahogy a horgok vezérgépe az oldalába kerülve megsorozta, majd a spirális pályába került gépbe torpedót lőtt. A kék fejjel izzó szivar nem detonált a hajótestben. Keresztülszaladt rajta mint forró kés a vajon. Felül hátul ment be a rakodózsilip kapuján, és elöl lent bukkant ki a lövésztiszt fülkéjénél. Magával húzott mindent, ami bent volt. A két testet is. A szürke egyenruhás apró alakok ott bukdácsoltak, mint zsinórjukat vesztett marionett figurák az űr fekete színházi függönye előtt.
A kettes kutter ráfordult társa gyilkosára. Hiába sorozta, a horog szemkápráztató ügyességgel, folyton kitért előle, de a mi pilótánk se hagyta magát, egy bulldog elszántságával kapaszkodott bele. Én feszülten figyeltem, de nem tudtam helyzetbe kerülni.
– Felém kellene terelnie! – sziszegtem dühösen. Jó lenne szólni neki, de hát… hülye protokoll.
– Vidd el N233 irányába a Mortuust! Innen nem jó a szög! – kiáltom Ottisnak, de mire megdönti a hajót, már megint nem jó a tűzvonal.
Ekkor a legelsőnek megsebzett Horog érkezett váratlanul, és aljasul. A kilőtt társa távolodó roncsának árnyékában osont előre, hogy kitörve a kettes kutterre nyisson tüzet. A fénylő csíkok oldalról csaptak le a vezérgép befogásával elfoglalt hajóra. A pilóta ugyan bámulatos reflexxel felrántotta a gépet, de pár fénydárda elkapta a gép alját. A lövész acélüveg félgömbjét, és az alá szerelt vetőcsöveket is találat érte. A törött szárnyú Horog a hiányzó manőverező hajtóműve miatt lelassulva, és bizonytalanul tudott sebzett prédája után fordulni, én viszont nem tétováztam. A torony vetősinje megrázkódott, ahogy kiröppent a malac. A másodperc tört része alatt megtette az alig harminc kilóméteres utat, és a vadászba csapódott. Fehér fénnyel detonált a töltet, és sziporkázó salakfelhővé változtatta az ellenséges vadászt.
A másik Horog azonnal reagált, és szerepet cserélt a kutterrel. Ezúttal ő üldözte a tőle valamivel nagyobb gépet. Mikor levágta, hogy ellenfele nem tud lőni, aljasul rátapadt, hogy én se tüzelhessek rá.
A kutter pilótája kétségbe esetten csavarta, döntötte a gépét. Meglehetősen ügyesen mozogta ki az ellenséges vadász rövid sorozatait, de ezt nem nyújthatta a végtelenségig. Kiszámítható, hogy mi lesz ennek a macska-egér játéknak a vége.
Elmorzsoltam egy káromkodást, majd hirtelen ötlettel sávot váltottam a belső kommunikációs rendszerben.
– Fuller!
– Mondja Hardneck! – Hallottam azonnal a hangját. Most volt benne némi ideges felhang. Bizonyára nyomon követi a csatát, és látja, hogy nem áll jól a szénánk.
– Kössön össze a kutterrel! Most!
– Azt nem lehet… Szabályellenes! – nyögi döbbenten.
– Szarok rá! Össze kell dolgoznunk, különben mind rábaszunk, mint vak kovács a farkára!
– Ebben én nem dönthetek értse meg! Nem hághatom át a protokollt!
– Akkor valószínűleg mind itt döglünk meg teljesen szabályszerűen, és protokollárisan! Vitatkozás közben! Kössön már össze vele, ne húzza az időt az istenit magának!
Hallom, ahogy mélyeket lélegzik, de nem hiába parancsnok. Dönteni azt tud.
– A büdös életbe – morogja, majd egy kattanást hallok, ahogy kilép.
Két másodpercnyi süket csend után hirtelen egy lihegő, vinnyogó hang ismételget egy kivehetetlen hangsort
– ...rohadékrohadékrohadékóóóóóóóórohadékrohadék...
– Vincent Hardneck vagyok a Mortuus tűzvezetőtisztje! – Vágok közbe fél pillanatnyi hallgatódzás után. De furcsa kimondani. Bemutatkozni valakinek. Vagy ezer éve nem csináltam már.
– Fernandez! Fernandez százados vagyok! Szedd le ezt a rohadékot mögülem! – Zaklatott női hang hisztérikus felütésekkel. Nagyon fiatal lehet.
– Azon leszek, de felém kell hoznod!
– Ahhaaaa... és tálcán óhajtja, hogy tálaljam, vagy jó lesz elviteles papírdobozban is?! – fortyan fel egy pillanatra teljesen más tónusú érdes hangon. Ilyen hangon beszélt gyerekkoromban egy népszerű holo-sorozatban egy kalózlány. Majd újra vissza tér a vinnyogáshoz, ahogy elnyújtott orsóba viszi bele a gépét, hogy elkerülje az újabb sorozatot, mit rálőttek.
– Mondom mit csinálj! Hozd felém! Eléd fogok tüzelni! Mikor azt mondom, hogy most, kapd el jobbra lefelé az orrát! Ne gondolkozz, csak csináld!
– Nem haladhatok kiszámítható pályán! Ki fog lőni! Ki fog lőni!
– Veled fordulunk, és úgy állunk be, hogy Az Alpha Libare mögöttünk legyen. Zavarni fogja a fénye erősen.
– Ahogy engem is!
– Ottis már íveli a pályánkat a nap elé. Bízz meg bennem! Kérlek!
– Nem tehetek mást...- vinnyogja, majd a kalózos, ráspolyos hangján hozzáteszi – Ha elcseszed, Te Vincent akárki; szétrúgom a segged!
A százados okosan a szétlőtt kutter velünk párhuzamosan száguldó üres roncsa felé cselez, majd mögötte átfordulva felénk vágódik.
– Jövök a szentségit!!
A Horog utána csavarodik, és megereszt egy sorozatot.
– Várj még! Várj még kis kalózom! Majd jobbra lefelé! Figyelj, hogy jobbra lefelé!
– Lövi a szárnyam! Óóóóarohadékrohadékrohadéééékkk!
Ahogy az ellenfele utána fordult néhány fénydárda csíkokat szeletelt le a kutter bal szárnyából, de a lány őrült kamikaze módjára tartja az irányt. Egyenesen az én lőképelemzőm szálkeresztjébe. A célzókör rászűkül, majd pirosan villan fel. A számítógép tájékoztat, hogy baráti gépre készülök tüzet nyitni, de felülbírálom a programot.
– Most Fernandez! Mooost!
Ordítok, és kioldom az utolsó lövedéket. A torony berezonál, és malac ezüst villanással suhan a kutter felé, ami az utolsó töredék pillanatban jobbra lefelé kivágódik előle. A Horog már nem ilyen szerencsés. Fehér fénygömb zsarátnokká változik Fernandez mögött.
– Úristen Vincent! Ez közel volt! Én sütök neked egy nagy tálnyi churrost, vagy szülök neked két gyereket! Amit csak akarsz! – vinnyogja a lány, és nem tudom eldönteni, hogy sír e vagy nevet közben. Szerintem mindkettő. A beszaratós nevű játék rendesen megdobja az adrenalin termelést.
– Holnapig ráérek eldönteni melyik opciót választom Fernandez? Ugyanis nem tudom, hogy mi az a churros. Nem akarok elhamarkodottan dönteni. – vigyorgom el magam. Hallom még, hogy a lány kalózos hangszínén válaszolna valamit, de egy kattanás után Fuller őrnagy kevésbé izgalmas orgánuma veszi át a helyét.
– Szép munka volt Hardneck! Igazán lenyűgöző.
– Ah... nos ja. Izé, köszönöm őrnagy. Hálából engedhetné, hogy tovább cseveghessek a századossal a gasztronómiáról.
– Ne szórakozzon Hardneck! Az seggem rúgják szét, ha ez kiderül. Hamarosan letelik a mai szolgálatuk. Pihenjenek, megérdemlik.

//

Rohadt hosszú ez a műszak. A fele már eltelt, és ólomlábakon vánszorognak a percek. Valami feszültség van bennem. Nem találom a helyem, mintha várnék valamire. Nyugtalanul aludtam. Ostoba álmok gyötörtek, amiket már nem bírok vissza idézni. Vagy a kantin kaja volt már romlott nem tudom, mert mintha émelyegnék is. Határozottan rosszkedvű, és ingerlékeny vagyok ma. A mágneses gyorsító torony adogatómechanikáját még mindig nem hozták helyre, az elmúlt szolgálat óta, bár három szervíz droid is dolgozik rajta. A csata alig harminc órája volt, de így az unalom percein átszitálva, akár egy éve is lehetett volna.
A Mortuus hasa alá visszakapaszkodott kettes kuttert is javítják még. Glauber végig siránkozta a műszakot.
– Egy komplett szenzorfürt, és három infra optika oda! Javíthatatlanul!
– A mágneses gyorsító ágyú adogatórendszere másfél óra múlva üzemkész lesz a beérkező adatok analízise szerint – vigasztalta hülye orrhangján Duff a dilist, meg engem.
– Bah! Láttad, hogy néz ki az én drágám kívülről? Azok a barbár békafejűek összefarigcsálták a burkolatát!
– Nem Drondók voltak. Láttam, hogy az egyiknek Donald kacsa van az oldalára festve.
– A vezérgépnek, meg egy szőke csaj bombán lovagolva – fűzte hozzá Ottis.
– Leszarom, hogy a békatoszók, vagy a lakájaik voltak. Csupa sebhely lett a drágám! Nem hiába depressziós. Nem tudom megvigasztalni!
– Honnan veszed ezt a depit? És hogy vigasztalgatod? Vacsizni viszed, vagy ma este te mosogatsz? – kérdeztem. Hülye gondolat, de ha valaki kicsit szenzitívebb, átveheti mások hangulatát, mint egy szimpatikus fájdalmat. Amilyen furán érzem magam, lehet átvettem dilis Glauber depijét. Vagy a hajójét? Nem akarok ebbe belegondolni. Kedves nekem az épp eszem.
– Hát nyűgös a hölgy. Lassan, és kelletlenül mozdul. Fáj mindene. Én meg rendszer diagnosztikákat futtatok le, és különböző pach programokat írok neki. Kényeztetem, hátha megenyhül. Ez meg mi? Hopla ez érdekes.
– Mi az?
– Egy ismétlődő jelsor. A rakomány szekcióból. Egy passzív oldalról nyitva maradt csatornán. Nem digitalizált változat, az nem tudna átjönni a falon. Ez csak a jelzőmarker, de szabályos ütemben. Aha morze jelek! Azt mondja hogy, hétszáztizenöt, huszonhárom… Ezek csatornakódok lesznek!
– A raktérből?!
– Nem konkrétan. A kutterből. A tegnap megnyitott, majd lezárt csatorna tűzfalán kopogtat!
Hirtelen felélinkültem. Éreztem, hogy kiszárad a szám. Az émelygés úgy tűnt el, mintha sosem lett volna. Ez volt az, ami motozott bennem a háttérben, és nem hagyott nyugtot! A lány hangja!
– Öhh... Glauber! Megtennéd, hogy nyitsz nekem egy csatornát privátba a megadott csatornakódokkal?
– Teljesen szabályellenes! – fuvolázta közbe Duff.
– Na ezért privátba. – mormogtam.
– Rád is rád fér ma némi vigasztalás úgy hiszem. Na várj, beadom privátba. Utána kapsz még hozzá egy kis csemegét, ha nem köpsz be. – kuncogott fel Glauber, majd a virtuális teremben feltűnt egy új ikon. Habozás nélkül aktiváltam.
– Hahó! Vincent? Valaki?
A tegnapi lány hangja csendült a fülembe. Nem vinnyogós, nem felcsattanós, hanem az alap hangszínével. Ez kellemes, karakteres, kissé mély hang. Mint egy jazz énekesnek. Ezért maradt meg bennem ennyire! Vagy, mert már azt se tudom mióta nem beszéltem női lénnyel.
– Szia százados! Jöttél a válaszért?
– Megköszönni jöttem! Hogy megmentetted az életemet!
– Meg a magamét persze. Ha téged kilőnek, a Mortuus esélyei is zuhanórepülésbe kezdenek.
– Azért én hálás vagyok. Milyen válaszért amúgy?
– Hát hogy a churros, vagy a gyerekgyártó project. Kettő, ha jól emlékszem ugye?
– Jajmár! Nem voltam még magamnál!
– Igazán kár, mert jól jött volna az a fánk. Közben megnéztem a tárban mi is az. Édesszájú vagyok.
Hirtelen felvillant egy újabb ikon. Piros virtuális masnival átkötve. Dilis Glauber ajándéka. Egy homokszín egyenruhás katonalány szolgálati tablóképe. Hullámos fekete hajzuhatag. Hatalmas sötét szemek, enyhén kreol bőr, húsos, kissé durcásnak ható ajkak. M. Fernandez repülő százados. Auuhhh… kellene a fenének a churros.
– Hogy van a lövészed százados?
– Kilyukadt a fülkéje, és leváló alkatrészek is megsebezték. Nem adott életjeleket, így Stagna tartályba tették. Nem tudom, hogy vissza tudják e majd hozni. Majd a reanimációs központban megmondják. – mondta tárgyilagosan, de a hangjában hallottam a feszültséget, és a dühöt.
– Sajnálom Fernandez.
– Ez van. Ez volt az első nem szimulált bevetésem. Mindannyiunknak. Nem a legjobban sikerült.
– Ugyan már! Sikerült! Négy Horog ellen!
– Amiből Te lőttél le hármat! Te nem most láttál ilyet először az biztos. Mikor bevagoníroztak minket, mondták, hogy profi veterán személyzettel repülünk. Mennyi van eddig a rovásodon?
– Én igazán nem számolom. Az olyan kicsinyes. Kit is érdekelne? De ha számolnám, akkor huszonkilenc igazolt, és tizenhét valószínűsíthető likvidálásnál tartanék. Már úgy értem csak ezzel a hajóval.
– Fúúú, de nagyképű! Hogyhogy ezzel a hajóval?
– Úgy, hogy szolgáltam vadászon is. Azon kezdtem. Egy Vespán, még a béta verzióson. Annyi hely se volt benne, hogy az orrom megvakarjam. Egyszer kilőtt egy békatoszó még a Luprán rendszerben, és csak sodródtam, míg be nem gyűjtött egy kutászhajó. Két napig tartott. Addigra olyan mértékben eluralkodott rajtam a klausztrofóbia, hogy sosem tudtam újra vadászba ülni. Azóta is durván viszolygok a zárt terektől. Az az érzésem, hogy megfulladok, hogy ki kell szabadulnom. Mai napig rémálmom, hogy egy üvegkapszulába zárva sodródom magatehetetlenül, úgy hogy meg se bírok mozdulni.
– Ne folytasd, mert ha belegondolok, még rajtam is kijön!
– Jó. Nézzük akkor a jó dolgokat! Neked meg van az első igazolt likvidálásod! Festesd fel a madaradra, és nevezd el a kuttert! Úgy illik, és szerencsét is hoz.
– Nem tudom, hogy engedélyeznék e… – feleli tétován.
– Mondjuk ne nagyon kérd ki a véleményüket. És ennyi.
Felkuncog, majd elkomolyodva megkérdezi, azon a játékos, mély hangján
– Kalóznak szólítottál. Miért?
– Dehogy szólítottalak!
– De, de! Tisztán emlékszem. Úgy hívtál, hogy „kis kalózom” Miért?
– Mert olyan hangod van, mikor kekec vagy, mint egy rajzfilm figurának. Pepittának a kalózlánynak. És nem tudtam a keresztneved, mert azt nem mondtad.
– Moyra vagyok.
– Látod? Megy ez! Hahó Moyra!
– Mennem kell, mert mindjárt jönnek ide is a technikusok kárfelmérni!
– Máris?!
– Csak innen tudok beszélni a kutterből. A kommunikátor rögzítette a használt parancsnoki csatornát, bár le volt zárva, jelezni tudtam rajta. Mindenképp meg akartam köszönni, mert nem hagyott nyugodni a dolog. Viszont ha elkapnak bajban leszek!
– Máskor is megpróbálhatnád.
Pár másodpercig tépelődik, majd suttogva hozzá teszi.
– A technikus azt mondta, hogy legfeljebb negyven óra míg a szerviz tart. Addig maradhatok ébren, a tesztek miatt. Aztán mennem kell a hiberkapszulába, mert nincs lövészem. A váltást fogják kelteni. Addig ígérem, beszélünk még. Most mennem kell.
– Jól van, de ne feledd: megígérted! Akkor hát… Viszlát Moyra!
– Puszi nagyképű!

//

Ennyire már régen telt lassan az idő. A műszak kezdete óta csak a hívást vártam, de nem jött. Az egész szolgálat alatt kevesebbet beszéltem mint Duff. Szegény Ottis a dilis Glauber eszmefuttatásait kell, hogy hallgassa álló nap. Folyton elkalandoznak a gondolataim a munkától. Moyra. Tök szép név, nagyon egzotikus. Miért nem hív? Elfelejtette? Vagy letiltották? És én miért is vagyok ilyen hülye, mint egy hormon túltengéses kamaszfiú?
Rutinból, gépiesen dolgozok. Átfuttatom a radart, a szeizmikus doplert, és az összes többi érzékelőt. Metszetet készítek, hogy nincs e valami anomália, majd optikai megfigyelésre váltok. A nagyfelbontású kamerák objektívjén keresztül figyelem a végtelent. Képtelen vagyok koncentrálni. Máskor megnyugtat a világűr, most csak idegesít a tehetetlenség.
Aztán egyszer csak felvillan az ikon.
– Na hahó!
Végre! Az enyhén mély, dallamos, Jazz énekes hang!
– Na Szia Moyra! Azt hittem, már elfelejtetted mit ígértél, és nem is jössz.
– Hát valamikor aludnom is kell! Te nem szoktál talán? Milyen műszakban tolod Te? Jöttem amint tudtam.
– Szar műszakban. Utálom is. De szerintem Te csak kujtorogtál.
– Persze! Plázázni voltam a csajokkal, meg elugrottam egy wartrog meccset megnézni a Katlanba! –fortyan fel a kalózlány hangján – Egy szánalmasan rövid alvás fért bele, egy evés, egy zuhany, meg két keresés a Tárban. Most lopóztam vissza a kutterbe.
– Keresgéltél? És? Miket találtál?
– Érdekes dolgokat. Hány évet nyomtál le hiberkabinban?!
– Sokat. Meg néhányat Stagna tartályban is. Miért?
– Vincent G. Hardneck őrnagy a lupráni csata hőse. Mind vadászgépben, mind szárazföldi harcokban. – mondja hivatalos hangon, szerintem a privát kommjáról olvassa.
– Igen, mondtam, hogy a Vespás kaland után erősen klausztrofóbiás lettem.
– Kép is van. Jóképű legény vagy te őrnagy. Bár ez a kép igen-igen régen készült…
– Már nem vagyok őrnagy, leszereltem. És a kép után volt a sok-sok idő hiberkapszulákban. Szóval kábé azt kapod, amit látsz.
– Kapom? – nevet fel – Akarom én ezt?
– Nem tudom. Lehet mazochista típus vagy. Mivel magyarázod, hogy itt ülsz, és velem társalogsz például az oly hiányolt alvásod helyett?
– Mazochista típus vagyok. – Ismeri be megtörten – Vagy Stockholm szindrómás, vagy, hogy hívják a vészhelyzeti sokk miatt kialakult interakciókat.
– Az nem az lesz…
– Psszt! Ne rontsd el a pillanatot! Látom utána mélyűri fregatton szolgáltál. A Vészhozón. Ott is szereztél pár pontot.
Vészhozó! Már el is feledtem a nevet. Szép napok voltak. Az utolsót azért kihagytam volna. Horgok, és Lándzsák... A besülő rendszerek miatt villogó ikonok, és ordító szirénák. A füst mindenhol. No meg a fájdalom. Ó igen. Már el is feledtem… A fájdalom.
– Az volt a Mortuus Carceris előző neve. A Luprán rendszer peremén végül kilőttek minket. Ez után töltöttem igen hosszú időt Stagna tartályban. A kaland után a hajó is, és mi is leszereltünk a seregtől, majd a Konzorciumhoz szegődtünk.
– Ugyan azt csinálod amit előtte. Minek szereltél akkor le?
– Egy elképesztő és csodálatos dolog miatt; Pénzért természetesen naív leány! Sok pénzért! Szar meló, feszített meló, de egy út alatt több mint ötször annyit keresek, mint főtisztként egy éber szolgálati év alatt a seregben kerestem. A konzorciumnak meg azért kellettünk, mert ez régi hajó, már nincs hozzá szakavatott legénység, vagy drága lenne kiképezni. Megvették a hajót, kipofozták, majd megvettek hozzá minket is. Három utat írtam alá. Ha nem szegek szerződést, hamarosan enyém a jackpot. Aztán végleg kiszállok. Elég volt azt hiszem. Elfáradtam.
– Aztán mit csinálsz a nagy kalapnyi pénzzel? Veszel egy örökbérletet a Földön egy luxus panzióba az óceánparton?
– Majdnem. Hazamegyek a Thendálra. Ott veszek egy farmot és Behemoth tenyésztésbe fogok. Baromi drágán veszik a róla lenyírt selymet.
Olyat visít a fülembe, hogy majdnem beszakad a dobhártyám.
– Behik! Jaj, de cuki! Mindig is látni akartam őket! Kislány koromban kedvenc mese sorozatomban voltak! Elefánt méretű, nagy, szőrős bumfordik mókás pofival!
– Hát tulajdonképpen rovarfélék. Az a pofi meg egy kitinlemez, csak ilyen hülye pigment mintával.
– A Thendálon honosak! Igen! Te onnan származol? De jó neked! Vannak ott óriás lepkék is, meg végtelen fűtengerek, meg az Olümposz vízesés, és a kristályvárosok!
– Meg a pengefogú Machák, meg a vámpírlegyek rajai, meg a tavaszi orkánok…
– Jaj ne légy már ilyen! Sok holovideót láttam a Thendálról! Gyönyörű!
– Igen, nekem is erősen bejön. – ismertem be – Visszavágyok. Szeretem a végtelen tereket. Ott meg ebből van bőven. Te hová valósi vagy Moyra?
– Én harmadik generációs marsi mexikói vagyok. Hát ott nincsennek nagy terek a Kupolavárosokban. A terraformálás még mindig nem áll túl jól, hiába van beültetve minden Kura cserjékkel.
– Utálom a kuradiót. Minden világon ott van. A Thendál szerencsére azon kevés világok egyike, amit nem kellett terraformálni. Ott valódi flóra van. Szóval én voltam az egyik keresési témád a Tárban. Mi volt a másik?
Felkuncogott.
– Hát várj, megnézem. Aha… már kész van! Keress csak rám az egyik alsó kamerával!
– Rád?!
– Aham. Tudod: Itt ülök a kutterben. Most végeztek a burkolat karbantartó droidok. Magam küldtem el nekik a mintát.
Kíváncsian közelítek rá a mágneses síneken függeszkedő hajóra. Szépen kijavították a sérüléseit. Az üvegacél lövészfülke repedéseire plasztüveget kentek. A nagy sárga kettes alatt-mellett viszont van valami új. Egy fekete-fehér kockás zászló, közepén egy csiklóhalat formázó sakkfigurával. Pepíta a kalózlány zászlaja.
Nem bírom ki, és felröhögök mint egy hiénafalka.
– Te kinevetsz?! Pofátlan módon?! – fortyan fel rajzfilmfigura hangon, mitől még jobban kell röhögnöm.
–Hát ezt nem hiszem el! Én büszkén megmutatom neki, mert gondoltam értékeli, ez meg... Hé kamerád! Ide hozd a kamerád! Nézz csak a lövész ablakába! – zsémbel, én pedig a visszafojtott nevetéstől rázkódva oda közelítek. Egy tenyér csapkodja az üveget az acél pánt felett, majd hírtelen ökölbe fordul felmutatva a középső ujját.
Sikerül úrrá lennem a rekeszizmomon.
– Ez mekkora ötlet! Egy pillanatra ugorj már be a lövész fülkéjébe hadd lássalak!
– Nem! Ezt nézegesd!
– Csak egy pillanatra!
– Nem!
– Ne csináld Moyra! Olyan visszataszító, mikor egy felnőt férfi könyörög!
– Ó már...
Behajol egy árnyék a fülkébe. Fekete hajzuhatag, némiképp kerekebb arc mint a képen. Nagyra nyitott, kancsító szemek, és kidugott nyelv. Párszor csúfolkodva jobbra-balra fordítja a fejét, majd eltűnik.
– Elégedett vagy?
– Kezdetnek. És a rovátkát hova nyaltad fel?
– A másik oldalra a fülke alá.
– Optimista hozzá állás, ott legalább lesz hely bőven a többinek. Na megnézem azt is.
Kameraszöget váltok. Férfitenyérnyi stilizált békafejű ikon. Hallom, hogy nagyot sóhajt.
– Békatoszót festtettem fel a droiddal, de Fuller őrnagy mondta, hogy az elemzéseitek alapján valószínű nem Drondók, vagy Icht-ek voltak. Hanem emberek…
– Ez van kislány. Eddig minden háborút saját magunk ellen vívtunk. Az utolsó másfél évszázad hozott csak változást. Mellesleg tízszer többet ér egy ilyen győzelem. A békafejűek fele ilyen jó pilóták sincsennek, meg erősen féltik a tyúkszaros életüket. Velük nem tudtál volna ilyen látványos légi balettet kivitelezni. Az Ich-tek meg már inkább gépek, mint élőlények. A Drondók bele műtik őket a harcigépekbe, mint egy organikus számítógépet. Eszközök. Ez a szolganépek sorsa náluk. A hozzájuk csatlakozott embereket is eszköznek kell, hogy tekintsd.
Keserűség van a hangjában, mikor megszólal.
– Nem Ők tehetnek róla! Megtévesztik őket! Nagyapám mesélte, hogy annak idején az ő nagyapjának testvérei a Tihuanra vándoroltak ki a családostól a kolonizációs programban.
– Ssssz... Igen, az a rendszer Drondó befolyás alá került. Manipulációban nagyon jók. A távolságok miatt a perembolygókat észrevétlenül megfertőzék, és uralmuk alá vonták. Elnyúltak az utánpótlás vonalaink. Két, három generációnyi ember is felnőtt a Drondah Enklávé láthatatlan, finom manipulációval átszőtt hálójában, mire a magvilágokon felfedezték az eseteket. Akkora meg már az emberi kolóniák ellenük harcoltak.
– Akkor is emberek! A mi véreink!
– Sajnálom Moyra. Ezt így kell elfogadnod. Ezen kár moralizálni. Láthattad: Ők támadtak ránk Drondó harci gépekkel. Ha nem ők, akkor mi. Meggyőződéssel hiszik, hogy mi vagyunk az ellenség. Láttam fogságba esett kolonizált katonákat. Beszéltem is velük. Ugyan azt a nyelvet beszéltük, ismerték ugyan azokat a retro filmeket, mint én, és olvastak könyveket klasszikus íróktól. Például tőlük hallottam Mellville-ről, akit most olvasok. A történelmi ismereteik, is csak kicsit voltak torzítva. Mégse hittek nekünk. Meggyőződéssel állították, hogy mi állunk rossz oldalon, és ők az emberiség igaz harcosai.
Hallgat pár pillanatig, majd szinte csak suttogva szólalt meg
– Te gondolkoztál már azon Vincent, mi van, ha nekik van igazuk? Mi is meggyőződéssel hisszük amit hiszünk. Mindenki a saját valóságában él. Néha vannak ilyen gondolataim. Mi is használunk Drondó technikát az űrutazáshoz, hisz tőlük loptuk a térhajlítást a Nagy Invázió után.
– A kétkedés az emberi gondolkodás egyik sarok köve. Viszont én harcoltam ellenük a Lupránon. Láttam őket, és öltem békafejűt, meg Ichtet is. Nem kettőt. A kolonizált katonák közül se mind tudta, hogy a parancsnokaik nem emberek. Meg is lepődtek rendesen. Szóval nem kell aggódnod ezen. De ha gondolod, utazz el egyszer az öreg Földre. Az azért eléggé meggyőző lesz hidd el.
Felkuncogott, és újra könnyedebb hangszínre váltott.
– Már jártam ott. Kétszer is. A Thendálon viszont még nem, pedig mindig el akartam oda menni.
Szép ívű, magas labda. Óvatosan csapom le.
– Hát, én ez után az út után oda megyek. Legfeljebb két standard év, és ott fogok lakni egy Behemoth farmon. Szívesen vendégül látnálak.
Megint felkuncog.
– Igazán kedves vagy! Én hét standard évet írtam alá, amiből még hat hátra van. Az az utazási hiberidőkkel együtt úgy kilenc lesz. Tehát tíz év és megejtem a látogatást.
– Elrepül az, mint egy pillanat! Majd hozz valami szuvenírt a Dursusról. Például egy Mirlit csont sétapálcát. Vagy járókeretet.
– Látod ezért van az, hogy mindenki a seregben a maga szakaszából ismerkedik, akivel egy időben léteznek. A többiek idejében csak vendégek vagyunk ideig-óráig.
– Tudod épp gondoltam rá, hogy alá írok még három utat. Az a dokkolási, meg hiber időkkel együtt hat és fél év. És ebből háromszor három hónapot lennék a Dursus-on. Tengernyi szabadidővel. Akár össze is futhatnánk olyankor. Aztán másfél év hiberben és a Thendálon vagyok. Így már jóval nagyobb összegből gazdálkodhatnék. Mire te meglátogatsz alig egy évvel később, már virágzani fog a gazdaság.
Ez csak kiszaladt a számon, végig se gondoltam. Még három út?! Ne már! Nem vagyok normális az biztos. Moyra előbb feltűnően csendben van, majd kiprésel magából egy erőltetett nevetést.
– Ugyan már Vincent ne beszélj sutaságokat! Te magad mondtad, hogy eleged van ebből. Erre még bevállalnál három utat? És miért? Nem is ismerjük egymást! Nem is találkoztunk!
– Most ilyeneken fennakadni. Ismerkedés közben vagyunk! Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy eddig egész jól megy nekünk! És tekintve, hogy itt vagyunk egy hajón, a találkozást is megejthetnénk.
– Ssst… – Pisszeg le, és mikor megszólal komoly a hangja. – Ne folytasd! Szimpatikus vagy, és minden egyéb, de maradjunk a realitások talaján. Engem nyolc és fél óra múlva hibernálnak, majd csak a Dursus-on ébredek fel. Ez az utolsó beszélgetésünk. Te nem jöhetsz ki a körletedből, mert szerződést szegnél. Elvesztenéd azt a nagy kalap pénzt, amit eddig kerestél kínkeservesen ezzel a szar melóval. Én pedig nem mehetek be hozzád. Be se tudnék, alvás előtt jártam arra. Le van zárva a zsilip. Akár egy másik naprendszerben is lehetnél ezzel az erővel. Amúgy meg teljesen véletlenül jártam arra.
– Moyra…
– Ez van Vincent. Ez a realitás. És ne is feszegessük tovább, mert én sajnos reménytelenül romantikus, érzelmes típus vagyok, és akarva akaratlanul is bele élném magam a képzelgéseinkbe. Aztán meg csak rossz lenne. Neked hamarosan véget ér a műszakod, én pedig hamarosan megyek a hiberbe. Kérlek búcsúzzunk el Vincent.
Hirtelen idegen hang reccsen közénk. Rendesen megijedek. Dilis Glauber pofátlankodik bele a megható pillanatba.
– Tulajdonképpen mi is lenne a Te büntetésed Moyra? Már, ha bejönnél ide a jó öreg Vinc-hez? – firtatja.
– Te ki is vagy? – leheli döbbenten a lány.
– A picsába Dilis! Ezt nem hiszem el! Azt hittem, hogy ez egy privát vonal!
– Az is, az is! Csak ti halljátok. Én csak muszájból, mert a szervízmodulon keresztül tudom fenntartani a kapcsolatotokat. Már nem bírtam ki, hogy ne szóljak közbe olyan drámaivá vált a szituáció. Szóval Vincent-től ha kilép a körletből szerződésszegés címen elveszik az összes zsetont. És a nyakába épített agytörzsi csatlakozó aljzatba tutira van helymeghatározó szoftver is, ami beriasztana, ha kitenné a lábát. De Te Moyra milyen büntit is kapnál? Már ha elkapnának persze.
– Szerintem megfenyítenének. Fél évig nem léptetnének elő, illetve fél évig nem kapnék kimenőt.
Ezen valahogy mind a hárman felröhögtünk.
– Jól van. Ezt átugorhatjuk. De hogy jutnék be a lezárt körletbe? – kuncogott még Moyra, majd száraz hangon hozzá tette – Már ha be akarnék menni persze. Mert nem is biztos, hogy akarok!
– Az én szép hölgyem majd előzékenyen ajtót nyit neked. Három óra múlva lejár a műszakunk. Te nyolc óra múlva mész csucsulni a hiberbe, tehát három óra és tizenöt perc múlva időzítve kioldom a zsilipzárat teljes négy óra hosszára. Ennyi időtök lesz ismerkedni Vincent pihenőidejének rovására. Az én hölgyem még azt is megteszi nekem, hogy erről még a váltóműszakunk sem szerez tudomást, mert érkezéskor, és távozáskor rendszertesztet fog futtatni a folyosó szenzorokon.
– Milyen hölgy?!
– Glauber hívja így Mortuust a hajónkat. De ez egy másik történet. Egy szomorú történet.
– Na kell vagy sem az ajándékom?
– Csináld Dilis – sóhajtom – aztán Moyra vagy él vele, vagy sem.
– Nyugta. Hajó idő szerint tizennyolc-tizenötkor pontban kiold a zár. Glauber kiszáll!
– Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez. – sóhajtja Moyra.
– Jaj már. Te is tudod, meg én is, hogy jönni fogsz. Balról az első kabin az enyém.– vigyorogtam el magam.

//

Moyra végihaladt a kihalt, vészivilágítás gyenge fényeivel megfestett folyosókon. A két technikust, és a két ügyeletes tisztet kivéve mindenki hiberállapotban volt, így nem találkozott senkivel. A tiszti kantintól balra le nyílt egy szervízfolyosó, mely masszív acélzsilippel volt zárva. A tegnap látott piros keretfény most halványzölden izzott. Megállt az ajtó előtt, keze tétován a nyitópanel felé nyúlt, de visszarebbentek az ujjai.
– Tiszta hülye vagyok – mormolta a lány félhangosan, majd hirtelen elszánással megérintette a szenzorlapot. A vaskos zsiliphajtók szisszenve csúsztak a keretbe, hogy nesztelenül vissza is záródjanak mögötte, amint belépett a lezárt blokkba. Az itt uralkodó félhomályhoz képest a hajó egyéb területeinek takarékos vészvilágítása rendesen fényűzőnek tetszett. Halvány vörös derengés adtak a helyzetjelző lámpák. Már amelyik működött. Áporodott szag ülte meg a levegőt. Száraz lúgos szag, és a bomlás szaga. Keresztülvágott a keskeny folyosón, egy kör alakú központi helyiségbe. Régi légfoci pálya árválkodott a sarokban, a hosszú asztalon beszáradt gyümölcssalátás tálkák. A padlón egy gyűrött póló. Jobbra is balra is nyílt egy-egy folyosó.
– Mi a franc?! – lehelte Moyra döbbenten, és a bal oldali folyosószakaszba pillantott. Négy háló fülkét látott félig nyitott ajtóval. Az elsőbe pillantva gyűrött ágyat, és félbehajtott könyvet pillanatot meg. Mellville-től a Moby Dick. A többi fülke is üres. Üres és halott.
Átszaladt a másik folyosóra, mely a hajó tatja alatti irányítókabinba vezetett. A lőrés keskeny ablakok előtti páncélredőny lehúzott állapotban volt. Előttük a négy irányítókapszula pedig üresen ásított. –Mint egy kifosztott kripta – Jutott eszébe a lánynak, és hirtelen kirázta a hideg. Egyedül a hátsó falnál lévő nagy irányítópult szenzorai, és komlink paneljei parázslottak készenléti helyzetben. Valami zajt hallott. Fém csikordult fémen, és a halovány derengésben sötét tömeg töltötte ki a keskeny folyosóajtó ovális keretét. Moyra félelmében akaratlanul felnyüszített, majd az egyik kapszula mögé bújt. Az ajtóban álló alak belépett, és mély rekedtes hangon felmordult.
– Na, ne szórakozzon százados! Lépjen elő, és lássam a kezét!
– Fuller őrnagy? – nyögte a lány, majd felemelt kézzel elő lépett a kapszula mögül – Nincs nálam fegyver.
– Nálam viszont van - mondta a férfi, és megemelte a jobbját, hogy a lány láthassa a nehéz repeszpisztolyt – Tiltott helyre tévedt Fernandez!
– Mi ez az egész?! – hebegte Moyra – Hol van Vincent? Mit csinált vele? Hol van a hajózó személyzet?
– Ahol a helyük van. Itt az irányítókabinban természetesen. Megmutatom. Megkérem, hogy ne sikoltson. Egyrészt nem hallja senki, másrészt idegesítene. Egyszerűbb lenne, ha lelőném magát, de valahogy nem érezném tisztességesnek.
A sebhelyes arcú tiszt folyamatosan a lányra fogva a pisztolyt az irányítópulthoz sétált, és elforgatott egy bajonett zárat, majd betolta a kapcsolót. Fény gyúlt a helységben és szisszenve emelkedett ki négy tömzsi üvegtartály a panel félresikló lemezei közül.
Négy csupasz agyvelő lebegett tápfolyadékban a hermetikusan lezárt tartályokban. Aljukon a gerincoszlop felső harmada, valamint néhány hozzájuk kapcsolt mirigy, és szerv maradvány. Minden szervhez kötegelt vezetékek, csövek csatlakoztak.
– Engedje meg, hogy bemutassam őket. Ottis Balog kapitány, Duffon Pierce másodtiszt, Alan Glauber technikus, és Vincent Hardneck tüzér. – kocogtatta meg egymás után a tartályokat Fuller.
Moyra ajkai szétnyíltak, mert tényleg sikoltozni szeretett volna. Kisikoltani ezt az egészet a fejéből. Csak ordítani, ahogy a torkán kifér, míg a hangszálai el nem szakadnak. Remegő szájszéllel nézte a tápfolyadékban lebegő elektródákkal beszőtt agyat, és émelygéssel küszködve megrázta a fejét.
– Ez nem lehet Ő…
– De igen Moyra. Most fog véget érni épp a pihenő idejük. Ez pontosan kilenc és fél perc. Ez idő alatt az irányítási rendszerek automatán futnak. Biztonsági kockázat, mert nem olyan hatékony, mint az emberi irányítás, de szükség van erre a kilenc és fél percnyi üresjáratra. Minden harminchat órás szolgálat végén történik a fiúknak egy rendszer diagnosztika, egy feltöltés, és némi felülírás. Pár agyi funkciót ugyanis blokkolunk és felül írunk, hogy ne ütközzön a saját valóság buborékukkal. Ilyenkor kerül bevésésre az, hogy pihentek, aludtak, egymással töltik a szabadidejüket, meg ilyesmi.
Az őrnagy felmutatott a pisztoly csövével a plafonon lévő holo-scenner optikai egységére.
– Még velem is találkoznak, mikor eligazítást tartok, vagy beszélgetünk. Majdnem teljesen olyan, mint egy igazi emlék.
– De hát… miért? Miért tesznek ilyen szörnyűséget emberi lényekkel?!
– Kilőtték őket a Luprán rendszerben. Bár a testüket, illetve ami megmaradt belőlük Stagna tartályokba tették, csak az agyukat, és az agy működtetéséhez feltétlen szükséges szerveket tudták megmenteni. A hajót kijavították, és őket egybe építették vele. Ennek már jó harminc éve. Hogy ezzel jót tettek e velük vagy sem… – Fuller felvonta a vállát, és lógva hagyta a kérdés végét a levegőben
– Mindenesetre élnek, és gondolkodnak. Vannak vágyaik, és társaságuk. Van egy saját valóságbuborékuk, amiben a saját szintjükön teljes életet élhetnek. Duffon másodtiszt – kocogtatta meg az őrnagy a második tartályt – Ő ki akart szállni, így logikusan végig vett gondolatokból épített lépcsőt, hogy fellépkedjen a maga buborékjának felszínére. Nem volt már, ami benne tartsa ugyanis. A valósággal szembesülve megtébolyodott. Neki kénytelenek voltunk törölni a személyisége nagy részét. Most alig több mint egy neuron alapú számítógép, némi személyiség és emlékmorzsákkal. Hardneck is ki akar szállni egy ideje. Maga szerint mit szólna hozzá, ha felébredne? A jelen valóságához?
„Azóta is durván viszolygok a zárt terektől. Az az érzésem, hogy megfulladok, hogy ki kell szabadulnom. Mai napig rémálmom, hogy egy üvegkapszulába zárva sodródom magatehetetlenül, úgy hogy meg se bírok mozdulni.” Hallotta újra Vincent hangját a fejében, és a lány hirtelen megértett mindent.
– Maga is hallgatózott, nem csak Glauber! Hallotta, hogy aláírna újabb utakat miattam! Azért mutatja meg nekem!
A tiszt bólogatott egyetértése jeléül, majd újra elforgatta a kapcsolót, hogy három üveghenger visszasüllyedjen a fémkriptájába. A negyedik kint maradt.
– Lenne célja megint pár évtizedre. Nem akarna kiszállni. Maga meg most pár óra múlva elmegy aludni, és csak a Dursuson kel fel egy fél év múlva. Soha többé nem találkoznak. Maga nem veszít semmit, ő pedig nyer jó pár évet ez álltal.
– De milyen életet?! – csikorogta keserűen a lány.
Az őrnagy megint felvonta a vállát.
– Életet. Olyant, amilyent. Melyik a jobb neki?
Moyra hosszan nézte a tartály, és szeméből potyogtak a könnyek. Zubbonya ujjába törölte az arcát, majd lehúzta a zipzárt a pilóta kezeslábasán és a plafonon függő holo-scennerre mutatott.
– Kapcsolja be. Adni akarok Vincentnek egy ajándékot.

//

Hosszúra nyúlik a műszak, de most annyira nem bánom. Van időm gondolkodni. Rutinból, gépiesen dolgozok. Átfuttatom a radart, a szeizmikus doplert, és az összes többi érzékelőt. Metszetet készítek, hogy nincs e valami anomália, majd optikai megfigyelésre váltok. A nagyfelbontású kamerák objektívjén keresztül figyelem a végtelent. Szeretem a végtelent. És most azt se bánom, ha elkalandoznak a gondolataim.
– Nagyokat hallgatsz Vinc. A sakkjátszmánkat is buktad. Hármat egymás után. – Kérdezi Ottis. Hangjában hallom a kajánságot.
– Lehet nem aludta ki magát a fiú. Mit csinálhatott?! – kuncogott közbe Glauber dudorászva
– Valóban. Úgy emlékszem, mintha lett volna valaki a lakóblokkba. Teljesen szabályellenesen – fuvolázta orrhangon Duff.
– Hogy mik vannak ?! De hát ki? És mi történhetett kedveskéim? – tamáskodik Ottis sápitozós öregasszony hangon.
– Hjaj már! Úriember ilyesmiről nem beszél! – jelentem ki, és az egyik kamerával rákeresek a kutter oldalára festett zászlóra. Az én gyönyörű kalózlányom!
– Még szerencse, hogy te nem vagy úriember! – replikázott Ottis – Úgyhogy mesélj csak!
– Aláírok még három utat veletek srácok. Addig ő is leszerel. Eljön velem a Thendálra!
– A rizsa nem kell! Az estéről mesélj! – rikkantja közbe Glauber.
– Az fantasztikus volt! – vigyorgok magam elé, mint egy frissen festett hintaló, ahogy felbukkannak az emlékek. – Mondjuk durva izomlázam van srácok, de leszarom!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2021-08-12 20:15 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Ez annyira régóta várakozik, hogy lassan ciki kirakni, pedig csak egy szakértői véleményezésre vár. De a Szakértő Úr dolgozik, mert épp nincs lezárás.

Mindegy, tényleg csak belepörgetve van egy rakás központozási hibád (használj olyan szövegszerkesztőt, amihez adtak tiszteséges helyesírás-ellenőrzőt, pl. a LibreOffice, OpenOffice megteszi, az kiemeli ezeket). Illetve csak a te károdra pont itt van a végén egy ordas hiba:

"– Nagyokat hallgatsz Vinc. A sakkjátszmánkat is buktad. Hármat egymás után. – Kérdezi Ottis. Hangjában hallom a kajánságot." - Most függetlenül a nagybetűtől, de kijelentő mondatot hogy lehet kérdezni? Plusz megszólítás elé-mögé vessző.

Szóval ja, kirakom, és nem olvastam el, mert nem tudok olvasni (valami mentális, nem hiszem, hogy sztrókot kaptam), és remélem, hogy valaki ennél jobb véleményt tud mondani. Arra emlékszem régebbről, mikor először olvastam az elejét (akkor még tudtam), hogy kb. a második bekezdésnél, vagy a harmadik közepén mondtam azt, hogy ide a Szakértő Úr kell, mert én ehhez pici vagyok. Szóval egyszer erre jár és olvas. Talán. De megnyugtatlak, a helyesírásra és a nyelvtanra nem fog kitérni, mert az nem az ő asztala.
(És most 42 olvasásod van. Mintegy sorsszerű.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2022-02-16 09:54 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Nem szoktam nekifogni hosszú írásokat olvasni a gép előtt. Régimódi vagyok, a könyvet szeretem, de arra sincs időm és lehetőségem mostanában. A démonos írásod viszont nagyon tetszett, ezért szakítottam rá időt.
Azt kell, mondjam: megérte. Maximálisan. Óriási hangulata van a történetnek, élvezettel olvastam minden sorát. Kiváló, izgalmas a harci rész, magával ragadó a romantikus töltet, a csattanó pedig orrba vág, és letipor. Egy igazi űrharcos sci-fi, a javából. Az űrcsata számomra a Heinlein féle Csillagközi inváziót idézte. Mármint nem a filmet, mert az egy gagyi szar, hanem az eredeti regényt.
A kedvencem: „rábaszunk, mint vak kovács a farkára!”

Egyetlen baki van, amiért nem vágtam be kapásból az ötös (sőt, ha tehetném rögtön többet is): gőzöd nincs a központozásról. De ezzel én is így voltam. Kijártam úgy az általánost és a gimit, hogy szégyenszemre még csak nem is hallottam arról, mi az a központozás. De tényleg, ráadásul jó tanuló voltam. Nem tudom, hogy az én, vagy tanáraim hibája, hogy ennek ellenére, (értsd szó szerint) amíg a Karcolatra nem kerültem nem hallottam a központozás fogalmáról sem. Ha Dóri ezt olvassa, most biztosan a szívéhez kap, de ez van. Hogy valamennyire mégis volt némi sejtelmem arról, hogyan kell azokat a piszkos vesszőket kitenni, az azért volt, mert láttam a könyvekben, hogy hogyan csinálják. De a szabályairól gőzöm nem volt, igazából csak tippeltem, és sokszor persze mellé lőttem. Persze megértem az általános isis tanárokat is: örülnek, ha bele tudják néhány tanuló fejébe verni: hogy elé vessző kell. A gimis tanár pedig csak néz, és nem tudja, miért nem ismerik a központozást a tanulók, amikor ez általános isis anyag. De éppen ezért nem is bajlódnak már vele.
Túl hosszú az írásod ahhoz, hogy egyenként végigmenjünk rajta, és magyarázzuk, hová és miért kell vessző, és milyen egyéb központozási problémák vannak, mik az ide vonatkozó szabályok. Pedig ezt kellene tenni, hogy lásd te is, miről van szó. Sajnos egy lusta disznó vagyok. Annak idején Dóri és a többiek nekem sokat segítettek benne, szétcincálták több írásomat. De még mindig hibázom benne én is, mégpedig gyakran. Azért már kapizsgálom a szabályait.
Kérlek, olvass utána A magyar helyesírás szabályaiban. A Karcolat Gyíkjában is nagyon szépen össze vannak szedve a tudnivalók, és olvasd a Karcolaton a kritikákat. Elsőre kötekedőnek tűnhet, amikor valaki jön, és darabokra szedi a novellákat, de hidd el, hogy jót akar. Szegény Obbot nem értették meg nagyon sokan, és véres vitákban pocskondiázták a stílusa miatt, pedig valóban csak segíteni akart, és minden egyes hibát kiemelt. De pont az ilyesmiből lehet a legtöbbet tanulni. Sajnos Obb már nincs itt, és egy jó időre én is leléptem a trollok miatt.
Te ne add fel! Tényleg nagyon jól írsz, tanuld meg azt a vacak központozást! A megszólítások elé és után kell vessző, a tagmondatok közé kell vessző, a gondolatjellel határolt párbeszédek és a hozzájuk csatolt mondatrészek (pl: mondta ez meg az) a mondat részei, ezért a párbeszéd részét képező mondatrész után nem kell mondatvégi írásjel, kivéve, ha kérdő vagy felkiáltó jelet kíván. Tehát pontot nem teszünk.
Pl:
– Ez egy igazán remek történet – mondta Sütiszörny.
– Te is olvastad? – lepődött meg Roah.
Érted? Mind a két példa egy-egy mondat, két tagmondattal, ezért nem kell mondatvégi írásjel az első példában a „történet” szó után. Itt a tagmondatok között speciálisan nem vessző, hanem gondolatjel van. (Ami nem egyezik meg a kötőjellel.) Ez érvényes lenne a második példamondatra is, de az egy kérdés, és ennek érzékeltetése miatt mégis szükséges a kérdőjel. Ott sem ér véget a mondat, majd csak Roah neve után, de a kérdés az „olvastad”-nál ér véget, ezért teszünk oda egy kérdőjelet. Ha ki akarjuk sarkítani, akkor ilyen esetekben a pontot nem kell kitenni, majd csak az egésznek a legvégén, de a kérdőjelet és a felkiáltójelet igen.
Ezzel persze nem érnek véget a központozási szabályok, de ezek a legegyszerűbbek és leggyakoribbak.

Na, mindent összevetve: imádtam ezt a történetet. Ha nekiülsz, megtanulod a központozást, majd kijavítod ebben, utána szólj, és rögvest adom rá az 5 csillagot. Legszívesebben már most rávágnám. Nagyon azon gondolkodom, hogy megteszem, de azt hiszem, most még nem lenne fair.

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

cs, 2022-02-17 14:45 S7ABO

Köszi, Süti, hogy hozzászóltál! Ez nekem eddig kimaradt, de most elolvastam, és nem bántam meg. Valószínűleg engem is a hossza tartott vissza.

A véleményem:
Szerintem nagyon jó történet, kellően eredeti, még ha ismerős elemekből is építkeztél. Végig fenntartottad az érdeklődésemet, igazából egyszer sem néztem meg, hogy hol tartok, mennyi van még vissza. Ezért jár a pacsi!
A másik, ami tetszett, hogy hiába játszódik feltehetően a távoli jövőben, az emberek nem felejtették el a régi dolgokat. Van foci, vannak papír könyvek (Moby Dick pölö), vannak utalások a 20. század előtti kultúrára, történelemre. Ez jó. Sok sci-fiben a középkort, vagy akár a jelenkort is elintézik annyival, hogy volt egy nagy összeomlás, nem maradt fent semmi. Mindezt azért, hogy ne kelljen vele foglalkozni. Ez itt nincs, tök jó!
Először nem értettem, miért nem beszélhetnek, vagy találkozhatnak embereink a legénység többi tagjával. Teljesen logikátlan a protokoll, de végül a magyarázat mindent visz, minden kérdést eloszlat ebben a témában.
Tetszett még a hagyományos, kinetikai elven működő fegyverzet is. Mert hát modernség ide, vagy oda, ha valami oldalba b@sz nagy erővel, akkor azt megérzi egy hasonló méretű tárgy. Ugyaníg örültem a fénydárdáknak is. Ha nincs is direkte leírva, de én úgy értelmeztem, hogy nem szemmel látható sebességű és hosszúságú fénynyalábok röpködnek, mint egy tetszőleges Star ... kezdetű sci-fiben, hanem kvázi folyamatosan "világítanak", mint egy lézer, és amíg be vannak kapcsolva, addig tolják a karcot (hehe) a hajó oldalába. Ezeken tapsikoltam magamban, még ha másik oldalról ugyanezek miatt kerül a csata kissé a fizikán kívülre is, de erről később.

Viszont van pár dolog, ami zavart.
Az egyik a helyesírás és a központozás. Az helyesírás nem is igazán jó megfogalmazás, mert inkább elgépelések tömkelege van az írásaidban. Erre kiváló gyógyír lenne a pihentetés (akár hetekig). A karcolat megvár (Ha csak le nem hal megint. Reméljük nem.), nem határidős itt semmi, bőven ráérnél tüzetesen, figyelmesen végigolvasni. Sok olyan elgépelés van benne, amit még a Word is kijavít, de még egy telefon is. (Pl.: a "konzorcium" szóból több alkalommal is hiányzik az "r" betű, és még egy csomó ilyen). Aztán vannak olyan esetek is, amikor felszólító mondat végén pont van.
A központozás már nehezebb téma, nekem sem megy rutinból (leginkább a rutin hiány miatt :D ), ezért egy másik ablakban szinte folyamatosan nyitva van a GYIK ezen része, és időnként lecsekkolom, nincs-e benne nagyobb csont. Igazából ezt máshogy nem lehet, aztán majd idővel ráérzel.
Ami nekem lejött a többi írásod (és a kommentekre adott magyarázataid) alapján, az az, hogy lendületből megírod a novellákat, aztán gyorsan átfutod, feltehetően kiszemetelsz belőle pár hibát, de a nagyja bent marad, és már töltöd is fel. Először is minek? Másrészt pedig, ne tedd! Várj vele akár 8-10 napot is (ha nem elég, egy hetet ;) ), amíg kicsit elfelejted a részleteket! Akkor fogod igazán észrevenni az elütéseket, a logikai bukfenceket.
Utóbbira példa szerintem, amikor a csata elején először süti el a repeszágyút. Azt írod, kb 100km-re van az ellenség, majd ellövöd magad "csaknem a fénysebesség felére gyorsítva" a lövedékeket. Az annyit jelent, hogy az ellenséges hajóknak kb. 6-7 tízezred! másodpercük maradt volna irányt váltani, ha el akarják kerülni a találatot. Ráadásul ilyen sebesség mellett kell időzíteni a detonációt is, hogy az ellenséges hajók közelében történjen, ne többszáz méterrel előttük, vagy utánuk. Ez még sci-fi szemmel nézve is irreális elvárás. Ezeket lehetett volna kicsit reálisabban kivitelezni. Pláne úgy, hogy később ugyanennél a lövegnél már azt írod, hogy a másodperc törtrésze alatt odaért a malac. Egy mai railgun torkolati sebessége kb. 20.000km/h (de az csak puskagolyó méretű). De legyen fejletebb a technika, lehet akár 100.000km/h is, de a fénysebesség fele akkor is brutális. A legnagyobb gond viszont, ami mellett nem lehet elmenni, hogy a mágneses gyorsítású fegyverek lövedéke nem lehet alumínium, mert ez a fegyver csak mágnesezhető anyaggal működik.
Ehhez kapcsolódó problémám igazából általános a sci-fikben. Sokszor látni, hogy egy űrhajó odaér egy csata helyszínére, természetesen későn, és szanaszét lebegnek a roncsok viszonylag kis területen belül. Pedig, ha nincs egyéb erőhatás, egy felrobbant űrhajó darabjai elég komoly sebességgel, lassulás nélkül szóródnak szét a szerjózsa minden irányába, és perceken belül a csata helyszínén már konkrétan semmi nincs. Rengeteg filmben látni, hogy felrobban egy hajó, és a darabjai mintha lassulnának, majd megállnak, mintha lenne bármi közegellenállás. Ugyanez a helyzet a repeszdarabokkal is. Ha az a malac a felrobban, akkor azok a repeszek a távolságtól függően egyre ritkábban, de rohadt nagy sebességgel el fogják találni az azt kilövő hajót is. Sőt, a felrobbant hajó roncsai szintén. Erre valahogy sohasem gondolnak, ez engem mindig zavar egy kicsit, mint gépészt, de lehet, hogy ezt el kell engedni, mert igazán jó megoldás nincs rá. Max a védőpajzs, ami az apróbb darabok ellen védi a hajót.
A csata körüli fizikát leszámítva igazából már csak egy apró zavaró dolog maradt számomra. Ezt viszont sajnos csak spoileresen tudom leírni, szóval aki nem olvasta el a novellát, az most itt hagyja abba a kommentem olvasását! Megpróbálom virágnyelven, de nem ígérek semmit, így inkább:
SPOILER ALERT!
A végén mit keres a megszáradt gyümölcssaláta az asztalon, és a póló a földön, a kinyitott könyv, meg a többi dolog? Ha a négy emberrel harminc éve történt, ami történt, akkor miért nem takarították ki a körletet, és zárták le rendesen a kabinokat? Meddig tartott volna azt a pár szobát rendbe tenni?
SPOILER VÉGE!

Összefoglalva baromira tetszett, olvasnék még ilyeneket! Az a pár anomália nekem még belefér, mert a fő történetszál értékéből nem von le semmit. Ami miatt nem tudnék öt csillagot adni, az az elgépelések sokasága és a központozás. Tessék ezekre rágyúrni!

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

cs, 2022-02-17 21:01 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Leesett az állam. Engem annyira magával ragadott a történet, hogy ezeket a bakikat észre sem vettem, egyszerűen kizárta az agyam, csak olvasni akart tovább. Pedig jogosak. Főleg a szétrobbant roncsok és a repeszek kérdése tetszett. Okos meglátások. Ez viszont még inkább dicséri az írót, mert Süti képtelen volt kiszúrni. :)

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

p, 2022-02-18 11:34 S7ABO

Jaa, a sztori elvitt engem is, de ezek szinte minden űrcsatás sci-fiben benne vannak, úgyhogy már rááll az agyam. Meg hát mondom, gépész vagyok, az egy sajátos állatfaj. :D A diplomaátadó ünnepségen arról beszélgettünk szaktársammal a rézfúvós előadás közben, hogy vajon hogyan gyártják a hangszereket, és vajon a hidegalakítás közbeni ridegedés milyen módon befolyásolhatja a hangzást. Érdekes, mert van olyan, ami nem zavar, mert annyira sci-fi, hogy belefér (teleportáció, mesterséges gravitáció, térugrás, időutazás, stb). Ezeknek a tudományos alapjait sem igazán fedeztük még fel, szóval a franc tudja, akár létezhetnek is. De amikor a Newton törvényekkel megy szembe valami csak azért, mert drámaibb a hatás, az fáj. Ezért is nagy kedvenceim Andy Weir írásai, különösen a Hail Mary küldetés. Abban pont annyi ismeretlen technológia van, ami feltétlenül szükséges, de a többi összességében rendben van.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

p, 2022-02-18 21:22 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Az előbb megette a rendszer a hozzászólásomat, ezért kezdem újra.
Szóval: a teleportáció, mint utazási lehetőség nagyon érdekel, de a "közismert" formájában szerintem használhatatlan lenne. Értem ez alatt azt, amikor a testet az egyik helyen szétbontják, aztán valahol máshoz, a szétbontáskor beolvasott adatok alapján atomról atomra újraépítik. Ez ugyanaz lenne, mintha klónoznának valakit, aztán az eredetit elpusztítanák. Gyakorlatilag mindenki, aki teleportálna, öngyilkos lenne. Az új helyen felépített lény már nem az lenne, aki az eredeti volt, hanem annak egy másolata, akkor is, ha mindenben tökéletesen egyezne a korábbival. És mi történne, ha az eredetit nem semmisítenék meg? Megduplázódna? És akkor melyiket kellene az egyénként kezelni?
Ráadásul, ha sikerülne tényleg összehozni ezt a technológiát, akkor az egyben bizonyíték lenne a lélek nem létezésére. A teleportálás során ugyanis az eszköz csak az anyagi részecskéket olvashatná be, így az új helyen csak anyagi atomokból építkezhetne. Innentől kezdve az anyagi testtel nem rendelkező lélek nem kerülne át az új testbe. Ha pedig ennek ellenére mégis tökéletesen működne a dolog, azaz az új helyen felépített test érzelmeiben, egyéniségében, és minden szempontból egyezne az eredetivel, akkor az ezzel bebizonyítaná a lélek nem létét.
A teleportációt inkább valahogy a téridőben való elmozdítással tudnám elképzelni. A semmisítsük meg, és építsük újra változat számomra elfogadhatatlan lenne.
A térugrásnak vagy térhajlításnak igen jó elméletei vannak már most is. Ha technológiailag sikerülne kivitelezni valahogy, kitágulna az univerzumunk. Szerintem nem az a kérdés, hogy lehetséges-e, hanem, hogy az emberiség elpusztítja-e önmagát, mielőtt rájönne a megoldásra.
A mesterséges gravitációra talán az energia és a tömeg kapcsolata adhatná a megoldást. A gravitáció nagyságát a tömeg befolyásolja, de ha sikerülne esetleg az energiából növelni a gravitációt... Ki tudja, de lehet, hogy most nagy baromságot írtam.
Az időutazásos történeteket viszont nem szeretem. A paradoxonokat tekintve mind baromságra épül.
Látod, én is szoktam ilyesmin gondolkodni. :) Csak tudnám, minek. :D

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

szo, 2022-02-19 20:46 Deep_Ankrin

Köszönöm szépen süti, és S7abo, hogy olvastátok, és köszönöm a kritikát is. hiába, a központozás az én kriptonitom:( Bár igyekszem erősen fejleszteni magam e téren. A Démonpásztorban már úgy éreztem egész jól sikerült, bár ott az átnézésben és javításban több meló volt, mint a megírásban.
S7abo által megfogalmazott kritika már írás közben nekem is eszembe jutott, miszerint a robbanás repeszei a hajót is elérnék, de az is folyamatosan távolodik elképesztő sebességgel, így úgy voltam vele, hogy ennyi belefér.
A fénysebesség felére gyorsított lövedék pár száz km távon belül az jogos. De úgy képzeltem, hogy másodperc tört része alatt történnek a dolgok.
Mindenesetre köszönöm, hogy elolvastátok.