A vén kalóz meséje

 A Nap vörös korongja méltóságteljes lassúsággal bukott a Kordillerák égretörő csúcsai mögé, miközben sugarai bronzszínű ösvényt festettek a Santo Domingo-öböl békésen hullámzó vizére. Sirályok köröztek a levegőben, ügyesen kihasználva a tenger felől érkező sóillatú szellő langyos fuvallatait. Vijjogva csaptak le a felszínre, egy-egy vigyázatlan, ezüstösen vergődő halat zsákmányul ejtve. A kikötőben ringatózó vitorlások fedélzetén alig látszott mozgás. A zöldfülű hajósinasokat kivéve minden matróz a partmenti kocsmák törzsközönségét erősítette jelenlétével - ma is, csakúgy, mint minden egyéb estén általában. Úgy tűnt, a kis homárhalász-hajók, klipperek, szkúnerek és a nagyobb, gyönyörű három-négy árbócosok is csendespihenőt tartanak, mielőtt gazdáik kurjongatva visszatérnek erős fatestükre. A tengerésznép jóval éjfél után szokott magának takarodót fújni, így még bőven volt hátra az alkonyi nyugalomból.
 A San Felipe Babájához címzett kocsmában Pedro, a tulajdonos meggyújtotta a gerendákra akasztott lámpásokat. Az asztalokon álló csöpögő gyertyák aprócska izzása, és a jókora kandallóban lobogó tűz rőt fénye már nem volt elegendő. A lángok aranyló köntösbe öltöztették a helyiségben gyülekező marcona alakokat, azok újult lelkesedéssel köpködtek a szalmával felszórt deszkapadlóra. Különben is, a tengeri emberek lehurrogták az imént, midőn új hasábot akart a parázsra vetni; a vendégek örültek, hogy végre szűnik a nappali hőség, nem kértek a benti melegből: eljött a petróleumpusztítás ideje. Kértek viszont a jó karibi rumból, nem keveset, hál' Istennek! Pedro legfőbb segítője, a testes Maria - aki mellesleg a felesége volt -, újabb hordócskát vert csapra, pedig még alig kezdődött el az esti mulatság. Egy matróz máris az asztalra borulva "imádkozott" a Cukornád Istenéhez. A kocsmáros fejcsóválva ment a szurtos pult mögé, remélte, a korán megfáradt vendég előre fizetett nejénél. Mintha aggodalmait akarná oszlatni, feje felett, a falra szegezve, mindenttudóan vigyorgott egy néhai tigriscápa csupafog állkapcsa.
 A belső sarokban Juan "El Diablo" Grande, a vén tengeri medve nyikorogva kinyújtotta bal lábát. Jóféle tölgyfából faragták a lábat ugyanis, ki tudj' mikor veszítette el az igazit az öreg. Azt pusmogták róla, ifjú korában kalóz volt, a hírhedt Henry Morgan-nel együtt hajózott hajdanán. Ő maga nem szabott gátat a szóbeszédnek, egy potya italért szivesen regélt a dicső múltról, nagyvonalúan színesítve a valóságot. Ahogy apadt a rumoshordó, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ma is van remény néhány ingyen rundóra. A fiatalabbak köribé gyűltek, ördögi ügyességgel csomózgatta előttük a kezébe adott kötélvéget. El kell ismerni, jókora tapasztalattal rendelkezett az óceán szelidítésének terén, ha hosszú szakálla mögül eldörmögött meséi derültséget keltettek is néha. Santiago, aki a Cristóbal-on szolgált kormányosként, az öreg felé billentette a szeszes korsót.
- No, Juan apó! Aztán lapul-e egy jó történet számunkra a tarsolyodban? - nézett az aggastyánra, miközben csurig töltötte annak pohárkáját. A többiek helyeslőn bólogattak, biztatni kezdték "Az Ördögöt" , mert rendre jól szórakoztak az előadói esteken. Grande reménytkeltő csillogással szemeiben ajkához emelte italát, majd egy hajtásra gallérja mögé küldte a pohár tartalmát. A tengerészek egymást túlkiabálva adtak hangot elismerésüknek, nevetve lapogatták a vállát. Ahogy csitult a zsivaj, az agg körülhordozta tekintetét a társaságon.
- Aztán melyiket akarjátok hallani? - vonta fel dús szemöldökét. - Amikor a "Grande" nevet kaptam Puerto Rico-ban, Clarától, a Pajkos Szirénről elnevezett fogadóban?
Harsány röhögés volt a válasz. Sok matróz ismerte azt a kocsmát, bár nekik már csak Clara unokájával, Isabellel volt szerencséjük közelebbi ismeretséget kötni.
- Azt már hallottuk, nem is egyszer! - törölgette könnyeit Santiago.
- Akkor mondjuk azt, amikor a lábam elveszítettem!
- Ismerjük, Juan apó! - kiáltotta egy félszemű fedélzetmester.
- És meséltem már, miként esett, hogy felrobbant az Oxford lőszerraktára? - kérdezte az öreg. - Én húztam a víz fölé Morgan kapitányt!
- Vagy százszor! - harsogták kórusban.
- A Portland-öböl béli csata?
- Megvolt! - hangzott innen-onnan.
 Juan Grande homlokán mély árkokká gyűrődtek a ráncok. Látszott, erősen gondolkodik, szájcsücsörítve hunyorgott körbe.
- Jól van, jól van. Eszembe jutott valami - szólt tűnődve. - Ezt a történetet még soha senkinek nem meséltem el.
 Hallgatóságának tagjai összekacsintottak, sejtették, a titokzatos szavak már a bevezető részei. Elcsendesedett az ivó, minden tekintet az árnyékos kis sarok felé szegeződött.
- Ezerhatszáz-kilencvenben történt - kezdte. - Vagy kilencvenegyben? Végül is mindegy. A La Vega-n voltam első tiszt akkoriban. Szigorú pillantására elült a kuncogás, hát folytatta, mintha mi sem történt volna.
- A Bahamákról tartottunk észak-keletnek, a Bermuda-szigetek felé. Több hetes portyára készültünk, előzőleg jól feltöltöttük a készleteket, csak a zsákmánynak hagytunk helyet a raktérben. Jókora háromárbócos volt a Vega, reméltük telirakodva térünk meg a vadászatból. Ángilus kereskedőflották hajóztak azokon a vizeken, hajóik áruval tele: élelem, fűszerek, a borszállítmánynak különösen tudtunk örülni. Selyem, bársony, az Újvilágba tartó bútorok, néha ezüst, aranykincsek! Akkoriban mi voltunk a Karib-tenger királyai! A szerencse mellénk szegődött - azt hittük -, három kufár bárkát is becserkésztünk; azért nem többet, mert dugig lett még a fedélköz is a rengeteg drágasággal. Hogy miként, azt majd talán máskor mondom el. Amiről szólni kívánok, az a hazaúton történt.
 Az ivó közönsége lélegzetvisszafojtva itta a vénember szavait. Még Pedro is kijött a pultból, nesztelenül cserélte ki telire az üres cserépkancsókat.
- Szóval, úgy háromszáz mérföldre lehettünk a Watling-szigettől keletnek. Hajnalodott, olyan hideg volt, hogy látszott a lehelletünk, a kötelekről meg apró jégcsapok lógtak, pedig augusztus közepén jártunk. Hallottunk már cifrákat a tenger ezen környékéről, de ilyet még egyikünk se látott. Beszélték, hogy fények világítanak a víz alól, villámlik a felhőtelen ég, csak mennydörgést nem hallani, meg efféléket.
- Úgy ám! - szólt az egyik tengerész. - Állítólag több hajó tűnik el ott, mint másütt! - páran egyetértve biccentettek.
- Meglehet - hagyta rá Grande. - Fura fényt nem láttunk, de az óceán szokatlanul csendes volt. A felszínen nem futkároztak hullámok, mintha egy ólomszín tükrön siklottunk volna. Az árbóckosárban Miguel figyelt, jó cimborám volt, Isten nyugosztalja - keresztet vetett.
- Ködfal előttünk! - kiáltotta le a magasból. Odanéztünk, és olyat vettem észre, amit azóta se: köd volt előttünk, az bizonyos, de függőlegesen emelkedett az égnek. És nem láttam a tetejét! Mindnyájan tudjuk, miképp hullámzik a köd, lassan nyelve el a dolgokat maga körül. Ez a köd állt. Felvertük a kapitányt, Fekete Escobart. Ő is csak bámulta a csodát. A szél nem fújt már vagy két napja rendesen, mostanra mintha sosem létezett volna, úgy elült. Tehetetlenül sodródtunk a fehér homály felé. Ahogy az orrvitorla beleért, mintha tejbe merült volna! A körvonalait se tudtuk megfigyelni. Úrrá lett rajtunk a nyugtalanság, sokan lefutottak a fedélzet deszkái alá, sok hely nem volt, én fent rekedtem huszadmagammal. Elnyelt minket a köd; felpillantottam, Miguelnek csak a hangját hallottam, azt is távolról, ahogy barlangból hallatszik.
 A mesélő elhallgatott, tekintetét merőn a poharán tartva. Santiago szaporán töltött neki, Grande apó megöblögette torkát, ezúttal krákogott néhányat, majd tovább szőtte a történet fonalát:
- Nem tudom, meddig lehettünk a sűrű gezemicében, de amilyen hirtelen bukkant elénk, úgy tűnt tova aztán. Előszállingózott mindenki, földbe - akarom mondani fedélzetbe - gyökerezett lábbal lestük a környéket. A nap már fenn volt, sőt delelőn állt. Számunkra alig pár percnek tűnt a homály, viszont a látvány szerint óráknak kellett eltelnie. És a tenger... Alig láttuk a vizet. Alig, mert a horizontig mindent elleptek a hajóroncsok. Ismeretlen fajtájúak. Elsiklottunk egy akkora mellett, aminek a korlátja hetven lábbal a főárbócunk csúcsa felett futott. Olyan hosszú volt, hogy nem fért volna el odakint, a kikötőben - bökött az ajtó irányába. És - erre megesküszöm - vasból való volt a törzse! Vasból! Rozsdaréteg lepte az oldalát, onnan tudom. Aztán láttunk más hajókat is, vitorla nélkülieket. Árbóc nem meredt ki belőlük, hanem kémények, akár a háztetőkön, csak nagyobbak. Némelyiken az se volt. Az egyik tengeri járgány - ha az volt - egy hengerből állott, sima vashengerből. Bástya volt rászerkeszve, félig oldalra dőlt, a végibe' meg egy kereket raktak, akik csinálták.
 A teremben csak a legyek zümmögését lehetett hallani. Volt belőlük bőven, vonzotta őket a szájtátva ülő emberek tagjain lefutó sós verejték párolgása. Maria férje mellé telepedett, belékarolva nézte a vén matrózt. Pedro most nem taszította el magától, pedig általában szokása volt így cselekedni.
- Ameddig a szem ellátott, ezek a roncsok ringtak a tengeren. De a java még hátra volt. Amint ott bámultunk, sóbálvánnyá dermedve, egyszeriben megnyílt az ég! Örvény keletkezett a fejünk fölött, villámok vágtak ki belőle, ott cikázott a sok istennyila körülöttünk! Hirtelen éktelen zörgés váltotta fel a csendet, és az égi lyukból szörnyű bömböléssel egy vasmadár röppent ki! A szárnyai nem csapkodtak, mégis szállt. Füst gomolygott a farka végiről, majd megsüketültünk, úgy sivított. Lehet, fájdalmában... Átszelte az égboltot, gyors volt, mint a gondolat. Láttuk, pörögni kezd maga körül. Jóval odébb, a halott hajókba csapódhatott, mert hallottuk a csattanását, aztán tűzgolyó emelkedett felfelé. Hát élnek sárkányok mégis! - néztünk egymásra akkor.
- Sokáig nem tanakodhattunk, mert az örvény, amiből a sárkány született lecsapott a La Vega-ra. Éreztem a deszkák remegését a talpam alatt, földöntúli sikoly zengett mindenfelől. Elsötétült a nappal is. Pánikba estünk, sokan a fegyverük után nyúltak, de legyőzheted-e az ördögöt egy szál karddal...? Mert én mondom, az ördög műve volt...
 A Vega megbillent, és istenuccse megemelkedett. Tán az Úr akarta volt, hogy elcsússzak és leguruljak a hajóról. Rögtön elmerültem, ha nem akad a kezembe az az úszkáló holmi, ott maradtam volna. Rákapaszkodtam, próbáltam elfelé kapálódzni a pokoltól. Az akkor már hurrikánként tombolt. Iszonytató erejű szél fújt, felkorbácsolta a hullámokat, nehezemre esett a lélegzetvétel. Elájultam, lehet, az Úristen ismételt kegyéből, így nem kellett végignéznem a hajóm és bajtársaim végzetét. Mikor magamhoz tértem, egyedül hánykolódtam a végtelen vizen, abba a fura limlomba kapaszkodva. Elképzeni nem tudom, miféle ördöngős matéria alkotta, de a felszínen tartotta magát, és engem is. Három nap és három éjjel tartott a kálváriám. Elmondhatatlanul kínzott az éhség és a szomj. A Gondviselés bitang múltam ellenére megkönyörült rajtam, egy hollandus vitorlás formájában. Az általam oly sokat sanyargatott kereskedőnépek utaztak rajta, gondosan titkoltam hát kilétem, hajótörött telepesként mutatva be magamat. Ők hoztak el Haiti-ig. Hát így esett.
 A kocsma vendégei lassan emésztették a hallottakat. Santiago, aki közben magára vette a vendéglős szerepét, telelötybölte Juan apó feneketlen poharát.
- És a holmi, amibe kapaszkodtál, avval mi lett? - jutott eszébe.
- Ó, annyira örültem a megmentőimnek, eszembe se jutott elhozni. Odakint hányódik azóta is...
- Viszont - tette hozzá -, megjegyeztem az írást, amit rápingáltak. Olvasni ugyan nem tudok, de volt időm megjegyezni a bötűket - elővette görbe pengéjű kését, és az asztal fájába véste az ákombákomokat.
- Hé, Pedro! A mindenedet! Hát helyetted dolgozok, hogy húzzanak át egy hajó alatt! - rikoltott Santiago a mesébe feledkezett tulajdonosra. - Rumot ide, de iziben!
 A szomjazók moraja dologra ösztökélte a fogadóspárt, került újabb hordó, a vén tengeri medve története bőségesen honorálva lett. A vendégsereg kis csapatokra bomolva csámcsogott a témán, meg még sok másikon is.
 Hajnal felé, amikor Pedro már a fényeket oltogatta az üres kocsmában, az utolsó gyertya lángjánál szemébe ötlött Juan apó macskakaparása az asztalra karcolva. Fogadósként inkább értett a számoláshoz, hát egyenként, hangosan betűzte magának a jeleket: U. S. S. S C O R P I O N.

 

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2005-06-29 07:57 Blade

Blade képe

Ügyes, humoros kis történet, gratula! Látom igazán otthon vagy ezen a területen, amely egyébként nekem is nagyon bejön. :)

----

So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.

sze, 2005-06-29 10:16 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Köszi Blade!

Én is láttam már titokzatos eltűnéseket (amikor írás közben eltűnik a novella), de a fentit már - útmutatásaidat követve - notepaddel "karcoltam". Létrejötte így a Te érdemed is!
Persze ez azt is jelenti, hogy ha rossz kritikát kapok, belekeverlek Téged is! :lol:

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

cs, 2005-06-30 16:08 adriandraco

adriandraco képe

Remek munka! A szép környezetleírásokkal hamar megteremted a megfelelő hangulatot. A történet is érdekesés, izgalmas, és nem nélkülözi a humort sem :)

(csakhogy valami hasznosat is mondjak)
"A kikötőben ringatózó vitorlások fedélzetén alig látszott mozgás, a zöldfülű hajósinasokat kivéve minden" - A "mozgás" után én pontot tennék.
"ki tudj' mikor veszítette" - ez a "tudj'" nem tudom mi célt szolgált, de kicsit zavaró.

__________________________
http://adriandarco.atw.hu

cs, 2005-06-30 22:45 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Köszöntem szépen!

Ha-há! Tudtam én, hogy van értelme a babra munkának! A "Negyedik Birodalom" alatt ezen csörtéztünk Bogival, mármint, hogy fontos-e a történeti hűség? Nos, a hangulatteremtö környezetleírás létrejöttét nagyban segítette a Világatlasz - Karib-térség oldalának hosszas tanulmányozása.
A "tudj" nekem olyan jó régiesen hangzott, lehet, hogy valamiféle magyar régiós kifejezés (pl. palóc, vagy nemtom...); a hosszú mondat csűrés-csavarásról próbálok leszokni, egyszer csak összejön! :D

***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

szo, 2006-09-09 21:56 Ritus

Ritus képe

Most így ügyeletben (2 beteg közt) úgy döntöttem, behozom lemaradásaimat és olvasok valamit Gyémánt B.-től.;) És nem is bántam meg, érdemes volt itt két kötőhártyagyulladás között időt szánni pl. erre a novellára is. Hibák száma:0. Értékelés:5* Kell ennél több?! :lol:
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

szo, 2006-09-09 22:41 Gyémánt B.

Gyémánt B. képe

Köszi! Nekem nem! :D
Van aki éjszaka ébred rá a kötőhártyagyulladására? Részvétem! (nekik is!)
***

"Megszűnik minden gondolat,
Megszűnnek a szavak - csend van.
Buddha sehol, senkinek,
Semmilyen tant nem hirdetett."

szo, 2006-09-09 22:44 Ritus

Ritus képe

Hát még ha tudnád... ;)
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

v, 2006-09-10 00:58 Engelmann

hé alergiaszezonvan.
foggalmam nincs mi az a kötőhártya, de valszű, hogy a sok pollen a szem felszínén irritálja.
aztán megy hártyát kötni.
ha nem gyulladt be. azárt kell hozzá bátorság.
a hártya kötés nem kis felelősség.
Meg a sok légkondis épület.
Meg a nyitott ablak nappal/(vagy éjszaka.)