Nagyapa űrhajója

– Nagyapa! Nagyapa! – hallatszott valahonnan a földszintről, amint Petr és Anna beszaladtak a kertből, a veranda felőli ajtón át.
Vaszilij ölébe eresztette a vaskos könyvet, és szemüvegét az orra hegyére húzva várta, hogy a két lurkó szokása szerint kipirosodott arccal rontson a szobájába. A két testvér épp abban az életkorban volt, amikor képesek voltak szinte mindenért a végletekig lelkesedni, legyen szó egy döglött hőscincérről vagy egy mesebeli egyszarvúról. Az öreg szerette ezeket a fellángolásokat, mert ilyenkor valamelyest elbeszélgethetett az unokáival, és remélte, hogy egyszer majd eszükbe jutnak ezek a percek, amikor ő már nem lesz velük.
– Hol az űrhajód? Itt tartod? – toppant be a két gyerek, és máris úgy néztek körbe, mintha legalábbis sosem jártak volna itt.

– Hát miféle űrhajóról van szó, ti kis csibészek? – kérdezte Vaszilij, és igyekezett komoly maradni.
– Anyu most mondta, hogy neked van egy űrhajód – szólt Anna, de közben szemeivel továbbra is a bútorokat pásztázta.
– Igen, anyu mondta – erősködött Petr, és úgy tűnt, neki a sarokban álló ruhásszekrény látszott a titkos űrhajó valószínű rejtekhelyének.
– Szerintem anyu csak tréfált veletek – hangsúlyozta lassan az öreg, miközben a szekrény elé állt.
– Nem, nem, ott van a szekrényedben! – kiáltotta magabiztosan a kisfiú, és máris előrelendült.
Vaszilij egy percig megjátszotta, hogy nem engedi őket benézni a szekrénybe, majd kitárta előttük az ajtót, és ott bizony nem akadt más, csak a vasalt öltönyei és ingei. Persze a gyerekeknek ez egyáltalán nem szegte kedvét, és tovább keresték az űrhajót.
– Talán nem is itt tartja a nagypapa – mondta végül Anna. – Hisz itt úgysem férne el.
Petr egyetértett, és már húzták is a cinkos mosollyal vigyorgó nagyapjukat a pince felé.

Miután alaposan átkutatták a poros pincét, ismét csak Anna állt elő egy újabb ötlettel:
– Ki tart űrhajót egy pincében? Biztos a padláson van!
Több sem kellett a gyerekeknek, már iszkoltak is felfelé a lépcsőn, Vaszilijról egészen megfeledkezve.
– Megtalálták már az űrhajót? – kérdezte könnyedén Vera a konyhából, amikor látta apját csendesen bandukolni a lépcső felé.
– Még nem, de ha így keresik, előbb-utóbb ráakadnak – felelte a férfi, és felkaptatott a padlásra.
A két lurkó már igen alaposan belemelegedett a keresésbe, ám a régi játékaikon kívül csak pár öreg ruhásládát találtak.
– Tényleg van űrhajód? – kérdezte Petr, és hangjából most először kétkedés csendült.
– Természetesen – bólintott komolyan Vaszilij –, minden igazi nagypapának van űrhajója.
– Akkor hol van?
– Éppen itt – mutatott a sarokba az öreg.
A két gyerek bizonytalanul nézett rá, majd a sötét sarokba. Végül kíváncsiságuk elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megnézzék, mit rejt a padlás eldugott szeglete.

Petr látható erőfeszítéssel húzta ki a nagyméretű, kopott faládát a padlás közepére.
– Csak óvatosan, Petr, nehogy megsérüljön – intette nagyapja.
Körülülték a kincses ládát, és Vaszilij óvatosan felnyitotta a tetejét. Petr és Anna szinte bele estek a ládába, annyira látni akarták mit rejt a belseje. A félhomályban először nem is látták, mi van benne, de aztán nagyapjuk egyesével elkezdte kiszedni a láda tartalmát. Először három egyenes fémrúd került elő, amelyek méretük dacára meglehetősen könnyűek voltak. Majd különböző méretű és színű fémkarikák következtek, ezután ezüstösen csillogó felszínű gömbök. Végül rengeteg drót és kábel hevert a láda legalján, és kisebb-nagyobb dobozok.
Petr arca megnyúlt, úgy tűnt rájött, hogy az űrhajók egyáltalán nem így néznek ki.
– Ez egy űrhajó? – kérdezte kissé csalódottan.
– Nem Petr, ez nem az. De lehet vele az űrben utazni – mosolygott az öreg.
A kisfiú körbenézett a furcsa formájú fémdarabokon, és lábával megrugdosta a gömböket.
– Ez csak egy halom kacat, nagypapa – szólt immáron leplezetlen szomorúsággal. – Én visszamegyek a kertbe.
Vaszilij mosolyogva nézett utána.

– Ezzel tényleg lehet a csillagokba utazni? – szólalt meg Anna, amikor kettesben maradtak.
– Amelyikre csak akarod – nézett rá Vaszilij, de már nem mosolygott, hanem inkább tűnt fáradtnak.
A kislány nem tudta, mit feleljen. Bízott a nagyapjában, talán jobban is, mint az apjában, de a padlón szétrakott tárgyakról semmiképpen sem tudta elképzelni, hogy a csillagokba vigyék.
– Miért mondta anya, hogy van űrhajód, amikor nincs is?
– De hát ez egy űrhajó… – győzködte Vaszilij.
– Nem vagyok már kisgyerek, nagyapa. Ez nem egy űrhajó.
– Tudom. Anyád sem hiszi el..., és senki más – ejtette lassan a szavakat.
Anna megérezte, hogy az öreg most szomorú.
– És elvinnél engem valahová? – kérdezte.
– Persze, kislányom.
– És anya mit szólna?
– Azt hiszem, szomorú lenne, hogy őt nem vittük magunkkal – szólt az öreg.
– Akkor vigyük őt is! És Petr-t is!
– Nem lehet…, ez… ez csak… kétszemélyes, tudod…
– Áá, nagyapa, te mindig viccelsz – vigyorodott el Anna. – Szeretlek! – mondta, és átölelte.

Amikor a kislány leszaladt a lépcsőn, hogy csatlakozzon bátyjához a kertben, Vaszilij a szétpakolt alkatrészekre nézett. Csak ült ott fent egyedül a csendben, és gondolatai máshol jártak.
– Fiam, ugye nem mondod komolyan… – csengett fülében az apja hangja, úgy ötven évvel azelőttről. Az öreg keze a hosszú fémrudak felé nyúlt.
– Drágám, kérlek, ne emlegesd azt az űrhajót állandóan… – hallotta felesége, Lidiya, feddését.
Ráillesztette az első fémkarikát az állványként felállított rudakra, és egy halk kattanás jelezte, hogy az a helyére ugrott.
– Figyeljen elvtárs, a maga dolga itt nem az… – emlékezett a brigádvezetője utasítására. Újabb és újabb karikák illeszkedtek a helyükre, rájuk pedig sorrendben az ezüstös gömbök.
– Apa, hagyjuk most az űrhajót, valamit szeretnék mondani… – visszhangzottak Vera szavai. Vaszilij csatlakoztatta a szerkezethez a kábeleket és a drótokat.
– Ez csak egy halom kacat, nagyapa… – szólt Petr. Az öreg sírással küszködve a dobozokhoz kötötte a vezetékeket, és megnyomott egy kis kapcsolót.
A padlás homályában tompán zúgni kezdett a berendezés, a rúdra erősített fémkarikákon lomhán megmozdultak a gömbök, és furcsa pályájukon egyre sebesebben kezdtek forogni. Vaszilij szeme könnybe lábadt, ahogy a gömbök tánca nyomán felizzó kékes-lilás derengés az apró foltból egyre nagyobb felhővé dagadt. Végül a ködben eltűnt a padlás megannyi kacatja, és helyükön szikrázó csillagok villantak az űr sötétjében.
– Ezzel tényleg lehet a csillagokba utazni? – csendült Anna hangja.
Vaszilij felállt, és az akkumulátoron felvillanó piros fényre nézett.
– Amelyikre csak akarod – mondta halkan, és belépett a ködbe.
– Szeretlek – suttogta Anna.
– Én is téged, Anna, én is téged – sírt Vaszilij, majd az akkumulátor kihunyó fénye jelezte, hogy elfogyott a töltés.

– Nagyapa! Nagyapa? – hallatszott valahonnan földszintről.

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2021-04-22 19:59 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Szerettem volna elütni egy gonosz viccel az oroszokról, hogy "bárhogy építem, mindig tank lesz belőle", de... eh. Ez csak egy aranyos sztori.

_____________________
Dr. Bloody Dora

szo, 2021-04-24 16:30 A. Dixon

A. Dixon képe
4

Szia,
Nekem nagyon tetszett ez az írás, jó volt olvasni.
Legyen szép napunk,
D.

Az otthonka az emberi test fóliasátra. 110% nejlon, minden ellen véd, az atomtámadást is lepergeti. - Bödőcs Tibor

v, 2021-04-25 11:17 Kentaur

Kentaur képe

Igazán kedves történet.
Nekem kissé túlságosan hamar nyilvánvaló, hogy tényleg van űrhajója, de hát öreg harcos vagyok én már, nehéz meglepni. A redundáns precizitásról szokj le azért:"de közben szemeivel továbbra is a bútorokat pásztázta." - juj! Egyrészt páros szervek egyes számba:szemével. De másrészt most komolyan ki kell emelni, hogy nem a lábával? Ha már pontos akarsz lenni, akkor a tekintetével, nem a szemével.

----------------------------------------------------------------------------

"L'homme n'est rien, l'oeuvre – tout." (Az ember semmi, a mű – minden.) Gustave Flaubert.

h, 2021-04-26 08:48 Stelvio

Köszönöm, Kentaur, ebbe a páros szerv-egyes szám dologba már belefutottam, mégsem tudtam átlépni rajta :-) Majd igyekszem.

p, 2021-04-30 11:25 n13

5

Hangulatos történet, nekem tetszett!

"Annyi mindenféléhez nem értek, hogy az már sokoldalúságnak számít." /Örkény István/