Én vagyok az utolsó!

Elbódította az óceán hullámzása, ahogy a partól figyelte. A lágy morajlás körbeölelte, ő pedig lágyan belesimult. A férfi gondolatait kitöltötte a hullámokon megcsillanó napfény, és a sirályok rikoltozása. Órákon át ült a homokban, és lassan egyé vált a vízzel. Nyugalom, lassú sodródás. Érzékelte a nap mozgását, ahogy a kósza felhők között bújócskázik az idő előrehaladtával. A szükség térítette csak magához. Éhes volt. Körbenézett, mint aki egy pillanatig nem tudja hol, van aztán komótosan felállt. Elindult az otthonául szolgáló barlang felé.

A sziget mindent megadott neki amire szüksége volt. Élelmet, menedéket. Másra már nem vágyott.
Nem tudta pontosan mióta van itt, már nem tartotta számon az időt. Évek lehetnek. A hajót, amivel
ideérkezett, már rég elbontotta. Egy kunyhót kezdett építeni belőle, de sosem fejezte be. Megtalálta
a barlangot, és elvesztette az érdeklődését. Megelégedett a természetes kőfalak nyújtotta kényelemmel. Megkeseredve, és elfásulva kötött ki annak idején a szigeten. Már nem reménykedett, csak egy
helyet keresett hátralévő idejére. Ő volt az utolsó ember a földön, ebben biztos volt.

A barlangba érve magához vett pár gyümölcsöt az elnyűtt ládából, és leheveredett a pálmalevelekből rakott priccsére. Fáradtnak érezte magát. A naplójáért nyúlt, ami ott hevert mellette. Időnként átpörgette a megsárgult lapokat. Régóta nem írt bele semmit. Tizenöt keserves, kutatással töltött év szavakba öntve. Megannyi küszködés, veszély, csalódás, és veszteség. A remény elvesztésének útleírása. Egyre ritkábban olvasott bele. Már nem igazán zaklatták fel az emlékek, de ha túl sokáig olvasott megfájdult a feje. Legtöbbször csak magához ölelte, mint valami játékmackót, és szép lassan elaludt.

Amikor felébredt átnézte a ládát. Egy-két darab, fonnyadóban lévő banánt talált benne. Ideje
frissíteni a készletet. Pár naponta nyugodt tempóban végig járja a szigetet, és gyümölcsöt, bogyókat
gyűjtött. Néha több, néha kevesebb szerencsével járt. Nem izgatta magát miatta. Megbékélt a sorsával. Ő volt az utolsó ember. A természet majd eldönti mennyi ideje van hátra.

Éhes volt. Felébredt révületéből. Nem emlékezett mikor jött le újra a partra. Visszatért a barlangba.
Miközben falatozott, újra magához vette a naplót. Nem lapozott bele, csak forgatta a kezében. Azon
gondolkodott minek is tartotta meg. Úgysem olvassa el senki. Az utolsó ember emlékei. Megfájdult a feje. Lehajította maga mellé a könyvecskét, és lefeküdt.

Felébredt! Valami morajlás térítette magához. Kinézett a barlang bejáratán. Odakint zuhogott az eső.
Egykedvűen bámulta a zuhanó cseppeket. Nem volt kedve kimenni az esőbe, így egy félreeső sarokban végezte el a dolgát. Csillapította korgó gyomrát, majd visszafeküdt.

Felébredt...

A remény mögött mindig ott ólálkodott a csalódástól való félelem. Ez lassacskán felőrölte, de képtelen volt nem reménykedni. Pedig annyi minden elvesztett már. Legutóbb a férfit, akit szeretett. Egy
fél éve adta fel, egyszerűen a hullámok közé vetette magát. Akkor már csak ketten voltak. Nyolcan
indultak útnak, de szép lassan mindenki elment. Betegség, baleset, vagy a kilátástalanság végzett
velük. A veszteségek ellenére ő képtelen volt feladni. Nem tudott nem reménykedni. Egyre inkább
pokolba kívánta ezt a tulajdonságát, de nem tudott tenni ellene. Amikor meglátta a szigetet, a remény újra előkúszott, és negédesen körbe ölelte. A part felé kormányozta a hajót. A készletei amúgy
is fogytán voltak.

A partra húzott csónak, és a távolban horgonyzó jacht látványa magához térítette. Ellentmondó utasítások feszültek egymásnak az elméjében. A tagadás harcolt az érzékszervek nyújtotta valósággal.
Valami megpróbált felébredni benne, de túl rég...túl mélyen... Vízre tolta a csónakot, és a vitorlás
felé evezett.

Tetszett neki a sziget. Aprócska éden. Édesvíz, gyümölcs bőséggel. Úgy döntött eltölt itt pár napot,
mielőtt tovább indul. A part felé menet egy barlang bejáratára lett figyelmes. Hajtotta a kíváncsiság. Óvatosan megközelítette. Mikor odaért megérezte a szagot. Mintha valami megdöglött volna
odabent. Ahogy belépett felfordult a gyomra. A talajon minden felé emberi ürülék. Egy korhadt láda,
tele régóta rohadásnak indult gyümölcsökkel. Mellette egy szedett-vedett fészek, koszos pálmalevelekből, és egy megsárgult, koszos füzet. Felkapta az irományt, kirohant és elhányta magát. Valaki
lakott itt ez biztos. Frissek a nyomok. Amikor kicsit alábbhagyott az émelygése, szemügyre vette a
szerzeményét. Egy napló. Találomra beleolvasgatott, és a szíve megtelt reménnyel! Nem lesz könnyű, de újra nem lesz egyedül. Mosolyogva indult vissza a partra.

Nem talált senkit a hajón. Vadul szórta szét a berendezési tárgyakat. Egyre jobban dühítette, hogy
kizökkentették. A feje is belefájdul. Nem akarta ezt a háborút az elméjében. Remény, csalódás,
öröm, és fájdalom. Örökös küzdelem, teher. Fáradt volt. Egy letűnt világ gondolatai döngették a lassan felhúzott falakat odabent. Végül az egyik tárolóban talált valamit, úgy gondolta, hogy a megoldást.

Az első, amit észrevett, amikor kilépett a fák közül, a távolban lángoló hajó! Az elmúlt évek nehézségei alatt edződött elméje, először a helyzetet kezdte értékelni, terveket kidolgozni. A döbbenet utána kezdett felszínre bukkanni, és kiszorítani minden mást! A férfit, csak később vette észre. A
csónak mellett állt. Koszos, sovány, torzonborz alak. Átható, de zavarodott tekintettel. Valami volt
nála! Amikor felfogta mit lát értetlenség, és rémület lett úrrá rajta...

Ahogy meglátta a fák közül kilépő jövevényt, nem sokat habozott. Felemelte a hajóról magával
hozott puskát, és meghúzta a ravaszt. A nő hanyatt vágódott, ahogy az őzsörét pár méterről telibe találta a mellkasát. Ő is hátratántorodott. Nem volt felkészülve rá, hogy a fegyver visszarúg. Amikor
látta, hogy a másik nem mozdul, a puskát a csónakba hajította, és nagy nehezen a holttestet is oda
vonszolta a zsákjával együtt. Módszeresen végig locsolta benzinnel az egészet, és a vízre tolta. A hajóról magával hozott öngyújtót meggyújtva bedobta a csónakba, majd leült a szokásos helyére a
parton, és nézte, ahogy a lángok felemésztik a múlt utolsó darabját. Pár óra múlva nem maradt más,
csak a megszokott hullámok, és a sirályok rikoltozása.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2022-03-06 21:04 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Némi zavaros helyesírás, ami a kisebbik gond, az javítható. De random teszel felkiáltójeleket, ami aggaszt, mert nem feltétlenül tudom megállapítani, mi lehetett a gondolat egyik-másik mögött. Ez lehet, hogy később több munkát igényel majd, bár most tettem ki a padláson írásodat, ott mintha nem lettek volna meg ezek, szóval lehet, hogy egyszeri eset (talán sokkal régebbi írás ez?).
Az ötlet tetszik, de talán túl könnyen ugrik bele a gyilkosságba. Nem blokkolna le valaki hasonló helyzetben? Ez egy érdekes gondolat lehet.

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2022-03-10 12:45 Zordonmorc

Köszönöm!
Igen régebbi, és bevallom nem néztem át mielőtt feltöltöttem. Bocsánat érte!
Szerintem mindenki máshogy reagálna, ez csak egy a sok közül. Sok "utolsó emberes" történetet olvastam akkoriban, és zavart a sok "mentálisan nagyon erős" karakter. Nem biztos, hogy akiben a nyers túlélési ösztön erős az mentálisan is az. Az igazi, végleges magány hatása, szerintem sokkal keményebb dolog. Persze, ezt lehet csak én gondolom így.

h, 2022-03-07 22:02 Sütiszörny

Sütiszörny képe

Hű. iszonyú sok a hiba. Csak az első bekezdésben rögtön négy (három vesszőhiány és egy igekötős különírás), aztán a többi részben egyre több.
Bevallom, a végére érve újra át kellett futnom, hogy megtaláljam a rendszert. De végülis ott van, és még jelölted is a dőlt betűk és a normál váltogatásával. Először nem értettem, minek a dőlt, de aztán rájöttem persze. Ügyes megoldás. Gondolom, éppen erre az ötletre készült a történet.
A hibákat viszont javítsd! Olyan, mintha át sem nézted volna. Ha nem megy, segítek, de azért próbáld meg most önállóan.

__________________________________
Süti, vagy nem süti? Ez itt a kérdés!

cs, 2022-03-10 13:10 Zordonmorc

Igen valóban nem néztem át, sajnálom. Nem mai darab :)

k, 2022-03-08 09:45 S7ABO

Neki kellett futnom még egyszer, hogy rendesen letisztázzam, ki kivel van, de sikerült. Mondhatni, tudtam, hogy a dőlt betű valaki más, csak nem sejtettem. :)
Olvastam a többi írásodat is, és azt vettem észre, hogy olyan jól építed fel ezekben a rövid szösszenetekben a világot, hogy vágyom rá, hogy többet tudjak a miértekről és a hogyanokról. Ja, és hogy mindegyikben fontos szereplő a magány. Ha szabad ilyen tehetségkutatós fordulattal élnem, most már olvasnék tőled egy párbeszédes, több szereplős karcot is, még ha kicsit hosszabb is. Pláne, ha hozod az eddigi színvonalat.
Ettől függetlenül (vagy éppen ezért) nagyon tetszett. Gratulálok!

Ui.:
Egészen a dől betűkig biztos voltam benne, hogy olvastad Alföldy Bálint G6H6 című regényét. Ha olvastad, tudod, miért. Ha nem, akkor tedd meg azonnal, és rájössz. Nem hosszú, kb. 170 oldal. Elviszed a dokihoz, és mire rákerülsz, el is olvasod. :)

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.

cs, 2022-03-10 13:14 Zordonmorc

Köszönöm! Az említett írást nem olvastam, de kíváncsi vagyok rá:)
Van hosszabb, több szereplős, párbeszédes írásom is, csak azt még nem mertem feltölteni ide :)