Fürge GYÍK

szerző: Bloody Dora

GyÍK, azaz Gyakori Írástechnikai Kérdések. Kérdés nem lesz, csak Válaszok, mivel a kettő egyidejű ismerete nem lehetséges (bár a Válasz úgyis 42, mint ez köztudott). Röviden, tömören, de bloodydorásan, mert rossz kedvem van, hogy egyesek mindent a könnyebbik végén akarnak megfogni.
(Példából ért az ember, de azt sehol nem írtam. Aki szeretne egyet látni, elemezze a szöveget, fog találni.)

1. Központozás

Eve két cikke:
http://karcolat.hu/node/4475
http://karcolat.hu/node/4730

Aardvark cikke:

http://karcolat.hu/blog/aardvark/kozpontozas_idezes_es_parbeszed

A központozás nevű varázslatot akkor alkalmazzuk, amikor egy, vagy több szereplő kommunikál, és ezt idézzük. Azaz leginkább a párbeszédeknél jön elő. Fontos az Eve által említett szabályokon kívül a gondolatjel, ami nem kötőjel. Bár az oldal nem tesz különbséget, azért mégis: a gondolatjelnek is van külön HTML-kódja. Nem emlékszem, mi az, Wikipediában keressetek rá, aztán ott megtalálható. Nem kötelező azt alkalmazni, de ha nem teszitek, akkor jelezni kell, hogy nem kötőjelet tettetek. Fontos szabály: a gondolatjel előtt-mögött mindig, a kötőjel előtt-mögött sosincs szóköz! Ez minden esetben megkülönbözteti őket, Bates-féle mimikri esetén is.

Szövegszerkesztőben egyszerűbb a helyzet: a kötőjel a klaviatúrán található, a pont mellett. (Akinek az előbbi sem sikerült, inkább tanuljon fuvolázni.) A gondolatjel "normális" klaviatúrán, vagyis ott, ahol van NumPad (az a kis számokkal teli rész ott oldalt, bekapcsolt NumLock mellett) a Ctrl+szürke -, vagyis a numerikus mínuszjel kombinációja. Ahol nincs, mint például a laptopok (persze van, csak nehéz elővarázsolni); vagy ha a TSZ (nem téesz, hanem Tisztelt Szerző) úgy érzi, csuklómerevséget kap ettől a kombótól - ott is megoldható a helyezt. A szövegszerkesztőn be kell állítani, hogy a gondolatjelnek más legyen a billentyűparancsa. Word 2003 (és a többi verzió) esetén: Szimbólumtábla megnyitása (Beszúrás/Szimbólum menü), a felső füleken átnavigálni a Különleges karakterek része, ahol a gondolatajelet kiválasztva alul a Billentyűparancs gombbal át lehet írni. Én például a Ctrl+*-ot használom (a csillag a kötőjel...). Arra mindenki vigyázzon, nehogy egy meglévő kombinációt állítson be a gondolatjelnek (nem mintha engedné a porgram).

A központozáshoz tartozik az a problémakör, hogy hol érjen véget a mondat. Lehetőleg egy gondolat kerüljön egy mondatba, vagy ha ez nem megy, lehetőleg egy információ-adag. Tudom, ez megérzés dolga... a lényeg az, hogy senki ne akarjon csak azért hosszú mondatokat írni, mert az kell egy műbe. Ha túl hosszú, az baj. Ha túl sok rövid van, az is... (Akinek ez megoldhatatlan nehézséget okoz, az tanuljon fuvolázni.)

2. Írásjelek

Az írásjelek fontos szerepet játszanak a szövegben. Segítenek eligazodni, megnehezítik a TSZ dolgát, indokot szolgáltatnak arra, hogy visszadobjunk egy írást. A betűkön kívül helyezkednek el, a billentyűzeten néha egészen megfoghatatlan helyen tartózkodnak. Amiről most szó lesz: vesszők, mondatvégi írásjelek (pont, felkiáltó- és kérdőjel), kötőjelek és gondolatjelek (róluk már volt szó, de most megint lesz), idézőjelek, zárójelek, egyéb karakterek.

- Vesszők

Reprezentatív felmérések kimutatták, hogy a vesszőkkel van a legtöbb baj, még az írásban is. Ezek azok a fura vonások a betűk talpánál, a jobbak már találkoztak velük. Tipográfiai szabály, hogy a vesszők előtt nincs, utánuk viszont van szóköz, ez igaz a többi írásjelre is (kivétel a halmozásuk, de arról még szó lesz). A legáltalánosabb elválasztásra használt jelek, mindig mondaton belül használjuk! Ezt általában tudni szokták a TSZ-ek. Alkalmazása például összetett mondatoknál tagmondatok elválasztásához; felsorolásoknál (vagyis "azonos szerepű mondatrészek elválasztása esetén"); közbe- vagy hátravetésnél; értelmező előtt; szervetlen mondatrésznél. A tizedesvessző estét nem tárgyalom (neki nincs szóköze, ebben különbözik a tesójától), mivel irodalmi műben a számokat általában betűvel írjuk ki. Ha valaki tizedestört írására vetemedne, nézzen utána.

Általában akkor alkalmazzuk, amikor két tagmondatot akarunk elválasztani, vagy felsorolunk. A különféle közbevetések vagy hátravetések, értelmezők, szervetlen mondatrészek tekinthetők a tagmondat egyik fajtájának. Általános iskolás módszer, hogy ha kötőszót látunk, tegyünk elé vesszőt. Ez sokszor bejön. Több, egymást követő kötőszó esetén csak az első elé kell vessző. Ha nincs kötőszó, baj van, de némi intelligenciával bármely mondat átalakítható "kötőszóval tűzdelt" szerkezetűvé. (Akinek ez nem megy, az tanuljon fuvolázni.) Ha a kötőszó elöl van, akkor keressük az utalószót (már ha van), és az elé tegyük a vesszőt. Szervetlen mondatrészek (megszólítás, indulatszók), értelmező (visszautaló jelző) elé-mögé szintúgy kell vessző.

Páros kötőszavaknál megintcsak ki kell tenni a vesszőt.

A probléma akkor áll fenn, ha felsorolás vagy halmozás van - azaz azonos szerepű mondatrészekkel kerül szembe a TSZ. Itt az és, s, meg, vagy kötőszavak esetén az utolsó tagnál nem kell kitenni a vesszőt. Ez így bonyolult, tudom... Egyszerűbben: felsorolásnál (halmozásnál), ha a fenti kötőszavak megjelennek, nincs vessző. Minden más esetben ajánlott, jobb biztosra menni. Nagyon fontos: nem minden és, s, meg, vagy előtt kell elhagyni a vesszőt! Ha tagmondatokat választ el (mellérendelő mondatban), akkor ott van!

A vessző testvérei: a tizedesvessző, erről nem beszélek és a pontosvessző. Utóbbit akkor szokás alkalmazni, ha a vessző már kevés, de a pont túl sok. Mondjuk egy hat tagmondatból álló mondatnál három-három tagmondatot választhat el (ez csak példa) - "nagyobb blokkokat".

- Mondatvégi írásjelek

Pont, felkiáltójel, kérdőjel. Mondatvégen alkalmazzuk. Néha mondat közben is, a pont kivételével (a mondatközi pont innovációja csak a hibás központozású szövegekben tűnik fel). Utóbbit csak a gyakorlottabb TSZ-eknek ajánlom. Előttük nincs, utánuk van szóköz; általában nagybetű követi (mivel új mondat jön). Pontot kijelentő mondat után, kérdőjelet kérdő mondat után, felkiáltójelet felkiáltó, felszólító, illetve óhajtó mondat után teszünk. (Aki ezeket nem ismeri, vagy nem tudja megkülönböztetni, az tanuljon fuvolázni.) Egy műben nem feltétlenül szükséges mindhárom írásjelnek megjelennie, jó példát szolgáltat erre nem egy XX. századi regény (kedvenc példám Saramago Kőtutaj című regénye, amiben csak pont van, ha emlékeim nem csalnak). Mindenesetre nem árt.

Halmozás is lehetséges, két elfogadott formája a hármaspont (...) illetve a kérdő-felkiáltójel (?!). Előbbit lezáratlan gondolatoknál szokás alkalmazni, utóbbit kérdő-felkiáltó mondatban (ordítva kérdezés, például). A sima pont nem helyettesíthető hármasponttal, még akkor sem, ha sokan úgy érzik, attól lesz életszerűbb a szöveg. Attól csak... szaggatottabb... lassabb... szakadtabb... lesz.

- Kötő- és gondolatjelek

Előbb már szóltam róluk, de most is megemlítem. A hosszukban is különböznek, de az oldal úgysem jeleníti meg a különbséget, HTML-kódolni nem fogok. A szemléltetés kedvéért ez a kötőjel: - ; és ez a gondolatjel: – (endash). Igaz, itt mindkét helyen voltak szóközök, de csak az elválasztás kedvéért. A gondolatjelet a központozási problémáknál használjuk (párbeszéd, elválasztások), illetve ezzel választunk el mondaton belül mondatrészeket - az ilyen közbevetéseket is. Előtte-mögötte szóköz! A kötőjelet tulajdonnevekben használjuk, elválasztásnál, összetett szavakban (szótagszámlásás!), szókapcsolatoknál, képzők vagy toldalékok kapcsolásánál (már ha kell). A kötőjel cseles fajtája a ritkán alkalmazott nagykötőjel, ami egy szóköztelenített gondolatjel. Szintén összekapcsolásoknál használjuk, aki alkalmazni akarja, az tanulja meg, mikor kell (Boyle–Mariotte-törvény, de Guy-Lussac-törvény). A magyar helyesírás szabályai, 263.

Az elválasztásról még szót kell ejtsek. Szükséges lehet, hogy a szövegben legyen elválasztás (szavaké), mert úgy lesz csinos. Sorkizárt formátumban nem szép, ha az egyik sorban sűrűn ülnek a betűk, a másik meg olyan szellős, hogy az olvasója huzatot kap. Ilyenkor a hosszú szavakat nyugodtan el szabad választani. Ennek szabályait elvileg mindenki tanulta (aki csak elméletben, az tanuljon fuvolázni). Hivatalosan szótagoló olvasási módszerrel tanítanak olvasni a legtöbb iskolában (kivételt képeznek az alternatív módszert preferálók, de ők vannak kevesebben), ezért feltételezem, hogy sokan tudnak elválasztani, szótagolni... De az egy dolog, hogy otthon a szövegszerkesztőben hogy néz ki a szöveg. A TSZ felteszi bármelyik netes oldalra, és az egész formázás megváltozik, már csak azon oknál fogva, hogy a sorok hossza nem ugyanaz. Ilyenkor az otthon szépen beállított sorvégi elválasztás a sor kellős közepére kerül, amit javíthat (ha van rá lehetősége). Pályázat esetén ez durvább is lehet (ha más behúzásokat kérnek, mint az otthoni beállítás, minden elcsúszik, és javítani nem lehet... totális bukás). A megoldás a feltételes kötőjel, ami egy nagy trükk. Rejt/mutat jele egy letört végű kocsirúd, ¬ . (A pontot csak a jobb elválás kedvéért tettem arrébb.) Karaktertáblás neve "not sign". Hivatalos billenytűparancsa nincs, mindenki beállíthatja magának. Azért trükkös, mert a sor végén megjelenik, de ha a sor közepére csúszna, eltűnik. Hogy az oldal meg tudja-e jeleníteni, az kérdéses, de van HTML-kódja.

- Idézőjelek

Használjuk, ha idézünk. Akkor is, ha nem, hanem, úgymond, más hangsúllyal, más értelemben mondunk valamit. (Akinek ötlete sincs, mikor kell alkalmazni, az tanuljon fuvolázni.) Bár az oldal angol mintára felső idézőjelet ír (de tud alsót is), magyarban a kezdő idézőjel alul, a záró felül helyezkedik el. Közrezárják a szöveget, vagyis tapadnak a szavakra - az alsó mögött, a felső előtt nincs szóköz. (A kavarás végett: az alsó előtt, a felső mögött van szóköz.) Ha egy idézőjelezett szövegen belül egy újabb idézet következik, azt másodlagos, vagy belső idézőjelekkel szokták jelezni, amire az Odüsszeia sok-sok szép példát szolgáltat. Lúdlábnak nevezik, két egymásba csúsztatott nyilacska, > > és < < is lehet a jelölése (vagyis kacsacsőrökkel). A szimbólumtárból is kiválasztható ››és akkor ilyen lesz‹‹. Harmadlagos idézőjel az aposztróf. Fontos: aposztrófot csak az angolok használnak idézőjelnek! A magyarban az aposztróf hiányjel. Ezen kívül sok nyelv van, ami különféle idézőjelekkel dolgozik, ha valaki más nyelvű szöveget szeretne írni, nézzen utána a nyelv helyesírásának és tipográfiájának.

- Zárójelek

Újabb elválasztási formulák. Közbevetésnél, "zárójeles résznél" használjuk. Több fajtájuk van, matematikából ismertek lehetnek (akinek nem, az tanuljon fuvolázni). Gömbölyű: ( ); szögletes: [ ]; kúpos: > < (ez a kacsacsőr, matekban nem alkalmazzuk zárójelként); kapcsos: { }. Hierarchiájuk is ez, de a kúpost általában nem használják, különösen nem Internetes szövegekben, hiszen a HTML-kódokat is kúpos zárójel nyitja, zárja.

A nyitó zárójel előtt van szóköz, utána nincs (ő is tapad), a berekesztő előtt nincs, de utána van (szintén tapad). Kivételt képeznek az írásjelek: berekesztő zárójel után, ha írásjel követi (vessző, például), nincs szóköz. Ugyanígy működik a gondolatjel is, de akkor nem akartam senkit ezzel összezavarni (azaz ha írásjel követi, az tapad hozzá, nincs szóköz, például –, lehetséges). Irodalmi szövegben nem mindig alkalmazzuk, de ha a TSZ-nek ez a mániája, hát legyen. Vicces tud lenni egy többszörösen beágyazott zárójeles szöveg, nagyon bonyolult átlátni, ezért legalább a szerzőnek tökéletesen kell alkalmaznia, hogy az olvasónak esélye legyen. [Szolgálati megjegyzés: én szeretem alkalmazni, tanulmányi célokból olvasgassátok a véleményeimet.]

Szögletes zárójelet szokás alkalmazni idézetnél, ha kihagyunk egy részt, vagy utalunk valamire. Erre kivételesen mutatok példát:
"...de a kettő [bércfal] között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utcáiban kódorgó szél: majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer-egyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul, s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az víz mentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta." (Jókai Mór: Az arany ember)

- Egyéb karakterek

Itt lesz szó a kettőspontról, a perjelről (törtjel, nem, nem az a perjel), a csillagról, a hullámról, a százalékról, et jelről és a számokról. A többit nem nézem, azokat úgyis csak indkolt esetben alkalmazzuk. A dollárjelre sem térek ki, ha valaki dollárt akar írni, írjon helyette USD-t, esetleg simán dollárt. Könyvelésben persze dollárjel.

Kettőspont: általában egy értelmező mondatrészt vezetünk be vele. Sokszor használnak helyette vesszőt vagy pontosvesszőt, ízlés dolga. Tudni kell alkalmazni. Tapad az előtte lévőkhöz, legyen az írásjel (zárójel), vagy szó; csak utána van szóköz. (Itt jegyzem meg: kurzívban a tapadó írásjel is kurzív a szöveggel együtt, de a szóköz már nem. Aki nem tudta értelmezni, nézzen utána, vagy tanuljon fuvolázni.)

Perjel (/): Legtöbbször nem használjuk irodalmi szövegben. Kifejezhet választást/helyettesítheti a vagy szót/angol szavaknál a kötőjelet. Néha alkalmazzák zárójelként is /gyakori formula, főleg belső zárójelnek, illetve idézet után szokás ezzel zárójelezni a szerzőt és a címet/. Leggyakoribb alkalmazása a lírából átvett idézet esetén van: ha prózai formában akarjuk megjelenítíeni, akkor törtjellel jelöljük a sortörést. Akkor előtte és mögötte is szóköz található (és ki kell tenni az írásjeleket is!), különben nincs szóköze.

Csillag (*) jegyzeteknél szokták használni, előtte nincs szóköz, utána van. Ha írásjel követi, akkor nincs utána sem. (Ugyanígy a legtöbb írásjel... az aposztrófot említettem már?) Ha lehet, irodalmi szövegben kerüljük, esetleg nagyobb részek elválasztásánál jól jöhet.

Hullám (~): szótárak, enciklopédiák jelzik így a szócikk szavát... irodalmi szövegben ekkor használható, ha így idézünk. Elválasztáshoz használható még, illetve jelölhet is valamit, ha a TSZ úgy gondolja.
Százalék (%): ne használjuk, ha egy mód van rá. Írjuk ki, hogy százalék. Ha használjuk, nyomtatásban előtte nem törhető keskeny szóköz található, de ezt tényleg csak nyomtatásban szokták alkalmazni (és ott sem irodalmi szövegben, ha lehet).

et jel (&): néha helyettesíti az "és"-t. Csinos kis jel, de magyarben nem elterjedt a használata.

számok: ha egy mód van rá, betűvel! írjuk ki. Ne használjuk. Inkább gyakoroljuk a helyesírást.
Ide tartoznak a mértékegységek is, nekik nem akarok külön blokkot. A mérőszámtól a mértékegységet szóközzel választjuk el, méghozzá gyakran nem törhető szóközzel, nehogy egy formázási probléma miatt elcsússzon a mérőszám a mértéktől. És betűvel, mindent, nem rövidítünk!

3. Rövidítések

Irodalmi szövegben gyakran használunk rövidítéseket, még ha nem is tudunk róla. Csonkolt végű szavak, aposztróffal jelzett vagy nem jelzett hiányok, betű- és mozaikszók, kihagyások, hiányos mondatok. Utóbbiak nem tartalmaznak a rövidítések közé, de az is egyfajta rövidítés.

A köznyelvi rövidítések, vagy a röv. és társai egy csonkolt szótő plusz pont kombinációból állnak. Irodalmi szövegben nem alkalmazzuk, ha egy mód van rá. Ha kettő, akkor meg végképp. Ha a karakterlimites pályázatra készült mű túl hosszú, át kell írni, meg kell húzni, nem rövidítgetni kell a szavakat. Persze a röv.-nek is lehet irodalmi szerepe, de akkor a helyén kell lennie. (Utalnék itt nagysikerűen elfeledett Felháb. töred. című első munkámra, ami jó eséllyel nem található meg az Interneten.)

A többi rövidítési eljárást széles körben alkalmazzák; a TSZ, ha rövidíteni kíván, bizonyára jó okkal teszi. Az önkényes hiányos írás nem vezet semmi jóhoz, ezért csak mértékkel! A kohézióhoz néha szükség van bizonyos mondatrészekre, amiket nem lehet csattogó kisollóval levágni. (Aki ezt nem képes felfogni, az tanuljon fuvolázni.)

4. Tagolás

A tagolás fontos dolog, nem nézhet ki a szöveg úgy, mintha kiömlött volna a betűleves! Szükség van bekezdésekre néha üres sorokra is, hogy rendesen elváljanak a részek. (Aki ezt nem érti, az tanuljon fuvolázni.)

Egy szöveg tagolása nem egyszerű feladat. Először mondatszinten kell kezdeni: hol végződjék az egyik mondat, hol kezdődjön a másik. Erre nincs semmiféle szabály, ahogy jólesik, illetve ahogy a szövegdinamika engedi. Álatalában egy mondatba egy fontos információ kerüljön, az a legbiztosabb - vagyis ne mindjárt az első mondatban akarja a TSZ elmondani, ki a főszereplő, hogy néz ki, mi célja van, hogy került oda, ahova (és mi ez az ahova), miféle családi háttérrel rendelkezik; majd még el is kezdje a cselekményt. Ez túl sok. Persze az meg túl kevés, hogy első mondat: név; második: becenév; harmadik: hajszín; negyedik: szemszín... Ezenfelül nem árt egyensúlyra törekedni. A túl sok rövid mondat szaggatottá teheti a szöveget, a túl sok hoszú között elveszik a lényeg, az olvashatóság. Egy rövid - egy hosszú (egy sima, egy fordított, mint a kötés) érdekes dinamikát kölcsönöz az írásnak, általában hátrányára, mint előnyére válik. (Az aktuális tagolás, lineráis kohézió részt itt nem tárgyalom.)

Egy információhoz tartozó részek, mondatok általában egy bekezdést képeznek. Azok, amik egy gondolatot fejtenek ki, ne váljanak el élesen egymástól, ez bizonyára érthető. De hol a határ? Jobbára ott, ahol a TSZ meghúzza azt. Hogy ez a határ egybeesik-e azzal, amit az olvasó (vagy a szerkesztő) is annak gondol, az gyakorlat és olvasottság kérdése. Sokan nem érzik a bekezdéseket, ezért gyakran átlóg egy-egy mondat; rosszabb esetben nincs egyáltalán bekezdésre tagolás (aki nem dolgozik, nem hibázhat alapon). Előbbi a kisebb baj, utóbbi azonnali korrektúrát igényel. Semmiféle szabály nincs a bekezdés hosszára, lehet egyetlen felkiáltójeltől a féloldalnyi szövegig bármennyi. Általában öt-tíz sor szokott lenni, de ez csak statisztikai adat, mivel mindent az adott szöveg határoz meg.

A bekezdések elválasztása néha nem elég. Regényekben a nagyobb részeket fejezeteknek nevezik, így is választják el: új oldal, gyakran címmel ellátva. Kisprózában megváltozik a helyzet: nem fejezetekre, hanem részekre kell tagolni a szöveget. Már ha kell tagolni, persze... egy féloldalas gondolatsort elég három bekezdésbe vágni, és kész. Egy tízoldalas írásnál már szükség lehet nagyobb blokkok elválasztására. Ilyenkor szokás az üres sorokhoz nyúlni, vagyis "beenterezni" a szöveget (szép magyar szóval élve), esetleg egy-egy nagyobb "fejezetet" lehet csillagokkal, ugráló nyuszifülekkel stb. elválasztani. Az ilyen esetekben általában éles váltás van: más nézőpont, más hely, más idő. Internetes szövegekben gyakran megesik, hogy egy nagyobb írást több részre kell szedni, mivel vagy nem lehet egy bizonyos karakterszámon felül feltölteni (karakterlimit), vagy egyszerűen nem olvassák el (szerkesztői időlimit). Ilyenkor gyakran a fentebb jelölt csillagos elválasztásoknál szokták "fejezetekre" bontani a szöveget. Ha ilyen nincs, akkor jöhet az önkényes határválasztás, ami vagy sikerül, vagy nem. Balul sikeredett esetben az egyik rész végén úgynevezett cliffhanger alakulhat ki (magyarul függővégnek nevezik). A neve 1914-ből jön, mikor egy némafilm úgy ért véget, hogy a főhős lógott egy szikláról. Főleg sorozatok jellemzője, írásban alkalmazni nem tanácsos, egyrészt, mert ilyenkor a TSZ-t az olvasók elküldik Dél-Amerikába forgatókönyvírónak, másrészt gyakran azt jelzi, hogy a TSZ-nek sincs ötlete, mi legyen a következő lépés, de szeretné, ha az olvasóközönség még maradna, amíg kitalálja. A "csak egy álom volt" befejezés mellett a legdurvább kitolás, amit író elkövethet.

A szöveg makroszerkezeti egységeiről is szót ejtek, mivel az is a tagolás része. Semmi bonyolult, bevezetés, tárgyalás, befejezés. Vagyis a szöveget el kell kezedni, aztán folytatni kell, végül befejezni. Aztán ott van még a cselekmény, és annak a szokásos felépítése (dramaturgiai Eve meg a többiek): expozíció, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás. Ezek mind az iskolai tanagyag részei (általános iskola, gyakran alsó tagozat), nem beszélek róluk. Itt nem.

5. Nézőpontváltás

"A nézőpont legáltalánosabban a beszélő és tárgya viszonyaként határoztatik meg: eszerint a nézőpont az a helyzet, ahonnan a beszélő látja és láttatja az általa elmondottakat." A nézőpontváltás ebből követezően minden olyan szövegrészlet, melyben egynél több nézőpont keveredik.

A nézőpontváltás hiba, mint ezt Eve nemegyszer mondta már. Azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Mert ki lehet jelenteni, hogy a pókok legyet esznek, de ez így nem igaz (péládul ott a vidrapók). De ha én bemegyek egy szobába, és végigmutatok a kedvenc házi keresztespókjaimon (nem, ez nem egy japán animefigura neve, keresztespók+ja+i+m+on), majd úgy mondom, hogy "a pókok legyet esznek", nos úgy máris több igazságtartalma van a mondatnak.

Ezért a nézőpontváltást mint hibát a "jelöletlen/indokolatlan" nézőpontváltásra alkalmazom. Mi is ez? Először is: hiba. Másodsorban definíciószerűen olyan nézőpontváltás, melyet nem indokol semmi.

Mikor indokolt a nézőpontváltás? Ha más váltással is társul, például karakterváltással, időugrással stb. Vagyis mikor nem a nézőpont változik, hanem a beszélő, vagy az elbeszélői helyzet - és ennek eszköze csak a nézőpont megváltozása. Ha ez nincs, akkor beszélhetünk jelöletlen nézőpontváltásról - és ez hiba. Ha végig a főszereplő a mesélő, E/1.-ben meséli a történetet, csak az ő gondolatait látjuk, akkor nem szabad két mondat erejéig "belenézni" a főellenség fejébe, hogy vajh' mire is gondolhat nagy rosszaságában.

Röviden és közel sem nyelvtaniasan (szép szó, tudom) a nézőpont alatt azt értjük, hogyan mesélődik el a történet. Milyen számban, személyben (általában egyes szám, első vagy harmadik személy, azaz E/1., illetve E/3.); milyen időben (múlt a gyakoribb, vagy jelen); milyen "tudású" a narrátor, azaz ki(k)nek a fejébe látunk bele. Van, hogy senkinek, van, hogy csak a mesélő (ami gyakran azonos lehet a főszereplővel), van, hogy mindenki gondolatait látjuk (ez az omnipotens narráció). Az elbeszélő nézőpontja a szó hétköznapi értelmében is sokféle lehet, rideg, kívülálló, bensőséges, naiv, cinikus stb. A nézőpontnélküliség is egy fontos jellemzője az irodalmi műveknek, de ezt most hagyjuk.

Nézőpontváltás tehát akkor történik, mikor a TSZ egy nézőpontból hirtelen átvált egy másikba. Általában az a probléma merül fel, hogy az addig személyes elbeszélő hirtelen omnipotenssé válik (azaz látjuk valakinek a gondolatait, holott nem kéne). Ez az állapot legfeljebb három mondat után eltűnik. Ez igenis hiba, bárki bármit mond.

6. Egyeztetés

Az egyik leggyakoribb hibaforrás a hibás egyeztetés. Ez magában foglalja az elrontott egyeztetést és a hiányzót is. Mindkettő hiba, nem lehet arra apellálni, hogy talán senkinek nem tűnik fe a hiánya. Most a nyelvtani részre térek ki, illetve megemlítem a logikát is, mivel az is egyeztetést kíván.

Mindezek előtt némi kitérő a nézőpontváltáshoz: az egységes nézőpont megköveteli a nézőpont(ok) egyztetését. Ennyi. Vagyis ha egy van, egy maradjon, ha több, mondjuk kettő, akkor azok egymással kommunikálhatnak. Ilyenkor egyeztetni kell, ami történhet a történet szintjén is. Ez csak leírva bonyolult, igazából arról van szó, hogy egy történet húzódik a novellában, nem több, tessék ezt észrevenni és jelezni.

Vissza a nyelvtanhoz. Elméletben tanítottak az iskolában olyat, hogy mondatelemzés. Meg szövegtan. Most nem fárasztok senkit ezzel, mert definíció-tengerbe fulladna az egész. Az egyeztetés legalapvetőbb aspektusait vizsgálom csak, így a mondaton belüli egyeztetést (mondatrészek között), illetve a "mondaton kívüli" egyeztetést (lineáris kohézió). Igaz, pontos nyelvtani definíció szerint egyeztetésnek csak az elsőt nevezzük, amely része a lineáris kohéziónak, mely az utóbbi neve (és a szövegfolytonosságot biztosítja az utalásrendszerrel, hiányokkal, kapcsolatokkal együtt); de a hozzászólások során mindkét jelenségre használjuk az egyeztetés szót.
Az állítmány és az alany ragozását egyeztessük, a birtokost a birtokkal, az állandó határozókat az igével, egyeseket és többeseket, igeragozást stb. A lineáris kohézió jelenségköréből a téma-réma egyeztetésnél, az utalószavak egységességénél szokás egyeztetést emlegetni. Itt is egyszerű a képlet: azt kell alkalmazni, ami logikailag jön. Vagyis közelre mutató névmások összessége szintén közelre mutató névmás, de többes számban (ez meg ez az ezek); távolra mutató névmással jelölt katafora (előremutatás) után közelre mutató névmás jöhet.

A lineáris kohézió biztosítja a szövegfolytonosságot, vagyis azt, hogy az adott mondat a szövegbe beszerkesztett. (A másik rész meg azt, hogy önmagában megszerkesztett.) Amit említettem, azok közül először téma-réma kettős jöjjön. Téma: ismert elem, réma: új információelem. Minez pár mondaton belül érvényes csak, általában két mondatot néznek ilyenkor. Ami az első mondatban réma, az a kötvetkezőben téma lesz, de lehet mellette réma is, ami meg a következőben... A téma határozott névelőt kap, a réma általában határozatlant. Ez gyakran hiba, ezért felhívom minden TSZ figyelmét arra, hogy új elemet nem vezethet be ok nélkül határozott névelővel. Kivételt képeznek az "A fiú futott." jellegű első mondatok, ahol a fiú egyfajta téma, bár az olvasó még nem találkozott vele. Ugyanígy nem szükséges szimbólumokat, ismert tényeket rémaként kezelni.

A következő a névmások. Ezek az utalás eszközei (a ragozások, határozók, közőszók, utalószók mellett). Háromféle utalás van a szövegben: előre~ (katafora), hátra~ (anafora), ki~ (a beszédhelyzetre; deixis). Az egyeztetés abból áll, hogy ezeknek egységet kell alkotniuk, tehát nem utalhatunk vissza valamire, ami még nem jelent meg, ahogy nem utalhatunk előre valamire, ami az adott rész mögött van. A kiutalást sem szabad felelőtlenül használni, mert az mindig az adott beszédhelyzetre utal ki a szövegből, azaz túlmutat rajta. Az, hogy én itt írom ezt, kiutalás, de ugyanezt nem teheti meg a TSZ egy E/3.-as múlt idejű elbeszélés közben (csak úgy, hogy XY ott írta azt, amit).
Az utalások fontos eleme még az utalószavak, kötőszavak rendszere is. Alárendelő összetett mondatokban utalószó és kötszó van, bár nem mindig jelölt mindkettő. Ezek segítségével lehet tájékozódni vesszők területén is. Kötőszavak a mellérendelő mondatok között is vannak, ott ők a fontosabbak.

A következő elem az ellipszis, vagyis hiány. Már sokszor utaltam rá, mivel gyakran megesik, hogy említett elemet kihagyunk a mondatból, nem ismételünk. Szóismétlések elkerülésének legjobb eszköze a hiányos mondat, de a végtelenségig nem szabad alkalmazni. Csak.

Végül, de nem utolsósorban a szórend. Ez a hangsúlyozás szempontjából fontos. A magyarban a hangsúly az állítmány (általában ige) előtti elemre esik (ha ilyen nincs, akkor értelemszerűen az első elemre), ezért nagyon fontos a szórend, hiszen egy pici változás is okozhat értelmi torzulást. És fontos tudni, mi az állítmány (névszói, névszói-igei állítmányok). Igaz, ez már már kívül esik az egyeztetésen, de fontos, és itt tárgyaltam.
Most jöjjön a logikai egyeztetés, vagyis a történet. Erről nem sok szót ejtenk, lényegében az utalások helyes alkalmazásáról van szó. Vissza nem utalhatunk olyanra, ami nem jelent meg, előre meg olyanra, ami nem fog megjelenni. Ugyanígy nem használhatunk témaként rémát és fordítva. Nem egyeztethetünk másik mondat alanyával állítmányt, ha az nem közös (és egyeztetni kell, ha az). A megfelelő összetett mondatot kell használni a kifejtésekhez (alárendelő, ha egy mondatrészt "magyarázunk"; mellérendelő, ha a két tagmondat egyenlő, és a köztük lévő viszony a fontos). Ez egyértelműnek tűnik, de ezzel van a legtöbb baj.

7. Cím

A cím... ebből érettségiztem (írásbeli). :) Nem akarom ama négy oldalt újfent prezentálni, nem is szükséges. A címet mindenki ismeri, mivel kötelezően kitöltendő mező írás beküldésekor. Gyakran megesik, hogy egy műnek nincs címe (ez lehet tudatos elem is), de általában van (minden más esetben, mikor nincs). A jó cím figyelemfelkeltő, ugyanakkor összefoglaló, a globális kohézió része (mint minden más), reprezentálja az adott művet, beleillik, ugyanakkor kiugrik. A cím minden esetben a szöveg szerves részét képezi, erre pedig leginkább a kispróza, főleg az egypercesek világítanak rá. Egy példa: Örkény egyik művét elemeztük (volna) nyelvtan órán, mikoris a tanárnő rémülten vette észre, hogy a fénymásoló elromlott, és a kiadott lapokon a novella utolsó sora nem látszik. Azonban minden más megvolt, címmel együtt - hát nekiültünk, hogy kitaláljuk, mi a vége. A cím jelenléte elsődleges fontosságú volt, különben sosem járunk sikerrel. (Ha valaki szeretné eljátszani: A megváltó című Örkény műről volt szó.) Ez a furcsa eset is bizonyítja, hogy a cím fontos, és a novella része (ezt nem győzöm hangsúlyozni). Utólag megváltoztatható, átírható, de elsinkófálni nem lehet.

Szabály nincs rá, de vannak tanácsok, mit ne tegyünk címbe. Például döglött halat, hehe... (Aki nem érti a poént, tanuljon fuvolázni.) Három ponttal zárni nem szerencsés, illetve túl hosszú címet adni úgyszintén nem jó. A túl rövid is lehet probléma, de az kevésbé okoz problémát. A lényeg a csattanósság, címben is. Ha a cím "lelövi" a poént, nem baj, de nem mindig használ (például viccekben). Átértelmezheti az egész művet is, azonban arra mindig ügyelni kell, nehogy túlmisztifikáljuk a címet (vagy nehogy egyszerűen értelmetlen legyen). A sok írásjel sem tesz jót, zárójelet lehetőleg ne használjunk, inkább írjunk alcímet. Kivételt képeznek az "El(ő)döntő" szerkezető kifejezések. Ami nagyon fontos: cím végén sosincs pont! Felkiáltójel vagy kérdőjel lehet, de pont sosem. Ez az egyetlen szabály (de ezt mindenki ismeri... elméletben).

8. Besorolás

Ez kemény dió, minden besorolás-rendszerről nem is beszélnék, maradok a Karcolatnál. Nálunk a következő kategóriák élnek: egyperces, fantasy, horror, sci-fi, egyéb, gondolatok, regényrészlet. Eme csoportokba kell besorolni egy művet. Elméletben korhatár nincs az oldalon, a klasszikusan "18+" műveket azért jelezzük. Ilyenből nem sok van, a továbbiakban sem szeretnénk, ha elárasztanák a honlapot, így csak módjával.

A lehetséges kategóriák széles választéka zavarba ejtheti a TSZ-t, de nem olyan bonyolult a dolog. Regényrészletet, illetve bármilyen nagyobb mű részletét célszerű a "regényrészlet" címszó alá tenni. Minden más a neki legjobban megfelelő kategóriába tartozzék, de ehhez nem kell egyetemi végzettség. Nem szúrunk le senkit azért, mert a története nem "sci-fi", hanem például "űrfantasy" (ide szokták sorolni a Dűnét, a Star Warsot, többek között), de mégis a sci-fi kategóriát bővítette vele. Egyszerű szempontok alapján a további kategóriák így oszthatók fel:

- fantasy: minden, ami fantázia, vagyis csodás elemek jelennek meg benne. Így a mese, a mítoszok és legendák (a mondákról nem is beszélve) szintén e kategória tagjai lehetnek, bár a fantasy ezeket elméletben nem tartalmazza. Ez nem érdekes, besorolható ide nyugodtan. A klasszikus hősfantasytól (varázslókkal, sárkányokkal, barbárokkal, amazonokkal, manókkal, kalandorokkal és egyéb kellékekel) kezdve az urban fantasyig bezárólag bármi jöhet ide.

- sci-fi: science-fiction, vagyis tudományos fantasztikum. Elméletben tehát a tudományos megalapozottság ugyanolyan fontos, mint a fikció, azonban ez a gyakorlatban a legritkább esetben érvényesül. Mindent ide lehet ömleszteni, amiben megjelenik az űr, a csillagok, a bolygóközi utazás, a Földön kívüli világ. Általában ez alapján szokták elkülöníteni a fantasytól: a sci-fi az űr, és a Föld modern; a fantasy egy képzeletbeli földihez hasonló világ, gyakran középkori technikai fejlettséggel. Így a steampunk vagy az urban fantasy írások besorolása kérdéses. Persze ha oda lenne írva, hogy kérem alássan, ez steampunk, az meg urban fantasy, egyértelmű lenne, hogy egyik a sci-fibe, a másik a fantasyban tartozik, de nincs ott. Így mindenki nézzen utána, mit is írt. (Aki erre nem képes, az tanuljon fuvolázni.)

- horror: bármi borzongató. Ez nem vérfröcsögést jelent, egy darabolós írás, amiben legalább ötven hullát név szerint kiemel a TSZ nem neveznék horrornak, ha nincs benne a legfontosabb elem: a borzongatás. Illetve az olvasó részéről a borzongás. Tehát csak a nettó vérmennyiség alapján nem lehet megítélni, hogy a mű horrornak vagy másnak számít-e, de az igaz, hogy a borzasztó képsorok gyakran vértől iszamosak. De egy heroikus fantasy írásban ugyanúgy lehet minden második sorban egy-egy levágott fej, mégsem lesz horror. A lényeg az olvasóból kiváltott rettegés, nem a vámpírok nyálelválasztásának beindítása.

- gondolatok: csapongó gondolatok, bele a vakvilágba. Gyakran filozófiai írások, de lehetnek egyszerű elmélkedések a TSZ szerint fontos (vagy épp eszébe ötlött) kérdésekről. Ez egy képlékeny kategróia, gyakran átsoroltatjuk a blogba az ide beküldött írásokat, ha túl sok személyes jelleget fedezünk fel benne. Van, hogy nem... Itt az irodalmi érték számít. A szöveg irodalmi értéke pedig a szerkesztő lustaságán vagy feledékenységén alapul, ugyanis ha nem akarja, esetleg elfelejti átsoroltatni az írást, marad a gondolatok között.

- egypercesek: nem keverendő össze az egy perc alatt elolvasható, illetve megírható történetekkel! Nem egyperces hosszúságú művek kerülnek ide, hanem egypercesek. Rövidpróza speciális ága, parabolisztikus, ironikus, groteszk műfajánál fogva. Pár sortól két-három oldalig terjed. Lényege, hogy az írótól a minimális közlést, a befogadótól a maximális nyitottságot követeli. Örkény után szabadon, mondhatnánk, hiszen az ő nevéhez fűződik a megnevezés. Speciális rövidtörténet, azaz nem csak rövid, hanem minimalista, több jelentésréteget épít egymásra. Egyszerűen megfogalmazva: egy bonyolult vicc. A csattanó elidegeníthetetlen jellemzője, mindig kell a végére. Rövidtörténetek is jöhetnek (angolul short-stroy, ha valaki a magyar nevet nem tudná, bár ez egy magyar portál), bár azok részben különböznek ettől. (Erről valahol volt egy értekezésem. Valami hozzászólásban. Google előnyben.)

- egyéb: ide jön minden más. Azok is, amikről mi sem tudtuk megállapítani, mi. Kivétel a versek, hiszen azt nem fogad az oldal.

Apropó versek: nem vagyunk líraellenesek. Igazából igen, de ez részletkérdés. Versbetét lehet a szövegben, de ne halajda meg az egész tíz százalékát. Azonban nem fog senki karakterszámolgatásba kezdeni egy disztichonban írt sírfelirat hatására, még akkor sem, ha alig fél oldal maga a mű. Azonban az öncélú verselgetést nem nézzük jó szemmel, tehát ne lírázzanak sokat a szereplők. Rengeteg más oldal van, ahol a verseket szívesen fogadják, mi nem tartozunk közéjük. Van fórumuk, van blog is, oda mehetnek, de a novellák közé, értelemszerűen, novellákat várunk. Ugyanez vonatkozik a regényekre is, kérjük, senki ne tegye fel a nagyregényét! Se részekre osztva, se egyben, mert ez nem regényportál. Részletek jöhetnek, hiszen arra van az a kategória, de nem kell az egészet megosztani. Ha valakit ama kis részlet alapján érdekel, vegye fel a kapcsolatot a szerzővel, a többinek meg úgysem számít. Viszont a szerkesztők munkáját megnehezíti, ha látnak egy "Sötét árnyak, 30. fejezet" című munkát az elfogadásra várók között (és kénytelenek hozzá elolvasni az előző huszonkilencet).

A kisebbepika (bár ilyen fogalom nincs, de így nevezem a kis- és középepikát együtt) meg a líra után a drámáról nem beszéltem. Elméletben ezt fogadjuk, bár kevés dráma érkezett eddig hozzánk, talán azért, mert az rendkívül bonyolult műnem, és tényleg csak a legjobbak tudják. Ezenfelül egy dráma lehet prózai vagy verses formában is, utóbbit nem fogadjuk, hiszen verses (itt látszik, hogy mennyire részletkérdés, hogy líraellenesek vagyunk). Va rá ellenpélda is, de az olyan, hogy nem mondhattunk nemet. Prózai formában írt dráma talán ha egy van az oldalon, de erre nem vennék mérget - mindenesetre az ellen nincs formai kifogás. Viszont kivételesen nehéz megírni, így továbbra is ellenjavallom kezdők számára. Egyfelvonásost támogatnék, ha valaki mégis drámaírásra adná a fejét, mert abban a terjdelemben gyorsan kiderül, ki ért hozzá, ki nem. Drámaportálok is vannak (ahol fogadnak verseket ott boldogok a drámától is), de míg kifejezetten verses honlaporól már hallottam, drámára specializálódott amatőr oldalról még nem olvastam. Üdvözítő lenne, ha legalább egy Karcolat színvonalú drámaportál indulna amatőrök és fiatalok részére, de a szerkesztőgárda helyében nem lennék, mivel idegölő munkájuk lenne (bár olvastam ez ügyben kezdeményezést, de szerintem az sem az amatőröket pártolja, csak a fiatalokat).

9. Káromkodások

Kényes kérdés, elismerem. Van, aki a kiskorúakat védi, van, aki a józízlést, mások a realitást. Elméletben semmilyen szabály nincs a káromkodás használata ellen, a modern irodalom is előszeretettel él vele. (Ezt azért nem kell bemutatnom, ha jól sejtem...) Azonban ez egy nyitott honlap, bárki regisztrálhat, így védenünk kell a kiskorúakat is.

A káromkodásokat nem korlátozzuk, azt sem éri hátrány, aki él velük. Azonban arra mindenki ügyeljen, hogy ne nyakra-főre anyázzon, és a "wazze" nem kötőszó, ahogy a többi sem. Csak mértékkel, lehetőleg karakterjellemzéshez eszközként használva alkalmazza a TSZ. Ennél fogva a narrációból gyakorta hiányzik a durva beszéd, inkább a párbeszédekben jelenik meg. E/1.-es elbeszélés esetén megjelenet a narrációban is, ez szokott gondot okozni. Főleg, ha nem szükséges a használata, hiszen megoldható bármi mással is. Ilyenkor komoly súrlódások léphetnek fel a szerző és a szerkesztő között; ez ellen nincs mit tenni. Az is egy jellemzés, hogy valaki káromkodik, mint a kocsis, de ilyen elbeszélőt senki sem szeretne látni, halljuk eleget az utcán. Épp ezért azt javaslom a TSZ-nek, hogy ne nagyon alkalmazza a durva nyelvezetet. Ez csak javaslat, aki okkal és ésszel képes használni, annak szabad a pálya.

Ha már káromkodások (a magyar rendkívül gazdag erős kifejezésekben, világelsők vagyunk): vannak különféle kifejezések. Vicces, durva, hétköznapi, elcsépelt, régies stb. Bármelyik használható, de mivel magát a káromkodást is a realitás, a jobb jellemzés miatt alkalmazza a TSZ, a megszólaló közegének megfelelő formát kell kiválasztania. Vagyis egy XXI. századi lakótelepi suttyó ne a fűzfánfütyülő rézangyalát emlegesse, ugyanígy Kolombusz Amerika felfedezésekor nem azt kiáltotta, hogy "Atomzsír, India!".

10. Helyesírás

Nem azért került leghátulra, mert a legkevésbé érdekes, hanem mert ehhez van a legtöbb segédlet. Ott a beépített ellenőrőző programok hada. Ott a szótárok garmadája. Mert sokan csak a regiszteres részt tudják használni, a szabályzatot átlapozzák. Ott az iskola nevű műintézmény. Kalandra fel! (Aki még így is menthetetlen, az tanuljon fuvolázni.)