A rabló

Kis tisztás az úttól nem messze. Szélén termetes fák és bozót, középen nagy, tiszta tér. A pislákoló tűz körül élettelen rongycsomókként hevertek az alvók. Igencsak fáradtak lehettek, alig moccant valaki. Az erdő már pihenőre tért. A biztonságot sugalló, halk lombsusogás szunyókálásra csábította az őrt is, aki nagyokat bókolt. Vásárba igyekvő csapat lehet. Három felnőtt férfi, egy kamaszfiú és egy asszony. Közelükben masszív, gondosan megépített szekér, hátuljánál kikötött lovak. Lószerszámot vagy csizmákat vihettek, messzire áradt a friss bőr szaga. Mindenütt régi tábortüzek feketéllő foltjai. Ezen a helyen gyakran éjszakáztak az úton járók, mert kényelmes egy napi gyaloglásra feküdt két város között. Ismert pihenő lévén ajánlatos volt éjjel őrködni, nehogy az útonállók rájuk törjenek. A vásározókat sokan akarták kirabolni. Mindig van náluk pénz vagy eladható portéka, és sokáig nem hiányoznak senkinek. Nem is szerettek egyedül utazni, inkább összevárták egymást, karavánban jártak. Ezek itt talán Isten segedelmében bíztak, vagy mohón az utolsó pillanatig dolgoztak az árun, ki tudja.

A bokrok takarásában kuporgó árnyat nem igazán érdekelte, miért vannak ilyen kevesen. A lényeg az, hogy ott heverésztek védtelenül előtte. Kitárulkozva, mint valami kikapós asszonyság, aki hódolóra vár. A kiszemelt zsákmányra gondolt, és elöntötte a gyönyör. Isteni fogás, nem szabad elhirtelenkedni. Míg várakozott, azon gondolkodott, miért nincs itt egy fogadó. Finom ételeket, puha ágyat kínálhatna, biztosan sokan megpihennének itt. Az utazók szeretik a kényelmet. Idővel akár ő is belevághatna. A fogadósság kifizetődő mesterség, mindig meleg van és ennivaló dögivel. Elhessentve ábrándjait, tovább figyelte az őrt. Először egy idősebb férfi strázsált, akkor nem akadt alkalom cselekedni, de ennél a kamaszgyereknél talán igen. Sovány, nem látszik túl erősnek, de gyors mozgású. Még meggyűlhet vele a baja, észnél kell lennie. – Megigazította kését az övében, finom mozdulatokkal megmozgatta izmait. – Vastag karó hevert a fiú keze ügyében, kellemetlen lenne, ha ellene használná. Egészen lassan, a szekér takarásában maradva közelebb osont, kezével tapogatva maga előtt a talajt, eltávolítva mindent, mi zajt okozhatott. A kerék küllőin át látta az őrt. Amikor felemelte a fejét, megdermedt, bízva abban, hogy a tűz gyenge fényétől elvakítva nem veszi észre a mozgást. Az asszony a kocsiban vackolt el, halk szuszogás jelezte, ő is alszik. A ponyvát belülről kötözték le, de amire vágyott, azt nem a szekér belsejében találta meg. A nő sem érdekelte. Nem kért abból, amit tőle kaphat. A lovak nem foglalkoztak a csendesen mozgó alakkal, ők is elfáradtak az egész napos húzásban. A kamaszgyerek feje egyre többször billent előre, de még felriadt álmából. Hunyorogva bámulta a tüzet, fáradtnak érezte magát az egész napi talpalástól.

 – Indulnom kellene – gondolta magában a leskelődő –, leválthatja valamelyik felnőtt, aki bizonyára éberebb lesz. Cselekedni, míg nem késő!

Kését markolva lapult, várva a lehetőséget.

– Apa esténként mindig elmesélte, mi is történt vele napközben. Vastag, mély hangja betöltötte a konyhát, és hatalmasakat kacagott, ha mulatságos részhez ért. A szeme körül a nevetéstől apró, erős ráncok lettek. Mutatták, jó kedélyű, elégedett ember. Anya ilyenkor általában a fazekak között ügyködött, kavargatta, kóstolgatta az ételt. A legtöbbször túl korán ültünk az asztalhoz, és ő szinte sürgette a vacsorát, főne már meg, hogy megetethesse a sok éhes férfinépet. Amikor túl meleg volt, szélesre tártuk az ajtót, hadd jöjjön be a frissítő, hűs levegő.

De ez nagyon régi emlékem, talán hatéves lehettem az utolsó szép estémen.

A temetésre rossz emlékezni, de erőszakkal betolakszik a gondolataim közé. Nyomorúságos, didergős idő volt, alaposan átfáztam, pedig akkor még jó ruhában állhattam ott. Sokan jöttek elbúcsúzni, szerették őket az emberek. Állítólag véletlen tűz támadt, mindannyian megfulladtak a füsttől. János bá’, a nagybátyám örökölt mindent. Engem is.

Suttogták a faluban, mennyire jól jött neki ez a véletlen, ugyanis a saját ipara akkorra már nagyon halódott. Erre az időre nem szívesen emlékszem, jobb lenne teljesen elfelejteni. Kiszorultam a műhelybe aludni, a ruháimat elvették. Kár lenne elpiszkolni, mondták. Ennivalóból keveset, munkából sokat kaptam. Hajnaltól késő estig, nap-nap után. Vasárnap elmehettem a templomba, arra az időre visszaadták régi gönceimet. Nem örültem neki túlzottan, hisz kezem-lábam kilógott belőle, úgy megnőttem. Mise után mentem vissza dolgozni, bőséggel találtam elvégezni valót. Asztalukhoz nem hívtak, ettem, ahol le tudtam ülni. Büdös vagy és lusta – mondták -, ilyen gyereknek fenyítés jár, nem meleg étel. Azt ki kell érdemelni! Ha nem ver annyit a bácsi, mégsem jövök el. Vastag, erős derékszíjat viselt, azzal szeretett ütni. Bárhol talált el a jókora rézcsattal, nagyon fájt. A fejemre vigyázott, azért megszólták volna a falubeliek, de a ruha alatt egy merő seb volt mindenem.

Az egyik éjszaka otthagytam őket.

Azóta eltelt pár év, és egyedül élek. Amiből lehet. Nem túl fényesen, de nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott hozzá. Olykor-olykor felfogadnak kisebb munkákra, fizetség nélkül, csak kosztért-szállásért. Egy serdülő fiú nem sok dologra használható, a mindig kevés ennivalótól túl sovány vagyok, nem nézik ki belőlem az erőt.

Ritkás darócban kiakasztották a füstölt sonkát a szekér oldalára, hadd szellőzzön. Az árny – csontsovány, nagy szemű, rongyos gyerek –, napok óta nem evett rendesen, a mámorító illatba szinte belekábult. Már nem érdekelte a tűznél szunyókáló fiú, az sem, ha elkapják és agyonverik.

Enni akart, enni… enni!

Rossz kis késével levágta a húsos zsákot, és berohant vele a sötétbe.